Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Címke

Novella

Noteszlapok

   Papa a konyhából kiáltozik a szoba felé a cigarettás hangjával, hogy fél hat van, vitéz úr, ki az ágyból! Mama pisszeg neki, de nem azért, mert nem ért vele egyet, hanem a hangnem miatt. Papa kedvességből szokott úgy ordítani, mint egy mesehős, akinek a felmenői között mindenre elszánt kalózkapitányok, büszke végvári vitézek és talán valahol messze még barnamedvék is vannak. Tudom, hogy a papa csak viccel ilyenkor, bár ha így szól rá a Tónira, a cigány segédmunkásra, titokban fulladozni szoktunk a nevetéstől, ahogy remeg a gumicsizma szára a vékonyka lábszárakon. Még nem kelek fel, fejemre húzom a vaskos falusi paplant, mely alatt tömörre, súlyosra préselődnek az álmok. Amikor már szinte teljesen elfogy odabent a levegő, akkor dugom csak ki a fejem. Körülnézek. Szobaszag.
A konyhából beszüremlik a rádió hangja, híreket mondanak, tíz éve, amióta az eszemet tudom, ugyanolyan tónusban mondják ezen a rádión a híreket. A kisrádióból áradó monoton mondatok közé hagymás vér illata kúszik, bele a szobaszagba. A szobaajtó füstüvegén át látni, hogy odakint nagypapa széles mozdulatokkal eszi a finom disznótoros reggelit, közben a bal kezében tartott vastag szelet kenyérrel magyaráz, mutatja mamának, hogy ekkora volt a disznó. A párna alól előkeresem a noteszem. Sárinak ígértem meg, hogy minden érdekeset följegyzek bele, amit a disznótorban látni fogok. Sári a szerelmem, még nem tudja ezt, de majd elmondom neki. Ugyanolyan széles mozdulatokkal mondom majd neki a menzán, hogy ekkora volt a disznó, ahogy a papa. A félhomályban nem látni tisztán a bútorokat, de jól érezni az ismerős teret. Mama szentképein az alakok nagyot nyújtózkodnak, gondolom, amikor én is nyújtózkodok, a hajópadló kellemesen, otthonosan nyikorog, ahogy kikelek az ágyból. Mint egy milliószor elmondott ima, lassan felveszi a rajta járó test súlyát és benne a lélek reménytonnáit. Leírom ezt Sárinak a noteszbe. Nem értem, hogyan nem ébredtem fel a disznóvisításra, de nem fontos. Papa mondta nemrég, hogy pont ilyen dunyha alatt bújt el a háborúban, amikor bejöttek a faluba az orosz csapatok. Néhány részeg katona végiggéppuskázott pár portát, aztán ballagtak tovább az imbolygó vastagruhás alakok az erdő felé. A mi dunyhánkat úgy megtömtük, fiam, hogy a géppuska sem viszi, mondta sokszor a papa.
A konyhában közben nagy lett a sürgés-forgás, az időjárás-jelentést már nem lehet érteni, nem is baj, elég kinézni a sparhelt fölötti ablakon, a felkelő nap fényei lassan átveszik a hatalmat az udvari villany kehes, vékony fényei fölött. Tóni, a cigány úgy kért kölcsön egy kisebb ipari lámpát, hogy legyen kellő fény a vágáshoz. A forró vizes katlanok gőzében férfiak sürgölődnek, apámat ismerem fel, aztán a plébánost, a hentest, a szomszéd tűzoltót és a Tónit. Felöltözök és kimegyek az udvarra. A férfiak kötéllel húzhatták ki a disznót, erre gondolok, ahogy meglátom az egyik katlan mellett fekvő vastag kötelet: mint egy halott kígyó, úgy fekszik mozdulatlanul a latyakos sárban. Ezt is felírom Sárinak, tudom, hogy szereti a félős filmeket. Valahonnan ismerős az a kötél. A temetéseken használt kötél, amivel leengedik a koporsót a sírgödörbe, az jutott eszembe róla. Papa szerezte a kötelet a temetkezési vállalkozó barátjától, hiába mondta a mama, hogy rossz ómen ilyen koporsós kötéllel cibálni ki a disznót, mielőtt a Tóni a nagykéssel átküldi az állatot a túlvilágra.
Papa csak legyintett, szerinte a mama túl sokat jár az imacsoportba, ott beszélnek így az öregasszonyok, dörmögte. Praktikusan kell nézni a világot, mondta sokszor, nem a láthatatlan dolgokban hinni. Ezt az imacsoportot onnan tudta, hogy pár hete a mama meghívta a többi ilyen imádkozós nénit magához. A konyhában ültek le, és valami imádkozós-éneklős szerepjátékot vagy mit adtak elő. A papa nem nagyon értette, hogy mire jó ez. Amikor mama teával kínálta a néniket, a papa épp belépett a konyhába, hogy igyon egy kis kupica pálinkát, harapjon egy kis kolbászt, mintha véletlenül épp arra járna. A mama persze sejtette, hogy valami rosszban sántikál az öreg, mert a papa ki nem hagyná, hogy szerepeljen valami kis csípős tréfával, ha már ennyi néni van a házban. A mama hiába nézett rá könyörgősen, hogy ne, a papa úgy szólt oda, valami sunyi bizalmassággal, de persze úgy, hogy mindenki hallja, hogy pszt… mama, egy kis pálinkát adjál nekik inkább, úgy énekelnek majd tőle, mint a Tóni öccse, aki lagzis zenész a faluban. De csak a papa röhögött. A mama idegességében és zavarában ásítást imitált. Az egyik néni kicsit kuncogott a tenyerébe, de a többi úgy ránézett, hogy azonnal megmerevedett a fejkendője.
Megállok a disznóól előtt, cuppog a gumicsizmám alatt a trágyás sár, amibe vaskos barázdákat húzott a disznó, amikor kirángatták az ólból. Olyan üres most az ól, mint egy hely, ahol nincs ott az isten. Ezt is felírom Sárinak. Elindulok a katlanok közt dolgozó alakok felé. Nagyapa is visszajött, épp apámmal pálinkáznak. Érdekes, hogy a disznó feldolgozásában résztvevő férfiak ruhájából egyből meg lehet mondani, kinek mi a szakmája. Apám asztalos, mindig a füle mögött van az ácsceruza, néha (temetés vagy lagzi előtt) anyám úgy szól rá, hogy az most nem kell, és szelíden nyúl apám feje felé. Ilyenkor apa reflexből, ijedten próbál elhajolni, mintha az egyik főbb testrészét szeretné anyám elvenni. Apám akármilyen alaposan fürdik le, évek óta faforgácsillatot áraszt, amit nagyon szeretek. Most nem érezni a közelében, mert az egyik katlanban tepertőt sütnek, az egész udvart átjárja a forró, zsíros szag. A hentes pajtáskodón paskolgatja meg a kesztyűs kézzel húst szeletelő plébános jobb vállát, hogy atyám, az én mennyországomnak is ilyesmi illata lehet. A plébános nevetve legyint, ismeri a hentest kölyökkora óta. A szomszédból érkezett önkéntes tűzoltó egy kopott fekete tűzoltóruhában pakolja a tüzet a katlanok alá, az udvari lámpa fénye élesen visszaverődik a sárga csíkjairól, csendesen hergeli magát, égj, te bitang, mondja többször, mint aki bizalmas, de nem túl barátságos viszonyt ápol a tűzzel. A katlan vasajtaja záráskor kiköp egy tenyérnyi izzó parazsat, az önkéntes tűzoltó felkiált, állj, ordítja pálinkás hangon, a parázsra mutat. A férfiak megállnak, a kések pengéin megcsillannak a várakozás másodpercei. Nyugalom, folytatja a tűzoltó, ura vagyok a helyzetnek. Majd kissé bizonytalan, teátrális mozdulattal, a közeli hókupacra rúgja a vörösen izzó fadarabot. Mozdulatában, ha csak nyomokban is, de fellelhető az egykori focis múlt néhány mozdulat-emléke. A papán egyszerű munkásruha van, mint minden valamirevaló nagypapán egy disznótorban. Nagymama kilép a konyhából, hogy megnézze, miért kellett megállnia mindenkinek, kezében konyharuha, közben mosolyog, mert szereti nézni a zsíros ruhás alakokat. A mamát is megírom a Sárinak. Főleg, hogy a plébános is itt van segíteni, ha ezt a mama két miatyánk között elmeséli majd az imacsoportban, nagyot fognak nézni az asszonyok. Hurkaszagú nejlonotthonkáján kacagnak a minták. Tónin, mivel hosszú évekig a vasútnál dolgozott, egy viseltes bakterruha van, mint mindig, amikor fontos eseményre kap meghívást. A tor tiszteletére az egyik kis kitüntetését is feltette gallérjára, ha már olyan fontos emberek lesznek a torban, mint a plébános vagy a tűzoltó. Az apró aranyszínű kitüntetést a tor alatt, mikor senki nem látja, többször megigazgatja, simogat néhányat rajta.  Megírom Sárinak a kitüntetést is. Tóni már a konyhában ebéd közben szólít meg, hogy fiam, mit jegyzetelgetsz te a noteszodba? Elmondom a Sárit. Tóni megáll az evésben, a kést és a villát a főtt hús mellé teszi (azt a lágy, szelíd koppanást is megírom majd Sárinak, ahogy az evőeszközök a tányérhoz értek), aztán felém fordul olyan nyugalommal a tekintetében, amitől a tűzoltó rendszerint felidegesíti magát.  Fiam, szól kicsit a pap irányába is, hogy a férfi is hallja, talán Isten is így ír meg minket, minden emberi élet egy ilyen noteszlap, teleírja érdekességekkel, amit aztán megmutat az angyaloknak. Csendben eszünk tovább, a rádióban híreket mondanak, ott tart a bemondó: a sertéshús áfája.

Szávai Attila

Reklámok

Két váltás mikulásjelmez

A lakás csendjét a fürdőszobából kiszűrődő zajok mélyítik tovább. Minél több a szünet a tusolás keltette zajokban, annál nagyobb a csend a szobákban. Férfi tusfürdő illata szűrődik ki a rosszul illeszkedő ajtó résein, a férfi, nevezzük Miklósnak, szereti a forró vizes tusolást. Kiváltképp így télvíz idején. A párás fürdőszobatükör üveglapja és a díszesen faragott keret közé, a sarkokba fényképek vannak betűzve, kicsit csálén. A képek sarkai felpöndörödtek a párától és a hősugárzóból kiáramló forró levegőtől. A fotókon egy nő alakja ismétlődik mindig változó háttérrel: havas hegycsúcsok, virágos rét, egy régi wellness-hétvégén az egyik bugyogó, meleg vizes medence. Az egyik fotón kiskutya vigyorog, ismeretlen okból, nem tudni, hol készült a kép, de már megszokta a férfi. Ahogy megszokta a kád alá helyezett mélytányért is: hónapok óta csöpög a műanyag lefolyócső egyik illesztése. A tányért két-háromnaponta cseréli, attól függően, hogy mennyit mos, hányszor zuhanyozik. Mivel a lefolyócső összeköttetésben van a konyhai mosogatóval, néha apró tészta- és zöldségdarabok keverednek a mosószer- és öblítő illatú zavaros lébe. Valamiért mindig beleszagol a tányérba, mikor kiemeli a kád alól, hogy a vécékagylóba borítsa a barna edény tartalmát. A tányér-visszahelyezéskor roppanó bal térd és a félig elfojtott nyögés, mint egy bugyuta sláger refrénje térnek vissza újra és újra. A rácsos sarokpolc legfelső polcára rádió van téve. Miklós fürdés közben szokta hallgatni. Most valami ostoba sláger szól. Naponta kétszer adják le, mert a gyenge dolgokat erőltetni kell, hogy legalább középszerűnek tűnjenek.
Miklósnak két váltás mikulásjelmeze van, hogy ha sok a megrendelés, legyen mihez nyúlni. Télen mikulás, nyáron vőfély, mikor, mire van igény. A civil életben hivatalnok. Most a törölközővel próbálja letörölni a tükörről a párát. Lassan bontakozik ki egy negyvenes férfiarc, minden egyes mozdulattal tisztább a kép, ahogy egy imádkozó ember lelkében, ha lassan is, de idővel beérik az ige. Minden – ahogy ő mondja – bevetés előtt alaposan megfürdik, megborotválkozik, hogy a leendő kuncsaftok elé egy minden igényt kielégítő, kifogástalan Mikulás kerüljön. A rádióban híreket mondanak, de nem a szöveget figyeli, hanem a háttérzenét. Elcsodálkozik azon, hogy van ember, akinek ez a feladata: rádiós hírek háttérzenéjét írja, szerzi, sőt: komponálja.
Miután végzett a tisztálkodással, magára veszi a piros színű jelmezt, részint a hivatás iránti elfogultságból, részint azért, mert más száraz téli ruha nemigen van a másfél szobás lakásban. Nagymosást tartott, mindkét ruhaszárító, valamint minden olyan tárgy a lakásban, amelyik alkalmas ruhaszárításra, az nedves-illatos ruhadarabokkal van teleaggatva. Maradt a mikulásjelmez. A szemközti épületekben lakó szomszédok már megszokták, hogy olykor mikulásruhában közlekedik a lakásban. Most ablakot nyit és néhány másodpercig onnan figyeli a környező épületeket. Az épület előtti kukák közt guberáló alak matat, morog valamit közben, nagyokat csattannak a szemetes fedelek, ahogy elengedi azokat, miután végzett az aktuális edénnyel. Éppen akkor néz fel, amikor Miklós az ablakban áll. Ho-ho-ho-hó, mondja elhasznált, dohányos hangon az ablakban álló alak felé, majd ordenáré módon felröhög.
Miklós becsukja az ablakot, majd leül a tévé elé, van még egy kis ideje indulásig, végigkapcsolgatja a csatornákat, néhány másodpercig marad csak az egyes műsorokon. Közben arra gondol, hogy ha egy angyal unatkozik, hasonlóan tehet: beül a nagy foteljába és végigkapcsolgatja az éppen elérhető emberi életeket, sorsokat ahelyett, hogy az elejétől megnézné, megismerné az egyiket. Aztán hamar elveti ezt, mert az angyalok nem unatkoznak. Pláne így, decemberben.
Feláll, cipőt húz. Ma csak egy helyszínen lesz Mikulás, azt számolgatja, hogy mennyit fog így keresni, a cipőkanállal derűsen megkocogtatja a könyvespolcon pocakoskodó porcelánmikulást. A figura puttonyán van a nyílás, ahol behelyezhetőek a pénzdarabok. A mikulásperselyt barátnőjétől kapta, attól, aki a fürdőszobatükör sarkaiban is látható. Miklós mosógépre gyűjt, az öreg Whirlpool már egyre megbízhatatlanabb; mint egy mogorva öreg katonatiszt, köhögve, akadozva dolgozik, prüszköl, rángatózik mosás közben, érzékeny az időjárási frontokra, morog, köpköd, habzik a szája. A dühös toporzékolásra hajazó centrifugálást a második emeletig lehallani.
Miklós kutyája (2 éves nőstény vizsla) felemeli fejét kosarából, szaglászni kezd, bölcs közönnyel néz a távozó alak után, nagyot, álmosat sóhajt, majd pofáját mancsaira ejtve tovább alszik. A lépcsőházban villanyszerelők dolgoznak, valami hirtelen zárlat miatt elsötétült a lépcsőházi világítás. Zseblámpák pászmái közt gyalogol le a lépcsőn. A villanyszerelők közt álló kisnyugdíjasok szakértő tekintettel figyelik a szakemberek minden mozdulatát, nem akarnak kimaradni semmiből, meg sem lepődnek a közelgő Mikulás alakján. A villanyszerelők kérdően néznek a körülöttük fontoskodó idősekre, de azok csak legyintenek, nem nagy szám, vannak ilyen lépcsőházi celebjeink, tessék csak szépen folytatni a munkát. A munkaruha- és szerszámszag lassan összekeveredik a szuszogó-hunyorgó idős nők otthonka-és konyhaszagával. Miklós a bejárati ajtóhoz közeledve fehér műszakállát igazgatja, simító mozdulatokkal fésüli egy irányba a rendetlenkedő szálakat. Halkan káromkodik, mikor megcsúszik az utolsó lépcsőfokon. Postaláda-hideg utcára lép, beül autójába, felhangosítja a rádiót. Egy közeli település a színhely, mikulásvonatozást szerveztek az egyik ismert erdei kisvasútnál. Két időpontban fogadják a vendégeket, javarészt kisgyerekes családokat, de volt már dolga ilyenkor részeg egyetemistákkal és depressziós felnőttekkel is, akik nosztalgiázni ültek be a színes ruhás gyerekkacagások közé. Félórás utazás után érkezik meg a délutáni járathoz, kikászálódik az autóból, a kisvasút állomásépülete felé indul. Kissé slampos a járása, mert kényelmetlen a cipő, elég lesz majd akkor felvenni a mikulásgyaloglási modort, ha élesedik a szituáció. A jeges járdán kétszer csúszik meg, de tapasztalt, szinte unott mozdulattal korrigál, mint akinek már semmi újat nem tud nyújtani az élet. A masinisztával az épület bejárata előtt öklöznek össze pajtáskodón, régi haverok már. Az egyik utas, (2 éves kislány) nem érti, miért ilyen haverkodós ez a Mikulás. Valami komolyabb alakra gondolt.
A kisvasút négy kocsiból áll, a mozdony lusta mozdulatokkal hozza mozgásba a szerelvényt. A mozdonyvezető arra gondol, ha felvették az utazási sebességet, ír egy sms-t a szeretőjének. A második mondatnál tart, amikor éppen mögé toppan a fotóriporter. A másnapi megyei napilap 9. oldalán lesz látható a fotó, rajta a kényszeredetten vigyorgó mozdonyvezetővel, aki próbálja takarásba helyezni a telefonját. Néhány szót írnak majd alá: „A mikulásjáraton mindenki boldog”. A napilap képszerkesztője, mikor a fotóval foglalkozik, kíváncsiságból felnagyítja majd a képet, halványan ugyan, de olvasható lesz: „csodaszép melleid vannak”.
Az öreg kocsikba befűtöttek, kívül-belül feldíszítették; mintha egy óriási kéz belemártotta volna egy úszómedencényi mézbe, karácsonyfadíszbe, kókuszreszelékbe, negyven mázsa színes műanyagboába, karácsonyi tévéreklámok eltúlzott manökenmosolyába. Minden kocsiban jelmezbe öltözött szereplők várják a gyermekeket. A szereplők valójában diákmunkások, krampusz, rénszarvas, manó, jégkirálynő. A rénszarvas szerelmes a manóba, de ezt a gyerekek nem tudják. Ahogy azt sem sejtik, hogy a jégkirálynő tegnap este rúgta ki a krampuszt, mert rajtakapta egy másik lánnyal az iskola gondnoki melléképülete mögötti bokros, macskahúgyszagú, épülettörmelékes részen. Miklós a mozdonyvezető mellé száll be, igazándiból csak a végállomáson jön majd az ő programja. Útközben megbeszélik az időjárás részleteit, kicsit politizálnak, majd mielőtt a vasutas legújabb szeretőjének formás melleire terelné a szót, Miklós leinti és tettetett kíváncsiságtól hajtva kérdéseket tesz fel a kisvonat műszaki paramétereit illetően.
Időközben szürkülni kezd, köd ereszkedik a tájra, a csillagtalan égből leomló ködtonnákat az öreg tölgyes fái tartják a kisvonat fölé. Az erdő állatai megállnak, és hosszan néznek a fák közt araszoló, nagy túlzásokkal kivilágított szerelvény után. A gépzajt tompa gyerekkacagások fűszerezik, hangos, matt anyukanevetések. Dízelfüstöt és forralt boros szegfűszeg-illatot húz maga után a mikulásvonat. Hogy a gyerekek ne unatkozzanak, a jelmezes szereplők műsort adnak elő. A szerelmes rénszarvas átnéz a szomszéd kocsiban utazó manóra, összekacsintanak, majd elkezdik, ki-ki a maga műsorát. A csillogó gyerekszemekben megcsúszik a békés, szelíd lámpafény. Miklós azt magyarázza a vasutasnak, hogy ezek a decemberi ünnepi hetek olyanok, mint mikor valahonnan állandóan zene szólna. Sok vonóssal, zongorával, kórussal, állandóan és mindenhonnan ez a szelíd, halk zene szivárog: a hó alól, a teliholdból, az őzek tekintetéből, a kis falusi templomok padsorai közül, a szerelmesek összenézései mögül, a dermedten összehúzódó játszóterek mászókái alól. Mindenhonnan. A mozdonyvezető nem érti ezt, ő nem hall semmit, majd telefonján éppen mutatni kezdené barátnőjének félmeztelen fotóit, mikor lassítania kell, lassan odaérnek a végállomásra. A vasutas csak akkor nyitja ki az ajtókat, mikor Miklós már leszállt, hogy az előre egyeztetett helyen felállított nagy kék füles fotelbe ülve várja a gyerekeket. Miután Miklós rögzíti arcán az ünnepélyes vonásokat, a vasutas felé biccent fejével, jöhetnek.
A színes csoport vidáman lépdel le a kocsikból. A kisgyerekek izgatottságát csak fokozza, hogy egészen ideális hóesés veszi kezdetét, a kövér pelyhek ólmos lassúsággal hullnak a széltelen estében, a szülői kezeken nagyot szorítanak az apró gyerekkezek. A mozdonyvezető kissé nyeglén, félvállal a mozdonynak dőlve, mellkasa előtt összefont karral nézi a szülőket, akik a leszállást követő pillanatokban már szelfiket készítenek, holott még nem történt igazából semmi említésre méltó. A férfi közben a beavatottak flegma unalmával nézegeti lerágott körmeit.
A fotelben ülő Mikulás köré lassan felsorakoznak a jelmezes szereplők, majd kezdetét veszi az ajándékozás. Sorban érkeznek a színes ruhás gyerekek, többtucat tarkabarka pufók kiskabát totyog a piros jelmezes alak elé. Miklósnak, miközben a térdére vett gyerekek arcát simogatja és mikuláshangon dörmög kedves szavakat, arra figyel fel, hogy amíg a világosabb ruhákba bújtatott gyerekek bátrabbak, addig a sötétebb árnyalatúakba sírósabbak kerültek. (Vagy csak a nevetős gyerekeken tűnik világosabbnak a ruha, és a sírósokon sötétebbnek ugyanaz.) A szülők könnyes elfogódottsággal nézik az ünnepélyes találkozást, az anyukák egy része az orrát fújja párás szemekkel, az apukák átlagosan 12 fotót készítenek a nagy eseményről (ezeknek 60%-a fél órán belül kikerül a közösségi oldalra, ahol végül átlagosan 82 lájkot kapnak az albumok, attól függően, melyik család hol áll a társadalmi ranglétrán).
A játékos kvízkérdésekkel és a közös énekléssel együtt összesen 42 percig tart az esemény. Miután lassan elhalkul a mikuláscsomag-csörgés, és kihűl minden kiböffentett tea- és forraltbor-illat, a színes csapat visszalépdel a kocsikra. A jelmezes szereplők kissé fáradtabbak, kissé rá kell játszaniuk a gesztusokra. A mikuláscsomagokat szorongató gyermekek egy része egészen elálmosodott az izgalomtól és a vasúti kocsi kellemes, illatos melegétől. Miközben Miklós és a vasutas elfoglalják helyüket a mozdonyban, a szülők nagyokat nevetve, nagyon elégedetten megbeszélik a mikulásvonat és a rendezvény érdekesebb részleteit.
Mielőtt a mozdonyvezető elkezdené mondani, hogy melyik anyukával, mit csinálna, ha intimebb szférákba keverednének, Miklós leinti és inkább megkérdezi, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen kisvonat. Aztán a tőzsdére terelődik a szó, mindkettőjüknek vannak befektetéseik. Hazaérve tapasztalja Miklós, hogy még nincs otthon a barátnője, gyorsan befűt, majd leviszi a vizslát esti sétára. A kutya fejére műanyagból készült játék rénszarvasagancsot erősít, nem egészen világos megfontolásból. Így indulnak el. Úgy megszokta a mikulásruhát, észre sem veszi, hogy abban megy le. Tizenkét perc gyaloglás után egy parkba érnek. A kutya-rénszarvas az egyik bokornál megáll nagydolgozni, a Mikulás mellette áll, körülnéz, lehúzza sliccét, vizelni kezd. Két fáradt, fázós alak a csípős hidegben. A rénszarvas elégedetten ugatni kezd, miután végzett.

Szávai Attila

Kollektív hunyorgás

Kisvárosi lakótelep. Őszi koraeste. Ébredés után nem kel fel azonnal, csukva tartja a szemét, élvezi ezeket a perceket. Újabban éjszaka dolgozik, nappal alszik.  Minden ébredés után van egy nagyjából félperces időszak, ami nagyon békés, ezeket az időablakokat különösen szereti. Nem is csoda, hisz ezekben a percekben a legtisztább a tudata. Már nem alszik, de még nincs igazán ébren sem. Még nem kapcsolta be a régi családi lelki sérüléseket, ilyenkor még nem zakatolnak-dübörögnek a generációs berögződések, nem érik el üzemi hőfokukat a téves és hibás viselkedési minták, még nem vették fel a fordulatszámot a kényszeres pótcselekvések és téveszmék. Ilyenkor, közvetlenül ébredés után tiszta, békés: mint egy ottfelejtett műanyag játék a hajnali harmatos játszótéren. “Kollektív hunyorgás” olvasásának folytatása

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑