Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Címke

karafiath_orsolya

Legszomorúbb vers a télről

Ha kedved tartja, alhatnál tovább.
Vagy kelhetsz is. Ez mindegy voltaképp.
A tél már itt van, s lassan teljesedve
betölti léte minden szegletét.

Túlfűtött reggel, mint Szicíliában –
a fény színébe mártott tengerek.
De szádhoz érve más íz sója lep meg:
kiszárít, s közben át se fűszerez.

Eszedbe juthat Párizs, Róma is,
amit nagyon szeretsz, egy régi ház –
az évszakot, mert múlni úgyse tudna,
saját jegébe így olvasztanád.

Aztán az erkély; szinte meztelen
a fagy, ahogy álmos bőrödhöz ér.
Azt hinnéd, most másodszor is felébreszt,
pedig csak érti, álma hogy legyél.

Közben gondolsz ezt-azt az őszről is –
olyasmit, mintha nem múlt volna el.
Mesét kreálsz a szörnyű Zúzmadárról,
s rájössz, miért nem tudsz még félni sem.

A teljes tél már nem borzongató;
áttetszve, nélkülözve birtokol.
A teljes télbe újabb tél vegyül,
s te benne élsz, de mint ki nincs sehol.

Karafiáth Orsolya (1976, Budapest)
Élet és Irodalom 2000/51-52
fotó: nlcafé.hu

Reklámok

Apa és a hóember

A hamvaknak olvadt-hó színe van.
Tél végi szín, kiút a döbbenetből.
Törött lencsén a nap. Homályosan,
szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.

Számat kitátom, hull belém a hó.
Kitartó és kegyetlen, eltelít.
Előbb az ujjakat, a kart, a lábat.
Lassan behull egész a szívemig.

Helyet cserél a vérrel, mert a vér
nem rejtheti tovább el gyenge voltát.
Hogy tudna bármit átolvasztani,
ha annyi testbe csak hiába folyt át –

langyoskodott apákban és fiúkban,
s a hő a nőkben sem emelkedett.
E vér nem ismer lázat, titkos ömlést.
Kívülről mondja fel az életet.

Sorolja mind a felsorolhatót,
beszél hidegről és a testmelegről.
Suttog apáról, kit cserbenhagyott.
És rólam is. Csak én nem értem egyből.

Hazáig gázolok olvadt apámban.
Csizmám kimarja, sós, akár a könnyek.
Kapum előtt a szürke kása-sár.
Olvadni jó. De hullva lenni: könnyebb.

Karafiáth Orsolya (1976, Budapest)
Él, Scolar, 2015
Fotó: nlcafé.hu

Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.

Karafiáth Orsolya (1976, Budapest)
Café X, Ulpius-ház, 2004
Fotó: nlcafe.hu

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑