Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Címke

hay_janos

Egy szerelmes vers története

A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szivem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
az átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az asszimetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik lány olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a kaját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a lány a gangon van még és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.

Háy János (1960, Vámosmikola)
Egy szerelmes vers története, 2010, Palatinus kiadó, Budapest

Reklámok

Áll a világ

Áll a világ, csak
a szivem lohol utánad,
percenként száztizet ver,
s nincsen, mondtam
az orvosnak, ember,
aki ezt bírja.

Pedig ez nem
kardiológiai eset,
mondta, s a szekrényben
egy kartont keresett,
hogy megnézze, mikor
voltam korábban ilyen.

Á, megvan,
nyolcvan vagy kilencven
négyben sajnos nem látja
pontosan a számot,
mindenesetre elég régen
regisztrált hasonló tempót,
azazhogy ritkán
esik meg velem.

Valami gyógyszer,
motyogtam ijedten,
lassító, hamár
épp túl gyorsan ver,
mégis jól jönne.
Erre nincsen, nevetett,
s tovább a kartont leste,
legfeljebb valami fű,

szóval ilyen
természeti dolog, de ő
nem varázsló, csak orvos,
gyógynövény téren
különben sem
volt túl jó az egyetem.

Az ő diagnózisa szerint,
persze belátja, ez a nyugati
gyógyászat, s talán egy
kínai vagy tajvani
orvos mást mondana,
de az ő a tanulmányai és a
tapasztalata szerint,
én nem vagyok beteg.

Nem, kérdeztem.
Hát nem, mondta,
s hogy mehetek.
S én ennyit sem
tudtam mondani,
hogy jól elbánt
a nyugati gyógyászat
vagy a tébé velem,
kint voltam az
ajtó előtt, ahol
műanyag székeken
szorongott egy tucat szívbeteg.

Szóval, gondoltam,
már a lépcsőházban,
nem betegség,
ilyen, ha rendes,
ha a szív lohol utánad,
s a világ megáll bennem.

Háy János (1960, Vámosmikola)
Egy szerelmes vers története, Palatinus, 2010
fotó: írólap

 

Elszakadás

Ketyeg benne a biológiai óra,
hogy neki mást kell tenni,
még ma szerezni egy
megbízható férjet
akivel normálisan
zajlik az élet,
gyerek és lakás, meg
annyi más, közös nyarak,
egy-két érdekes utazás.

Benne ketyeg az óra,
bennem robban a bomba,
s minden, amit szeret bennem
holnap már széthull
darabokra.

Az arc, a kéz a belső szervek,
mint a lopott holmi, amit
a bűnözők szétszereltek.
Szeretem, szeret és hiába,
figyelni kell egy csomó másra,
S ha az érzés utat enged,
valami érdek fellép
az érzés ellen.

Pedig ezt ő sem érezte még,
de felnőtt ember, s ki tudja
mondani, hogy elég.
Nem viselkedhet úgy,
mint egy kamasz,
aki nem is érti, hogy mi lesz
és mi van.
Csak ájul bele a másik testbe,
azt hiszi minden addig tart,
amíg tart a kedve.

Háy János (1960, Vámosmikola)
forrás: barkaonline.hu
fotó: írólap.hu

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑