Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Címke

dekany_david

Banánzöld

Kihangosítottalak, a telefon az arcomon,
alapvetően nincs igazad, de nem szólok közbe,
részeg vagy, kábé egy hónapja nem beszéltünk,
és most igazából mindegy is, mit mondasz,
csak ne tedd le,
mert tudni akarom, hogy épségben hazaérsz.
A banánzöld talpú cipődben vagy, hallom,
minden lépésednél nyikorog,
akár az elhasznált ablaktörlő lapátok,
és ettől még az eső illatát is érzem,
mint amikor megálltunk annál a benzinkútnál.

És tudom, hogy még mindig ott van
az ágyad fölött kifeszítve a zászló,
amit március 8-án éjjel találtunk az utcán,
és amiről azóta sem derült ki,
hogy melyik országé, de álmodban
sokszor még ma is az uralkodói vagyunk.

Tudom, hogy rám gondolsz,
amikor a víz csak annyira sekély,
hogy a lábad még épp leér az iszapig.
Amikor szavannán élő állatokat látsz
lufiból hajtogatva, vagy egy héliumos palackot.

És rám gondolsz, ha belélegzel egy hópelyhet,
vagy amíg eső után átpakolod a csigákat
a járda túloldalára, a sövény biztonságába.

Előttem védetlen vagy, mint egy tárgy,
amit az éjszakai tengerparton
vagy egy koncert utáni, üres stadionban találok.

Mert tudom, hogy azóta senki sem használhatja
a csészét, amit egy elegáns kávézóból loptunk –
abból én ittam mindig, ha nálatok voltam.

Tudom, nemrég valaki másnak
megmutattad az első verset, amit rólad írtam
mert szerinted pontosan olyan, mint ti ketten,
aztán eszedbe jutott az a reggel, amiről szól,
eszedbe jutottam én,
és azóta hiába keres, nem állsz vele szóba.

Tudom, hogy szeretsz.
És hogy a nálad, sőt rajtad hagyott
pulóveremben jársz futni a parkba,
hajnalban, ha nem tudsz aludni.

És még ma is vitákat nyersz a mondattal,
hogy Volo sine brassica purpurea!,
mert latin szállóigének hiszik,
néha ráadásul Catullusnak hazudod,
pedig mi fordítottuk le, és igazából azt jelenti,
hogy Lilakáposzta nélkül kérem!
– azt mindig utáltad a gyrosban.

Közben hazaértél,
felismerem a kapu nyításának hangját,
aztán a lépteidet a második emeletre,
most meg a villanykapcsolót.
Végig nem figyeltem, hogy miről beszélsz,
pedig ha rajtad múlik, még órákon át folytatod,
mert azóta sem mondtad le a díjcsomagot,
amivel akár napokig beszélhetnénk ingyen.
De nem fogunk.
Mert most leteszem.

 Dékány Dávid (1988, Szeged)
Darwin Motel, Libri, 2015
Fotó: mandiner.hu

Reklámok

napok óta

napok óta esik.
estefelé nyirkos füst száll föl
a kertekből,
és összekeveredik a frissen festett
ajtók szagával –
talán éveket is várni kell,
míg a ház többi részéhez kopnak.

napok óta esik,
és azt hiszem, belőled csak
a piercing hegére fogok emlékezni
a szád szélén.
a festékbe ragadt hajszáladra,
egyszóval a hibákra,
mert ez az egész, mint az októberi avar,
hogy abból sem marad,
csak pár összeégett csigaház.

és napok óta eszembe akar jutni valami,
de nem hagyom.
pedig ugyanígy ősz volt akkor is,
az utcasarkon álltál,
a füstöt az arcomba fújtad.
mikor megkértél, hogy fessem be a hajadat.
más voltál mindig, valaki más,
és ti még csak nem is találkoztatok soha,
vagy talán futólag,
mikor helyet cseréltetek
gondolataim egyes szám második személyében.

napok óta esik.
a szóközöknél már ez a vers is beázott.
semmit sem akarok még egyszer leírni,
pedig mire elolvasnád,
a legfontosabb sorok is egészen el fognak mosódni.

Dékány Dávid (1988, Szeged)
forrás: Élet és Irodalom, 2011/32
Fotó: Mandiner.hu

Jetlag

Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven
egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.

Próbálom elképzelni a délutánt, amikor
– így mesélted később –
30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet,
és belegyalogoltál a folyóba,
de lehúzta a nadrágodat a súly.
Ott álltál egyedül,
meztelen lábakkal a térdig érő vízben,
végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál.
Háromnegyed órát, januárban, vizesen.
Utána egy hétig lázas beteg voltál,
én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert –
egyáltalán nem olyannak tűntél,
mint aki meg akar halni.

Tudod, nem szívesen lennék
annak a sziklás partszakasznak a helyében.
Milyen lehet
csak neked jelenteni valamit?

Mióta nem jársz ide,
elég nagy a rendetlenség a szobámban.
Most végre lehet káosz, úgysem látod,
nekem meg jó így is.
Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról,
könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe,
hogy miattad pakoltam össze mindig.
Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne,
mint azok a napok. Mintha várnálak.

És azon a képen vajon mi látszik belőlem?
Rajta van-e a kézfejem? És ha igen,
olyan országba viszik-e, ahol még nem járt?
Mert amikor nagykövetségek mellett sétáltunk el,
mindig benyúltunk a kerítés rácsai közé,
így a kezünk már a fél világot beutazta.

0 óra 16 perc, most keltem.
Rendet kéne rakni végre a 65 m3-emben.
Van az az ország, valahol keleten,
ahová hazaviszik majd a képemet,
én pedig akkor ébredek, amikor az ottaniak.
Átköltöztem az időzónájukba,
talán így próbálok vigyázni valamire a távolból,
mint a térfigyelő kamerák képét
monitoron néző férfi,
aki évek óta szerelmes egy ismeretlen nőbe,
és minden éjjel úgy vált kameráról kamerára,
hogy lássa: biztonságban hazaért.

        Dékány Dávid (1988, Szeged)
Darwin Motel, Libri, 2015
Fotó: mandiner.hu

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑