Sipkovits László
Amikor a novelláknak lelke van
A novella elég behatárolt műfaj. A regénnyel ellentétben kevesebb szereplőt, kevesebb eseményszálat lehet bennük mozgatni, ez pedig rányomhatja a bélyegét a kész műre. Ha túlságosan behódol az író a műfaj szabályainak, akkor a befejezett írás csak lóg a levegőben, ha pedig túl sokat akar, kitör azokból a bizonyos keretekből, onnantól kezdve pedig már nehéz megmondani, hogy az alkotás egyáltalán novella-e még. Darvasi Lászlót olvasva találkozni lehet egy köztes megoldással, ami, bár így kompromisszumokra kényszeríti, mégis megengedi, hogy novella legyen, amit annak tervez. Ennek viszont ára van: írásainak értelmezésébe beletörhet az alkalmi, felületes olvasók bicskája.
Ezek fogalmazódtak meg bennem az Isten. Haza. Csal. novelláit olvasva, ugyanis ez a 2016-ban megjelent kötet nem könnyű darab. Kicsit mintha az író sokat akarna markolni, és azt, amit kimarkolt, mind oda akarná adni az olvasóinak. Azt persze hozzá kell tenni, hogy az ő novellái elég sajátos stílusban íródnak, ez úgy általában prózaírói tevékenységéről eleve elmondható, de ennél a kötetnél valami más is közrejátszik ebben. Nehéz ezt megfogni, de talán arról lehet szó, hogy az eleve „darvasis” íráshoz társul egy tipikusan ismerős, tipikusan magyar miliő, amely miatt egyrészt átélhetők a történetei, és az, amit nyomasztónak vagy elgondolkodtatónak szánt, az is; másrészt az a hangulat, amit az írásaival megteremt, olyan lelkiállapotot igényel sok esetben, ami vagy képes előtörni az olvasóból, vagy nem. Utóbbi esetében is élvezhető minden történet, és azok minden mozzanata, de ahhoz, hogy egy nagy egésszé álljanak össze a végén, ahhoz igenis át kell szellemülni. Be kell, hogy szippantsa az olvasót a kötet. Darvasi egyedisége nem feltétlenül a témáiban mutatkozik meg, hiszen a való élet apró mozzanataiból merít, és ezek köré alkotja meg a történeteit, mint keretet, de az, ahogyan teszi, az az igazán érdekes. Ő ugyanis erőteljesen sűrít, igyekszik a novella rövidre szabott, szűk kereteit olyan mértékben kitágítani, hogy a novella megmaradjon novellának, de mégis mindent közöljön, amit szeretne. Kicsit olyan, mint egy neutroncsillag: kicsi, de a sűrűsége hatalmas, és emiatt zavarba hozhatja az arra merészkedő, gyanútlan kíváncsiskodókat óriási vonzásával. Történetei az álomszerű leírások és a pergő filmtekercs hatását keltő, gyors tempó révén kapnak érdekes töltetet. Az olyan novelláknál, mint A takarítónőm, akit Elenának hívtak vagy a Dobszó, ápoltaknak több dolog is történik, de szinte észre sem veszi az ember, mert sokszor a szereplők szövegeit is a narratívába ágyazza írásaiban, és mégis érthető, átlátható olvasmányokról van szó. Mire felocsúdik az olvasó, már a történet végére is értünk. Igaz, cserébe nagy odafigyelést igényel minden egyes novella olvasása, mert ez a sűrítés és tempó magában hordozza annak a lehetőségét, hogy fontos részlet felett siklik el az olvasó tekintete, és a kép csak második olvasásra áll össze teljesen.
A kötetet vizsgálgatva az a benyomása az embernek, hogy Darvasi szereti a történetei végét nyitva hagyni. Az olvasó eljut a pontig, ahol várja a folytatást, de azon kapja magát, hogy a másik oldalon már másik novella kezdődik. A történeteknek természetesen megvan a maguk lezárása, de a folytatást mintha az olvasóra bízná. Nyilván a novella műfaji határai is befolyásolhatják ezt, de az ő esetében a hatáskeltés lehet a cél. Az olyan írásokban, mint a Kőlépcső, a Ki ne szeretne még egyszer megnézni egy filmet? vagy A pénzbehajtó is ember az olvasó várja, hogy mi kerekedik ki a megkezdett szituációkból, és lezárást ugyan kapunk, de „megoldást” nem. Kis szeletei ezek több, nagyobb és összetettebb sorsoknak, de pl.: a Kőlépcső esetében felépített, melankolikus sztori vége úgy zárul, hogy teljesen az olvasóra bízza az író az eset felgöngyölítését. Az A pénzbehajtó is embert olvasva a főszereplő életének két különböző mozzanata is megelevenedik, az viszont rejtély marad, hogy a már-már szimpatikusnak ható uzsorás számára vajon melyikből lesz meghatározó konfliktus később. Ez persze nem derül ki, ez csak egy kis szelet a nagy egészből, és nem is a lezárás a cél egy novellánál. Darvasi azonban nem közöl minden részletet (talán még kevesebb információt is ad, mint más novellisták) és ehhez még jön a furcsa, szinte az álomidő sebességével lezajló események láncolata, ami tényleg az álmokhoz hasonlatos: történések sokaságát éljük át, majd ez hirtelen megszakad, mikor felébredünk, az ébrenlét első perceiben pedig azon gondolkodunk, hogyan is folytatódhatott volna az a furcsa, de izgalmas álom akár a beteg lány, akár az együttérzést mutató uzsorás esetében. A misztikum ezekben rejlik, ezért érződnek némileg titokzatosnak ezek az írások: alig mond valamit a szerző, és amikor kezd valami kiderülni, máris másik, különálló történetbe fog. Mégis van eleje, közepe és vége annak, amit mond.
A művek elég részletesek a szereplők lélektani ábrázolásban is, és ez van annyira fajsúlyos Darvasi írásaiban, mint maguk az élethelyzetek. Hiába hat a részletes helyzetleírás és a szereplők ábrázolása együttesen talán túlontúl töménynek, nem veszik el a részletekben. Írásaiban márpedig elmegy egészen a durva, erőszakos jellemekig, vagy éppen a megtört gyermeki lélekig. Talán a fent említett két elem kidolgozottsága miatt érezhető az, hogy a környezet, az események helyszínei a sűrű mondanivaló miatt kevésbé kapnak hangsúlyt. Ezzel, mondhatni, kompenzál Darvasi. A Hol lakik a Föld c. írásában egy kislány szemszögéből követjük az eseményeket, és elmerülve a gyermek érzéseiben, gondolataiban nem alakul ki hiányérzet amiatt, hogy nem tudjuk, mikor, hol játszódik. Vagy hogy miért az játszódik, ami. A gyermeki gondolatok, az érzelmek kavargása túlharsogja a részletes környezetleírás szükségességét. Novelláinak szereplői egyek a korral, a helyszínnel.
Az Isten. Haza. Csal. változatos, hiteles történetekkel van tele, de mégis egy alternatív világ érzetét keltheti az olvasóban, amelyben elmerülve nagyon oda kell figyelni. Nem azért, mert túlbonyolított, vagy túlontúl művies lenne, hanem mert ezeknek az elbeszéléseknek érdemes a részeivé válni. Darvasi elkap egy-egy pillanatot a való életből, majd kiragadja és átülteti a saját fantáziavilágába, ahol a fikció valóság, a valóság pedig fikció. Ennek ellenére nem megy át misztikumba, de a misztikus töltet mégis fellelhető minden általa megálmodott írásban. Utazásra invitál magyar tájakon magyar emberekhez, sokszor tragikus sorsokhoz. Betekintést nyújt az emberi őrületbe, az elme sötétebb zugaiba, tabuk nélkül. Teszi ezt azért, mert az élet inspirálja, és emiatt van az írásainak „lelke”. Emiatt nyújt, ha nem is többet, de valami mást, mint a megszokott.
Sipkovits László a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv – és Irodalomtudományi Intézetének hallgatója.
Palócföld blog 