Amint sötét van csillagközi térben,
párafelhőkkel búcsúzik az este.
Nincsen már lepke, madár sincsen ébren,
én vagyok csak itt szavakat keresve.
Sem felhő, sem tér nem tart számon engem,
csak fények futnak végtelen utakon.
Magának való lehet itt az ember,
így ezt a világot is alig untatom.
A nyári fények, mint egy régi álom,
kíséretük mind halk zenében zárva,
most hintázgatnak foszló ökörnyálon,
festik az őszt már mindegyik naptárba.
Fotó: Tajti Bálint
Elszalasztott lehetőség
Szúnyogok keringőznek a fenyőfák csúcsain
Akár kis szökőkutak a naplementénél
Rég el kellett volna menniük
De a tél csak nem jött el idén
Utolsó táncuk egyikét lejtik
Amíg le nem száll az éj.
Kerestem a kontaktot, de nem leltem itt sem
Minden illúzió végleg elillant
Minden lehetőség elszállt
Játszunk mi is a Föld felett
Míg nem csenget a halál.
Fotó: Tajti Bálint
Oravecz Tibor
Nyár
Pirosra festem a nyarat
Sárgára, barnára.
Kékre festem a dalt, a napomat
Akáclila lesz a szél illata.
Hullámot küldök a ragyogásba,
szerelmes csókoknak fehér tüzét,
hogy hallhassam fényét,
a kenyér illatú mezőn.
Kalász mellé festem majd a reményt.
Repülök a felhők mosoly trilláin
S hallgatom a búbos pacsirták énekét
Ezüsthársfák bíborbarna faágain.
Örömöt rakok a fákra, zöld sugarat,
Elhagyott rétre a fiatalságomat.
Cicomás pacák lesznek a madarak,
Harmatos lesz fekete éjszakám.
Esőt festek, záport mikor
Koszorút fon a fülledt nyár
A mézédes almafán.
Istenes Tibor
Három napig
Ütöttem, csúfoltam, húsát téptem.
Istenkáromlónak kiáltottam.
Leköptem, töviskoszorúval koronáztam.
Megöltem, majd meghaltam vele.
Farostok szorították magukba a szeget,
S én vérben áztam,
Vérben léptem,
Elátkoztam,
Földet és eget,
Mindeneket.
Három napig sírban holtan,
Három napig elárultan,
Három napig elárvultan,
Hullottam részeimmé.
Aztán megnyílt a sír,
Többé nem vagyok.
Az élet karjában örökre elhalok,
A mindenség felett
Csak a sóhajok
Lebegésében foszló múlt vagyok.
Jelenné vált a jövőm,
Feltámadássá kárhozatom.
A sír elgurult kövébe zártam,
Egóm és áldozatom.
Kegyelem vérében mostam arcomat,
Tiszta lettem, mint a hó.
Nincs bennem idő s térszerű szerkezet,
Nem vívom már sajátos harcomat,
Melyben színész a rossz és a jó,
A mindenség felold és eltemet.
Átírja álomból álommá álmomat,
Majd kezdet leszek és a vég,
S mindez semmiség,
Hisz újjá lesz teremtve föld és az ég,
Ropogva múlnak el a napok,
A földi pőreség
És én csak vagyok, aki vagyok,
Velem tágul a mindenség.
most kellene
hogy elbújtassalak
magad elől legfőképpen
hogy ne érezz
ne gondolkodj
ne félj
hogy ölelő karjaim
leválasszák a külvilág
tolakodását
hogy adjak
egy kis megnyugvást
csendet
amiben lélegzethez juthatsz
Baranyi Ferenc: Öregapám
Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s – ha adni-venni falvak összegyűltek –
árulta őket nagy vásári ponyván.
Néhány kalap – s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap – s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék:
öregapám a lét nyűgét lerázta.
Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.
(1959)
Jóna Dávid: Dédapám
Hajadonfővel sétált, ezüstnyelű bottal,
kimérten, mint akitől elvenni nem lehet,
csemegeboltja volt ekkor az öregnek,
amit elvett később az államgépezet.
Üdvözlésképpen, ha ismerős jött szembe…
– kalapja nem volt, azt nem emelhette –
megállt, s komótosan bevárta őket,
majd katonásan biccentett helyette.
A promenádon karöltve a dámák,
a galambok rebbennek a téren,
a múlt szépségeiben mindent megtalálok,
mint a borbély a borotvát a saját műhelyében.
(2021)
A félhomály őriz, ablakból nézem,
ahogy a hó-sáljában a körtefa int,
fura, hogy épp előre nézek,
az agy eközben meg hátratekint.
Az egész udvar fagyott és csendes,
én tízéves forma, kócos gyerek,
pocsolya jegét nézem itt éppen,
közel hajolva ott görnyedek.
Buborék fagyott bele a jégbe,
a reggeli fénytől szépséges gyöngy,
lehelet-felhő a hömpölygő légben,
a házunkban ekkor a telefon csöng.
Engem keresnek, futok be gyorsan,
a hívás akkor még ritka és jó,
cipőt lerúgva hátranézek:
napsütésben szállong a hó.
Szótlanok voltunk, elég volt így,
a sercegő csend valamit felold,
nem jöhettem rá, hogy én voltam akkor,
ki gyermekkorára visszagondolt.
Kimentem újra, játékom űzni,
mögöttem házunk békésen pipált,
a jéghártya mögül néhány kis vízcsepp
napmeleg szóra kikandikált.
Fotó: Tajti Bálint
Oravecz Tibor
Karácsony
I.
Vártam vala Isten jövetelét régen bűnös élet várában
S míg áldását vártam, kerestem a társam a Föld tiszta arcában
S megtaláltam lelked, meghasadt kereszted az elmúlás porában.
II.
Nálam járt Jézus.
Halkan végigcsoszogott a szőnyegen,
Megnézte a festményeket,
Tetszően mosolygott, majd egy
„Boldogok a lelki szegények” elismeréssel
Leült a bejgli mellé és megette.
Farizeus fenyőillat fojtogatott a szobában
S a tüdőből felszakadó hullámok
Titkokat suttogtak fülembe.
III.
Csend volt,
Folyónyi suhogást lehetett hallani,
Ahogy az emberek cipelik nehéz keresztjüket,
Végig a falak mellett,
Ledörzsölve a vakolatsorsokat,
Porrá őrölve azt hófehér fájdalommá.
Azt mondja, szenvedett érettünk
S mi nem becsültük azt.
Azt mondja, urakat játszotok,
Pedig én szétkergettem őket.
Hiába lakattalak jól, ti most is éheztek.
Éheztek a csodára, de a szemfényvesztés nem az,
Minden percetek hazugság.
Kívánságaitokat keresitek
S a megmaradt gőgösök között
Meghal a kereszt.
IV.
Idő, idő, a fojtó idő.
A megszáradt tinta pillanata,
A lélek és gondolataitok
Szabadságának pillanata,
A lélek rabszolgaságának,
A nyomorultak pillanata.
Olyan ez, mint a Golgotán
Ott éltem én s haltam az út porán.
V.
Fájdalom
Vagy öröm, amit látsz?
Én nem születtem,
hanem bennetek léteztem.
Nem vette el senki az életem
Én adtam nektek
Ne kételkedjetek
A sors nem változik.
Üdvösséggel játszom
Nincs nekem bánatom.
Építsetek új világot
tisztát, egyszerűt.
Az ünnep értetek szól
Gyertyafényben csilingelve
Kedves szavakban
Elmélyülve.
VI.
Nézz e szép földedre, gazdag veteményre, hogy ontotta a reményt
Mily fényes volt a hit, adta áldásait s hozta el nekünk a fényt
Nem tudom, mit tettem, de rá emlékezem s hallgatom Őt, a törvényt.
Oravecz Tibor
Látomás
Ma rideg Kőszobor-Társam várta
Ébren, a merengő Angyal-lányt,
Kavics-tenger fagyoskodó rabja
Állt a pult árnyán, dideregve.
Képmás az őszvégi éjszakában.
Néztem, gyermekarcú égi hittel
Átlebegve fenyőág-sorsokon,
A kürtőskalács-illatú téren.
Talán a vasárnapra gondol?
Egyszeri és megismerhetetlen
Gyertyafényes karácsonyi-csöndre?
Ahogy porciózza asztalunkra
Isten kegyelmét, átragyogja őt
A pult árnyán árván,
egy őszvégi látomás.
A napokban elhunyt Szokolay Zoltán költőre, a Palócföld szerzőjére ezzel a versével emlékezünk.
Szokolay Zoltán: A révnél
halhát ezüstje villan
utolsó álmaimban
ártéri erdő reszket
és délre tartó rajban
szállnak madárkeresztek
ne higgyétek hogy baj van
minden mindennek része
így olvad új egészbe
jótett és bűn utólag
csak egymás hologramja
időrések csukódnak
nem emlékszem szavakra
voltál? vagy sosem voltál?
mért van mobil egy holtnál?
számod pöttyögi lassan
és cseng kicseng és senki
nincs fényben nincs vonalban
neved már ezt jelenti
az anyag mozdulatlan
és háboríthatatlan
békéjét ősnyugalmát
se kezdetet se véget
csak annyit mint egy halhát
egy pillanatnyi élet
minden szerelmem itt van
e szegletes ladikban
nem nézek többé hátra
s aki most el is vesztett
ha aggodalmam látja
csitít: maradjak veszteg
egyszer majd ő is átér
másik ladikra ráfér
s testéből szabadítva
ölel mint semmit semmi
türelmesen tanítja
hogyan kell ott szeretni
Márkus László
Sokol-fíling
Emlékszel, milyen nagy dolog volt egy zsebrádió?
Igen-igen, a Sokol.
Valódi bőrtok.
Feledhetetlen illatú (szagú?).
Ó!
Mennyit zsorváltam anyunak, mire megvette –
hónapszám spórolva össze az árát.
Nagybátyám gombászás közben lelt egyet a Csanyikban.
Bőrtokja foszladozott már.
Bekapcsolta.
Szólt.
Elpusztíthatatlan szovjet csinálmány.
Hogy miért hívták zsebrádiónak, mindmáig nem tudom.
Nemigen fért zsebünkbe.
Ám
nem is ez volt a cél.
Mindenkinek látni kellett, nekem van.
Recsegett.
Hullámzott a hangja.
A Szabad Európa Rádiót hallgattuk.
Volna,
de csak ritkán sikerült.
Tisztán meg pláne.
Zavarták.
Teeneger party.
Ez volt a neve, Cseke László szerkesztette.
Neki viszont nem ez a neve.
Ekecs Géza, bár sokaknak ez mit sem mondana.
Nem politizáltunk.
Jó,
nyugati zenére vágytunk.
Világslágerekre.
Itthon viszont Coca-Cola-mámorban fetrengő,
korcs ifjúságról szólt a fáma.
Mi
a Beatlesre, Rolling Stones-ra, Jimmy Hendrixre buktunk.
Hey, Joe…
hallhattuk olykor.
Műnarancs Bambit kortyoltunk.
Csatos üvegből.
Ma nincsen rádióm.
Nem divat.
Ha rám tör a hoppáré,
rádióműsort telefonról hallgatok.
Olykor kihangosítva.
Nagyságrendekkel jobban szól.
A Sokol-fílingnek viszont nyomába sem ér.
Tudom, miért.
Mobilja mindenkinek lehet.
Márkus László (1955, Miskolc) Pécsett élő és alkotó költő, fotós, lapigazgató.
Elindultam világot látni, lassan három éve, hogy a kapuban állok, nem tudtam, hogy merre induljak el, nem jó megrekedni, de mégis a bizonyosság megvéd, hisz mit találhatnék utam során, sok élhetetlen mintát, példát, sőt példázatot. Valószínűleg lennének képeim bizonyítékul, hogy annyi szép helyre eljutottam, pedig amit keresek, nem is kinn, sokkal inkább benn van. Jó, rárakódott már sok szokás, kényszer, kompromisszum (így hívom a lemondást), leginkább azért, hogy élhetővé tegye azt, meg aztán már az induláskor hiányzott, ami van, amit szeretek szebbnek látni, mint amilyen, mert szeretni akarom az életem, mindazt, ami körülvesz, ami meghatároz, és azt hiszem ebben jó vagyok. Így aztán a világjárásom a kapunkon fennakadt, mint az őszi falevél. Ott álltam a kapuban, volt, ki a nyakamba rózsafüzért tett, egy kisrác pogácsát, egy hazafi nemzeti szalagot a csuklómra, családok sétáltak házunk felé, rám mutogatva, összesúgva, itt az az ember, aki elment világgá, de a háza kapujánál tovább nem jutott…
Arra még emlékszem, hogy az éjjeli szekrényemen lévő olvasólámpához nyúltam, de hogy fel- vagy lekapcsoltam, arra már nem.
Palócföld blog 