Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Kategória

Uncategorized

A doni történésekre így emlékezett egy katona (A teljes szöveg olvasható a Palócföld 2019/1. számában)

Doni mirákulum
(részlet)

(…)

Olyan szavak sorjáznak, mint a menetcsoport, me­net­lép­cső – lásd zuhanás – menetoszlop… Később lövészfészek, gyűjtőhely, pusz­tulás, rendezetlen gyáva csürhe. Repülő csonkok, ordítozás. Fagyás, vesz­teség. Mondja: meghalt mellettem a Grassl, aztán a legjobb em­be­rem, Tombor Zoli, szétvitte egy gránát. Oda lett Majtányi és Szmorák is. Az­után hosszadalmas beszámoló egy Vízkelety nevű ezredesről. Nem ér­tem, miért ez a mondatokból kiépített kerülő. Aztán kiderül. Olyan, mint egy leszállópálya a repülőgépnek. Nem lehet csak úgy földet fogni. Fenn-fenn, körözni kell. Egy darabig.

Menekülünk. Azt mondja hunyorogva: se nem állunk, se nem ülünk, egy­szerűen menekülünk. Vicceskedik.

– Minden csupa vér volt körülöttünk. Mint aki eszét vesztette, nem is tu­dom, milyen irányba, de tényleg a fejünket elveszítve rohantunk. Velem egy bizonyos Matus Illés. Az anyját Eisner Erzsébetnek hívták. Sose fe­lej­tem el. Iszkoltunk vagy két napon át. Főleg erdős területen. Amíg az­tán meg nem nyílt alattunk a föld. Ami nem is az volt, csak gallyakkal be­fe­dett, lombokkal letakart álcázott talaj. Lezuhantunk egy verembe. Vagy öt­méternyi mély. Farkasoknak szánták. Január vége volt, furcsamód még­sem fáztunk annyira, mint amikor az oroszok elől pucoltunk. Jó is volt, mond­juk fél napig. Megettük ketten azt a darab kenyeret, szopogattuk a be­hullott havat. Aztán jött az éjszaka. Egymást átölelve aludtunk. Igen, egy­mást átölelve. Másnap kezdett el Illés énekelni. Hagyd abba! – mond­tam. De ő csak egyre hangosabban énekelt. Imádkozva. Az Úristen az én vi­lágosságom és idvességem… Meg a többit. Azt mondta, csak énekeljek én is han­gosan, mert az elszáll, a kiabálás nem. Két nap múlva reszketve óbé­gat­tuk: Örvendj egész Föld az Istennek és énekelj szép zengéssel… Csócsáltuk az el­érhető gyökereket. Megfogadtuk, hogy nem bántjuk egymást, ha éhen ve­szünk, akkor se. Én még arra is megesküdtem magamban, szombatista le­szek, ha kimenekülök innen. Szombatista, mint Illés. Énekeltünk. Ne szállj perbe énvelem, óh, én édes Istenem… Megtudtam, először én vesztettem el az eszméletemet a gödör mélyére zuhanva. Illés énekelt állhatatosan fe­let­tem, ahogyan csak tudott. Aztán arra jött egy fiatal lány, az hívta oda az orosz falusiakat. Nekem kengyelt csináltak, úgy húztak fel. A faluhoz kö­zel egy szérűbe vittek, állatokat tartottak ott, a szalmában ébredtem fel. Te­át hoztak, meg ennivalót. Miként mondja a zsoltár? Az Úristen áldassék és felmagasztaltassék, ki küldött segedelmet.

(…)

A történetet lejegyezte: Hajnal József.

 

 

Válogatás a Palócföld Könyvek sorozat ez évi kötetéből, Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana disztichonjaiból

 „A vers legyen olyan, mint egy bizánci mozaik.
Apró részekből építkezik és részeiben is az egészet sugallja.”
Diószegi Szabó Pál

 

Diószegi Szabó Pál

Egy Catullus-versre

„Nem törekedtem, Cézár, annyira tetszeni néked!
Sem kikutatni: vajon Hószinü vagy? Fekete?”
Városom érdekel inkább, mert ma a benne lakónak
élete csak szavazat vagy propagandafogás…

 

Paprikajancsi

leoninus a XXII. Aquincumi költőversenyen

Mondd, mért csipked a szád, köpködsz a levesbe?
Tollad nem fakanál, vádolod egyre magad.
Kóstolsz másokat, ám te magad vágynál szeretetre,
Paprikajancsi ne légy; íztelen élc a szavad!

 

Galeotto fekhelyéről

disztichon, Galeotto „második” verse

Rád gondoltam! – Az ablakon át telihold süti arcom
ott, hun a Nap ragyogott nyáron az ágyamon így.
Most, télön, fagyosabb szavaim lehöletnyi világa
éjjel, a párnámon, hangtalanul: didörög.

Ady Endrére emlékezünk — Egy Nógrádból elszármazott magyartanár memoárja

Kaári Sándor

Tanítottam Adyt
(Memoár)

   83 éves, nyugdíjas magyar-történelem szakos tanár vagyok, 1957-ben végeztem Szegeden. Közel 4 évtizedig középiskolákban tanítottam mindkét tantárgyamat. Egy legutóbbi érettségi találkozón arról is beszéltem volt tanítványaimnak, hogy néha álmomban még ma is tanítok, gyakran a kedvenc költőimről, íróimról tartok órát.
Gimnáziumi éveimben valamiért nem került közel hozzám Ady. Talán éretlen voltam rá. Az egyetemi években következett be a változás. Közre játszott ebben a szegedi egyetemi oktatás színvonala és az is, hogy már korán elhatároztam, miből írom a szakdolgozatomat. Juhász Gyulára esett a választásom. Az ő révén Ady is egyik kedvencem lett, József Attila mellett. A tanári pályámat Nógrád megyei vidéki kis gimnáziumokban (Romhány, Rétság) kezdtem, és városi iskolák esti tagozatán folytattam. Szerencsémre. Ez a múlt század 60−70-es éveiben történt. Aki élt akkor, tudja, hogy mit jelentett hátrányos körülmények között tanítani vidéki iskolákban. Nagyon sokat kellett képezni magunkat, hogy fel tudjuk készíteni diákjainkat a főiskolai-egyetemi tanulmányokra. Abban is szerencsém volt, hogy a többségük nemcsak szorgalmas, de tehetséges is volt. Sokan felvételiztek a tantárgyaimból, és lettek óvó-védőnők, tanítók, tanárok, jogászok, könyvtárosok. Az iskolám vezetői jól felkészült, igényes emberek voltak, sokat követeltek.
Magyartanárként főként a lányok, asszonyok (a felnőtt tagozaton is tanítottam) körében éltem meg a sikerélményt. A fiúkat mindig jobban érdekelte a történelem. Miután ekkor már jól ismertem Adyt, a célom az volt, hogy tanítványaimmal is megkedveltessem a költészetét. Több versét könyv nélkül is tudtam, nem egyszer azzal kezdtem az órát, hogy memoritert mondtam tőle. Viszonylag sok verset követeltem diákjainktól is.
Kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy lehetőleg t e l j e s képet adjak a költőről. Ebben nagy segítségemre voltak Székely Aladár fotói és Bölöni: Az igazi Ady c. kötete. Nem hallgattam el emberi gyengeségeit, hibáit sem. De ezeket nem is nagyítottam fel. Alkoholizmusa, szertelensége, nőügyei nem maradtak titokban. Sikerült – remélem – elhitetnem, hogy életében három nő játszott fő szerepet: az anyja, Ídes, Pásztor Mária , Léda és Csinszka. Persze mások is, de az ő szerepük meghatározó volt. Anyjától örökölte a tehetségét, a szép iránti fogékonyságát, a családhoz való ragaszkodást, a szülőföld szeretetét és még annyi mindent.
„Sötét haja szikrákat szórt, / Dió-szeme lángban égett / …büszke, kreol arca vakított:”  (Ady: Az anyám és én). A költő imádta az édesanyját! Faluhelyen ez azért kedves téma, mert ott még erősebbek a családi kötelékek, tanítványaink élvezték a család meleg szeretetét, figyelmét, a segítségét. Termékeny talajra hullottak azok a szavak náluk, amelyek a szülőkről szóltak. Ady sokra tartotta az apját is, tisztelte őt, tőle örökölte a kálvinista nyakasságát, a szívósságát. Egész egyénisége tükrözi apja személyiségét. „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak…” Mennyire kifejező mindez Székely Aladár fotóján!  Ezt a verset könyv nélkül mondtam, és mondom ma is nagyon gyakran, mert imádom! Benne van Ady teljes személyisége: „Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle.” (Ady: A Hortobágy poétája). Tanítványaim is szerették. Diósyné Brüll Adél, Léda szerepe meghatározó a kötő életében.  Nagyváradon Ady ismert, jó tollú újságíró volt (Nagyváradi Napló), sokat írt. Bevallom, tanárként nem mertem, nem is tudtam vitatkozni vele a tévedéseiről, amelyeket ma már világosan látok: nem volt igaza Tisza Istvánnal szemben. Mindketten nyakas kálvinisták voltak, harcoltak a maguk igazáért. Ady nem ismerte fel Tisza államfői nagyságát. Erről időnként még a facebookon ma is vitatkozom ismerőseimmel.
Az őstehetség, a  z s e n i  Ady Léda hatására vált igazi költővé, így éreztem és éreztettem. Neki köszönhette Párizst, a francia szimbolistákat (Baudelaire, Verlaine). Ady számára Adél meglátása egy villámcsapás volt. Ismerem ezt az érzést. Ady 8 év alatt hétszer járt Párizsban, a Quality Hotelben és Lédáék lakásában élt furcsa szerelmi háromszögben. Az első vers az „egyetlen asszonyhoz”, A könnyek asszonyához címmel íródott: „Az egész asszony itt pusztít”. A Léda asszony zsoltárai versek szinte mindenkire hatással voltak. Nem véletlenül. A szésőségek, a harc, a küzdelem élet és halál motívumaival megragadták a 16-17 évesek fantáziáját. Adél megteremti Adyt, miképpen Ady megteremti Lédát – olvastam valakitől. A nyolc évi szenvedély után elemi erővel hatott, főként a lányokra a szakító vers 1912-ben. Többen szembe is fordultak a költővel, ez nem csoda, hiszen kegyetlen, egy kissé önző megnyilatkozás is. „Általam vagy, mert meg én láttalak, // S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. (Elbocsátó szép üzenet). Egyik tanítványom, aki imádja Ady líráját, sokáig élt Párizsban, „a szép ámulások szent városában”, meglátogatta mindazokat a helyeket, ahol a költő megfordult. Több, a francia fővárosban írt versét könyv nélkül tudja, és amint írja: „hosszú tanulmányt tudnék írni róla…”. (Mária, esti tagozat, Salgótarján, Párizs).
A másik múzsa Boncza Berta, aki 16 évesen írja első levelét az általa csodált költőhöz, és utána is ostromolja sokáig, végül feleségül veteti magát. Ekkor már kell a nyugvás, a háború borzalmai előli menekülésben is Csinszkához fut. Ez a romantikus történet nagy sztori, mint sok más is (a névadás – Csacsinszki, Csacsinszka, Csinszka −, a sokéves ápolás, az Ady halálát követő évek „vesszőfutásai” Bertuka életében – mind-mind hálás témák voltak.
Nem volt könnyű sorsa Csinszkának Adyval, de „megszelídítette, szerette, ápolta őt”. Az Őrizem a szemed c. vers mindenkit megfogott. Mondják emlékezetből. „Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked, / De a kezedet fogom, / S őrizem a szemedet.”
A tanterv szerint természetesen tanítottuk Ady hazafias líráját, magyarság- és forradalmi verseit. A legnagyobb sikere azoknak volt, amelyekben az útkereső, a töprengő, vívódó ember szólal meg: Magyar jakobinus dala („Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. / Dunának, Oltnak egy a hangja…”.) A legkedveltebb A föl-földobott kő c. vers volt. Letisztult nacionalizmusa, őszintesége mindenkit megragadott. Kötelező memoriter volt ez is: „Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön a fiad”. Valószínűleg a forradalmi verseket (Rohanunk a forradalomba, Vörös jelek…) rosszul tanítottam, mert ezekre később alig emlékeztek tanítványaim. Kiemelt jelentőséggel tanítottam az Új versek költőjét. Több versét ma is jól ismerik azok, akikkel eleven kapcsolatban vagyok. Az egyik leghatásosabb verse az Új vizeken járok volt. „Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse / Én nem leszek a szürkék hegedőse:” A legnagyobb vitát a Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű verse váltotta ki, ebbe a fiúk is nagy hévvel kapcsolódtak be, összeütköztek különböző vélemények származásunkról, magyarságtudatról.
Ady látnok volt. Óráimon a leggyakrabban – a már említett – Bölöni-könyvet és Vezér Erzsébet könyvét, tanulmányát használtam (Ady élete és pályája), de felhívtam a figyelmet mások visszaemlékezéseire, leveleire (Szerb Antal, Hatvany Lajos). Nem maradhatott el a Karinthy-paródia sem, ezen jót derültünk. („mindent kétszer mond, kétszer mond…”) Sikere volt más érdekességeknek is (6 ujjal születés, Léda halva született gyermeke, halálának okai, a 3 szavas versek, temetése a „nemzet halottja”-ként).
Hadd mondjam el végül egy pár évvel ezelőtti élményemet. Csoportos kirándulást szerveztünk a Partiumba Petőfi és Ady nyomában címmel. A szállásunk Koltón volt, onnan jártuk be a környéket, így Érmindszentre is eljutottunk. Idegenvezetőnk színes, sokrétű kalauzolása mellett én is „felléptem”, miután nagyon szeretek szerepelni, és hiányzik a tanítás. Vittem magammal a két verseskötetet, és olvastam vagy fejből mondtam a verseket. Petőfit sokan velem együtt mondták, de Adyt alig ismerték. Büszke vagyok rá, hogy ma évek múlva is – újságolják: köszönik, közelebb kerültek „A Hortobágy poétájához”. Persze, hatott a genius loci, a hely szelleme! „Az elvadult táj, a vad mezők” látványa és a vers hallgatása együtt igazi élmény volt. Érmindszent ma is olyan elhagyatott, mint Ady korában volt… De a fogadtatás, a magyar szó, a szülőház és a tárgyi emlékek látványa katarzist váltott ki belőlük. Elhelyeztük a nemzeti színű szalagot, büszkék voltunk magyarságunkra!

Befejezésül hadd idézzek pár sort tanítványaim leveleiből:

„Imádtam a magyarórákat. Adyt nagyon megszerettem. Sokat foglalkoztunk a versekkel, a verselés szabályaival, történelmi kontextusba helyezésével. Lehetőségünk volt, hogy szabadon értelmezhessük a verseket. Lehetett saját véleményünk, a versek a bőrünk alá bújtak”. (Márta, Rétság, könyvtáros)

„A 70-es években kedveltek voltak az irodalomóráink. Magyartanárunk szerette a verseket. Sok költőt hozott közel hozzánk, elsősorban Adyt. Gondolkodva, érzelmekre hatóan tanított. Ady költészetét általa szerettem meg. A lázadó, a kamasz diákokhoz emberközelbe hozta a zsenit. Szabadlelkű diákokat nevelt. Pedagógiai életpályámon egyik mottója éppen Ady verséből való: „Ifjú szívekben élek s mindig tovább / …mert életem millió gyökerű.” (Irén, Rétság, tanár)

„Felnőttként ültem be újra az iskolapadba. Olvasni korábban is szerettem, de a szép versekig 27 éves koromban jutottam el. Ekkor értettem meg, hogy az irodalom valami más. Az öröm dimenziójába értem el. Megértettük az érzékeny, lelki vívódásokkal küzdő költőt. Tudtuk, Párizs jelentette neki a szabadulást, hogy nemcsak a szerelme utáni vágy vitte oda. Nekem Ady és Párizs ma is egyet jelent, imádom, mormolom azokat a verseit, amelyek itt születtek (Páris az én Bakonyom, Párisban járt az ősz). Nagyon szeretem Ady „daloló Párisát”. (Mária, Salgótarján, vállalkozó Párizsból)

Egy kis őszi sétára invitáljuk olvasóinkat Szentjánosi Csabának, a legutóbbi Palócföld-bemutató egyik vendégének a versével!

Szentjánosi Csaba

Őszi séták II.

 

A betontörő dadog,
a kommunikációra
csak nem csatornákat keres?
Orrát piszkálva nézi
a gyermek, mint az életet
képviselő felperes.

A templom szárnyasoltár-
spalettáját, kinyitja
egy konfis-angyal,
míg Afrikában elefántok
emelik a Napot
vérző agyarakkal.

Apóskám műlábával lép,
oda, ahol a föld szívét
sejti,
elmúlásomban lassan
a világ örök változását
meg tudom szeretni.

 

Részlet Szentjánosi Csaba (1965, Budapest) költő vallomásából:

Feleségem, gyermekeim, Édesanyám, Édesapám (aki régen elment már), Nagyszüleim múltfigyelme-fegyelme, vagyis a családom, könyvtáram, folyóiratokban való megjelenéseim: Palócföld, Magyar Napló, Hitel, Art’húr, Lenolaj, Somogy, Parnasszus, Spanyolnátha, Kortárs…stb. Pályám koordinátorai: Pintér Tamás, Jóna Dávid, Bella István, Turczi István, Döbrentei Kornél, Cságoly Péterfia Béla, éveim, verseim, mások versei, barátaim, munkahelyeim, gyülekezetünk… mind egy kis életmű relikviái, ALAPJAI, nélkülözhetetlenségei, Isten ajándékai — AKIK, amik meghatároznak, alakítanak, vallomássá emelik mindazt, amit megpróbálok eldadogni…

Mindenszentek előestéjén Márkus László versével és szómontázs-képével emlékezünk

Márkus László

ecce homo

szikét ragad a hajnal hogy megműtse az éjt
épp eret vágott rajta hadd áradjon a fény
a sírok városában ősszel a köd az úr
jótékonyan elrejt minden koszorút
nem látszik melyik drága melyik mennyit ér
melyiket hozta ember és melyiket a pénz
vadgesztenyék a síron új élet kezdete
köröttük árnyak tánca megannyi remete
úgy hordozzák sorsukat mint kofa a batyut
míg odakint az élet itt bent halál az úr

Márkus László (1955, Miskolc) a Litera-Túra folyóirat,  a Litera-Túra Kiadó és a Litera-Túra Művészeti Magazin egyik tulajdonosa és szerkesztője. Street-fotókat készít. Barangolásai az irodalomban és az „aszfalton” szívet és szemet gyönyörködtetőek.

Jóna Dávid őszi versét ajánljuk

Jóna Dávid: Ősz


Ősz
Szelíd halál, törvényt követ,
látszódnak a sóhajok,
vízre hulló levelek,
mint apró kicsi csónakok
szelik a vizet.

Ősz 2.
Keki színű vakolatingében
áll mellettem a présház,
a diófa dühösen a homlokát a cserepeihez veri,
a mulandóságát beismeri,
miközben köpködi, nyálazza a járdát a köd,
csontot villant a nyári dög,
felejteni készül a világ.

Ősz 3.
Rongyos az akác,
átvérzett levelüket rázzák a fák,
a nádas hajlong a nedves szélben,
olyan ott a vízparton, mint egy széttépett szalmazsák
a megkísértett villámfényben,
dörög, mint az üvöltés utáni tompa végzet
egy faluszéli mészárszékben,
hol megszokott a halál.

Ősz 4.
A kőris, a vérszilva, s a juhar
Te jó ég mennyiféle bordó,
a felhő hasa köldöknél ereszt,
mint egy abroncsvesztett hordó.
Málik csendben az elágazásnál
a homokkő kereszt.

Ősz 5.
Mint megvakult szamuráj,
az ág csapkodja a vizet,
télikabátját keresi a táj,
hajlong hozzá a nyírfaliget,
és sustorog,
lombok zsebkendőjébe
még egyszer,utoljára belezokog,
búcsúzik a nyár.

 

 

 

 

Artcolony Cered — Indiegogo

Indiegogo kampányba kezdett a ceredi művésztelep

24 éve a világ különböző pontjairól érkező művészek pár hétre Magyarország egy elszigetelt falujába költöznek, hogy művészetükkel feldolgozzák a körülöttük található, kihalófélben lévő kultúrát. Arra gyűjtenek, hogy munkáikat egy fesztivál keretében most széles körben is bemutathassák.

   Az 1996-ban alapított Artcolony Cered egy nemzetközi művésztelep, ahol a meghívott résztvevők az aktuálisan meghirdetett projekt keretein belül vesznek részt a művészeti színtér és műhely alkotómunkájában. A művészek, személyes jelenlétükkel, helyszíni megfigyeléseikből kiindulva hozzák létre alkotásaikat, amelyek reagálnak a mindenkori tematikus – Ceredhez kapcsolódó – felhívásra. Mára több, mint 20 ország képviseltette magát nálunk Mexikótól Ausztráliáig és csatlakozott missziónkhoz: a képzőművészet segítségével megmenteni eltűnőfélben lévő értékeket.
Hagyományosan a művésztelep lezárása egy nyílt nap, ahol családias hangulatban ismerheti meg a szűkebb közönség az alkotókat és alkotásaikat. Most Indiegogo kampányba kezdtek a szervezők, hogy a szélesebb közönség is becsatlakozhasson Cered különleges atmoszférájába.
   A cél egy olyan fesztivál létrehozása, amely autentikus környezetben mutatja be a művésztelep alkotásait úgy, hogy közben a helyi értékekre koncentrál a fesztivál többi programja során is. Ahol a helyi fogadó gondoskodik a cateringről és a régió előadóművészei töltik meg a műsort.
A kampány oldalán a különböző mértékű támogatásokkal nem csak az ügyet lehet támogatni, hanem a fesztivál belépőjét, az épülő rönkszínpad egy dedikált helyét, vagy egy műalkotás vázlatát is be lehet szerezni.

Jóna Dávidnak az ez évi 1. számunkban megjelent versére érkezett versválaszok Szentjánosi Csabától és Szokolay Zoltántól. Az illusztráció Makray János képzőművész alkotása.

Jóna Dávid
Attikám

                       „Barátom volt, nem ismertem.”
                                                              Ignotus

December 3. 19.35 perc, Szárszó.
Ami biztos, az maga a tény,
azóta is reszket a sínen a fény,
ahogy ráfolyt egy nagy költő vére,
hiába tesszük a kezünk a világ ütőerére,
a világmindenséget nézzük egy kulcslyukon,
pauszpapír az egyetlen-igaz az albumon.

Logikát keresünk ott is, ahol nincs,
Te mit szólsz ehhez, Attikám?
Hogy nem hallottad, hogy a vonat indul, sikolt, morog?
Hogy beléd mart a két kocsit összekötő vonóhorog?
Lehet, hogy Te sem tudod, mi történt?
Lehet, hogy téged is meglepett,
hogy a sorsod csúnyán rászedett?
Aznap negyedszer mentél át a vonatok között,
estére minden a végsőkig leegyszerűsödött…

Persze volt, hogy incselkedtél a halállal,
de talán Te se gondoltad komolyan,
akkor sem, ha nagyon fájt,
ha sorsod kínozva szeretett,
hisz ilyenkor szép szavakat tettél szikrázó hóra.
Tiszta szívvel leveleket írtál aznap este:
Ignotus, Cserépfalvi, Judit és Flóra.
Jöttél volna Pestre,
ahol díjat kaptál volna, hivatalt,
de egy tehervagon szétvagdalt.

Készen álltál? Kész a leltár?
Kezemre száradt a gyertyaviasz,
Attikám, egy költő ennél szebb halált tervezne magának,
mondd meg kérlek: igaz, vagy nem igaz?


Szentjánosi Csaba

Jóna Dávid költőbarátom versére
Attika 

„Attika”, ahogy barátom
írta a PALÓCFÖLDBEN,
igen, az a bizonyos József –
akinek Mária volt a vers,
Jézus az ihlető,
ez a gyönyörű költő-fej,
ország-fej,
halállal megmetszett életéből…
versfája újból és újból kinő.

Attika, akihez hozzátartozunk,
aki versapánk, szótestvérünk,
egy fogalom, egy ikon
irodalom-templomunk falán,
az ő szegénységét, érzékenységét,
szenvedését, szenvedélyét
adhatta át a költészetben Édesanyám.

Költőbarátom, aki verset írtál róla,
elmorzsoltad a sínek mellett levő
apró kövek rózsafüzéreit sorban,
„igaz nem igaz”, Attika, kaparásszuk nyaraidat,
mint a kutyák, ahol csönded felett,
már örök hó van.

Nem a vonat, nem a vonat, nem a vonat…
mert a vonat sínre teszi az életünk,
a vagonnyi bánat, költősúly – hogy enyhüljenek –
az Óperenciákon túlra jönnek velünk…

Szokolay Zoltán

Várunk a csalatkozásra

            Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
            nagyszerdán este

Utoljára Szabadszállásra mentem,
április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?

Ketykó István szonettkoszorúját húsvéti hittel ajánljuk az ünnepre készülődvén

 

Ketykó István:

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem

Szonettkoszorú

1.

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
lesz mit sikálnom; szenny sosem volt rajtam
sem sár, csak por. Évek óta hordozom –
megfürdök majd fény-kádban, tejben, vajban. 

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem
lobognak bennem imák, apró lángok
hiszem: szép feltámadásom megérem
rólam álmodnak éjjel bögyös lányok. 

Nyílik tavasz bennem, múlnak a sebek
éveim szép hídján állok, alattam
csitul az örvény, már nem húz a mélybe. 

Loboncos hajamba masnikat tehet
a szél – látjátok, mégis megmaradtam
újjászülettem, okos szelídségre. 

2.

Újjászülettem, okos szelídségre
földpadlós, nyitott kéményű kis házban
kormos lámpafüstök szálltak az égre
örök világosság csillant anyámban. 

Bús ének hangzott fiatal szívéből –
én a hatodik, kéretlen a sorban
liebling, a kedvenc egy tó mélyéről
bukkantam fel hófehér miseborban 

szent ostyában és tűzpiros palástban.
Már akkor is töviskoszorú mélyedt
fejembe – nézték meggyötört homlokom 

Veronika kendőt nyújtott és láttam
az enyéim a keresztről – eltévedt
juhok voltak már, rég nem látták nyomom. 

3.

Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
két lator közt – fényre, reménységre
egyikre sem pályáztam, bár gondolom,
anyám, János sem várt a sötétségre.  

Mit ronthattam el, Atyám? Engedelmes
fiad voltam, többször őrült – remélem
megdicsőítesz majd és töredelmes
megbánásom nyugszik Isten-tenyéren. 

Voltam gyöngy egy édes anyai méhben
vagyok őskövület, balga zarándok
egy úton, mely nem visz a messzeségbe 

lettem bús, fáradt költő sötét mélyben
leszek még, érzem én, izzó zsarátnok
terelem napjaim okos hűségre. 

4.

Terelem napjaim okos hűségre
kifüstölgött belőlem sok éjszaka
sok hajnalt eldorbézoltam, cserébe
mégis eljutott hozzám az Úr szava. 

Költő vagyok, szívem tele van fénnyel
még meg nem írt dalokkal. Segíts, mama,
adj sok versbe valót, lelkemhez érj fel
légy roskadt éveim tartóoszlopa. 

Szétfeszítenek a meg nem írt versek
tizenhat év telt néma hallgatásban
segíts, hogy a szavak el ne hagyjanak. 

Boruljatok rám napok, órák, percek,
hogy a túl hideg sötét éjszakában
sebzett álmaim nehogy megfagyjanak. 

5.

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak,
mert kell még szerelem, öröm, ölelés
damaszkuszi út, jézusi pillanat
tagadás, majd vakság, végül megtérés. 

Boríts rám szép tavasz hűs felhőt, eget
lobbanj szememre, perzselj szenvedéllyel
kék olajággal csőrében integet
egy galamb, röptéről mégis lekéstem, 

mert mindig állandó késésben vagyok
örök tévedésben, rögös  tévúton –
emelj fel jó magasra, bölcs szavakhoz 

röptöm égi jel legyen – bénák, vakok
hirdessék mindig irgalmad, félúton
majd meg ne álljak Uram, vonzd  magadhoz. 

6.

Majd meg ne álljak Uram, vonzd magadhoz
adj új kegyelmet, erőt, bátorságot
legyek átjáró hegyhez, friss patakhoz
kegyelmet adj Uram és boldogságot 

feküdjek új versekkel estelente
ébredjek neveddel reggel; naponta
igazíts rajtam, juttass végtelenbe,
formálj magadra, jóságos arcodra. 

Legyek lombsátor, nem múló pillanat
szarvasok mély lépteiben lévő víz
legyek kettészelt tenger, új pirkadat, 

melyben véres arcát mossa kint maradt
sok lakodalmas vendég; ezer, száz, tíz
sebből vérző el nem múló kínjukat.                                          

7.

Sebből vérző el nem múló kínjukat
töröld le, hívd be őket országodba
bocsáss meg nekik és őrizd álmukat
egy se legyen már porba rogyadozva… 

A valóság ölébe visszahullva
kinyílik bennem sok dal, ezer ének
anyám fekete kötényébe bújva
már biztonságban vagyok, már nem félek. 

Mégis, olykor egymagamban bolyongok
elherdáltam életem – sok betegség,
a Rómába menő zúgó harangok 

pálmaágak kezemben, hozsannázok
Cireneiként viszem már keresztjét
jönnek égő szavak, térek magamhoz.                                                     

8.

Jönnek égő szavak, térek magamhoz
nem kérdezem, „Miért oly hosszú az éj?”
józanságom bölcsebbé tesz, haraghoz
nem vezet, eddig mély vizem már sekély. 

Várnak hófehér vonatok álmomban
piros sorompók, pipacsos zöld rétek
lépcsőkre tett rózsák, tini lányokban
bujkáló duzzadó, félős remények. 

Hol vannak már a füstös gőzmozdonyok,
a gágogó vadludak, rőt vadkacsák
gyermekeim játékai, koboldok? 

Hol vannak már a pálinkák, a borok
fáradt hajnalok, remegő éjszakák –
hol vannak már a bús halotti torok?

9.

Hol vannak már a bús halotti torok?
Temetem múltam száradt kút mélyére
betömöm bűneim, vétkeim, vagyok
égtiszta bárány, leszek vőlegénye 

szép menyasszonynak, szégyenlős arának
kihordom két terhét hű hitvesemnek
göngyölöm pólyába a holdat, fáznak
a csillagok is, félve integetnek 

vagyok fénylő arc angyalok szemében
leszek halk dallam égi operában
dübörgő taps sok-sok földim kezében 

vagyok húr gordonkán, fél sor középen
egy üres lapon, fény a félhomályban
leszek sugár mindenki börtönében.

10.

Leszek sugár mindenki börtönében
tékozló fiú, kit atyja vár haza
bűnbánó Magdolna, kenet kezében
illatos olaj kellemes illata 

Péter három tagadása, kakas hang
Júdás kezeiben harminc ezüstpénz
kötél egy nyakon, szálló giling-galang
sorsot vető katonák, ecet, víz, vér 

lándzsahegy, lezárt szemek, néma torok
összehajtott lepel, elgördített kő
nyugtalan éjszaka, minden átkozott 

– Nincs itt, feltámadt! Mámoros, víg borok
negyven napos öröm, majd mennybe szökő
szelídség, kétezer éves illatok. 

 11.

Szelídség, kétezer éves illatok
szép ifjúságom fodrozó kék tava
fiam, lányom, hitvesem  hol voltatok,
mikor rámborult a hideg  éjszaka, 

amikor összeért az ég a földdel,
hullámok döntöttek tenger mélyére;
hol voltatok, amikor kék a zölddel
játszott arcomon, estem  nagy kétségbe? 

Hol voltatok, amikor durcás, konok
gyermekkorom kútjába visszahullva
rámtaláltak megtépázott angyalok? 

Szülém ölében ringtam megfoltozott
bekecsembe vidáman visszabújva;
anyám tudta, éjjel róla álmodok.  

 

12.

Anyám tudta, éjjel  róla álmodok –
szalmával kibélelt matrac volt ágyam
szemei fénylő, áttetsző  csillagok
fején csodálatos glóriát láttam. 

Mesélt apámról, akit nem ismertem
ötvennyolc évét marta el a kaszás
filléres kaptafák árából ettem
már bennem élt a költő, de zúzmarás 

volt telem, nyaram tele szenvedéssel
tavaszom virág nélküli bolondság,
őszöm lombok nélküli szenvedéllyel. 

Boldog gyermekkor volt, sok csínytevéssel
felnőttem, lettem gyönyörű parázslás
mindent elmosó zápor, égi fénnyel. 

13.

Mindent elmosó zápor, égi fénnyel
megsebzett szavak, elbágyadt mondatok
suhogó hóval, széllel, jégveréssel
lám mégis itt vagyok, bár elhagytatok. 

Jöttök belőlem lázas bűntudattal
csorognak ereimben bús sóhajok
még nem tudom, mit tegyek bánatommal,
de érzem, már jégből vízzé olvadok 

belőlem virulnak körben balkonok
tündöklök hajnali ködben, meglehet
talán végleg eltűnnek a démonok 

már csak gyönyörű szívemre hallgatok –
szállj reám felpántlikázott képzelet,
majd takarjatok be hűvös alkonyok.    

14.

Majd takarjatok be hűvös alkonyok
és ébredjek hangos harsonaszóra
szeretteimmel jönnek tűz-csónakok
egymás után forduló, fordulóra 

még látom, hogyan örülnek – boldogok,
de a harmadik hangos kakasszóra
bűnös latorként keresztet ácsolok,
végül elsírom magam Péter módra. 

Így soha nem lesz megváltásom, tudom
fogak csikorgatása lesz majd részem
Káin bélyege csúfítja homlokom, 

de torinói lepelként hordozom
véres arcom – már nem félek, egészen
lebontom múltam, szép tisztára mosom.          

Mesterszonett 

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
Újjászülettem, okos szelídségre.
Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
terelem napjaim okos hűségre. 

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak
majd meg ne álljak, Uram, vonzd  magadhoz
sebből vérző el nem múló kínjukat
jönnek égő szavak, térek magamhoz. 

Hol vannak már a bús halotti torok?
Leszek sugár mindenki börtönében
Szelídség, kétezer éves illatok. 

Anyám tudta, éjjel róla álmodok –
mindent elmosó zápor, égi fénnyel
majd takarjatok be hűvös alkonyok.

A Palócföld Könyvek sorozat legutóbbi kötetéről recenzió az Ezredvégben: Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve című kötetéről Köves István írása

KÖVES ISTVÁN

Miért bolyonganak az élők a temetőkertekben?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!

   Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.

Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:

Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).

A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák(Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót(Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek.

(Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2018)

Megjelent az Ezredvégben: http://ezredveg.vasaros.com/html/2019_03_04/1903042.html#kois

Torják Kitti versei

Lábatlan kilábalás

Hatalmas feliratot pillantasz meg.
– belépsz –
Pontosabban lépnél,
mert máris zuhansz.
Lentről fölfelé.
Aztán spirál, körpálya,
ördöglakat, majd ’exit’ felirat
föntről lefelé.
Nyílik az ajtó, előre engednek.
– kilépsz –
Már a közértben vár
a köztes közöny,
aki mindenkire kabátot ad.
A közért bezárt,
a kabát elfogyott.
Patthelyzet az aszfalton,
amin a folydogáló benzinfolt
épp visszatükrözi
a nemlétező szivárványt.
Csak remélni tudom,
hogy a viharfelhők
is gyorsan vonulnak.
Nem szeretném, ha menekülő
gyermekei, végig futnának
arcodon.

Ragyogni csöndesen szabad

Hajszálerek kusza hálóján
ragyog egy-egy megfagyott rög.
Pont, mint a ráncokon
megpihent gyöngysor,
azon az emlékképen,
amit majd rólad fest
egy havas táj gyermeteg
mosolya.
Vagy úgy, mint ahogyan
a szél öleli magához a fákat.
Süvít és ékeskedik,
hogy aztán ne dobbanjon érte
a szív.
Hogy dobbanjon, majd
ne érte remegjen a lélek.
Hogy létezzen, majd
nyomok nélkül hulljon el.
Hogy érezd, de ne tudd, hogy érezted.
Mert már benned ragyog.

 

Torják Kitti a Salgótarjáni Bolyai János Gimnázium végzős diákja.

Szokolay Zoltán és Jóna Dávid verspárbeszéde a téli Palócföldben

 

 

SZOKOLAY ZOLTÁN

Ne itt keresd

 

Természetes halál márpedig,

vedd tudomásul, itt nem létezik.

Aki meghalt, azt mind megölték,

kit így, kit úgy: fondorlatos

erők beszívták, bedarálták,

mérget juttattak életébe,

játszmás ügyekbe kényszerítve

ráhurkolódtak gyilkos akciók,

rejtett szálakból pontosan szőtt

hálóban verdesett az élete.

Aki itt meghal, rögtön elveszíti

nevét, tetteit, alkotásait.

Irományai tűzbe vetve,

kedvenc tárgyai elenyésznek,

térben, időben nincs nyoma,

s hogy létezett-e valaha,

arról is azok döntenek,

akik titokban, észrevétlen

kioltották az életét.

 

 

Aki meghalt, ne itt keresd.

Se könyvekben, se fémlemezeken

nem őrzi őt a világegyetem.

Aki meghalt, szeretett téged,

ne őrizz róla hangot, képet,

soha ne várd, hogy hallod, látod,

s magadban akkor megtalálod.

 

 

 

JÓNA DÁVID

Ne feszegesd

 

a halál okát, ezernyi lehet,

szelektív az emberemlékezet,

és nem számít, hány vakond túrja fel a gátat,

nincs se bűnbánat, se bűnbocsánat,

 

ahogy kegyelem sincs,

sem igazság, mit várnál,

nincsenek tanúk a lélekgyilkosságnál,

nincs elkövető, csak áldozat,

a való rémálma gyötri korosztályodat

 

túlélni csak igaz alkotásokkal lehet,

az győzi le majd a plüsspingvineket,

a fájóan gyatra középszerű nyavalyásokat,

ne félj, nem ők döntik, kit üt el a vonat…

 

ne feszegesd, nem éri meg,

mérgeddel az ő meccsüket játszod,

s ha szemet hunysz mindezek felett,

az segít majd látnod.

 

jobban írsz annál, akitől tartasz,

előny Nálad, viseld el, hogy az nem szeret,

és ne feszegesd a halál okát:

több mint ezernyi lehet.

 

 

 

 

SZOKOLAY ZOLTÁN (1956, Hódmezővásárhely) költő, 1972 óta publikál verseket, műfordításokat. Összesen 11 kötete jelent meg, a legutóbbi: Nyílegyenes gyalogút (2017–2018). Versmondóként 1983-ban Radnóti-díjat nyert, költőként 2016-ban az Irodalmi Jelen költészeti díjasa. Fülöpszálláson él.

 

 

JÓNA DÁVID (1968, Budapest) médiatanár, újságíró, operatőr, az Arťhúr kulturális, művészeti lap alapítója, szerkesztője, a facebookon az Arťhúr Irodalmi Kávéház főszerkesztője. 17 évig tanított a zsámbéki főiskolán. Legutóbbi kötete: Jóféle csönd (2018).

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑