Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Kategória

Ugródeszka

Ugródeszka rovatunkban a salgótarjáni Olaszka Sándor először publikáló szerző versei

Éjjel érek haza

1.
Sikítva, magát tépve elrohant a nappal.
Tengermély-sötét lett a világ.
Szokatlan csillagfényt kezdtem követni.
Szeretet, szeretet nélkül.
Elindultam haza. Messzire.
A többit a szívem elmondja szívednek.
Széles a történetem, mint a tengerek,
vagy, annyira, mint a világ.
Ki tudja, meddig kell mennem, még hazaérek?
Olyan sötét a tenger.
Hullámzik, szeret, nem szeret?
Csak szíveket látok a homályban,
mentésre váró szíveket.

2.
Kék fényben hagytam el magam,
kiüresedett a sós, izzadság-éhes test.
Szúnyog zümmögött a fülembe,
mikor lélegeztem szaporán,
ahogy a légzésem gyorsult,
úgy volt a hangja egyre magasabb,
és meghalt, vérszínű lett a takaró.
Megöltem, és elaludtam.
Nem akartam visszatérni,
mert erre nem mondhattam,
hogy hazatérek. Nem feküdtél a helyeden.
Ha, hazaérek éjszaka, átölelem a helyed.

3.
Kisfiúként azt terveztem a haverokkal,
hogy este megkeressük a tejutat.
Azt hiszem, késtem huszonhárom évet.
Vetélkedők mennek csak a tévében.
Hegyekről, sivatagokról kérdeznek.
Valami csattog kint, mint amikor
a haverokkal a pince vasajtaját csapkodtuk.
Fogom magam, és elindulok.
Csillagokat szórok újra a hajamba.
Térkép nélkül, az ég ábrázolja lelkierőm és hitem.
Elmegyek életem második fejezetébe.
A szentírás hátrahagyott lapjai recsegnek az úton.
Mire hazaérek, nem tudom, milyen lény leszek?

Fénykép: Tajti Bálint

Tóth Anna versei

Ismeretlen dallam

Megtanítottuk egymást arra, aminek még a létezéséről
sem tudtunk.
Mintha egy fülledt, végtelen kert közepén ülnénk
és egy ismeretlen dallamot vennénk át egymástól
– miközben egyre biztosabban tudjuk,
hogy sosem lesz vége, ebbe legfeljebb belehalni lehet.

Fogalmam sincs, hogy Téged szeretlek-e jobban
vagy azt a magamat, amilyenné csak Te tudsz tenni.

minden.

Felejtésből rosszak vagyunk.
De persze erről megint nem akartunk
tudomást venni.
Amikor reggel öltözöm
− jól tudom, hogy erről a virágos pólóról
és a hozzá illő zöld szoknyáról
már mindig ez a nap jut majd eszembe.

Odafelé a benzinkútnál
a Rolling in the deep-et hallgatom.
“Miénk lehetne minden,
de csak zuhanunk a mélybe…”
− vagy valami ilyesmi.
A véletlenekről
mindketten rég tudjuk,
hogy nincsenek.

Visszafelé már semmi sem az,
mint azelőtt.
Csak a testedre bírok gondolni.

Itthon a zuhany alatt
a csempének támaszkodva zokogok.
A lefolyóban úszik az illatod
és vele együtt a lelkem.

Gombostű

Te voltál az alfa és az omega.
Te voltál az öt percenként megnézett üzenet.
Te voltál a folytonos hiány, a folytonos jelen.
Te voltál a bűnöm vagy én voltam a tiéd
− nincs jelentősége, a vége úgyis ugyanaz.
Te voltál az örökös szemrehányás önmagamnak.
Te voltál a hányingertől átitatott reggelek sorjázása,
hogy sose lesz vége,
képtelenség túlvergődni ezen az egészen.
Te voltál a ki nem mondott, mégis folyton várt ígéret.
Feltettem rád az összes tétet biztosítékként,
köztük a legbecsesebbeket – a testemet és a lelkemet.
És mi csak süllyedtünk.
Együtt süllyedtünk
ahelyett, hogy emelkedtünk volna.

Te voltál az alfa és az omega.
Mi voltam én?
Néha azt hiszem csupán
gombostűre szúrt bogár,
aki elszakadásra képtelenül
a félelmei fájdalmas fogságában
alfa és omega között
a legsűrűbb homályban
újra és újra ugyanazokat
a köröket rótta.

 

Tóth Anna (1985, Budapest) szociálpedagógiai végzettséggel rendelkezik, médiareferensként dolgozik. Az elmúlt néhány évben ír tudatosabban verseket, szövegeket. A művészet pszichológiai vetületei iránt érdeklődik. A szépirodalom mellett nemrégiben festészettel kezdett el foglalkozni.

 

 

Leskovics Tamás Kemény István: Nílus című kötetéről

Leskovics Tamás

Dunától a Nílusig

   2018 áprilisában jelent meg Kemény István új verseskötete Nílus címmel. A kötet egészen vékony, mindössze 81 oldalas. Már olvasás előtt felkeltette az érdeklődésemet a kötet címe. Vajon miért adta ezt a címet Kemény a legújabb alkotásának? Említette egy interjúban: „…engem egy verseskönyvben az első vers meg az utolsó vers érdekel a legjobban.”[1] A megállapítás, úgy vélem, erre a kötetre is igaz, mert az első és utolsó verse fogja közre a benne elhelyezkedő költeményeket. A könyv első versét a Magyarországon keresztülfolyó Duna ihlette. Ennek a versnek Rakpartos ballada a címe. Az utolsó vers, a Nílus pedig a kötet címével azonos. Ez a költemény a világ egyik leghosszabb folyóját idézi meg. A vers képversnek tekinthető, mert az utolsó pár sora a folyó torkolatát jelképezi, deltatorkolat formájában. A költemény intenzív érzelmeket hordoz magában, és a költő a folyó érzelmeit emberi érzésekkel azonosítja, és emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A versben megszemélyesítés jelenik meg, ami a vers összes sorában érzékelhető. A folyót a költő az idő múlásaként érzékelteti. „nem lesz már több mellékfolyód”, ebben a sorban a „Carpe diem” életérzést szeretné átadni az olvasónak. Ezzel arra utal, hogy egy pillanat vagy lehetőség nem fog visszatérni az ember életében, azaz a múlandóság érzetét teremti meg. Az első része a műnek komor hangvételű, majd az alkotás második részében megnyugvást és feloldozást lehet érzékelni: „csak most az egyszer gondold át Nílus, hogy mi vagy…”Azt üzeni, hogy életünk során át kell értékelnünk az addig megélteket, és számvetést kell készítenünk róla, ezért e művet létösszegző versnek tekinthetjük. Nagyszerűségét az adja, hogy a szerző sorai többféleképpen értelmezhetőek. A Nílus kötetében a két folyóról szóló versek közé két hosszabb ciklus ékelődik be: a Délig és az Estig. Ezáltal az egész kötetet egy nap leforgásaként is értelmezhetjük. A verseskötet nem mindig érezhető teljesen koherensnek. A lírikus művek olvasása közben sokszor lehet észlelni, hogy ez egy hullámokkal teli kötet, mivel számos egymástól eltérő alkotás található benne.
A Rakpartos ballada sokkal könnyedebb írás, mint a Nílus. Dallamosabb, és a nyelvezete is jobban érthető, mert ebben a versben direktebben fogalmaz a szerző. Ez a mű nem egy pillanatot ragad meg, hanem egy személy életútját szeretné bemutatni a futás által. A vers hangulata melankolikus. „fut a könnyű a nehézzel ez a test és ez a lélek” – ebben a két sorban Kemény érzékelteti, hogy mérlegre tette a testet és a lelket. De vajon a lélek is lehet ugyanolyan nehéz, mint a test? Későbbi soraiban említi: „nem kell értem aggódnotok kis túlzással boldog vagyok” – a boldogságot aktuális állapotként fogja fel, és közli a világgal, hogy az élete nem teljesen borús, hanem boldogságot is kapott. E vers idilli pillanatokat idézhet fel az olvasóban például ezzel a sorral: „egy lány meg egy barna vizsla visszanéz a Margit hídra…”. A kötet kezdő verse egy melankolikus reggelt foglal magába. Ha egy napként tekintünk a kötetre, akkor ezzel a verssel kezdődik a reggel és a Nílussal záródik az este. A Rakpartos ballada felidézte bennem József Attilának a Dunánál című művét, amelyben a rakparton ülve elmélkedett a vers szerzője. Az élet folyóként való megjelenítése pedig Radnóti Miklós egyik líráját juttatja eszembe, amelyben azonosítja a folyó folyását az élet múlásával.
„A kétszínű Életnek partján…
   Kétszínű életek útján…
   S alattam a víz morajlása
   Olyan, mint az élet folyása…”
A Nílus című kötetben több olyan érzés, motívum is megjelenik, amit már korábban is használt a költő. Ide sorolnám a reményvesztettséget, az érzelmi labilitást, a létezésen való töprengést, és a jelen állapotból való kitörés nehézségét. Egy állapotból való kitörés nehézsége már korábbi művében, a Búcsúlevélben is megjelenik, A királynál című kötetében. „…cinikus ember sem lett belőlem, csak depressziós, nehéz, elárult…” Ebben a versben hazájáról ír, amely becsapta őt, és ez által megfogalmazódik a költőben a reményvesztettség, amelyet Bartis Attilával közös kötetében is említ. A Kommunikáció című lírában lehet érzékelni a reményvesztett állapotot, ami már korábbi verseiben is megjelent. Ebben a versben a kommunikációról ír, ami ember és ember között zajlik. Sokszor nem látja értelmét ennek, mert szerinte mindenkihez csak a saját nyelvén lehet szólni, és csak azt érti meg. Emiatt sokszor egymás elől el is hallgatnak az emberek bizonyos dolgokat. Ezt a fajta kommunikációt üresnek tartja. Ebben az alkotásban, úgy vélem, a költő a kritikai gondolkodás hiányát is szeretné érzékeltetni, ami napjaikban erősen jelen van. Kemény úgy tünteti fel, mintha az emberek nagy része csak azt az információt fogadná be, amit egy számára szimpatikus, egyező véleményen lévő társa mond. Ez a mű lett számomra az egyik legkedvesebb a kötetben, mert a mindennapok gyakori történésére szeretne reflektálni. Úgy vélem, hogy burkoltan politikai kicsengése is van. Megfogalmazza, hogy sokszor meg lehet vezetni olyan embereket, akik tudatlanok. „Érthetően az értőknek, érthetetlenül az érthetetleneknek”. Olyan érzése lehet az olvasónak, mintha azt szeretné sugallni a költő, hogy nyitott szemmel, és füllel kell járni a világban, és meg kell tanulni kritikusan hozzáállni az élethez.
A kötet sajátossága az állandó hullámzás. Egy hosszabb verset sokszor egészen rövid versnek alig mondható írás követ. De ezekkel a néhány szavas művekkel is üzenetet akar közvetíteni Kemény, amire példa az Internet című írás, amelyben arról beszél, hogy „A szó elszáll, és megmarad”. Ebben a szerző direkt módon közli az internet káros hatását. Az írás elértéktelenedését, és a világban minden szó fontossá válását jeleníti meg ebben az egy mondatban. Leírja, hogy az internet elengedhetetlen mostanság, de nagyon veszélyes is, mivel ami a világhálóra egyszer felkerül, az ott is marad. Azt a tényt tudni lehet Kemény Istvánról, hogy író létére nem olyan rég van jelen az interneten. Mobiltelefonja nincsen, és ímélcíme is csak nemrég lett.
A kötet egyik leghosszabb verse a Zsidókeresztény társas. Ebbe a versbe egy hosszú elbeszélés története van belesűrítve. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, úgy itt is jelen van a történelem, ami művei alapján úgy tűnik, mindig visszatérő motívum. Ilyenkor lehet gondolni a rendszerváltásra, a Kádár-rendszerre, a Rákosi-rendszerre, de korábbi korok is érdeklik a szerzőt, amire művei alapján következtetek. E művében egy aktuálpolitikai problémát próbál feszegetni az író. A költemény elején két báburól ír, amelyeket emberi tulajdonságokkal ruház fel. Két egymástól teljesen eltérő figurát állít szembe egymással. Az egyik egy ötvenes, nagyszájú, lebernyegbe öltöző, okos, humán értelmiségi nő, a másik pedig egy dagadt, hőbörgő, hazug, sőt még rasszista is. A mű olvasása során értelmet nyer, hogy miért lett a mű címe Zsidókeresztény társas. A két egymástól különböző figura egymás mellé kerül egy esküvői asztalnál. A különbségek kiéleződése során az egyik fél részéről rasszista megnyilvánulás érzékelhető. Az egyik bábu zsidózni kezd, és ezáltal a másikban korábbi traumákat hoz felszínre, majd mentegetőzni kezd a származását illetően. A rasszizmus sajnos még napjainkban is jelen van, pedig már társadalmunk multikulturális társadalommá alakult át, így szintén aktuális problémát jár körül Kemény. A két bábu között játszmák folynak az asztalnál, ezáltal is lehet reflektálni a társas címre. A konfliktus lezárását a költő úgy oldja meg, hogy lesöpri az asztalról a bábukat, és véget vet a játszmáknak. Ezután a „szerelmespár” bábuk nélkül kommunikál, akik korábban játékosokként éltek a versben, majd elmélkednek a közös jövőjükön. „legeltetünk a start mezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között a célban állnak a sátraink.” A szerző itt a nomád életmóddal a házasság előtti létre utal, majd a lezáró sorban megjeleníti a házasságot a célban álló sátrakkal.
A leglassúbb teve tánca szintén egy meghatározó történelmi eseményre utal burkoltan. Ebben a lírában képvers formájába önti a mondanivalóját. A műben a diaszpóra képként jelenik meg. „de olykor történt valami egy-egy tevével: váratlanul megtorpant és táncolni kezdett: egyet előre, majd kettőt hátralépett, és újra előre és megint hátra és körbefordult, és megint hátralépett.” Ezekben a sorokban jelzi a különböző népek vándorlás során való letelepedését. Fel lehet fedezni a sorok olvasása közben aktuálpolitikai utalásokat is, így akár a migránsvándorlás képe is megjelenhet előttünk, ahogy karavánként vándorolnak országról országra, de az ószövetségi történetet is felidézheti az olvasó, mikor a zsidók Kánaán felé meneteltek.
Sokszor erős váltások észlelhetőek, például az Igen most címmel ellátott verset, amely pár sor, egy nagy lélegzetű líra, az Esti kérdés P. Gy.-hez költemény követ. Ez alapján a könyv koherensségét vizsgálva azt gondolhatnánk, hogy nem elég koherens kötetet tartunk a kezünkben. A Petri Györgyhöz szóló hommage-nek tekinthető alkotása 5 részre van tagolva. „Mennyivel jobb lenne, ha nem lett volna Petri György!” – így kezdi a szerző e művét. Ez az olvasót elgondolkodtathatja. Vajon miért kezdte így a szerző művét? Talán nem ismeri el a munkásságát? De később, a vers olvasása során erre is választ ad. Nem az a problémája, hogy volt Petri, hanem hogy MÁR volt. Ez az indítás egy ellentmondásos Petri-tisztelgésnek is tekinthető.[2] A költemény először 2015-ben jelent meg az Élet és Irodalom folyóiratban, Petri György halálának 15. évfordulója alkalmából. A lírában biblikus kép is fellelhető. A vízözön története jelenik meg a bárkaépítéssel együtt. A mű elbeszélője Noé szeretne lenni. „olyan Noé, aki alkonyatkor holtfáradtan is kiül a pálmafa alá, és elbeszélget a maradék pálinka mellett. Szóval jó ember” Az elbeszélőnek problémái vannak saját magával, és jobb emberré szeretne válni. Ezután rajzolódhat ki az olvasó elméjében, Kemény Noé és Petri között párhuzamot von, mégpedig abban, hogy Petrit is nagyon jó embernek tartja. A költő több művében is megfogalmazott világban való reményvesztettsége ebben az írásában is megjelenik. „Egyet mondjál meg nekem Gyuri: melyiket viszed magaddal a sírba: a reménytelenséget vagy a reményt?” Itt is látható, hogy a szerző az őt körülvevő univerzumban már sokat csalódott, és kilátástalannak tartja az aktuális helyzetet. Ezt a költeményt tartom a kötetben az egyik legerősebb versnek.
A kötetben vannak olyan művek, amelyek kihagyhatóak lennének. Sokszor úgy érzem, hogy egy-két belefoglalt alkotás semmitmondó. Például a Kérdés, amely abból az egy mondatból áll, hogy „Milyen volt az ég?” De a Legalsó sor című műve sem győzött meg. A Legalsó sor egyetlen egy sorból áll, amit a szerző a lap alján helyezett el. „De vajon miért?” Úgy vélem, a költő a cím és a szöveg között hagyott ürességgel akar közölni. Szintén rövid versének tekinthető az Egy emlék. Két mondatból áll. Az elsőben Kemény István már korábban emlegetett sorát tárja az olvasó elé. „Kétszer kettő az négy…”. Ezt a sort már megírja az Élőbeszéd című kötetében is a Kétszer kettő címet kapott versében, de ugyanezen könyvének az utolsó versében újra leírja ezt a sort.[3] Úgy gondolom, hogy a Kétszer kettő kezdetű sor azért vált toposszá Keménynél, mert az a kérdése ezzel, hogy vajon hányszor mondjuk el a legalapvetőbb dolgot ahhoz, hogy meghallják, megértsék, és ne felejtsék el az emberek.
A kötet által Kemény közvetíteni szeretne történelmi és politikai vonatkozások belecsempészésével. Azt gondolom, a verseknek azért van nagy hatásuk 2019-ben is, mert a témák, amelyekről ír, modernkori problémák. Például az emigráció kérdése, ami nem csak 1956-ban létezett, napjainkban is meglévő jelenség. Az olvasó számára a gyönyört az adja, hogy a sorai sokszor többféleképpen is értelmezhetőek. De a könyv záróversében megjelenik a lenyugvás és a beteljesedés. Számvetés fogalmazódik meg, mikor a „Nílus” visszaemlékezik, hogy mennyire értékes volt a léte, és mennyi mindent ért el az élete során. E vers zárásaként, amely a kötetet is lezárja, a folyó egy deltatorkolatba folyik, ami az egyiptomi vidék egyik legtermékenyebb területének tekinthető.[4] A könyv utolsó szava a csoda. A verseiben felvetett problémák megoldása a csoda, és az emberi életet is csodának tekinti.

[1] Balázs Imre József: Elágazva és megérkezve. In: Műút LXIII/3. 99.p.
[2] A Célszerű romok végén
[3] Mohácsi Balázs: „én Noé szeretnék lenni”. In: Műút LXIII/3. 96.
[4] Bodor Béla: „…Betonperon a gazban cigarettás”. Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről. http://www.litera.hu/hirek/%E2%80%9E%E2%80%A6betonperon-a-gazban-cigarettas%E2%80%A6%E2%80%9D Megtekintés dátuma: 2018.09.24. 21:12

 

Leskovics Tamás a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom – történelem és állampolgári ismeretek szakos tanárjelöltje. 

Torják Kitti versei

Lábatlan kilábalás

Hatalmas feliratot pillantasz meg.
– belépsz –
Pontosabban lépnél,
mert máris zuhansz.
Lentről fölfelé.
Aztán spirál, körpálya,
ördöglakat, majd ’exit’ felirat
föntről lefelé.
Nyílik az ajtó, előre engednek.
– kilépsz –
Már a közértben vár
a köztes közöny,
aki mindenkire kabátot ad.
A közért bezárt,
a kabát elfogyott.
Patthelyzet az aszfalton,
amin a folydogáló benzinfolt
épp visszatükrözi
a nemlétező szivárványt.
Csak remélni tudom,
hogy a viharfelhők
is gyorsan vonulnak.
Nem szeretném, ha menekülő
gyermekei, végig futnának
arcodon.

Ragyogni csöndesen szabad

Hajszálerek kusza hálóján
ragyog egy-egy megfagyott rög.
Pont, mint a ráncokon
megpihent gyöngysor,
azon az emlékképen,
amit majd rólad fest
egy havas táj gyermeteg
mosolya.
Vagy úgy, mint ahogyan
a szél öleli magához a fákat.
Süvít és ékeskedik,
hogy aztán ne dobbanjon érte
a szív.
Hogy dobbanjon, majd
ne érte remegjen a lélek.
Hogy létezzen, majd
nyomok nélkül hulljon el.
Hogy érezd, de ne tudd, hogy érezted.
Mert már benned ragyog.

 

Torják Kitti a Salgótarjáni Bolyai János Gimnázium végzős diákja.

Ugródeszka rovatunkban ezúttal Tamásfalvi Hanna írását adjuk közre

FB_IMG_1527691290297

A mosoly – app

Kedveseim!
Nagyon hiányoztok a távolból. Igazából már egy jó ideje halogatom, hogy írjak nektek, de mindig közbejött valami és gondolom a ti naptáratok is tele van teendőkkel. Remélem azonban, annyira nem, hogy e levelemre időt ne tudjatok szakítani. Tekintsetek úgy ezekre a sorokra, mint a nagymamátok szívére tetovált oltalmakra. Tudom, hogy mennyire nem szereti a korosztályotok a tanácsokat, de én most mégis veszem a bátorságot és elétek állok pár útmutató jellegű gondolattal. Számomra az élet már a végéhez közelít, ezért is szeretnék valami olyat hagyni magam mögött, amit fel tudtok használni életetek során. Kérlek benneteket, építsétek be az életetekbe azokat, ily módon örökké veletek maradok. Gondolhatjátok, hogy csak egy aggódó nagyi vagyok a virágos szoknyámban és hatalmas szemüvegemben. Tagadhatatlan az is, hogy nagyon rég volt már divat azokat a novellákat olvasni, amiket én tartok a könyvespolcaimon. Lehet, hogy már a konyhában való főzés sem olyan, mint régen, mert mindenféle gépek könnyítik, vagy éppen végzik helyettünk a munkát. Aki ebben nőtt fel, azoknak a fejében meg sem fordul, hogy ez tulajdonképpen természetellenes. Még itt, az elején szeretném azonban leszögezni, hogy véletlenül sem kritizálni szeretnélek benneteket, vagy a „mai világot”, ahogy a korombeliek hívják napjainkat. Ha valamelyik szavamat túlzásnak tartaná a fiatal szívetek, egyszerűen lépjetek tovább rajta, én csak az évek során szerzett megfigyeléseimet írom le. Nyilvánvalóan nem mondhatom azt, hogy éljetek úgy, ahogy én éltem a fiatalságomat, mert az más világ volt. De azt kijelenthetem, hogy az erkölcsösség és az egyéniség megtartása nem évszámhoz kötött, legyen 1920, vagy 2020, a titok egy és ugyanaz. Tartsd meg azt, aki vagy, de fejleszd tovább, majd oszd meg, hogy gazdagodjon a világ. Hogy ezt hogyan lehet megoldani a modern világban, arra nektek kell rájönni. Viszont egy kis fényt, hogy lássatok az úton a keresés során, azt én is adhatok. A nagymamátok vagyok, és szeretlek titeket! Úgy gondolom, hogy nemcsak lehetőségem, de kötelességem is, hogy felvilágosítsalak titeket néhány dologban. Úgyhogy csapjunk is bele a lecsóba! Na, persze ne abba a lecsóba, amit főztem, bár nagyon finom lett. Most nem küldök belőle, nehogy ráfolyjon a levélre és elmossa az értékes soraimat. Amikor kezembe vettem a tollat – igen, a régi töltőtollat, amit még nagyapátok vásárolt sok-sok évvel ezelőtt, és azóta is újratölthetem bele a tintát – tehát azt, amit a vitrinben őrzünk, akkor rögtön hatalmas tűz gyulladt a lelkemben. Nagyon lelkes vagyok, amiért végre kifejezhetem azt, ami már oly régóta gyülemlik bennem. Tudjátok, ahogy az ember idősödik úgy egyre hátrábbra is szorul a társadalomban. Hangja elhalkul, és kevesebb figyelmet kap. Háttérbe szorulásomat először nehezen éltem meg, de mára már megtaláltam a napfényt a felhők között, vagyis rájöttem arra, hogyan tudom a helyzetet előnyömre fordítani. Ezt egy szóval tudom elmondani: figyelem! Elkezdtem figyelni a világot, figyelni az embereket, figyelni a gyerekeket. Nem akarom azt mondani, hogy kiábrándultam, inkább helyesebb, ha úgy fogalmazom, hogy ők ábrándultak ki. Legalábbis nekem ez volt a legelső benyomásom. Mintha megunták volna – elég hamar – a természetet, a növények szépségét, a barátságokat, az emberi kapcsolatokat, vagyis a valós világot. Ehelyett építettek egy menekülő útvonalat, ahol eltűnhetnek. Ott nem kell szembenézni az élet apró problémáival, vagy megküzdeni egy elismerésért. Ott minden adott, és könnyen megszerezhető. A „digitális világ” név alatt fut ez a hely. A kiskaput, vagyis az átjárót biztosítja hozzá a televízió, számítógép, tablet, illetve a leírhatatlanul nélkülözhetetlen okos telefon. Az utóbbihoz annyira ragaszkodtok, hogy szinte már a testrészetekké vált.
Nem mellesleg itt megjegyezném, hogy a testetek sem olyan már a használatuk miatt, mint kellene. Nemcsak az elhízásról beszélek, de a hátatok olyan görbe lett, mint egy kifli és fejetek csak lefelé tekint. Lehet, hogy most még nem okoz fájdalmat, de ha eljuttok az én koromba, már biztos nem lesztek hálásak a gépek előtt töltött napoknak. Talán minden eljut hozzátok az interneten, a különféle közösségi oldalakon keresztül. Hamarabb megtudjátok, mi történik Kínában, mint a kínai öregasszonyok és előbb értesültök arról, hogy esni fog, mint maga a talaj. A könyveket is hangosan hallgatjátok és képzeletetek helyett a tv képe átveszi a szerepet. Úgy látom, hogy túlságosan ellustít és kiszolgál titeket ez a világ, anélkül, hogy bármi maradandót kapnátok. Mert amint elalszotok, kitörlődik fejetekből a haszontalan információ áradat és másnap reggel újakat igényeltek. Csak tudnám, hogy miért? Miért akartok olyan hirtelen tudomást szerezni a világ helyzetéről, amikor nem is abban a világban éltek? Mit tudtok ti a világról? Hiszen történelemórákon, vagy földrajzórákon is jobbnak tartjátok, ha a pad alatt játszotok a telefonon. Egyszerre élvezitek a tudást és undorodtok meg tőle, mert nem azt a tudást vittétek be, amire szükségetek lenne. Elméteket nem táplálja a beáramló információtenger, hanem csak még éhesebbé teszi. Észre kellene vennetek, hogy önmagatok ismeretét éhezitek, amit legegyszerűbben közösségekben találhatnátok meg. Ha megismerkedtek egymással, megismerkedtek magatokkal is. De ez sem megy a billentyűkön keresztül. A szemkontaktust nem tudja helyettesíteni a kamera. Talán messze él tőletek az, akivel beszélgetnétek és így győzitek le a távolságot? De ha csak vele beszélgetnétek, nem gondoljátok, hogy valami gond van? Annyi ember van körülöttetek, a közvetlen környezetetekben, észre kellene őket venni, és megpróbálni kapcsolatot kialakítani. Csak először lenne furcsa, higgyétek el nekem. Egy kicsi többet nézni felfelé, mint lefelé. Egy kicsit többet nézni egymásra, mint a kijelző táblára. És nemcsak nézni, de látni is azt, ami előttetek van. A rút igazság az, hogy csak egy képernyőn keresztül látjátok a világot. Csak apró pöttyöket néztek egy síkon, de a háromdimenziós mozi körülöttetek zajlik. Ajánlom nektek, hogy vegyétek észre és vállaljátok fel szerepeteket! Jó az internet, ha tanácstalanok vagyunk valamiben, de az legyen az utolsó segélykiáltás. Inkább hívj meg egy idegent, ha eltévedtél, mert ő a tanács mellé egy szerető mosolyt is ad. Semmit sem kötelező megfogadni abból, amit írok, de tudnotok kell, hogy féltelek titeket, hiszen a szemem fényei vagytok 17 éve, amióta megszülettetek. Bár tavaly karácsony óta nem találkoztunk, én minden nap gondolok rátok. Ma is ezt tettem, csak ezúttal fizikai formába is öntöttem gondolataimat. Saját kézzel írt levelem soraiba az érzéseimet is átküldtem, remélem megérkezik majd, ha kinyitjátok a borítékot. Egyszerűen nem akarom, hogy 60 év múlva úgy ébredjetek fel, hogy visszatekintve az életetekre, nem láttok ott semmi hasznosat. Hiszen a reggelt az Instagram végigpörgetésével kezdtétek, majd posztoltatok a Facebookon. Az iskolában, vagy a munkahelyen játszottatok a trollokat pusztító, vagy virtuális állatetető játékokon, majd hazaérve bekapcsoltátok a tv-t. Este pedig a családi vacsora helyett, chat-eltetek valakivel a távolban, aki ugyanannyira azt hiszi, hogy él, mint ti, pedig fogalma sincs arról, hogy mi az élet. Nem vagyok a helyetekben, de ha ott lennék, nem akarnék szerelmes lenni telefonon keresztül. Akkor valójában a szerkezetet szeretjük nem? Nem akarnék minden étkezés előtt fotót készíteni a tálról. Hogyan nem hűl ki, ha ennyit babráljátok? Nem akarnék kutyafüleket és nyelvet helyezni a fejemre, amikor mosolyt is tehetnék, de azt sem egy applikáción keresztül.
A „mosoly – app” az öröm, de az csak a való világból tölthető le. Mégpedig úgy, hogy barátokat szerzünk, és törődünk is vele. Talán meglepődhettek, hogy honnan ismerem ezeket a szavakat, de látjátok, hogy a figyelem ilyen varázslatokat tud okozni. Próbáljátok ki! Többet a valóságba, mint a mesébe. Mert amit ott láttok, csak a máz, a felszín, akár az „egyszer volt, hol nem volt”-al is kezdődhetne. Mindent meghamisítanak, hogy vonzóbb legyen, amit a képernyőn keresztül néznek.
Olyan, mint az ízfokozóval fűszerezett burger, több kell, de hiába, hisz nincs benne lélek. Keressétek, hogy hol tudtok tanulni, hol tudtok táplálkozni! Ne kelljen megkérdeznetek, amikor az én koromba értek, hogy: mikor éltem? A válasz, a most, tegyétek emlékezetessé. Talán áldozatokkal jár, de a munka megtérül. Még egyszer írom, nem kioktatásnak szánom, csak elővigyázatosságból szólok. Hiányoztok és elmondhatatlanul szeretlek titeket. Ha tudjátok mi a szeretet, a soraimból azt olvassátok ki. Amilyen gyorsan csak tudtok, gyertek és látogassatok meg! Van még más is a tarsolyomban és a lecsóim is nagyon finomak! Ez volt az előétel, remélem ízlett!
Csókol, ölel, és imádkozik értetek: Mari nagyi

 

Tamásfalvi Hanna 17 éves, Salgótarjánban született, ott is él. Szeptembertől a Bolyai János Gimnázium 12. osztályos tanulója. Az Irodalmi Rádió több antológiájában közölte verseit, eredményesen szerepelt irodalmi pályázatokon.

A budapesti Kondor Béla Közösségi ház idén is meghirdette a Középiskolások Országos Képző-, Ipar- és Fotóművészeti pályázatát. Fotóművészet kategóriában a díjazottak között volt Kisbali Bence, a Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium 10. A osztályos tanulója. Az elismerést fekete-fehér, salgótarjáni épületfotó sorozatával érdemelte ki. Az alkotásokat értékelte és a kiállítást megnyitotta: Eifert János fotóművész, a zsűri elnöke.

A Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium fennállása 95. évfordulójára hirdetett szépírói versenyt. A győztes alkotás Torák Csongor Mátyás: Szilánkok c. verse.

Torák Csongor Mátyás

Szilánkok

  1. Fekete napként ragyognék az égen,
    Hogy lássam az emberek valóját,
    Ki rámnéz a fénylő sötétségben,
    Meglátja bús lelke mivoltát.Torz tükörként állnék előtted,
    Hogy csak a szépet és a jót lásd,
    Hisz a valóság üvegét eltörted,
    Azt a csúf, mérgező alkotást.

    Elméddel csakis egyedül vagy,
    Barátod, s egyszerre idegen.
    Mindenki végül cserbenhagy,
    Tömegben is olyan, mint a lakatlan szigeten.

  2. Múló perceimben gondolok mindenre,
    Csak azt nem tudom, hogy mit nem akarok,
    Mert így már sehova se haladok.
  3. Kifogyott a fekete…
    Kékkel se rossz, de jobb is lehetne,
    Ülök a szobában, ugyanaz hetente,
    Mormolni magamban, kifogyott a fekete…
  4. Visszás egy picit, hogy az elmúlás gyér,
    Vedd azért figyelembe, hogy a Halál is él,
    Higgy nekem, hisz láttam Őt
    5 percre a cigim füstjében,
    Megigézett időben és térben,
    Hogy itt van az ereimben, véremben, lelkemben,
    Mindenkiben ott van eredettől kezdve
    Így sosem vagy egyedül, a szomorúság nyelve
    által, míg együtt nem lesztek,
    „Ülj ide!” mondja „Ölembe veszlek.”
  5. Amíg lelkem nem transzparens,
    Addig vagy biztonságban, hisz csak peremvidékén
    sétálhatsz ezernyi pocsolyában.
  6. Fekszem. Sajnálom, hogy ezt kell tennem…egyedül.
    illatod még néha-néha elfut arcom előtt, de halovány.
    Azon a párnán alszom, amin Te feküdtél. Hiányod
    már akkor fájt, mikor még el sem mentél.
    Mintha hosszú évek óta az enyém lennél.
    Nevetésed még itt bujkál a sarokban, egyre halkabb.
    Miért kell ilyen értelmetlen dolgokat tenni,…mint
    például elmenni. Csak inni szeretnék, inni a szavaid.
    Megint egyedül keltem. Fekszem.

 

Torák Csongor Mátyás a Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium tanulója.

A kép forrása: https://pixabay.com

Madaras Márton novellája az Ugródeszka rovatban

Madaras Márton

Tetteink hagyatéka

  – Nem, nem, nem!… Ez nem lehet igaz! – gondolta Mihály. – Ha már az ökreim is odalesznek, tényleg nehéz telünk lesz.
A távolban varjak károgása hallatszott, hónapok óta jártak rá a termésre, nagyon
megnehezítették szegény Mihály gazda életét.
– Mi a baj Mihály? – rohant a drága öreg Józsi bácsi át a szomszédházból a nagy kiabálásra.
– Jaj, kedves szomszéd, nézd meg, mi történt, már megint azok az átkozott mócok lesznek! – Mihályt sötét harag fogta el, ahogy a hegyi emberekre gondolt, újra kezdtek felgyülemleni benne az emlékek.
– Nézd meg jobban, barátom, csikasz okozta annak a szegény ökörnek a halálát! – amint közelebbről is megvizsgálta Mihály a jószágon keletkezett sebeket, be kellett látnia, hogy tényleg a nádi farkas lesz a bűnös.
Kezdett kicsit felmelegedni az idő. Mióta elkezdődtek a bajok, mindig korán kelt fel és járt körbe a birtokon Mihály. Egyre kilátástalanabb lett a helyzet, és mindenről a saját szemével kellett meggyőződnie. Ezen a kora őszi reggelen is azzal állított be hozzá a cselédlegény, hogy az egyik idős ökör vérbe fagyva fekszik a deres szénán.
Mihály elköszönt az öreg barátjától és elindult ellenőrizni, hogy hogyan halad a betakarítás, még sok dolga volt a mai napon.
   – Jaj Miklós, ha itt lennél… De te is mindig a szívedre hallgattál az eszed helyett!
   A diófa lehullott levelei ropogtak a talpa alatt, ahogy a gondolataiba mélyedve haladt a bérmunkások felé. Mögötte a félig felkelt nap aranyba öntötte a dombokat, előtte a betakarítókon túl látszott a birtok egyik határát jelző láp, amit már hetek óta piszkosfehér köd lepett el.
Az új intéző, János egy részeges ember volt, Mihály már többször megfenyegette, hogy ajtót mutat neki, ha még egyszer borvirágos képpel látja meg munka közben.
   – Jaj Miklós, ha te itt lennél…
 Sokszor előfordult, hogy a mócok leszivárogtak a hegyekből és megdézsmáltál a gyümölcsöst. Egy évvel ezelőtt ezt megelégelte Miklós, az intéző és többedmagával elkísérte az almaszedőket, hogy elkergessék a románok, ha netalántán újra kedvet kapnának egy kis ingyen eledelhez. Miklós még a bokatörése előtt katonáskodott is, ezért akarta saját kezébe venni az ügyet, bár a katonai múltja óta rég őszbe borult a feje és a szeme se volt már a régi. Mikor leviharzott a hegyekből olyan 30-40 bocskoros, a munkások és az őrök nagy része elmenekült, de Miklós és két bátor legény ottmarad megvédeni Mihály gazda vagyonát. A mócok nem számítottak ellenállásra, így egy kicsit megszeppentek, de végül is másnap reggel mind a három bátor védőt az almafára fellógatva találták a munkások. Mikor Mihály gazda értesült a hírről, éktelen haragra gerjedt, és ötven általa válogatott emberrel felvonult a hegyekbe. A szolgák két napig nem látták őket, már rémhírek kezdtek el terjengeni, vörös fényeket láttak a hegyek ormai közül kiszűrődni, azt hitték, lidércek szállják meg a völgyet. Végül harmadnapra üveges tekintettel, kormosan és piszkosan megjöttek mind, egy se hiányzott az önbíráskodók közül, de senki egy szót se beszélt arról, amit tettek vagy láttak.
Ahogy Mihály a dolgos emberek közé lépett és végignézett a terményen, a látvány mély barázdákat szántott a homlokára és verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a tarkóján.
– Idén félig se telik meg a magtár… Le kell majd vágnunk a jószágok egy részét. Isten elpártolt tőlem… Egy éve rossz a termés, az állatok is hullanak.
   Mintha egy fehér árnyat látott volna elsuhanni a szeme sarkából.
   – … az nem lehet… hetek óta nem láttam, már az álmaim is nyugodtak!
   Mihály arcán megült az irdatlan rettegés, az arca kezdett elszürkülni. Ez nem kerülte el a munkások figyelmét se, akik között már hónapok óta terjengett a pletyka, hogy biza Mihály uruk kezdi elveszíteni az eszét. Nem egyszer volt rá példa, hogy sikoltozást hallottak a szobájából az éjszaka közepén és olyan halálra vált arccal lépett ki az ajtón, mint aki kísértetet látott.
Mihály észreveszi, hogy őt nézik, ezért egyszer csak megszólal:
– Ma este toportyánra vadászunk! – mondta, és érezte, hogy a hangja megremeg, amitől elöntötte a harag. – Aki leöli nekem a csikaszt, amely megölte tegnap este az egyik ökrömet, az hatalmas jutalomban részesül!
Ez már tetszett a jó munkás embereknek, mindenki készült az estére. Mihály is felvette a régi vadászruháját, de minden mozdulatában benne volt a félelem. Kora este volt, kuvik szólt az ablak alatt.
– Telihold lesz – gondolta Mihály.
   – Csak ma este ne lássam… Csak most ne lássam azt a fiút!
   Érezte, hogy kezdenek feltörni a sötét elnyomott emlékek.
– Istentelen kutya mócok! Ezt érdemelték!
 Ahogy elindultak vagy negyvenen a hajtóvadászatra a láp felől, hallották, ahogy felvonyít a farkas. Mindenki meg is indult a jutalom reményében, mindannyian elsőként akartak végezni a toportyánféreggel. Mihály nem hallotta a csikasz vonyítását, ő nem látott és hallott semmit. Csak egy dolog volt a szemei előtt, egy közel tízéves fiúcska, fehér ruhácskában, göndör dús barna hajjal, hatalmas rémült barna szemekkel. Nem is különbözött volna a legtöbb román fiútól, de nagyon csúnyán össze volt égve. Mihályon ismét kezdett eluralkodni a pánik, már senki se volt körülötte, mind a lápi rémet üldözték, de ezt ő úgyse érzékelte. Egy gondolat kavargott a fejében.
 – Kutyák… Átkozottak… Megérdemelték! Megérdemelték! Megérdemelték!… Megérdemelték?
   Az arca olyan ezüstösen csillogott a verejték miatt, ami már szinte nem is gyöngyözött, hanem kisebb patakokban folyt róla, mint a mostanra teljes egészében feljövő hold. Telihold volt, jól sejtette Mihály gazda. Ismét megszólalt a kuvik.
A fiú eltűnt a nádban, a lápot belepő köd halványan zöldes fényben tündökölt.
Egy csobbanás hallatszott…
Senki se figyelt föl rá, mivel az elfojtott vonyítás és a diadalittas üvöltés elnyomta azt a lágy hangot.

A szerző az ELTE magyar alapszakjának hallgatója. Gyöngyösön él.

A kép forrása: http://www.pixabay.com

A különdíjas Bajczár Panna munkája

Kép2

A képet a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium fotópályázatán különdíjjal jutalmazták.

Újabb válogatás a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium fotópályázatából

Kép1

A kép Kisbali Bence munkája.

Ádám Gergő portréfotója

Az előző, fiatal népviseletes fiú mellett jelenítjük meg az idős palóc nemzedék képviselőjét.

(A portréfotókat a Madách Imre Gimnázium fotópályázatainak nyertes alkotásai közül válogattuk.)

Elsőként Gyurkó Liliána palóc népviseletes fiúról készült portréját mutatjuk be. A múlt, a jelen és a jövő így ér egybe.

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑