Szávai Attila novellája a Palócföld blogoldalán

Mintha mosolyogna

– Mamának –

Mélyen aludni a nehéz falusi paplan alatt, sokkal mélyebben, mint a modern, vékony városi takaró alatt. Többet és szebbet álmodni. A lassabb átmenetre figyelni, ahogy álomból az ébrenlétbe vált át az alvó, mint traktor a falusi műútról a zsíros, ködös földekre a falu határában. Hogy a nagyinál ez, álomból ébrenlétbe mennyivel másabb, lassabb, puhább. Hunyorogva kidugni, aztán visszadugni a fejet a kövér dunna alá, bele az éjjel összesűrűsödött fülledt testmelegbe. Kilenc évesnek lenni. Azt gondolni, hogy a vastag dunyha egy barátságos kövér állat, ami megbízható, hűséges, megvéd minden félőstől. Távol tartja az éjfélkor támadó kétméteres robotmedvéket, amiknek pirosan világító gépszemük van. A barátra gondolni, aki mesélt erről.

Nagymama benyit a szobába, a szelíden nyikorgó üveges szobaajtó lassan tárul fel, nagymama szuszog az igyekezettől, hogy nehogy felébresszen. Nem okozni csalódást, úgy tenni, mintha aludnék, alvósan venni a levegőt is. Hallani, ahogy a szoba közepéig halad, lelassul, majd megáll a cipőkopogás az öreg padlón, felém fordul a nagymama csendje. Tudni, hogy ilyenkor engem néz és mosolyog. Aztán tovább indul. Nézni a dunyha melegéből, ahogy a régi tükrös fésülködőasztalhoz megy, amin családi fotók és vallásos kegytárgyak vannak aprólékos igényességgel elrendezve. Szűz Mária szobor mellett, anyáék, tesó, csupa ismerős műtermi fotóarc. Valamit matat az egyik fiókban, majd kimegy. Hallgatni, hogy kifelé már sietősebben kopognak a nagymamacipők. Ahogy néhány másodpercre kitárja az ajtót, érezni a konyhából beáramló friss kakaó és a pirítós illatát. A konyhaszekrény tetejére tett rádióban híreket mondanak. A sparheltre gondolni, ahogy a forró felületen barnára sül a vastagra szelt falusi kenyér. Szelíd tűzropogás a nehéz vastestből. Az asztalra készített fokhagymagerezdekre és a kacsazsírra gondolni. Hallgatni a nagymama hangját, ahogy mondja, hogy ébresztő, mindjárt kész a reggeli. A sótartó puha koppanása az asztal viaszkos vászonján. Felhajtani a nehéz dunyhát, beengedni alá a szoba hűvösét, a pirítós enyhe, fátyolos füstjét, egyáltalán nem zavaró. Beengedni a kakaó szelíd illatát és a rádiós híreket.

Odakintről, az utcáról a kora tavaszi, erőtlen galambhuhogást. Az alvástól kipirultan hallgatni a szemközti közért előtt beszélgető falubeli férfiakat, akik szinte mindig munkásruhában vannak. Nem érteni, miről beszélnek, csak monoton mormogást hallani. A gázpalackos kézikocsi aljának koppanása a betonjárdán mutatja, hogy komoly témára kanyarodott a diskurzus. Ahogy a vaskos szőrös kéz leengedi a kiskocsi alját ütközésig az évtizedek alatt morzsalékossá fagyott betonra. Elképzelni az ormótlan férfikezet, ahogy markolássza a kopott műanyagfogantyút, az öt centis bordázott slagdarabot. A macska lopódzását figyelni, ahogy besurran a résre hagyott ajtón. Ahogy felugrik az ablakba és a még üres gólyafészken csiripelő verebeket figyeli megigézve. A közért melletti kocsma ajtaja sokszor és hangosan csapódik, ahogy a reggeli munkásruhás férfiak beugranak egy reggeli fröccsre, szinte érezni a savanyú bor és az olcsó arcszeszek émelyítő szagát.

A bolt előtt autó lassít, majd teljesen megáll, harmincéves diszkósláger szól az utastérben. A közeli templomban harangoznak a reggeli misére, a vastag kendős nénikre gondolni, akik mélyeket köszönnek nagymamának a boltban, amikor együtt megyünk át. A bolt kávéillatára, ami megragadt az épületben, pedig már régóta nem lehet kávét darálni az üzletben. Nem érteni, hogy az idős asszonyok, miért paskolgatják tenyérrel a fejem búbját köszönés közben, miért járnak naponta kétszer templomba. A templom régi faszobraira gondolni, a szépen formázott arcokra. A rádióban hamarabb jelzik a reggeli órát, mint a templomban. Vagy csak nehezebben szivárog keresztül a harangszó a ház előtti autóból szóló régi diszkózenén.

Ásítozni, nehezen venni rá magam a kikelésre. Egy öreg férfi sokáig próbálkozik a motorja berúgásával, hetedszerre sikerül, hosszan húzza a gázt, zeng az utca. Miután elhalkul a távolodó motoros hangja, még sokáig ugatnak a kutyák.

Kikelni az ágyból, felülni, nyújtózkodni, kócosan ásítani. Köldököt vizsgálni, mutatóujjal piszkálni, hogy milyen alakú. A magas ágyon ücsörögve emlékezni arra, hogy nemrég a tesóval teherautó-sofőröset játszottunk az ágyban, mert akkora méretű, tömegű és magasságú a nagymama ágya, mint egy régi orosz ZIL, ami a téesznek is volt. Zilest játszani a nagy falusi ágyban, fonott szakajtó a kormány, hörögve zúgni, nagyokat sziszegni minden sebességváltáskor. Ahogy az igazi ZIL is. Hangosan mondani az utcaneveket, hogy épp hol tart a teherautó. Templomkert, szisz-szisz, Diófa utca, kisbolt, szisz-szisz. Elmosolyodni ezen. Kiugrani az ágyból. A fésülködőasztalhoz menni. Nézni a tükörben a kilencéves pizsamást. A tükör üveglapja megvetemedett a sok-sok évtized alatt, amióta a szobát mutatja. Arra gondolni, hogy talán az a rengeteg emlék az időben, az a milliónyi történés, aminek a súlya alatt csíkokban meggörbült a tükör kapja. A kilencéves már kilenc éve kuncog azon, ahogy a tükörben eltorzul a feje. Óriásira nő a homlok, majd kis mozdulat és már az orr az, ami hatalmas, majd az áll. Fel-le. Kuncogás. Aztán lejjebb is, a mellkas, kidomborul a szív tájéka, arra gondolni, amit a boltos néni mondott mamának: nagy szíve van ennek a gyereknek. Felvenni a székre kikészített ruhákat. Öltözés közben a tükör elé kitett családi fotókat és vallási tárgyakat nézni. Saját kisgyerekkori kepén és nagymama fiatalkori fotóján pár percig elidőzni. Felnézni, észrevenni a tükörben, hogy nagymama konyharuhába törli kezét, miközben az ajtó üvegén a szobába néz. Mosolyog. Az ajtó felett fából faragott Jézus-arc van a fehérre festett ajtótokra erősítve. A tükörben sokkal nagyobbnak látni, mint amekkora valójában. Mintha mosolyogna.

 

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

 

 

Szávai Attila novellája a Palócföld internetes felületén

Glóriaillat

A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll a téli utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Lassan, ólmos nyikorgással tárul fel a bejárati ajtó, amikor érkezik vagy távozik valaki az épületből.

Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy minden táskát, szatyrot megvizsgál egy szállítószalagos berendezés, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek.

A kövérkés biztonsági őr hátra tett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a beléptető kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus.

Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendárium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig megemlíti, erre tereli a beszélgetést.

Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi.

Nem foglalkozik az ilyen véleményekkel. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre.

Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rosszul felvitt ajakrúzs-ívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szobakonyhás kisházban).  Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak.

Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok.

A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs.

Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor.

Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban.

Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy karácsonyi gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).