Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Kategória

Szávai blog

Szávai Attila novellája a Palócföld blogoldalán

20180309_094808

Mintha mosolyogna

– Mamának –

Mélyen aludni a nehéz falusi paplan alatt, sokkal mélyebben, mint a modern, vékony városi takaró alatt. Többet és szebbet álmodni. A lassabb átmenetre figyelni, ahogy álomból az ébrenlétbe vált át az alvó, mint traktor a falusi műútról a zsíros, ködös földekre a falu határában. Hogy a nagyinál ez, álomból ébrenlétbe mennyivel másabb, lassabb, puhább. Hunyorogva kidugni, aztán visszadugni a fejet a kövér dunna alá, bele az éjjel összesűrűsödött fülledt testmelegbe. Kilenc évesnek lenni. Azt gondolni, hogy a vastag dunyha egy barátságos kövér állat, ami megbízható, hűséges, megvéd minden félőstől. Távol tartja az éjfélkor támadó kétméteres robotmedvéket, amiknek pirosan világító gépszemük van. A barátra gondolni, aki mesélt erről.

Nagymama benyit a szobába, a szelíden nyikorgó üveges szobaajtó lassan tárul fel, nagymama szuszog az igyekezettől, hogy nehogy felébresszen. Nem okozni csalódást, úgy tenni, mintha aludnék, alvósan venni a levegőt is. Hallani, ahogy a szoba közepéig halad, lelassul, majd megáll a cipőkopogás az öreg padlón, felém fordul a nagymama csendje. Tudni, hogy ilyenkor engem néz és mosolyog. Aztán tovább indul. Nézni a dunyha melegéből, ahogy a régi tükrös fésülködőasztalhoz megy, amin családi fotók és vallásos kegytárgyak vannak aprólékos igényességgel elrendezve. Szűz Mária szobor mellett, anyáék, tesó, csupa ismerős műtermi fotóarc. Valamit matat az egyik fiókban, majd kimegy. Hallgatni, hogy kifelé már sietősebben kopognak a nagymamacipők. Ahogy néhány másodpercre kitárja az ajtót, érezni a konyhából beáramló friss kakaó és a pirítós illatát. A konyhaszekrény tetejére tett rádióban híreket mondanak. A sparheltre gondolni, ahogy a forró felületen barnára sül a vastagra szelt falusi kenyér. Szelíd tűzropogás a nehéz vastestből. Az asztalra készített fokhagymagerezdekre és a kacsazsírra gondolni. Hallgatni a nagymama hangját, ahogy mondja, hogy ébresztő, mindjárt kész a reggeli. A sótartó puha koppanása az asztal viaszkos vászonján. Felhajtani a nehéz dunyhát, beengedni alá a szoba hűvösét, a pirítós enyhe, fátyolos füstjét, egyáltalán nem zavaró. Beengedni a kakaó szelíd illatát és a rádiós híreket.

Odakintről, az utcáról a kora tavaszi, erőtlen galambhuhogást. Az alvástól kipirultan hallgatni a szemközti közért előtt beszélgető falubeli férfiakat, akik szinte mindig munkásruhában vannak. Nem érteni, miről beszélnek, csak monoton mormogást hallani. A gázpalackos kézikocsi aljának koppanása a betonjárdán mutatja, hogy komoly témára kanyarodott a diskurzus. Ahogy a vaskos szőrös kéz leengedi a kiskocsi alját ütközésig az évtizedek alatt morzsalékossá fagyott betonra. Elképzelni az ormótlan férfikezet, ahogy markolássza a kopott műanyagfogantyút, az öt centis bordázott slagdarabot. A macska lopódzását figyelni, ahogy besurran a résre hagyott ajtón. Ahogy felugrik az ablakba és a még üres gólyafészken csiripelő verebeket figyeli megigézve. A közért melletti kocsma ajtaja sokszor és hangosan csapódik, ahogy a reggeli munkásruhás férfiak beugranak egy reggeli fröccsre, szinte érezni a savanyú bor és az olcsó arcszeszek émelyítő szagát.

A bolt előtt autó lassít, majd teljesen megáll, harmincéves diszkósláger szól az utastérben. A közeli templomban harangoznak a reggeli misére, a vastag kendős nénikre gondolni, akik mélyeket köszönnek nagymamának a boltban, amikor együtt megyünk át. A bolt kávéillatára, ami megragadt az épületben, pedig már régóta nem lehet kávét darálni az üzletben. Nem érteni, hogy az idős asszonyok, miért paskolgatják tenyérrel a fejem búbját köszönés közben, miért járnak naponta kétszer templomba. A templom régi faszobraira gondolni, a szépen formázott arcokra. A rádióban hamarabb jelzik a reggeli órát, mint a templomban. Vagy csak nehezebben szivárog keresztül a harangszó a ház előtti autóból szóló régi diszkózenén.

Ásítozni, nehezen venni rá magam a kikelésre. Egy öreg férfi sokáig próbálkozik a motorja berúgásával, hetedszerre sikerül, hosszan húzza a gázt, zeng az utca. Miután elhalkul a távolodó motoros hangja, még sokáig ugatnak a kutyák.

Kikelni az ágyból, felülni, nyújtózkodni, kócosan ásítani. Köldököt vizsgálni, mutatóujjal piszkálni, hogy milyen alakú. A magas ágyon ücsörögve emlékezni arra, hogy nemrég a tesóval teherautó-sofőröset játszottunk az ágyban, mert akkora méretű, tömegű és magasságú a nagymama ágya, mint egy régi orosz ZIL, ami a téesznek is volt. Zilest játszani a nagy falusi ágyban, fonott szakajtó a kormány, hörögve zúgni, nagyokat sziszegni minden sebességváltáskor. Ahogy az igazi ZIL is. Hangosan mondani az utcaneveket, hogy épp hol tart a teherautó. Templomkert, szisz-szisz, Diófa utca, kisbolt, szisz-szisz. Elmosolyodni ezen. Kiugrani az ágyból. A fésülködőasztalhoz menni. Nézni a tükörben a kilencéves pizsamást. A tükör üveglapja megvetemedett a sok-sok évtized alatt, amióta a szobát mutatja. Arra gondolni, hogy talán az a rengeteg emlék az időben, az a milliónyi történés, aminek a súlya alatt csíkokban meggörbült a tükör kapja. A kilencéves már kilenc éve kuncog azon, ahogy a tükörben eltorzul a feje. Óriásira nő a homlok, majd kis mozdulat és már az orr az, ami hatalmas, majd az áll. Fel-le. Kuncogás. Aztán lejjebb is, a mellkas, kidomborul a szív tájéka, arra gondolni, amit a boltos néni mondott mamának: nagy szíve van ennek a gyereknek. Felvenni a székre kikészített ruhákat. Öltözés közben a tükör elé kitett családi fotókat és vallási tárgyakat nézni. Saját kisgyerekkori kepén és nagymama fiatalkori fotóján pár percig elidőzni. Felnézni, észrevenni a tükörben, hogy nagymama konyharuhába törli kezét, miközben az ajtó üvegén a szobába néz. Mosolyog. Az ajtó felett fából faragott Jézus-arc van a fehérre festett ajtótokra erősítve. A tükörben sokkal nagyobbnak látni, mint amekkora valójában. Mintha mosolyogna.

 

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

 

 

Reklámok

Szávai Attila novellája a Palócföld internetes felületén

szavaikep (2)

Glóriaillat

A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll a téli utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Lassan, ólmos nyikorgással tárul fel a bejárati ajtó, amikor érkezik vagy távozik valaki az épületből.

Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy minden táskát, szatyrot megvizsgál egy szállítószalagos berendezés, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek.

A kövérkés biztonsági őr hátra tett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a beléptető kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus.

Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendárium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig megemlíti, erre tereli a beszélgetést.

Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi.

Nem foglalkozik az ilyen véleményekkel. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre.

Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rosszul felvitt ajakrúzs-ívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szobakonyhás kisházban).  Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak.

Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok.

A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs.

Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor.

Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban.

Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy karácsonyi gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

Screenshot_2018-01-08-11-12-55-1.png

Szávai Attila: A pinceajtó (harmadik, befejező rész)

szavaikep (2)

 

Első rész:

https://palocfold.wordpress.com/2017/03/24/szavai-attila-a-pinceajto-elso-reszlet/

Második rész:

https://palocfold.wordpress.com/2017/04/27/szavai-attila-a-pinceajto-masodik-resz/

 

 

Nyugodjon meg, mondja a nőnek, majd feláll, botorkálva a hordókhoz indul. Emlékezetből tájékozódik, ismeri a pince minden szegletét. Gabriella átkarolja felhúzott térdeit, fázósan leszegi a fejét. Kisvártatva a nyirkos pince sötétjében gyufa sercen, sárgás fénnyel világítja meg a férfi arcát. A nő a gyertyákkal ügyködő férfit nézi, a gyenge gyertyafény mély barázdákat váj az arcába. Sanyi töri meg a csendet. Ezeket a gyertyákat még nagyapám hozta le a kilencvenes években, mondja inkább csak azért, hogy a nő ne féljen.  Mit gondol, meddig akarnak itt tartani bennünket, kérdi Gabriella, majd feláll a hideg, nedves lépcsőről és a férfihez indul. Nem tudom, szól a férfi, miközben két gyertyát gyújt meg, és a pince falában található mélyedésbe teszi.

Odafent gyorsan fogy a bor, Sánta és Pokróc egyre hangosabbak. Mintha megfeledkeztek volna a pincébe zárt emberekről, kedélyesen beszélgetnek, a háttérben kisrádió szól, egyikük a nótacsatornára hangolta a poros készüléket. Pokróc már spicces, úgy mondja kásás hangon Sántának, apukám, ez aztán a húsleves-blues. A recsegve szóló rádióból erős férfihang dalol magyar nótát, nem érteni a szöveget pontosan, olyan kulcsszavakat lehet kivenni, mint babám, kis angyalom, galambom, a hosszan kitartott magánhangzók öblös vibrátóit, a hosszan, erőltetve kiejtett r betűk színezték kissé eltúlzott húslevesarany színűre. Sánta fiókokat húzgál ki, szorgosan keres valamit. Befújta magát Gabriella parfümjével, az egész helyiséget betölti az élénk illat.

Macska lép be a nyitott ajtón, szélesen dudorodó hasa jelzi, hogy hamarosan, napokon belül elleni fog. Pokróc az asztalra könyököl, véreres szemekkel nézi a szaglászó, kíváncsiskodó állatot, nagyot, borosat büfög.  Unottan felsóhajt, mint akinek igazándiból nincs különösebb kedve, de mint kötelező feladatot el kell végeznie a következőket. A macska lefekszik a konyhaajtó előtti lábtörlőre, dorombolva dörgöli magát a napfényben felmelegedett anyaghoz. Az asztalnál ülő férfi kiissza maradék borát, nagyot koppan az asztalon a régi vastag falú vizespohár. Keress még bort, köpi oda hangosan Sánta felé, majd kabátujjal megtörli száját, feláll és a macska felé indul. Az állat felkel és egy kiadós simogatás reményében a felé induló alak irányába indul dorombolva. Már éppen odaérne, mikor Pokróc régi, futballista múltjából megmaradt (kapus volt a megye háromban) kirúgó mozdulattal hatalmasat rúg az épp oldalvást előtte álló nagy hasú macskába. A tarka vemhes macska vonyítva az udvar hétméterre lévő kerítéséig repül, fennakad a rozsdás szögesdróton, rángatódzik, majd mozdulatai néhány másodperc múlva egyre lassulnak, majd teljesen megállnak. A férfi diadalittasan felröhög, gólörömhöz hasonló mozdulattal a halott macska felé integet, ökölbe szorított kezét hosszasan az ég felé rázza, hörögve ordít. Ennyi! Édesem, ennyi! Gyönyörű gól, hölgyeim és uraim, a megyei bajnokság legszebb gólját láthattuk, ordítja Pokróc. Hozz bort, Sánta, kiabálja újra, majd a kezében lévő üres borosüveget a közeli kútkávához csapja. Sánta az összes szekrényt és bútort átvizsgálja, de nem talál sehol italt. Káromkodva forgatja ki a fiókokat, túrja ki a szekrényekből az edényeket, szerszámokat, a tárgyak hangosan csörömpölve szaladnak szét a konyhakövezeten. A rádióban nótaénekes nő énekel elnyújtott hangon, éppen egy kínosan hosszú é-t tart ki, amikor a fazekak és tányérok a földhöz csapódnak.

Sanyi és Gabriella is hallja a hangoskodást. A pincébe, ha csak nyomokban is, de leszűrődik a két ittas sírásó duhajkodása. Úgy hallom, fogytán a boruk, szól Sanyi a nőhöz, miközben leemeli a pince falából kiálló szögre akasztott munkáskabátot és a fázó nő hátára teríti. Maga mindjárt megfagy, mondja szelíd hangon Gabriellának. A férfi szemében jóság, bölcsesség, ez nagyon szimpatikus a nőnek, mosolyog, köszönöm, mondja. És mi lesz, ha elfogy a boruk, kérdezi a temetkezési vállalkozót. Akkor valamelyikük le fog jönni ide a pincébe, mondja Sanyi, majd valamit keresni kezd a fal tövébe tett borászati eszközök között. Összehúzott szemöldökkel hunyorog, nem látni jól a félhomályban. A nő gyanakodva, fáradtan körülnéz, összehúzza magán a régi kabátot, mintha saját gyerekkori félelmeit húzná össze magán. A hideg pince falán rovarok másznak, néhány meztelen csiga kúszik lassú közönnyel. A két gyertya pislákoló lángja hosszúra nyújtja a pince árnyait. Négy óra telik el a félhomályban, mire a pinceajtó felől matatás, lakatcsörgés hallatszik. Elhúzzák az ajtóra tett asztalt, nagyot, méltatlankodva nyikordul az öreg bútor az ajtólapon. Résnyire felnyitják az ajtót, ismét két kopott cipőorr jelenik meg, a férfi és a nő közelebb jönnek, kíváncsiak, mi történik. Elfogyott a bor, szól hidegen a két cipőorr, a hangban nincs semmi fenyegető, száraz megjegyzés, érzelemmentes közlés csupán. Épp ettől félelmetes, a nőt kirázza a hideg. Azonnal engedjenek el minket, könyörög a nő, de nem kap választ. Néhány másodperc után a cipőorrok izgatottan remegni kezdenek. Pokróc üvöltözni kezd, hol találok egy kurva üveg bort, kérdezi visítva. Sanyi higgadtan felel, nincs több bor odafent, csak itt a pincében, közli. Akkor lemegyek, vakkant dölyfösen a részeg sírásó.  Felcsapja a pinceajtót, ami nagyot dörrenve áll meg a felnyitási út végpontján, porréteg verődik le a felületéről. Bizonytalan, spicces lépésekkel indul lefelé az imbolygó alak. Út közben nagyot harákol, majd maga mellé köp a falra, rá az egyik meztelen csigára. Vasvilla van a jobb kezében, támadólag maga elé tartja az eszközt. Hátra!,ordítja artikulálatlanul, miközben leér a pince aljára. Sanyi és Gabriella egymás kezét megfogva a pince túlsó végébe araszolnak. És most találkoztok Istennel, hörgi kéjesen a sírásó. Örömmel ásom meg a sírotokat az erdőben, sziszegi dühösen, én vagyok a környék legprofibb gödröse, te magad mondtad, Sanyi, mondja sunyi vigyorral a képén. Néhány lépést beljebb halad, talál egy borosüveget, van benne néhány deci mélyvörös ital, bal kezével megragadja, magába önti a tartalmát, kétoldalt vastag patakokban folyik arcán a bor. Sanyi próbálja enyhíteni a feszült helyzetet, maga mögé tereli a rémült nőt, úgy beszél a vasvillás férfinek. Pokróc, te okos ember vagy, nem hiába a legjobb emberem, ezt most miért csinálod, mire jó ez a cirkusz, kérdi szelíd hangon. Pokróc a vasvilla fejét teljes erőből a pince falának csapja, szikrákat vet a vas, ahogy a kőhöz ér. Kuss legyen!, ordítja Pokróc.

Egy határozott mozdulattal a döngölt föld padlózatba vágja a villát, cigarettára gyújt. Ráül az egyik hordóra. Hosszan matat kabátjának belső zsebében, Sanyi és Gabriella értetlenkedve nézik. A földbeszúrt vasvilla úgy, olyan magányosan, de olyan erős jelenléttel áll a pincében, mint egy feltett, de válasz nélkül maradt nagyon fontos kérdés. Pokróc egy öreg pisztolyt vesz elő a kabátzsebből. Sanyi jól ismeri a fegyvert, a munkásőrség használt ilyen típust a hatvanas években, tart néhányat titokban, nem érti, hogy találhatta meg a sírásó.  Mit akarsz azzal, kérdezi a temetkezési vállalkozó. Itt maximum én kérdezek, kapja a hideg, csendes választ Pokróctól, aki közben lőszereket is elővesz az egyik zsebéből, egymás után a tárba pattintja azokat. Hisztek Istenben, kérdezi ridegen a sírásó. Mielőtt Gabriella válaszra nyitná a száját, egy mozdulattal elvágja a készülő mondatot. Jónáskáim, Jónáskáim, mondja nagyot sóhajtozva Pokróc. Csőre tölti a pisztolyt. Ismeritek Jónás történetét? A bátorságról szól, pontosabban a bátorság hiányáról. A megfutamodásról, Sanyikám, néz mélyen a vállalkozó szemébe. A pisztolycsőre lehel, kabátujjával szakszerűen, kínos alapossággal tisztogatni kezdi a fegyvert, közben néha Sanyira néz. Hogy is vannak azok a tartozások, vállalkozókám, kérdi. Amaz értetlenül nézi. Valamiért rólad Jónás története jut eszembe, szól a sírásó, majd a nőre néz, neki magyaráz. Ez az egész pince, mint egy nagy cet, mint annak a gyomra, bizonygatja Pokróc, a nő nem érti. Mutatóujján a pisztolyt pörgetve mondja a sírásó, Isten egykoron feladatot adott Jónásnak, aranyoskám. Hogy menjen el Ninivébe és prófétáljon az asszírok ellen. A gyáva féreg meg nem merte ezt megtenni, elmenekült a parancs elől, hajóra szállt. Isten vihart bocsát a hajóra, mire Jónás meggyőzi a hajósokat, hogy ő a vihar oka és akkor fog lecsillapodni a természet, ha őt magát tengerbe vetik. Be is dobják, a vihar eláll, a krapekot meg elnyeli egy óriási hal. Három nap és három éjjel volt a hal hasában. A pisztolyt előre-hátra az ujján pörgetve folytatja, hogy aztán hosszan imádkozott, mire a hal kihányta a partra.

Három nap és három éjjel lesztek ide bezárva. De az is lehet, hogy megöllek benneteket, még nem döntöttem el, mondja Pokróc felhúzott szemöldökkel, homlokráncolva. Szemében boldogság és őrület.

Az nem lehet, Pokróc, felel határozottan Sanyi. Két órán belül elkezdenek keresni, előbb-utóbb ide is eljönnek. Néhány lépést tesz a cigarettára gyújtó férfi felé, majd háta mögött összefont karral, ahogy nagyapja is gyakran nézelődött a szőlőben, megáll és az előtte füstölő férfit nézi. Pokróc lassan, mélyeket szív a cigarettába, a füstöt Sanyi felé fújja, hosszan néz farkasszemet a két férfi. Közben Gabriella talál egy régi fahusángot a pincefal mellett, kinyújtott lábfejével épphogy eléri, majd óvatosan maga felé húzza. Felveszi, ügyelve arra, hogy Pokróc ne vegye észre, Sanyi hátratett keze felé nyújtja. Sanyi gyorsan kapcsol, ahogy megérinti a fadarab a tenyerét, átveszi azt, maga mögé állítja. A nő visszalép, biztosabb távolságra, hogy ha verekedésre kerül sor, viszonylagos biztonságban legyen. Legyen elég, Pokróc, a játékból, próbálkozik Sanyi, te ettől sokkal jobb ember vagy. Elég!, dörren a válasz, Pokróc a félig elszívott cigarettát elnyomja a falon mászó egyik meztelen csigán. A csikk sercegve, sisteregve alszik el az állat csupasz testén, a csiga leesik a földre, lassan, kínosan vonaglik. Pokróc nézi a haldokló állatot, majd a csőre töltött pisztolyt Sanyira emeli. A temetkezési vállalkozó rámarkol a husángra, nagy lendülettel indítja maga mellett, majd két kézzel markolva fokozza a fadarab mozgási energiáját. A husáng suhogását Gabriella sikoltása, majd a pisztoly dörrenése nyomja el. Az öreg pisztoly elsülése után sűrű füst tölti el a pincét, három hosszú másodperc telik el, mire Gabriella fülzúgása kissé alábbhagy és valami tompa süketségbe vált át. Mindkét férfi a pince döngölt földű padlózatán fekszik. Valamelyikük halkan nyöszörög, a füsttől nem látni tisztán. Lőporfüst és Gabriella parfümjének szolid illata keveredik a pinceszaggal és Pokróc izzadtságszagával.

Odafent sürgölődés hallatszik, idegen férfiak tódulnak a pincébe. Polgárőrök jelennek meg, mert Sanyi egy vészjelzőt épített be az apjának, hogy ha baj van, jelezni tudjon. Az öreg halála után nem szerelték le a riasztót, aktív maradt az eszköz. A helyi polgárőröknél jelez a rendszer. Sanyi akkor nyomta meg a riasztót, amikor Pokróc Jónás történetével volt elfoglalva. A temetkezési vállalkozó a bal vállán kapott lövést, a sírásó arcának bal oldala lett egy tenyérnyi vérző, felpüffedt seb. A polgárőrök felsegítik a két férfit, Pokróc kezeit hátrakötik bálakötöző madzaggal, hogy így várják meg a rendőrséget. Sanyi vérző sebére nyomókötést szorítanak, felültetik, vizet hoznak számára. Gabriella sokkos állapotban ismételgeti a sarokban: köszönöm, köszönöm, köszönöm. Az egyik polgárőr átkarolja a vacogó nőt, elindul vele a pince kijárata felé. A zseblámpák fényénél jóval egyszerűbb a haladás, de így is gyakran kell a lábuk elé nézni. Megáll a férfi egy pillanatra, a földön néz valamit, a fejét csóválja, majd tovább indulnak. Gabriella is a földre pillant. A meztelen csiga élettelen testét látja, rajta az óriási égett sebbel, mellette a csikket és az automata fegyver által kiköpött töltényhüvelyt. Mire az érkező rendőrautók szirénázása már egészen hangos és közeli, a pincelejárón lépdelnek felfelé.

IMG_8844 másolata

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

 

Noteszlapok

   Papa a konyhából kiáltozik a szoba felé a cigarettás hangjával, hogy fél hat van, vitéz úr, ki az ágyból! Mama pisszeg neki, de nem azért, mert nem ért vele egyet, hanem a hangnem miatt. Papa kedvességből szokott úgy ordítani, mint egy mesehős, akinek a felmenői között mindenre elszánt kalózkapitányok, büszke végvári vitézek és talán valahol messze még barnamedvék is vannak. Tudom, hogy a papa csak viccel ilyenkor, bár ha így szól rá a Tónira, a cigány segédmunkásra, titokban fulladozni szoktunk a nevetéstől, ahogy remeg a gumicsizma szára a vékonyka lábszárakon. Még nem kelek fel, fejemre húzom a vaskos falusi paplant, mely alatt tömörre, súlyosra préselődnek az álmok. Amikor már szinte teljesen elfogy odabent a levegő, akkor dugom csak ki a fejem. Körülnézek. Szobaszag.
A konyhából beszüremlik a rádió hangja, híreket mondanak, tíz éve, amióta az eszemet tudom, ugyanolyan tónusban mondják ezen a rádión a híreket. A kisrádióból áradó monoton mondatok közé hagymás vér illata kúszik, bele a szobaszagba. A szobaajtó füstüvegén át látni, hogy odakint nagypapa széles mozdulatokkal eszi a finom disznótoros reggelit, közben a bal kezében tartott vastag szelet kenyérrel magyaráz, mutatja mamának, hogy ekkora volt a disznó. A párna alól előkeresem a noteszem. Sárinak ígértem meg, hogy minden érdekeset följegyzek bele, amit a disznótorban látni fogok. Sári a szerelmem, még nem tudja ezt, de majd elmondom neki. Ugyanolyan széles mozdulatokkal mondom majd neki a menzán, hogy ekkora volt a disznó, ahogy a papa. A félhomályban nem látni tisztán a bútorokat, de jól érezni az ismerős teret. Mama szentképein az alakok nagyot nyújtózkodnak, gondolom, amikor én is nyújtózkodok, a hajópadló kellemesen, otthonosan nyikorog, ahogy kikelek az ágyból. Mint egy milliószor elmondott ima, lassan felveszi a rajta járó test súlyát és benne a lélek reménytonnáit. Leírom ezt Sárinak a noteszbe. Nem értem, hogyan nem ébredtem fel a disznóvisításra, de nem fontos. Papa mondta nemrég, hogy pont ilyen dunyha alatt bújt el a háborúban, amikor bejöttek a faluba az orosz csapatok. Néhány részeg katona végiggéppuskázott pár portát, aztán ballagtak tovább az imbolygó vastagruhás alakok az erdő felé. A mi dunyhánkat úgy megtömtük, fiam, hogy a géppuska sem viszi, mondta sokszor a papa.
A konyhában közben nagy lett a sürgés-forgás, az időjárás-jelentést már nem lehet érteni, nem is baj, elég kinézni a sparhelt fölötti ablakon, a felkelő nap fényei lassan átveszik a hatalmat az udvari villany kehes, vékony fényei fölött. Tóni, a cigány úgy kért kölcsön egy kisebb ipari lámpát, hogy legyen kellő fény a vágáshoz. A forró vizes katlanok gőzében férfiak sürgölődnek, apámat ismerem fel, aztán a plébánost, a hentest, a szomszéd tűzoltót és a Tónit. Felöltözök és kimegyek az udvarra. A férfiak kötéllel húzhatták ki a disznót, erre gondolok, ahogy meglátom az egyik katlan mellett fekvő vastag kötelet: mint egy halott kígyó, úgy fekszik mozdulatlanul a latyakos sárban. Ezt is felírom Sárinak, tudom, hogy szereti a félős filmeket. Valahonnan ismerős az a kötél. A temetéseken használt kötél, amivel leengedik a koporsót a sírgödörbe, az jutott eszembe róla. Papa szerezte a kötelet a temetkezési vállalkozó barátjától, hiába mondta a mama, hogy rossz ómen ilyen koporsós kötéllel cibálni ki a disznót, mielőtt a Tóni a nagykéssel átküldi az állatot a túlvilágra.
Papa csak legyintett, szerinte a mama túl sokat jár az imacsoportba, ott beszélnek így az öregasszonyok, dörmögte. Praktikusan kell nézni a világot, mondta sokszor, nem a láthatatlan dolgokban hinni. Ezt az imacsoportot onnan tudta, hogy pár hete a mama meghívta a többi ilyen imádkozós nénit magához. A konyhában ültek le, és valami imádkozós-éneklős szerepjátékot vagy mit adtak elő. A papa nem nagyon értette, hogy mire jó ez. Amikor mama teával kínálta a néniket, a papa épp belépett a konyhába, hogy igyon egy kis kupica pálinkát, harapjon egy kis kolbászt, mintha véletlenül épp arra járna. A mama persze sejtette, hogy valami rosszban sántikál az öreg, mert a papa ki nem hagyná, hogy szerepeljen valami kis csípős tréfával, ha már ennyi néni van a házban. A mama hiába nézett rá könyörgősen, hogy ne, a papa úgy szólt oda, valami sunyi bizalmassággal, de persze úgy, hogy mindenki hallja, hogy pszt… mama, egy kis pálinkát adjál nekik inkább, úgy énekelnek majd tőle, mint a Tóni öccse, aki lagzis zenész a faluban. De csak a papa röhögött. A mama idegességében és zavarában ásítást imitált. Az egyik néni kicsit kuncogott a tenyerébe, de a többi úgy ránézett, hogy azonnal megmerevedett a fejkendője.
Megállok a disznóól előtt, cuppog a gumicsizmám alatt a trágyás sár, amibe vaskos barázdákat húzott a disznó, amikor kirángatták az ólból. Olyan üres most az ól, mint egy hely, ahol nincs ott az isten. Ezt is felírom Sárinak. Elindulok a katlanok közt dolgozó alakok felé. Nagyapa is visszajött, épp apámmal pálinkáznak. Érdekes, hogy a disznó feldolgozásában résztvevő férfiak ruhájából egyből meg lehet mondani, kinek mi a szakmája. Apám asztalos, mindig a füle mögött van az ácsceruza, néha (temetés vagy lagzi előtt) anyám úgy szól rá, hogy az most nem kell, és szelíden nyúl apám feje felé. Ilyenkor apa reflexből, ijedten próbál elhajolni, mintha az egyik főbb testrészét szeretné anyám elvenni. Apám akármilyen alaposan fürdik le, évek óta faforgácsillatot áraszt, amit nagyon szeretek. Most nem érezni a közelében, mert az egyik katlanban tepertőt sütnek, az egész udvart átjárja a forró, zsíros szag. A hentes pajtáskodón paskolgatja meg a kesztyűs kézzel húst szeletelő plébános jobb vállát, hogy atyám, az én mennyországomnak is ilyesmi illata lehet. A plébános nevetve legyint, ismeri a hentest kölyökkora óta. A szomszédból érkezett önkéntes tűzoltó egy kopott fekete tűzoltóruhában pakolja a tüzet a katlanok alá, az udvari lámpa fénye élesen visszaverődik a sárga csíkjairól, csendesen hergeli magát, égj, te bitang, mondja többször, mint aki bizalmas, de nem túl barátságos viszonyt ápol a tűzzel. A katlan vasajtaja záráskor kiköp egy tenyérnyi izzó parazsat, az önkéntes tűzoltó felkiált, állj, ordítja pálinkás hangon, a parázsra mutat. A férfiak megállnak, a kések pengéin megcsillannak a várakozás másodpercei. Nyugalom, folytatja a tűzoltó, ura vagyok a helyzetnek. Majd kissé bizonytalan, teátrális mozdulattal, a közeli hókupacra rúgja a vörösen izzó fadarabot. Mozdulatában, ha csak nyomokban is, de fellelhető az egykori focis múlt néhány mozdulat-emléke. A papán egyszerű munkásruha van, mint minden valamirevaló nagypapán egy disznótorban. Nagymama kilép a konyhából, hogy megnézze, miért kellett megállnia mindenkinek, kezében konyharuha, közben mosolyog, mert szereti nézni a zsíros ruhás alakokat. A mamát is megírom a Sárinak. Főleg, hogy a plébános is itt van segíteni, ha ezt a mama két miatyánk között elmeséli majd az imacsoportban, nagyot fognak nézni az asszonyok. Hurkaszagú nejlonotthonkáján kacagnak a minták. Tónin, mivel hosszú évekig a vasútnál dolgozott, egy viseltes bakterruha van, mint mindig, amikor fontos eseményre kap meghívást. A tor tiszteletére az egyik kis kitüntetését is feltette gallérjára, ha már olyan fontos emberek lesznek a torban, mint a plébános vagy a tűzoltó. Az apró aranyszínű kitüntetést a tor alatt, mikor senki nem látja, többször megigazgatja, simogat néhányat rajta.  Megírom Sárinak a kitüntetést is. Tóni már a konyhában ebéd közben szólít meg, hogy fiam, mit jegyzetelgetsz te a noteszodba? Elmondom a Sárit. Tóni megáll az evésben, a kést és a villát a főtt hús mellé teszi (azt a lágy, szelíd koppanást is megírom majd Sárinak, ahogy az evőeszközök a tányérhoz értek), aztán felém fordul olyan nyugalommal a tekintetében, amitől a tűzoltó rendszerint felidegesíti magát.  Fiam, szól kicsit a pap irányába is, hogy a férfi is hallja, talán Isten is így ír meg minket, minden emberi élet egy ilyen noteszlap, teleírja érdekességekkel, amit aztán megmutat az angyaloknak. Csendben eszünk tovább, a rádióban híreket mondanak, ott tart a bemondó: a sertéshús áfája.

Szávai Attila

Két váltás mikulásjelmez

A lakás csendjét a fürdőszobából kiszűrődő zajok mélyítik tovább. Minél több a szünet a tusolás keltette zajokban, annál nagyobb a csend a szobákban. Férfi tusfürdő illata szűrődik ki a rosszul illeszkedő ajtó résein, a férfi, nevezzük Miklósnak, szereti a forró vizes tusolást. Kiváltképp így télvíz idején. A párás fürdőszobatükör üveglapja és a díszesen faragott keret közé, a sarkokba fényképek vannak betűzve, kicsit csálén. A képek sarkai felpöndörödtek a párától és a hősugárzóból kiáramló forró levegőtől. A fotókon egy nő alakja ismétlődik mindig változó háttérrel: havas hegycsúcsok, virágos rét, egy régi wellness-hétvégén az egyik bugyogó, meleg vizes medence. Az egyik fotón kiskutya vigyorog, ismeretlen okból, nem tudni, hol készült a kép, de már megszokta a férfi. Ahogy megszokta a kád alá helyezett mélytányért is: hónapok óta csöpög a műanyag lefolyócső egyik illesztése. A tányért két-háromnaponta cseréli, attól függően, hogy mennyit mos, hányszor zuhanyozik. Mivel a lefolyócső összeköttetésben van a konyhai mosogatóval, néha apró tészta- és zöldségdarabok keverednek a mosószer- és öblítő illatú zavaros lébe. Valamiért mindig beleszagol a tányérba, mikor kiemeli a kád alól, hogy a vécékagylóba borítsa a barna edény tartalmát. A tányér-visszahelyezéskor roppanó bal térd és a félig elfojtott nyögés, mint egy bugyuta sláger refrénje térnek vissza újra és újra. A rácsos sarokpolc legfelső polcára rádió van téve. Miklós fürdés közben szokta hallgatni. Most valami ostoba sláger szól. Naponta kétszer adják le, mert a gyenge dolgokat erőltetni kell, hogy legalább középszerűnek tűnjenek.
Miklósnak két váltás mikulásjelmeze van, hogy ha sok a megrendelés, legyen mihez nyúlni. Télen mikulás, nyáron vőfély, mikor, mire van igény. A civil életben hivatalnok. Most a törölközővel próbálja letörölni a tükörről a párát. Lassan bontakozik ki egy negyvenes férfiarc, minden egyes mozdulattal tisztább a kép, ahogy egy imádkozó ember lelkében, ha lassan is, de idővel beérik az ige. Minden – ahogy ő mondja – bevetés előtt alaposan megfürdik, megborotválkozik, hogy a leendő kuncsaftok elé egy minden igényt kielégítő, kifogástalan Mikulás kerüljön. A rádióban híreket mondanak, de nem a szöveget figyeli, hanem a háttérzenét. Elcsodálkozik azon, hogy van ember, akinek ez a feladata: rádiós hírek háttérzenéjét írja, szerzi, sőt: komponálja.
Miután végzett a tisztálkodással, magára veszi a piros színű jelmezt, részint a hivatás iránti elfogultságból, részint azért, mert más száraz téli ruha nemigen van a másfél szobás lakásban. Nagymosást tartott, mindkét ruhaszárító, valamint minden olyan tárgy a lakásban, amelyik alkalmas ruhaszárításra, az nedves-illatos ruhadarabokkal van teleaggatva. Maradt a mikulásjelmez. A szemközti épületekben lakó szomszédok már megszokták, hogy olykor mikulásruhában közlekedik a lakásban. Most ablakot nyit és néhány másodpercig onnan figyeli a környező épületeket. Az épület előtti kukák közt guberáló alak matat, morog valamit közben, nagyokat csattannak a szemetes fedelek, ahogy elengedi azokat, miután végzett az aktuális edénnyel. Éppen akkor néz fel, amikor Miklós az ablakban áll. Ho-ho-ho-hó, mondja elhasznált, dohányos hangon az ablakban álló alak felé, majd ordenáré módon felröhög.
Miklós becsukja az ablakot, majd leül a tévé elé, van még egy kis ideje indulásig, végigkapcsolgatja a csatornákat, néhány másodpercig marad csak az egyes műsorokon. Közben arra gondol, hogy ha egy angyal unatkozik, hasonlóan tehet: beül a nagy foteljába és végigkapcsolgatja az éppen elérhető emberi életeket, sorsokat ahelyett, hogy az elejétől megnézné, megismerné az egyiket. Aztán hamar elveti ezt, mert az angyalok nem unatkoznak. Pláne így, decemberben.
Feláll, cipőt húz. Ma csak egy helyszínen lesz Mikulás, azt számolgatja, hogy mennyit fog így keresni, a cipőkanállal derűsen megkocogtatja a könyvespolcon pocakoskodó porcelánmikulást. A figura puttonyán van a nyílás, ahol behelyezhetőek a pénzdarabok. A mikulásperselyt barátnőjétől kapta, attól, aki a fürdőszobatükör sarkaiban is látható. Miklós mosógépre gyűjt, az öreg Whirlpool már egyre megbízhatatlanabb; mint egy mogorva öreg katonatiszt, köhögve, akadozva dolgozik, prüszköl, rángatózik mosás közben, érzékeny az időjárási frontokra, morog, köpköd, habzik a szája. A dühös toporzékolásra hajazó centrifugálást a második emeletig lehallani.
Miklós kutyája (2 éves nőstény vizsla) felemeli fejét kosarából, szaglászni kezd, bölcs közönnyel néz a távozó alak után, nagyot, álmosat sóhajt, majd pofáját mancsaira ejtve tovább alszik. A lépcsőházban villanyszerelők dolgoznak, valami hirtelen zárlat miatt elsötétült a lépcsőházi világítás. Zseblámpák pászmái közt gyalogol le a lépcsőn. A villanyszerelők közt álló kisnyugdíjasok szakértő tekintettel figyelik a szakemberek minden mozdulatát, nem akarnak kimaradni semmiből, meg sem lepődnek a közelgő Mikulás alakján. A villanyszerelők kérdően néznek a körülöttük fontoskodó idősekre, de azok csak legyintenek, nem nagy szám, vannak ilyen lépcsőházi celebjeink, tessék csak szépen folytatni a munkát. A munkaruha- és szerszámszag lassan összekeveredik a szuszogó-hunyorgó idős nők otthonka-és konyhaszagával. Miklós a bejárati ajtóhoz közeledve fehér műszakállát igazgatja, simító mozdulatokkal fésüli egy irányba a rendetlenkedő szálakat. Halkan káromkodik, mikor megcsúszik az utolsó lépcsőfokon. Postaláda-hideg utcára lép, beül autójába, felhangosítja a rádiót. Egy közeli település a színhely, mikulásvonatozást szerveztek az egyik ismert erdei kisvasútnál. Két időpontban fogadják a vendégeket, javarészt kisgyerekes családokat, de volt már dolga ilyenkor részeg egyetemistákkal és depressziós felnőttekkel is, akik nosztalgiázni ültek be a színes ruhás gyerekkacagások közé. Félórás utazás után érkezik meg a délutáni járathoz, kikászálódik az autóból, a kisvasút állomásépülete felé indul. Kissé slampos a járása, mert kényelmetlen a cipő, elég lesz majd akkor felvenni a mikulásgyaloglási modort, ha élesedik a szituáció. A jeges járdán kétszer csúszik meg, de tapasztalt, szinte unott mozdulattal korrigál, mint akinek már semmi újat nem tud nyújtani az élet. A masinisztával az épület bejárata előtt öklöznek össze pajtáskodón, régi haverok már. Az egyik utas, (2 éves kislány) nem érti, miért ilyen haverkodós ez a Mikulás. Valami komolyabb alakra gondolt.
A kisvasút négy kocsiból áll, a mozdony lusta mozdulatokkal hozza mozgásba a szerelvényt. A mozdonyvezető arra gondol, ha felvették az utazási sebességet, ír egy sms-t a szeretőjének. A második mondatnál tart, amikor éppen mögé toppan a fotóriporter. A másnapi megyei napilap 9. oldalán lesz látható a fotó, rajta a kényszeredetten vigyorgó mozdonyvezetővel, aki próbálja takarásba helyezni a telefonját. Néhány szót írnak majd alá: „A mikulásjáraton mindenki boldog”. A napilap képszerkesztője, mikor a fotóval foglalkozik, kíváncsiságból felnagyítja majd a képet, halványan ugyan, de olvasható lesz: „csodaszép melleid vannak”.
Az öreg kocsikba befűtöttek, kívül-belül feldíszítették; mintha egy óriási kéz belemártotta volna egy úszómedencényi mézbe, karácsonyfadíszbe, kókuszreszelékbe, negyven mázsa színes műanyagboába, karácsonyi tévéreklámok eltúlzott manökenmosolyába. Minden kocsiban jelmezbe öltözött szereplők várják a gyermekeket. A szereplők valójában diákmunkások, krampusz, rénszarvas, manó, jégkirálynő. A rénszarvas szerelmes a manóba, de ezt a gyerekek nem tudják. Ahogy azt sem sejtik, hogy a jégkirálynő tegnap este rúgta ki a krampuszt, mert rajtakapta egy másik lánnyal az iskola gondnoki melléképülete mögötti bokros, macskahúgyszagú, épülettörmelékes részen. Miklós a mozdonyvezető mellé száll be, igazándiból csak a végállomáson jön majd az ő programja. Útközben megbeszélik az időjárás részleteit, kicsit politizálnak, majd mielőtt a vasutas legújabb szeretőjének formás melleire terelné a szót, Miklós leinti és tettetett kíváncsiságtól hajtva kérdéseket tesz fel a kisvonat műszaki paramétereit illetően.
Időközben szürkülni kezd, köd ereszkedik a tájra, a csillagtalan égből leomló ködtonnákat az öreg tölgyes fái tartják a kisvonat fölé. Az erdő állatai megállnak, és hosszan néznek a fák közt araszoló, nagy túlzásokkal kivilágított szerelvény után. A gépzajt tompa gyerekkacagások fűszerezik, hangos, matt anyukanevetések. Dízelfüstöt és forralt boros szegfűszeg-illatot húz maga után a mikulásvonat. Hogy a gyerekek ne unatkozzanak, a jelmezes szereplők műsort adnak elő. A szerelmes rénszarvas átnéz a szomszéd kocsiban utazó manóra, összekacsintanak, majd elkezdik, ki-ki a maga műsorát. A csillogó gyerekszemekben megcsúszik a békés, szelíd lámpafény. Miklós azt magyarázza a vasutasnak, hogy ezek a decemberi ünnepi hetek olyanok, mint mikor valahonnan állandóan zene szólna. Sok vonóssal, zongorával, kórussal, állandóan és mindenhonnan ez a szelíd, halk zene szivárog: a hó alól, a teliholdból, az őzek tekintetéből, a kis falusi templomok padsorai közül, a szerelmesek összenézései mögül, a dermedten összehúzódó játszóterek mászókái alól. Mindenhonnan. A mozdonyvezető nem érti ezt, ő nem hall semmit, majd telefonján éppen mutatni kezdené barátnőjének félmeztelen fotóit, mikor lassítania kell, lassan odaérnek a végállomásra. A vasutas csak akkor nyitja ki az ajtókat, mikor Miklós már leszállt, hogy az előre egyeztetett helyen felállított nagy kék füles fotelbe ülve várja a gyerekeket. Miután Miklós rögzíti arcán az ünnepélyes vonásokat, a vasutas felé biccent fejével, jöhetnek.
A színes csoport vidáman lépdel le a kocsikból. A kisgyerekek izgatottságát csak fokozza, hogy egészen ideális hóesés veszi kezdetét, a kövér pelyhek ólmos lassúsággal hullnak a széltelen estében, a szülői kezeken nagyot szorítanak az apró gyerekkezek. A mozdonyvezető kissé nyeglén, félvállal a mozdonynak dőlve, mellkasa előtt összefont karral nézi a szülőket, akik a leszállást követő pillanatokban már szelfiket készítenek, holott még nem történt igazából semmi említésre méltó. A férfi közben a beavatottak flegma unalmával nézegeti lerágott körmeit.
A fotelben ülő Mikulás köré lassan felsorakoznak a jelmezes szereplők, majd kezdetét veszi az ajándékozás. Sorban érkeznek a színes ruhás gyerekek, többtucat tarkabarka pufók kiskabát totyog a piros jelmezes alak elé. Miklósnak, miközben a térdére vett gyerekek arcát simogatja és mikuláshangon dörmög kedves szavakat, arra figyel fel, hogy amíg a világosabb ruhákba bújtatott gyerekek bátrabbak, addig a sötétebb árnyalatúakba sírósabbak kerültek. (Vagy csak a nevetős gyerekeken tűnik világosabbnak a ruha, és a sírósokon sötétebbnek ugyanaz.) A szülők könnyes elfogódottsággal nézik az ünnepélyes találkozást, az anyukák egy része az orrát fújja párás szemekkel, az apukák átlagosan 12 fotót készítenek a nagy eseményről (ezeknek 60%-a fél órán belül kikerül a közösségi oldalra, ahol végül átlagosan 82 lájkot kapnak az albumok, attól függően, melyik család hol áll a társadalmi ranglétrán).
A játékos kvízkérdésekkel és a közös énekléssel együtt összesen 42 percig tart az esemény. Miután lassan elhalkul a mikuláscsomag-csörgés, és kihűl minden kiböffentett tea- és forraltbor-illat, a színes csapat visszalépdel a kocsikra. A jelmezes szereplők kissé fáradtabbak, kissé rá kell játszaniuk a gesztusokra. A mikuláscsomagokat szorongató gyermekek egy része egészen elálmosodott az izgalomtól és a vasúti kocsi kellemes, illatos melegétől. Miközben Miklós és a vasutas elfoglalják helyüket a mozdonyban, a szülők nagyokat nevetve, nagyon elégedetten megbeszélik a mikulásvonat és a rendezvény érdekesebb részleteit.
Mielőtt a mozdonyvezető elkezdené mondani, hogy melyik anyukával, mit csinálna, ha intimebb szférákba keverednének, Miklós leinti és inkább megkérdezi, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen kisvonat. Aztán a tőzsdére terelődik a szó, mindkettőjüknek vannak befektetéseik. Hazaérve tapasztalja Miklós, hogy még nincs otthon a barátnője, gyorsan befűt, majd leviszi a vizslát esti sétára. A kutya fejére műanyagból készült játék rénszarvasagancsot erősít, nem egészen világos megfontolásból. Így indulnak el. Úgy megszokta a mikulásruhát, észre sem veszi, hogy abban megy le. Tizenkét perc gyaloglás után egy parkba érnek. A kutya-rénszarvas az egyik bokornál megáll nagydolgozni, a Mikulás mellette áll, körülnéz, lehúzza sliccét, vizelni kezd. Két fáradt, fázós alak a csípős hidegben. A rénszarvas elégedetten ugatni kezd, miután végzett.

Szávai Attila

Kollektív hunyorgás

Kisvárosi lakótelep. Őszi koraeste. Ébredés után nem kel fel azonnal, csukva tartja a szemét, élvezi ezeket a perceket. Újabban éjszaka dolgozik, nappal alszik.  Minden ébredés után van egy nagyjából félperces időszak, ami nagyon békés, ezeket az időablakokat különösen szereti. Nem is csoda, hisz ezekben a percekben a legtisztább a tudata. Már nem alszik, de még nincs igazán ébren sem. Még nem kapcsolta be a régi családi lelki sérüléseket, ilyenkor még nem zakatolnak-dübörögnek a generációs berögződések, nem érik el üzemi hőfokukat a téves és hibás viselkedési minták, még nem vették fel a fordulatszámot a kényszeres pótcselekvések és téveszmék. Ilyenkor, közvetlenül ébredés után tiszta, békés: mint egy ottfelejtett műanyag játék a hajnali harmatos játszótéren. Continue reading “Kollektív hunyorgás”

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑