Szávai Attila novellája a Palócföld blogoldalán

Mintha mosolyogna

– Mamának –

Mélyen aludni a nehéz falusi paplan alatt, sokkal mélyebben, mint a modern, vékony városi takaró alatt. Többet és szebbet álmodni. A lassabb átmenetre figyelni, ahogy álomból az ébrenlétbe vált át az alvó, mint traktor a falusi műútról a zsíros, ködös földekre a falu határában. Hogy a nagyinál ez, álomból ébrenlétbe mennyivel másabb, lassabb, puhább. Hunyorogva kidugni, aztán visszadugni a fejet a kövér dunna alá, bele az éjjel összesűrűsödött fülledt testmelegbe. Kilenc évesnek lenni. Azt gondolni, hogy a vastag dunyha egy barátságos kövér állat, ami megbízható, hűséges, megvéd minden félőstől. Távol tartja az éjfélkor támadó kétméteres robotmedvéket, amiknek pirosan világító gépszemük van. A barátra gondolni, aki mesélt erről.

Nagymama benyit a szobába, a szelíden nyikorgó üveges szobaajtó lassan tárul fel, nagymama szuszog az igyekezettől, hogy nehogy felébresszen. Nem okozni csalódást, úgy tenni, mintha aludnék, alvósan venni a levegőt is. Hallani, ahogy a szoba közepéig halad, lelassul, majd megáll a cipőkopogás az öreg padlón, felém fordul a nagymama csendje. Tudni, hogy ilyenkor engem néz és mosolyog. Aztán tovább indul. Nézni a dunyha melegéből, ahogy a régi tükrös fésülködőasztalhoz megy, amin családi fotók és vallásos kegytárgyak vannak aprólékos igényességgel elrendezve. Szűz Mária szobor mellett, anyáék, tesó, csupa ismerős műtermi fotóarc. Valamit matat az egyik fiókban, majd kimegy. Hallgatni, hogy kifelé már sietősebben kopognak a nagymamacipők. Ahogy néhány másodpercre kitárja az ajtót, érezni a konyhából beáramló friss kakaó és a pirítós illatát. A konyhaszekrény tetejére tett rádióban híreket mondanak. A sparheltre gondolni, ahogy a forró felületen barnára sül a vastagra szelt falusi kenyér. Szelíd tűzropogás a nehéz vastestből. Az asztalra készített fokhagymagerezdekre és a kacsazsírra gondolni. Hallgatni a nagymama hangját, ahogy mondja, hogy ébresztő, mindjárt kész a reggeli. A sótartó puha koppanása az asztal viaszkos vászonján. Felhajtani a nehéz dunyhát, beengedni alá a szoba hűvösét, a pirítós enyhe, fátyolos füstjét, egyáltalán nem zavaró. Beengedni a kakaó szelíd illatát és a rádiós híreket.

Odakintről, az utcáról a kora tavaszi, erőtlen galambhuhogást. Az alvástól kipirultan hallgatni a szemközti közért előtt beszélgető falubeli férfiakat, akik szinte mindig munkásruhában vannak. Nem érteni, miről beszélnek, csak monoton mormogást hallani. A gázpalackos kézikocsi aljának koppanása a betonjárdán mutatja, hogy komoly témára kanyarodott a diskurzus. Ahogy a vaskos szőrös kéz leengedi a kiskocsi alját ütközésig az évtizedek alatt morzsalékossá fagyott betonra. Elképzelni az ormótlan férfikezet, ahogy markolássza a kopott műanyagfogantyút, az öt centis bordázott slagdarabot. A macska lopódzását figyelni, ahogy besurran a résre hagyott ajtón. Ahogy felugrik az ablakba és a még üres gólyafészken csiripelő verebeket figyeli megigézve. A közért melletti kocsma ajtaja sokszor és hangosan csapódik, ahogy a reggeli munkásruhás férfiak beugranak egy reggeli fröccsre, szinte érezni a savanyú bor és az olcsó arcszeszek émelyítő szagát.

A bolt előtt autó lassít, majd teljesen megáll, harmincéves diszkósláger szól az utastérben. A közeli templomban harangoznak a reggeli misére, a vastag kendős nénikre gondolni, akik mélyeket köszönnek nagymamának a boltban, amikor együtt megyünk át. A bolt kávéillatára, ami megragadt az épületben, pedig már régóta nem lehet kávét darálni az üzletben. Nem érteni, hogy az idős asszonyok, miért paskolgatják tenyérrel a fejem búbját köszönés közben, miért járnak naponta kétszer templomba. A templom régi faszobraira gondolni, a szépen formázott arcokra. A rádióban hamarabb jelzik a reggeli órát, mint a templomban. Vagy csak nehezebben szivárog keresztül a harangszó a ház előtti autóból szóló régi diszkózenén.

Ásítozni, nehezen venni rá magam a kikelésre. Egy öreg férfi sokáig próbálkozik a motorja berúgásával, hetedszerre sikerül, hosszan húzza a gázt, zeng az utca. Miután elhalkul a távolodó motoros hangja, még sokáig ugatnak a kutyák.

Kikelni az ágyból, felülni, nyújtózkodni, kócosan ásítani. Köldököt vizsgálni, mutatóujjal piszkálni, hogy milyen alakú. A magas ágyon ücsörögve emlékezni arra, hogy nemrég a tesóval teherautó-sofőröset játszottunk az ágyban, mert akkora méretű, tömegű és magasságú a nagymama ágya, mint egy régi orosz ZIL, ami a téesznek is volt. Zilest játszani a nagy falusi ágyban, fonott szakajtó a kormány, hörögve zúgni, nagyokat sziszegni minden sebességváltáskor. Ahogy az igazi ZIL is. Hangosan mondani az utcaneveket, hogy épp hol tart a teherautó. Templomkert, szisz-szisz, Diófa utca, kisbolt, szisz-szisz. Elmosolyodni ezen. Kiugrani az ágyból. A fésülködőasztalhoz menni. Nézni a tükörben a kilencéves pizsamást. A tükör üveglapja megvetemedett a sok-sok évtized alatt, amióta a szobát mutatja. Arra gondolni, hogy talán az a rengeteg emlék az időben, az a milliónyi történés, aminek a súlya alatt csíkokban meggörbült a tükör kapja. A kilencéves már kilenc éve kuncog azon, ahogy a tükörben eltorzul a feje. Óriásira nő a homlok, majd kis mozdulat és már az orr az, ami hatalmas, majd az áll. Fel-le. Kuncogás. Aztán lejjebb is, a mellkas, kidomborul a szív tájéka, arra gondolni, amit a boltos néni mondott mamának: nagy szíve van ennek a gyereknek. Felvenni a székre kikészített ruhákat. Öltözés közben a tükör elé kitett családi fotókat és vallási tárgyakat nézni. Saját kisgyerekkori kepén és nagymama fiatalkori fotóján pár percig elidőzni. Felnézni, észrevenni a tükörben, hogy nagymama konyharuhába törli kezét, miközben az ajtó üvegén a szobába néz. Mosolyog. Az ajtó felett fából faragott Jézus-arc van a fehérre festett ajtótokra erősítve. A tükörben sokkal nagyobbnak látni, mint amekkora valójában. Mintha mosolyogna.

 

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

 

 

Szávai Attila novellája a Palócföld internetes felületén

Glóriaillat

A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll a téli utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Lassan, ólmos nyikorgással tárul fel a bejárati ajtó, amikor érkezik vagy távozik valaki az épületből.

Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy minden táskát, szatyrot megvizsgál egy szállítószalagos berendezés, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek.

A kövérkés biztonsági őr hátra tett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a beléptető kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus.

Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendárium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig megemlíti, erre tereli a beszélgetést.

Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi.

Nem foglalkozik az ilyen véleményekkel. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre.

Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rosszul felvitt ajakrúzs-ívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szobakonyhás kisházban).  Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak.

Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok.

A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs.

Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor.

Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban.

Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy karácsonyi gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

Döme Barbara: A lány, aki háromszor Jézus volt

 

   Amikor az első halottat feltámasztottam, még nem tudtam, hogy véletlenül Jézussá lettem. Most itt állok az iskolaudvaron és várom, hogy újra leköpjenek, megalázzanak. A ruhám ócska, tele vagyok pattanással, félelemmel. Ha ma újra Jézus lehetnék, minden megváltozna. Csak egy lúzer lány vagyok a gimiből! Utolsó osztálykirándulás az érettségi előtt. Újabb rettegéssel teli nap. Kiborít a tudat, hogy senki nem akar majd mellém ülni a buszon, sértegetnek, gúnyolnak. Félek tőlük. Szörnyetegek, az ördög kistestvérei. Nézem, ahogy gyülekeznek. Titkos akcióra készülnek. Ellenem. Élesítik a darálót, hogy átküldjenek rajta. Hé, lúzer, menj arrébb, elszívod előlem a levegőt, mondja az egyik és meglök. A vállunk találkozik, érzem a szájszagát, ahogy röhög. Elejtem a hátizsákomat, nyitva van, alma gurul ki belőle. Megfogom, ahogy felnézek, hosszú comb magasodik előttem. Piros lakkcipőt visel, nem kirándulásra való. Felemelem az almát, kirúgja a kezemből. Hé, csajok, ordít, itt az idő, leckéztessük meg a strébert. Remeg a kezem, lábam, zihálok, mindjárt elájulok. Eszembe jut a mindennapos megalázás, hogy órákra bezártak a sötét szertárba, megrugdostak a mosdóban, elhíresztelték, éjszaka bepisilek, és döglött egeret dugtak a tankönyveim közé. Megfenyegettek, ha panaszkodom, végem.
Amikor először voltam Jézus, már betöltöttem a tizenhetet. Úgy éreztem, nem bírom tovább a megaláztatást. Utolsó csepp volt a pohárban, hogy ebédnél az egyik osztálytársam rám öntötte a finomfőzeléket. Miközben folyt le rólam a répa és a borsó, az ebédlőben lévők hangosan röhögtek. Egész nap hányásszagom volt. Mindenki elhúzódott a közelemből. Otthon hiába tusoltam le háromszor, a bűzt nem tudtam lemosni magamról. Miután kibőgtem magam, lefeküdtem. Nem tudtam aludni, bámultam a falon lévő órát. Lassan haladt a mutató, a szívverésem egyre gyengébb lett. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem. Ismeretlen emberek érintésére tértem magamhoz. Férfiak, nők, középkorúak, jól öltözöttek. Rám mosolyogtak. Megköszönték, amit tettem. Csak bámultam őket, mint ahogyan az előbb a falon lévő órát. Megfogták a kezemet, bevezettek egy kórterembe. Az ágyon kövér asszony feküdt. Meglátott, felült, intett, menjek oda hozzá. Egészen közel hajolt. Olyan illata volt, amit korábban soha nem éreztem. Megijesztett. A nő a fülembe súgta, köszöni, hogy visszahoztam a halálból. Semmit nem értettem. Imádkoztam hozzád, folytatta az asszony. Te eljöttél, megmentettél. Mint akit áram ráz meg, úgy ugrottam el a betegágytól. Álmodom, gondoltam. Fel kell ébrednem. Felkaptam az éjjeliszekrényen lévő poharat, a vizet saját fejemre öntöttem. Miért csinálod ezt, Mester, kérdezte egy harmincas férfi, aki mellettem állt. Ordítottam: mi történik itt?! A szobában lévők mosolyogtak. Az egyik lány közelebb lépett hozzám és azt mondta: Jézus, te feltámasztottad anyámat. Ezt sosem tudom meghálálni neked. A kezembe adott egy fából faragott kis feszületet. Tiltakozni akartam, nem vagyok Jézus, csak egy gimnazista, senkit nem támasztottam fel, de nem jött hang a torkomon. A szobában lévők leborultak előttem. Reggel az ágyamban ébredtem, mint rendesen. Arra gondoltam, milyen fura álmom volt. Zuhanyozni indultam, közben összeszedtem a szennyest. A nadrágom zsebéből fakereszt esett ki. Senkinek nem meséltem a történtekről. Féltem, azt hiszik, megőrültem. Rettegtem attól, hogy megbomlott az elmém, ahogyan az anyámé is, aki éppen gyógykezelésen volt.
Csak egy lúzer lány vagyok a gimiből! Nézem, ahogy az almám egyre messzebb gurul tőlem. Felszállás, hallom az osztályfőnök hangját. Megérkezett a busz, ne lökdösődjetek és a cigis dobozokat jobb, ha már most a kukába dobjátok. Mindenki nyomja a másikat, a legtöbben hátra akarnak ülni a buszon, oda, ahol öten is elférnek, mert az a legbulisabb hely. Megvárom, amíg mindenki felszáll. Négy üres ülés marad, az egyik ablak mellettit választom. Takarodj innen, te stréber, sziszegi a hátam mögül egy lány. Átülök a másik üres helyre. Magam alá húzom a lábam, nézem, ahogy távolodik az iskola épülete. Sörös doboz nyílik, utálom ezt a szagot, alkoholista apámat juttatja eszembe. Az osztályfőnök már is a buszsofőrrel flörtöl. Valami a fejemen landol. Tapogatom, rágógumit szedek ki a hajamból. Mindjárt hányok, pedig indulás előtt bevettem egy Deadalont. Rosszul bírom a buszozást. Nem akarok hányni, akkor még inkább rám szállnak. Túl akarom élni ezt a kirándulást, túl akarom élni a gimit.
Egy idő után elfelejtettem a Jézusos álmomat, a fakeresztet elástam a kertben. Három hónap múlva biciklizés közben majdnem elgázoltak. Pár centi választott el attól, hogy az autó alá kerüljek. Ijedtemben elestem. A földön feküdtem. A pulzusom egyre szaporábban vert, homályosan láttam, a hangok elhalkultak. Aztán egyre közelebbről hallottam egy nő hangját: Mester, szükség van rád. Kinyitottam a szemem, toronyházak vettek körül. A szél ugyanazt a furcsa illatot sodorta felém, mint amit előzőleg a kórházban éreztem. Nem tudtam, mi történik, mégsem féltem. Láttam, hogy a távolból nagy fekete autó érkezik. A kocsi megállt, két, öltönyös férfi szállt ki, egy őrjöngő fiút fogtak közre. A tinédzser vergődött a férfiak szorításában, nyüszített. Jézus, nézett rám az egyik férfi. A fiamat megszállta az ördög. Tedd rá a kezed, és meggyógyul. Közelebb mentem a gyerekhez, aki nyáladzott, nyögött, rugdosott. Alig bírták lefogni. Egy kutyasétáltató nő sietve átment az utca túloldalára. Fogalmam sem volt, mit csinálok, ösztönösen érintettem meg a fiú homlokát. Pár perc múlva békésen aludt az autó hátsó ülésén. A fizetségként kapott pénzt másnap megtaláltam a szobámban, matracom alá rejtve. Megrémültem. Pszichiáterek után kezdtem kutatni az interneten. Egy órányi bogarászás után végül arra gondoltam, mi van akkor, ha mégsem hallucinálok, ha titokban tényleg Jézussá lettem? Tényleg képes vagyok halottat feltámasztani és gyógyítani? Elhatároztam, megpróbálom megkeresni az átjárót a Jézus-lét felé, hogy magam irányíthassam a történéseket. Arra gondoltam, ezzel minden gondom megoldódhat.
Napokon keresztül kutattam hasonló esetek után, de nem tudtam meg, hogyan tudok szánt szándékkal Jézussá válni. Elmentem jógázni, meditálni, de semmi. Továbbra is csak az a pattanásos tinédzser voltam, akit mindenki szívatott.
Csak egy lúzer lány vagyok a gimiből! Egy órányi zötykölődés után megáll a busz. Mellettünk tó, tűzrakóhely. Mint ahogyan felszálláskor, leszálláskor is én vagyok az utolsó. Kábának érzem magam a hányinger-csillapítótól. Mindenki ledobálja a holmiját, leterítik a pokrócokat. Senki ne széledjen szét, ordít az osztályfőnök, most jön a csapatépítés. Utálom az ilyen programokat, ilyenkor még inkább céltáblának érzem magam. Leterítem az esőkabátomat, leülök. Valami szétloccsan alattam. A mellettem ülő lányok röhögnek, én meg a nyúlós tojásfehérjét törölgetem a farmeromról.
Tojásokat szedegettem nagymamáék udvarán, amikor harmadszor lettem Jézus. Megcsúsztam, hanyatt vágódtam. Éreztem, valaki megfogja a karomat, segít felállni. Ismeretlen nő állt mellettem menyasszonyi ruhában. Mester, mondta, gyere velem a menyegzőre. Ösztönösen követtem. Fehérre meszelt falak között, fából ácsolt padokon ült a násznép. Az egyik asszony rám nevetett. Akkor ismertem fel, anyu volt az. Felállt, hozzám sietett, megölelt. Baj van, súgta a fülembe. Csak te segíthetsz rajtunk. Elfogyott a bor, szomjaznak a vendégek. Tudtam a dolgomat. Az udvaron lévő korsókat vízzel töltöttem meg, ám a víz, mire a poharakba került, borrá változott. Jézus, hát valóban te vagy az, örvendezett a vőlegény, amikor leültem mellé.
Nem tudom, meddig feküdhettem beütött fejjel nagymamámék udvarán, de amikor felébredtem, a fehér pólómon vörös folt volt. Tapogattam a fejemet, hol vérezhet, de sehol nem találtam sérülést. Megszagoltam a foltot. Vörösbor illata volt. Egyre jobban akartam tudni, hogyan lehetséges Jézussá változni.
Csak egy lúzer lány vagyok a gimiből! Erre gondolok, miközben az osztályfőnök arra utasítja az osztályt, üljünk le egy nagy körbe. Már csak ez hiányzott! A legmenőbb fiú mellé kerülök, de nem merek ránézni, a füvet bámulom. Hé, hoztál serpenyőt, bök oldalba. Mi van, kérdezem. Mert, ha hoztál, beleülhetnél, és süthetnél rántottát a seggeden lévő tojásból. A többiekre néz, nyerítve vihognak. Legszívesebben elmenekülnék. Hányinger tör rám. Kezdjük egy bemelegítő játékkal, mondja a kör közepén álló tanár. Mindenki mondja el, ki lenne szívesen, ha visszautazhatna a múltba. Ne már, zúgolódik az osztály, miért kell ezt a hülyeséget játszani. Na, akkor ki kezdi, erőszakoskodik az osztályfőnök. Talán, te, mutat a menő srácra. A fiú röhög, azt mondja, Harry Potter. Ne máááá, ordítják kórusban. Én meg Madonna, nyerít az egyik lány. Vegyétek komolyan, sziszeg a tanárnő, történelmi hősöket mondjatok, ha tudjátok egyáltalán, miről beszélek. Az egyik fiú jelentkezik. Jézus lennék, böki ki. Az menő, mondja valaki, majd kórusban zúgják a többiek, ja, az menő. Úgy érzem, eljött az én időm. Ha ezeknek Jézus kell, akkor ma bebizonyítom nekik, én vagyok a Megváltó. Akkor majd nem aláznak tovább, akkor majd szeretnek. Ha eddig háromszor is sikerült Jézussá lennem, miért ne sikerülhetne most is. Majd erősen koncentrálok, talán az bejön.
Segítség, megfulladok, ordít valaki a tó irányából. Egyszerre többen is felállnak, pánikhangulat uralkodik. Ez a tó nagyon mély, hívjunk segítséget, senki ne ugorjon utána, ordít az osztályfőnök.
Eljött az én időm, most bebizonyítom, hogy képes vagyok csodát tenni. Nem gondolkodom, én vagyok Jézus, ordítom. Menjetek odébb, megmentem! Az egész osztály engem bámul, van, aki röhög, de a legtöbben hallgatnak. Aztán az egyik lány azt kiabálja, te még úszni sem tudsz, lúzer, mit tudnál csinálni! Most már mindenki rajtam röhög. Tudok vízen járni, mondom büszkén és odamegyek a tóhoz. Felszívom magam! Koncentrálok. Érzem, tényleg történik valami. Meg tudom csinálni! Biztos vagyok benne! Mert én vagyok Jézus! Rálépek a vízre. Azonnal elsüllyedek. Próbálok segítségért kiabálni, de csak a vizet nyelem.

Döme Barbara (1973, Debrecen) író, újságíró, szerkesztő. Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Novelláit a Magyar Napló, a Hévíz, a Székelyföld, a Napút, az Irodalmi Jelen, az Ambroozia és a Képírás folyóiratokban publikálja. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. Novelláskötete 2013-ban jelent meg, A nagymama, aki elfelejtett meghalni címmel. Több riportkötet szerzője. A Magyar Újságírók Szövetségének tagja.

 

Tizennégy óra, negyvenkét perc

     A februári napfény erőtlenül, gyanakvóan, kissé bizalmatlanul világítja meg a tócsát, ami pár héttel ezelőtt még egy méretes hóember volt. Egy hétig büszkén, kissé pökhendien állt, pocakosan, szinte nyeglén hirdette hóemberségét. Később hanyatlásnak indult, egyik hajnalban azt vette észre, hogy kedvetlen. Lelkesedése a világ és önmaga iránt napról napra kevesebb lett. Aztán jött néhány alsó tagozatos kisfiú és széttúrták hóembertestét.

       Tizennégy óra, negyvenkét perc. Ezek az első télvégi napsugarak, mint a szégyellős színészgyakornokok, kissé lesütött szemmel végzik még dolgukat, kissé belepirulva a szerepbe, minél kevesebb helyet foglalni el a színpadon, ujjaikat tördelve motyogják a betanult szöveget. Titkon remélve, hogy a segédrendezőnek tetszik, amit előadnak, beajánlja majd őket a főrendezőhöz, bizalmasan megsúgva az erényeiket (ügyesen elhallgatva hibáikat). Azt remélik, hogy három hónap múlva, májusban már teljes odaadással, a nagy színpadon, rutinnal, teli torokkal és széles mozdulatokkal, a legszebb jelmezeikben adhatják elő a nagy művet.

       A pocsolyába most kisgyerek ugrik páros lábbal. A kis kék gyerekcsizmák messzire fröcskölik a koszos vizet. A gyermek – tegyük fel, Balázs – imád a pocsolyákban dagonyázni. Édesanyja – mondjuk, Erika – nyugodt szívvel engedi ezt a kisfiúnak. Apja – például Gábor – videokamerával veszi fel a jelenetet, hosszasan zummol a vízben toporgó kiscsizmákra. Visszaállítja a képet, feltárul a környezet, kinyílik a lakótelepi park, a játszótér, a többi kisgyerek és azok szülei. A háttérben kutyák szaladgálnak, két kocogó tini lány közeledik, egy tolató kukásautó és három járókelő látható.

       Az egyik első emeleti konyhaablakban idős, elhasznált női arc figyeli a jelenetet, a tocsogó kisfiút. A megsárgult, nikotinszagú függönyt markolássza közben. Valamikor könyvelő volt az egyik állami vállalatnál, 20 éve nyugdíjas, 40 éve láncdohányos, 5 éve özvegy. Férje halálát személyes sértésnek vette és azonnal kidobott minden keresztet, bibliát és imakönyvet a lakásból. Hogy jobban teljen az idő, táblázatokat másol, miközben a háttérben az orosz hírcsatornát hallgatja. A táblázatokat 3 éve kezdte golyóstollal és vonalzóval rajzolni, majd kitalált adatokkal feltölteni. Szándékosan rejtett el hibákat a fiktív könyvelésekben. Amikor felfedezi a tévedéseket, mérhetetlen öröm tölti el, sápadt arcán a ráncok kissé kisimulnak, bele is pirul a felfedezésbe, aztán az öröm mozdulatai lassan visszaomlanak a tekintetén, összeroskadnak saját súlyuk alatt. A videofelvételen csak annyi látszik a kép bal alsó sarkában, hogy a függöny megrándul kissé.

       Az viszont már sokkal látványosabb, ahogy a szellőztetésmániás kozmetikusnő kétrét kihajtja a hálószoba ablakát a harmadikon. Akkorát szippant a hideg februári levegőbe, amekkorát csak bír, kényszeredett vigyorral, két pofára sóhajtozik, mint aki most szembesült először a lélegzés élményével. Naponta átlagosan hétszer szellőztet, mert egy gyerekkori trauma maradékaként meggyőződése, hogy büdös van a környezetében. Az, hogy ez az elképzelt bűz önmagából, a lakásból, a lakótelepről vagy az univerzumból szivárog, még nem egészen világos számára. Tizennégy óra, negyvenkét perc. Szomszédja, a villamosmérnök lány a tükör előtt áll és azt próbálgatja, hogyan fog köszönni és kezet nyújtani a két órával későbbi állásinterjún. Izzadt tenyerével negyedóránként hátrasimítja szőke haját, közben hosszan előrenyújtja a nyakát. Valami filmben látta ezt. Szereti ezt a mozdulatot, nemrég lefényképezte és kitette a közösségi oldalra, 72 lájkot kapott, egy korábbi ismerőse törölte ezért, két, addig számára ismeretlen férfi viszont ismerősnek jelölte. Épp a negyedik ilyen mozdulatnál tart, mikor csengetnek. Anyósa az, ajtónyitáskor a villamosmérnök lány kissé hivatalosan köszön anyósának, ezt gyakorolta eddig, semmi bizalmasság, kell a három lépés távolság. Anyósa nem érti, de nem érdekli, sose voltak igazán jóban. Most is csak addig marad, amíg átadja a reklámszatyorba csomagolt konyhakész kacsát. A lépcsőházban lefelé menet hangosan köszön a közös képviselőnek, aki épp menyéhez igyekszik, mivel ő a szeretője. Jól látni a videón, ahogy a közös képviselő sorban becsukja a lépcsőház nemrég kicserélt műanyag ablakait, mivel a kozmetikus nemrég levitte a szemetet és sorban kinyitotta lefelé menet az összes útba eső ablakot. Talán inkább csak megszokásból, hogy gyakorolja a mozdulatot, ne essen ki a rutinból.

     Balázs még mindig a pocsolyában tipeg, mert a kisgyerekek még bizalmas kapcsolatban vannak az olyan ősi elemmel, mint például a víz. Az idős könyvelő gyanakvással kukucskál ki az ajtón, amikor a közös képviselő elhalad ajtaja előtt. Sejti, hogy van valami a mérnöklány és a hivatalos férfi között, többször látta őket a boltban, lottózóban, látszólag minden ok nélkül összenevetni a pékség előtt. Tűrhetetlen, gondolja az ajtórésen leskelődve. Aztán visszamegy a konyhába és a szokásosnál erősebben, durvább mozdulatokkal húzza meg a készülő táblázat rácsait. A vonalvastagságokból viszonylag pontosan következtetni lehet az aktuális kedélyállapotra. Ha jókedvű, egészen fellengzős, szinte fátyolos vonalakat húz. Ha mérges, a füzetlap alatti asztalterítőn is látszanak a reklámtoll recsegve futó golyójának nyomai.

     Gábor, az apuka, spontán a felesége arcára nyom egy cuppanós szombati puszit, a kamerát ezért kissé eltartja magától. A lakótelepi park két másodpercig az oldalára borul a felvételen, mintha egy nagy billencses teherautó próbálná kiborítani, kiönteni a világot. Majd a pocsolyát látni három másodpercre, Balázs már nincs benne, a vízfelszín elcsitult, elültek a hullámok. Sima lett, csendes és hideg, akár egy hóember lelke.

Szávai Attila

Két marék angyalszem

Szombat délután. Játszótér-zsivaj. Késő őszi avarfüst száll a köztéri játékok között, langyos-fűszeres illata meghatja az érzékenyebb anyukákat, akik így kevésbé figyelnek gyerekeikre. Arra gondolnak, megint eltelt egy év, lassan karácsony, a közelgő halászléillat, mint fix pont szúródik a gondolatok közé. A gyerekek nem foglalkoznak a karácsonnyal, fontosabb ügyeket kell most intézniük a látható és láthatatlan barátaikkal. A játszótér egyik padján angyalok ülnek, unatkoznak, faleveleket pöckölgetnek le a pad fölé lógó faágakról. Két gyerek látja csak a misztikus lényeket, de nem tulajdonítanak nekik nagy jelentőséget, láttak már ilyet sokszor, nem nagy ügy.