Háy János: Mamikám c. könyvéről Lénárt Anna kritikája

Háy János talán az egyik legismertebb kortárs szerzőnk. Könyveit a fiatalabb korosztály is előszeretettel „fogyasztja”. Vajon mi a helyzet a Mamikámmal?
A 2021-ben kiadott könyv azt ígéri, hogy ez az írás ott kezdődik, ahova a sajtó már nem ér el, ami nem szép, amit nem szeretünk látni. Viszont látnunk kell. A belső borító egy szemléletformáló, személyes történetet vetít előre, amit mint örökséget szeretne ránk, az olvasókra hagyni. Olyannak ígérkezik, mint egy régi dobozka nagyszüleink házában. Nem tudni még, hogy milyen kincset rejt. Megkapja-e ezt a kincset az olvasó?
A regény egyik fő céljának a hatni akarást érezhetjük, ám ez könnyen átcsaphat hatásvadászatba. A kezdés magával ragad, de annyi tragédiát halmoz fel a szerző, hogy könnyen belezsibbadhatunk. Persze ezek a dolgok megtörténhetnek és sajnos meg is történnek, de hogy mindez egyetlenegy személlyel essen meg, az már kicsit sok, szinte ellentétes hatást ér el. Van itt minden. Árvaság, erőszak (nemi és családon belüli egyaránt), függőség, rasszizmus, hátrányos megkülönböztetés, fogyatékosság és a hab a tortán: gyilkosság. Ennek ellenére a könyv pontosan fogalmaz meg igazságokat. Gondolok itt például a falvak elnéptelenedésére, a falu és város különbségeire.
A téma is érdekes, akárcsak az út, ami a gyilkosságig vezet. Akár a főszereplő ölte meg Mamikát, akár nem, férje megölésével gyilkossá őrül. A mű egy viszonylag fiatal roma lány érzéseit, gondolatait, emlékeit tolmácsolja, aki nagyon nehéz sorsú, a szeretetből pedig csak morzsák jutottak neki. Alakja lebilincselő, könnyen visz minket magával, de egyetérthetünk azzal a véleménnyel, hogy tulajdonképpen egy női hangba bújtatott férfi gondolatait olvashatjuk. Érdekes, hogy a lánynak butácskának kellene lennie, de az író az ő szájába adja legmélyebb üzeneteit, igazságait. Persze lehet ez eszköz is, értékmutatás, érzékenyítés.
A szövegezés jól tükrözi a nő világát. Sűrű, többszörösen összetett mondatok sorjáznak száguldozó gondolatokként. Mindez olyan szóhasználattal, nyelvezettel, kiejtéssel, ahogyan maga a főszereplő mondaná. (Ezt egy kicsit nehéz megszokni az elején.)
Szintén fontos szerepet tölt be a hiány. A törődés, a gondoskodás, a szeretet hiánya, melynek következtében hősünk a nem megfelelő döntéseket hozza, egyre nyomorultabbá válik, mindenhol a második lesz. Még Mamikánál is. Ugyan kapcsolatunk szoros, természetes, már-már szeretetteljes, de érezhetjük, hogy valami mégsem az igazi. Hiába bizonygatja a főszereplő, Mamika és közte nem alakul ki igazi anya-lánya viszony.

Lénárt Anna magyar szakos hallgató kritikája a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében Kiss Noémi Kortárs irodalom c. kurzusán készült.

Erdős Virág: Hősöm című könyvéről Kontra Kincső kritikája

Kontra Kincső

HősON

Erdős Virág műveinek, úgy vélem, fontos részét képezi a művészet, ami talán bábszínész szüleitől is eredeztethető, mint szokták mondani: „Az alma nem esik messze a fájától”.

Már első könyvében (Udvarok) is hangsúlyosak a fotóművész Budapest témájú képei, amelyekhez írásai mint kísérőszövegek fonódnak. Az írásbeliség összekapcsolása a vizualizációval kimozdítja az olvasókat, még közelebb viszi a fogyasztókat a témáihoz.

Nincs ez máshogy a 2020-ban megjelent Hősöm című kötetben sem. Erdős Virág a budapesti Hős utcában található szegregátumban a felszámolás ellenére ottmaradt emberekkel készített képeket és interjúkat. A kötetben az elbontott, lakhatatlan lakásokban ragadt lakók történeteit ismerhetjük meg kétféle nézőpontból. Az álló betűs írások, amelyek kisbetűvel kezdődnek, magának az írónak az emlékei, amit a 1,5 év alatt szerzett tapasztalataiból merít, hiszen ő maga foglalkozott a segítségre szorulókkal. Egyfajta katasztrófaturizmus érzetét keltő tudósítással tárja ezt elénk. A másik hangot az ottrekedt gyerekek verssé/szöveggé formált interjúi adják. Az átiratok mindig dőlt betűsök, jól elkülöníthetőek a reflexióktól.

A hátrányos helyzet szörnyűségeit még inkább szívbemarkolóvá teszi annak az érzete, hogy a történeteknek fiatalkorúak adnak hangot, akik a nyomortelepről várják a kiűzetést vagy épp a megváltást. A beszélő nem tegezi „a közösségi nénit”, feltárja kételyeit, félelmeit, de megosztja a biztosnak hitt tudását is a felnőttel. Megrázó olvasni, hogy a médiából ismert gyerekszáj típusú műsorok felhőtlenségével, tisztaságával mennyire éles kontrasztban áll az itt élő csemeték világképe. A gyerkőcöknek olyan jelenségeket kell beépíteni szemléleteik közé, amelyek nemhogy kiskorúaknak, de felnőtteknek sem valók. Meg kell birkózniuk például a szerhasználat, az öngyilkosság vagy a börtön témáival, amelyekről ennyi idősen tudniuk sem kellene.

Utóbbi tárgyát jeleníti meg az Apa című szöveg, ahol egy új apakép jelent meg, akit szépnek lát még akkor is, mikor összeverte a Kaluca nevű ismerősüket, aminek következtében az aktuális családfő börtönbe került. Természetellenes, hogy a gyerek olyan embert bálványoz, aki majd halálra ver egy másik személyt, ugyanakkor természetes, hogy a nyomorban szerzett tapasztalatokat a gyermekek megpróbálják pozitívvá formálni elméjükben, ebből is azt meglátni, hogy neki milyen erős apukája van, akár egy szuperhős.

A másik nyomatékosító eszköz a fénykép, amelyek elsodorják az olvasót, a helyzet súlyosságát emelik a szemünk elé. A felvételek hátborzongatóságát adja, hogy csupán az ott élőkre utaló nyomokat látjuk, nincs rajtuk ember, csak koszos pocsolyában fekvő plüssmaci, nejlonnal takart betört ablakok, használt injekcióstűk.

A mű a szakmai szem számára sem elhanyagolható, ötvözi a különböző művészeti ágakat (a fotográfiát az írással), valamint olyan témakört önt irodalmi formába, amelyre tabuként tekintünk. A literatúra művészetébe való interpretálása a társadalmi egyenlőtlenségeknek nem a szokott módon történik, a gyermeki beszámolókban látja meg a szerző a verseskötetbe való illeszkedést. A riporthoz hasonló spontán szövegeket strukturálja akár elbeszéléssé vagy tájleíró költeménnyé, majd motívumok köré rendezi őket, ezzel létrehoz egy teljes értékű kötetet anélkül, hogy megmásítaná a hiteles beszédet.

A Hős utca szimbolikus tér, az ország problémáit sűríti magába, éppen ezért a nemzetre kivetítve lehet beszélni a helynek a bemutatásáról, hiszen szegénytelep minden város végén van, épp azért ott, hogy a nincstelenség és az ezzel összefüggő bonyodalmak el legyenek zárva a tekintetünk elől. Erdős Virág e területeket akarja láthatóvá tenni, érzékenyíteni a közönséget, hogy a társadalom felelőssége a hátrányos helyzetben lévők segítése.

A téma remek érzékeltetéséhez az író szöveghasználata is hozzájárul, például felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalomban a hajléktalanságban élők helyett a hajléktalanok szót használjuk, ezzel megbélyegezve a szegénységben élő embereket, mintha rászorulónak lenni nem állapot, hanem tulajdonság lenne.

Legvégül: hogy lezártnak tekinthetjük-e a történetet? Talán soha nem lehet eleget vagy épp mindent megosztani a nyomorról, talán túl sok is lenne ennél több az olvasónak.

Kontra Kincső a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet magyar szakos tanárjelöltje.

A Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Shakespeare modern átiratáról Szabó Noémi kritikája

Szabó Noémi

Régi sztori új köntösben

Gimesi Dóra−Jeli Viktória−Shakespeare: Regényes Shakespeare – Makrancos Kata, Rómeó és Júlia

Napjaink általános kortünete, hogy a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak, főleg, ha kötelező olvasmányról van szó, hiszen a legmodernebb technikai eszközök világában kinek lenne kedve többszáz éves és oldalas szövegek fölött görnyedni? Sokak első dolga, hogy a cím után a mű terjedelmét nézik meg. Száz oldal: na jó, elolvasom, kétszáz oldal: nyáron meglesz, háromszáz vagy annál több: hol is van az a könyv, amelyikben a kötelezők rövidítve vannak? A Rómeó és Júlia nem többszáz oldalas, de többszáz éves, a forgatókönyvíróként és dramaturgként ismert Jeli Viktória mégis remek alternatívát kínál, hogy a fiatalok a kezükbe vegyék az egyébként közkedvelt és klasszikus történetet, már a képregényhez hasonlatos borító is jelzi: itt valami teljesen új és fiatalos feldolgozással fogunk találkozni!
Az új feldolgozás sokrétű kísérletet tesz arra, hogy a tragédiát regényes formába öntve szerettesse meg a mai tinédzser korosztállyal. A regényes forma remek ötlet, hiszen sokszor az is problémás, hogy az olvasók figyelemmel kísérjék, ki is szólal meg éppen. Ez a probléma tehát meg van oldva, de egy ilyen mű esetében jelentős kérdés még a nyelvezet is, ami egy mai diák számára nehezen értelmezhető. Sokszor szinte lehetetlen megfejteni a régi korok beszédstílusát, ami költői eszközökkel van teletűzdelve. Ez a regény azonban teljesen a mai kor nyelvezetébe van átültetve, néha trágár kifejezésekkel. Ez elsőre meghökkentő lehet, hiszen mégis egy klasszikusról van szó, a regényt olvasva azonban egyre inkább érződik, hogy ennek a néhány kifejezésnek igenis helye van a szövegben, gondoljunk csak arra, hogy a mai fiatalok hogyan beszélnek egymás között! Ettől függetlenül azonban a trágár nyelvhasználatot kissé soknak érzem, a szöveg egészét tekintve néhány helyen egyáltalán nem lett volna szükséges.
Tartalmát és cselekményvezetését tekintve a történet fő váza természetesen nem veszett el, jól követhető a nyolc fejezetre osztott regény. Egyik legnagyobb értéke, hogy a kulcsmondatokat az eredeti műből idézi a szerző, bár ezt sem a megszokott módon teszi, az idézeteket ugyanis a tragédia legújabb, Nádasdy Ádám-féle fordításból veszi át, egy-két kivétellel. Ugyan megtartja a cselekmény fő vázát, Jeli Viktória tudatos kihagyásokkal is dolgozik – több nagyjelenetet is csak néhány mondatban foglal össze, nem szólaltat meg minden szereplőt –, ezek mind elfogadhatók és a regény javára válnak, irodalmi értékéből semmit nem vesznek el, inkább gördülékennyé és olvasmányossá teszik azt. Inkább film benyomását keltik, a történet és a szereplők sem sérültek az átdolgozásokat követően, ez kiemelt célja volt a szerzőnek. (Székelyhidi E. Johanna, Pop, próza, Shakespeare. Gimesi Dóra – Jeli Viktória: Regényes Shakespeare, Prae, 2021. június 1.)
Bizonyos szereplőket jobban megismerhetünk, például a Capulet-ház fejét, Júlia apját, vagy éppen Lőrinc barátot. Az új nyelvezet és az új szöveg segítségével a szerző jelentősen alakított a szereplőkön is, emiatt még könnyebben lehet azonosulni velük a fiataloknak, akik tulajdonképpen egyidősek a főszereplőkkel, mindennapjaikban a saját életüket is felfedezik („– Júlia! Ide gyere, az anyád szentségit! – Majd a választ meg sem várva hozzátette: – Nem mindjárt, most!”). Ebből is látszik, hogy a regény fontos és egyben kihagyhatatlan eleme a humor, amely nyilvánuljon meg akár egy mai nevelési célzatú mondatban, vagy éppen abban, hogy itt Júlia eleinte „rémpofá”-nak kereszteli Rómeót.
Az új, regényes Rómeó és Júlia fontos értéke a kortárs ifjúsági irodalmunknak, legnagyobb erősségét abban látom, hogy máshová helyezi a hangsúlyokat, mégis minden fontos elemet megőriz és érthetően közöl is. Egyáltalán nem zavaró az új és régi nyelvezet együttes jelenléte, jól megférnek egymást mellett, valójában új színezettel gazdagítják a már ismert, de mégis teljesen új történetet. Jeli Viktória kreativitásának és jó irodalmi érzékének eredménye ez a mű, ami befogadhatóvá tesz egy közkedvelt irodalmi klasszikust, a fiatalokat pedig talán ezzel arra is ráveszi, hogy az eredetit a kezükbe vegyék és elmélyedjenek benne.

(Budapest, Tilos az Á, 2021, 200 oldal)

Szabó Noémi a Miskolci Egyetem BTK magyar-történelem szakos tanárjelöltje.

Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy című regényéről Krajnyák Dalma kritikája

Krajnyák Dalma

Sokat akar a szarka, de végül kissé mellé-
nyúl
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy című regényéről

(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)

A regény 2021-es újranyomott példányát tartom a kezemben, a könyv három évvel ezelőtti megjelenése engem valahogy elkerült. Nagy sikerű novelláskötete után a többszörösen díjazott írónő első nagyregényét akkor izgatott várakozás övezte. Vagyis nem tehetek úgy, mintha nem született volna már tucatnyi kritika a mű kapcsán, így tehát igyekszem a legszemélyesebb benyomásaimat megragadni a Mágneshegyet illetően.

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy a könyvesboltban a borító látványa miatt nyúlt egy könyvért. Ez történt velem is, amikor megláttam a nyulas könyvet. Hívott, így leemeltem a polcról. A pici okkersárga kockák barátságossága rögtön lánykorom olvasmányélményeit, az anyukámtól örökölt pöttyös könyveket juttatta eszembe. Persze, ezek kockák. „Ha egy női szerző nőnemű főhősről ír regényt, akkor a végeredmény a leggyakrabban valamilyen lektűr vagy lányregény – mondom. – Egy pöttyös könyv. Tisztelet a kivételnek.” (74.) A borító közepén pedig egy nagy nyúl rajzolódik ki. Érdekes döntésnek találom, hogy ezt a motívumot ragadták ki a könyvből és helyezték annak külsejére. A nyúl szürreális álomképként tűnik fel a regényben, de véleményem szerint a jelenet nem bír olyan jelentőséggel a mű egészére nézve, hogy kiérdemelje ezt az emblematikusságot. Azonban az egyik főszereplő életében megjelenő, a regény családpszichológiai, transzgenerációs örökségeket felvillantó vonalán erősebb magyarázatra lelhetek. Börönd Enikő családja a Nyúl utcában lakik, ami esetükben kissé metaforikus. Szeretném azt hinni, hogy a nyúl szimbólum arról is szól, amire az események az összes szereplő esetében rávilágítanak: vagyis hogy milyen sokáig menekülünk saját magunk, a sorsunk, múltunk elől, gyáván, nem szembesülve valós félelmeinkkel és életünk igazságaival. Ezzel a borító mindjárt több értelmet nyer, ellentétben a címmel, ami ugyan elsőre izgalmasnak hat, de sajnos ez ennyiben ki is merül, hiszen a Mágneshegy, bárhogy is kerestem a többletértelmezést, megmarad egy rövid időre felbukkanó elemnek, ami nem bír címadásra okot adó horderővel. Hacsak arra nem gondolok, hogy mindenkinek megvan a saját mágneshegye, a múltja és származása, ami egyre visszarántja, determinálja az egyént, de akkor már messze megyünk az elvonatkoztatásban, amit a könyv sem támaszt alá egyéb konkrétabb utalásokkal.

Találó választás a történet ezredforduló környékére való helyezése. Olyan átmeneti időszak ez, amikor gondolkodásmód mellett a mindennapokban életvitelszerűen is erősen megjelenik még a régi és új egymás mellett létezése. S ahogy kint, úgy bent, a szereplők is egytől egyig változásban vannak, egy életszakaszuk lezárásán és egy új nyitásán fáradoznak.

A szerző nem jelöl ki főszereplőt. Bár Börönd Enikő az egyedüli, aki valamilyen formában a könyv összes fontosabb szereplőjével kapcsolatba kerül, mégis az egyetemista Réka a regény első személyű narrátora. Kétség sem marad afelől, hogy Mán-Várhegyi ezzel a karakterrel tud a leginkább azonosulni, miután egy igen szellemes ön(alkotás)reflektív részben a lány a regényírás nehézségeiről beszél. A borító kapcsán fent kiválasztott részlet is őt idézi. A kételyek, amelyeket Réka megfogalmaz, általános érvényű irodalomszociológiai kérdéskör, a női írók helyzetének problematikája is egyben. A legszellemesebb fricska, hogy az írónő bátorkodik a saját nevét adni szereplőjének. „Mivel nőként nőkről írok (…), a főszereplőt velem fogják azonosítani.” Duplatalálatos sorok ezek.

A többi szereplőnél a külső narráció eszköze érvényesül. Az egész elbeszélő mód- és nézőpont-váltogatás érdekes megoldásnak ígérkezik az elején, de a végére sajnos értelmetlennek bizonyul. Az én-elbeszélő a regény második részében minden magyarázat nélkül eltűnik, a karakter kikopik a történetből. Persze lehet írói szándékokat, feltételezett okokat belemagyarázni, miért döntött így Mán-Várhegyi, de a végeredmény akkor is erőteljes olvasói hiányérzet. A szálak nincsenek elvarrva az erre felmerülő igény minimális szintjét elérve sem, és ez nem csak Réka esetében érvényes. A nézőpontváltás előnye, miszerint egy szereplőről többdimenziós ábrázolást kapunk – ki milyennek is látszik különböző szemüvegeken keresztül – eltörpül a rosszul kivitelezett technika hátrányai mellett. Nem beszélve arról, hogy időnként még az író maga is belekavarodik a nézőpontok sokaságába.

Hasonlóan a hátrányok javára billen a mérleg a mű szerkezeti megoldását illetően is. Először izgalmasnak tűnik az idősíkok keverése, az időbeli ugrálás a fejezetek között. Sokáig vártam, hogy a mozaikszerű szerkezeti elv logikája előbb-utóbb felfedi önmagát, de ez a pont sajnos nem érkezik el. Az az érzésem, a szerző nagyon eredeti akart lenni ezzel az ötlettel, de végül a saját maga által állított csapdába sétál bele itt is. A regény feléig még hittem a sikerben, annak ellenére, hogy az olvasótól komoly aktivitást igényel a puzzle-ök egyben tartása, de a könyv második felére az a szomorú felismerésem, hogy a kirakósok nem illeszkednek egymásba. A realistának induló regénybe beleszőtt fiktív, disztópikus békásmegyeri szál pedig végképp szétlazítja a könyv megmaradt kohéziós erejét.

Ennek, illetve annak is következménye a hiányérzetem fokozódása, hogy írónk túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a műbe. Rengeteg fontos dologról ír, de így csak megpengetni sikerül azokat a bizonyos húrokat, legyen az egy szereplő vagy kapcsolódásainak pszichológiája, társadalmi problematikák, mint a feminizmus, metoo, marginalizálás vagy a magyar értelmiségi réteg kisstílű szűklátókörűsége és még hosszan sorolhatnám a felmerülő témákat. Amennyire magukkal ragadtak az első fejezetek, úgy vetett ki magából a regény a végére, mivel senkihez és semmihez nem tudtam igazán közel kerülni, vagyis a könyv nem engedett.

Ez azért nagy kár, mert Mán-Várhegyi igenis jól ír. Spiritusszal teli stílusa, eredeti hasonlatai, képei igazi csemegék az olvasó számára. Kiváló a karakterábrázolásban, olyanról és olyanokról ír, amit és akiket igazán jól ismer, legalább is elhisszük ezt neki. Éppen ezért neki hinnie kellett volna, hogy a kevesebb néha több.

(Magvető Kiadó, Budapest, 2018)

Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Háy János: A gyerek c. könyvéről Kardos Alexandra kritikája

Kardos Alexandra

Háy János: A gyerek

„Akinek nem volt még: most íme van. Akinek volt, tudja, mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek. Most megtudhatod róla, amit nem tudtál, mert elrejtőztél, mert elrejtőzött előled. Most megismerheted a sorsát, és azokat a sorsokat, amely sorsok az ő sorsát alakították, amely sorsokat ő is alakított. Azt mondod, nem érdekel, azt mondod, olyan idegen, azt mondod egy senki által nem ismert ősre ütött, pedig belőled van gyúrva, hisz gyerek, és a tied.” (Részlet a 2019-es kiadás borítójának belső füléről)

Háy János 2007-ben megjelent regénye, A gyerek első olvasásra azt is üzenhetné, hogy maga az író meséli el a gyermekkorát, még a cím is utalhatna erre. Ezzel szemben maga a könyv egy igazi apalexikon, akár kiállítóterem is lehetne, amelyben rosszabbnál rosszabb „apatikus-apatípusok” jelennek meg. Nem csak az apák sorsa, de velük együtt a leszármazottjaik élete, a tipikus 20. századi falusi, a Kádár-korszakban kiteljesülő vidéki élet is megmutatkozik benne.  A regényt olvasva eszébe juthat az olvasónak, hogy nem… János, mondd, hogy nem ilyen rossz és keserű az élet. De igen. Pontosan ilyen.

A műben a szülő-szülő, szülő-gyermek, férj-feleség, tanár-diák és mindenki-mindenkivel konfliktus is előtérbe kerül. Vidéki családban kezdődik…, viszont a családban akad egy fiúgyermek, aki próbált nagyot álmodni és Budapesten találni szerencsét. Ez a szerencsepróbáló-körút azonban nem úgy végződik, mint ahogy titkon remélnénk. A vágyálmok jelképes pillangója elröppen, végső szárnycsapásai egyszer s mindenkorra eltűnnek az utolsó nyári napsugárral. Ez a megkeseredett légkör megfertőzi, majd halálra ítéli a gyerek házasságát, amiként őt magát is. A légkör keserűsége mellett az egész íráson áthalad egy csapongó, anekdotázó narráció: reménytelen hangnemben meséli el a hétköznapi ember sanyarú sorsának alakulását. Egy igazi falusi szocioregény.

Háy János nagyon jól bánik a szavakkal, a szereplők kidolgozása nagyon részletes, viszont nem lehet egyik negatív figurát sem elítélni. Lehet, hogy éppen amiatt, hogy ezek az alakok mindenki életében megjelenhetnek. Alkoholista, erőszakos, munkakerülő, sérült férfiak, apák, férjek… Azért sem lehet őket elítélni, megvetni, mert Háy annyira magas szinten műveli a lélekábrázolást, hogy az olvasó még együtt is érezhet a cselekvővel, azt az érzetet adja, hogy nyilván negatív, amit csinál, de hát nem tehetett másképp. Megrázó a hangvétel végig, ahogy az öröklődő nyomort mutatja be. A sors mellett a rossz döntéseket is remekül végig tudjuk kísérni, mindamellett az is érdekes, ahogyan szemlélteti a reményt a változásra, és aztán azt is, hogyan lehet a gödör széléről visszaesni az aljára.

Úgy érzem, Háy tökéletes láncot alkotott ezekből az életekből. Tehetsége van ahhoz, hogy pontosan leírja a cselekmények miértjeit, a következményeket és a várható eseményeket is. Nekem az egyik legmegrázóbb pillanat az volt, mikor a főszereplő fiú, Laci apja meghalt, és álltak a temetésén. A fiú nem értette, hogy az anyja miért sír annak az embernek a koporsója mellett, aki az egész életét tönkretette. Miért kell őt ennyire sajnálni? Aztán rájött, hogy az anyja élete nem állt semmi másból, csak abból, hogy az apát próbálta megjavítani, megmenteni. Ezek vagyunk mi, nők. Szenvedünk mások miatt, mások helyett is, és most nem a „feminista” beszél belőlem, csupán a tapasztalat. A nő, aki próbálja megmenteni a rossz útra tévedt férjét, majd később a hasonló sorsra jutó fiát, épp annyira ismerős sorsfordulat, mint a regény apa-leírásai.

Köztünk élnek, belőlünk táplálkoznak.

 (Európa Kiadó, Budapest, 2019)

Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Uraky Noémi kritikája Závada Péter: Mész c. kötetéről

Uraky Noémi

A leomló Dévai vár

Kritika Závada Péter: Mész c. kötetéről

Závada Péter első kötete után lírájában három évig hallgatott, 2015-ben adta ki Mész című kötetét. Ez az alkotás a feldolgozhatatlanság feldolgozó-próbája rímtelen szabadversekben, amelyeknek központjában a szerző néhai édesanyjának tragikusan hosszúra nyúló szenvedéstörténete áll.

„Azt hiszem, összekeverlek az emlékeddel.
Ha hozzád akarok érni,
át kell nyúlnom az idő tükrén.
Akkor voltál az, akinek ezt most
mondanom kéne.”
(Akinek mondanom kéne – részlet)

Ha a Mész maga egy tükörmozaik, akkor az ezt alkotó versek a mozaikdarabok – az emlékezet olykori tudatos szelektálása révén hiányos az összkép. Mi több, összkép helyett részképekről beszélhetünk, amelyek soha nem egészítik ki egymást teljesen. Szerzőnk emlékei veszteséget szenvedtek, ugyanakkor a meglévők egészen részletesek – a kötet egészét az atomokig nyúló részletesség és a folyamatos mozzanathámozás jellemzi.
     Költőnk emocionális játékot űz az olvasóval. Az alkotás feléig csak a gyászízű magánnyal barátkozunk, a megszólítás változó és a megszólított alany homályba vész. Olykor egyes szám harmadik személyben említi édesanyját, máskor feltételezhetően az édesanyja a megszólított, ugyanakkor találkozunk szexuális utalásokat tartalmazó versekkel is, amelyeknek múzsája egy kívülálló személy lehet, az emlékezés szempontjából azonban fontos periódusban szerepelhetett a szerző életében.

„Emlékszel az avarhalomra az ablakunk
alatt? Sündisznók éltek benne családi
életet. A panel erkélyén állva magamhoz
húztalak, te a légkondicionáló alumínium-
dobozába kapaszkodtál, míg halk
nyögéseidet elnyelte a szerkezet zúgása.
Ez most csak eszembe jutott, mikor leszálltam.”

(A zúgás (1) – részlet)

A kötet végére élesedik ki a kép – ekkor nevezi a megszólítottat „anyának”, amelyet több versen át erősen hangsúlyoz.

„Hosszú távra rendezkedtél be,
idővel belaktad ennek a magánynak
minden apró zugát, anya.”

  (A szinkronúszó magányossága – részlet)

A gyász feldolgozásához szükség van a gyászból való kilépésre. Závada Péter az összegyűjtött emlékdarabjait a látszólagos helyükre illesztette, majd távolabbról vizsgálta a képet. Ha továbbra is a képpel azonosult volna, egyazon szinten maradt volna azzal. Azonban szerzőnk önmagával szembeállította ezt, hogy leíró tükörként funkcionálhasson. Költőnk leírta könnyed ridegségbe öltöztetett látomásait és vállai fölött helyet hagyott az olvasónak, hogy kivegye részét a szívszövetbe tépő szembesülésből.

(Jelenkor Kiadó Kft., 2019)

A Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Tóth Krisztina: Pixel c. kötetéről Szabó Noémi kritikája

Szabó Noémi

Kirakó

Tóth Krisztina: Pixel című kötetéről

Megcsalás, megbélyegzés, mélyszegénység, előítélet. Mind-mind olyan problémák, amelyek mindenkit érintenek. Tóth Krisztina lassan tízéves novelláskötetének szereplői is ezek közegében élik életüket. Nem fiktív szereplők drámáiról ír, hanem hétköznapi emberek hétköznapi gondjairól, akik rejtélyes módon kapcsolatban állnak egymással.
A novellák helyszíneiben is a mindennapok közegeit ismerjük fel: próbafülke, a metró ülései, kórházi folyosó, a bérelt lakások szobái, de visszaköszön a szerző művészetszeretete és kötődése a francia nyelvhez is, hiszen egyik fontos szereplője Jean-Philippe, aki tehetségesen rajzol és fotókiállítást tervez. Egy Literán megjelent interjúból tudjuk, hogy Tóth Krisztina képzőművésznek készült, elsajátította az üvegművességet, és francia tanulmányokat folytatott, sokat fordít. (Keresztury Tibor–Györe Gabriella, A dallamok alatt. Nagyvizit Tóth Krisztinánál, Litera, 2004. febr. 5.)
Kortárs szerzőink közül az élen jár abban, hogy az átlagos embert és traumáit állítja fókuszba. Ebben a kötetben új technikát alkalmaz, minden novella kerek történet, de az elrejtett szavak és keresztnevek segítségével mi magunk rakjuk ki, hogy egymáshoz tartoznak. Míg a Vonalkódban a lakóhely dominált, itt a kapcsolati szálak mozgatják a történeteket, ezek lehetnek szülő-gyerek, szerelmi viszonyok, de véletlen találkozások is. Olvasásuk közben a befogadó lelkébe belehasít a felismerés, hiszen ezek akár már meg is történhettek velünk. Az anya új párja nem szimpatikus a lány számára, és az érzés kölcsönös (Hatodik fejezet). Azonban később az anya története is szomorúvá válik, súlyos betegsége miatt nőiességének egy fontos ékétől kell megválnia (Tizenhatodik fejezet). Egy nőnek meg kell küzdenie férjével, aki a mama kicsi fia klasszikus példája (Huszonegyedik fejezet). Egy elvált férfi megtudja, hogy daganatos beteg, de azt nem, hogy már nem gyógyítható, hiszen a doktornő ezt eltitkolja, azonban viszonyt kezdenek egymással (Ötödik fejezet). Jean-Philippe és Jyran vonzódnak egymáshoz, de szerelmük véget ér, mert Jyran szülei hagyománytisztelők, fiuk végül elhagyja párját, hiszen „Utódokat kell nemzeni.” (Tizenkilencedik fejezet). Mit tesz akkor az ember, ha a férje elhagyja őt egy fiatalabb nő miatt, még azok után is, hogy gyermekeik vannak és a férfi anyját is élete utolsó éveiben gondozta? Itt éppen öngyilkos lesz (Huszonkettedik fejezet). Fontos kiemelni, hogy a drasztikus megoldással élő szereplők névtelenül vannak jelen. Ennek vajon mi lehet a célja? Talán az, hogy ne alakuljon ki velük érzelmi kötődése a befogadónak, de közben mégis empátiát érzünk irántuk, hiszen mi is tapasztalunk ilyen magánéleti válságokat, mégsem tesszük meg a legvégső lépést, mint az előbb említett fejezet felesége. A bordóra festett hajú tanárnő tragédiáját csak a róla szóló harmadik novellában tudjuk meg (Tizenötödik fejezet). Down-szindrómával született gyermekét örökbe adta, ezen a tettén egész életében vívódott, férjével ellentétben nem hajlandó újra gyermeket vállalni. Egy nehéz sorsú fiú halálát olvasva (Huszonhatodik fejezet) már csak egy kérdést teszünk fel: lehet még ennél is tragikusabb? Lehetne, de nem lesz. Szerzőnk ennyivel is eléri, hogy újra meg újra felismeréseket tegyünk. Igen, van a környezetünkben szinte minden szereplőre példa, a leginkább megdöbbentő, ha saját magunkra ismerünk.
A szerző stílusa letisztult, a lehető legegyszerűbb módon közli, amit közölni akar. Éleslátásáról árulkodik, hogy az adott novella szókincse éppen olyan, mint a szereplői: hol tudományos, hol trágár. A hétköznapokból kiragadott emberi sorsok is pont ilyen szélsőséges skálán mozognak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Pixel egyszerre hat az érzelemre és az értelemre. Hat az érzelemre, hiszen bárkiben megláthatjuk saját magunkat, de hat az értelemre is, mert az olvasó feladata, hogy ki tudja-e rakni a pixelkockákat. Ennek nehézsége az adott szereplőtől függ. Van, akiről már az első novellában megtudjuk, mi az, aminek később is szerepe lesz. Akad viszont olyan is, akiről több részen keresztül csak nagyon keveset tudunk meg, de a végén ezek segítségével is el tudjuk helyezni a hatalmas, kapcsolatokból összeálló hálóban.
A kötettel való első találkozás után azt éreztem, hogy túl sok és túl nehéz. Túlzónak találtam a traumák és a depresszív hangulat folytonosságát. Mikor azonban ismét elővettem, néhány szövegben megtaláltam a pozitív oldalt is. Bár Misit azért viszi az apja a munkahelyére, mert az új párja nem szíveli, mégis jól érzik magukat együtt. A komor hangulatból a végére az válik fókusszá, hogy milyen jól kijön egymással apa és fia, mennyire jó párost alkotnak (Tizenegyedik fejezet). Az utolsó novellánál is jó volt látni, hogy a helyére került a kirakó utolsó kockája (Harmincadik fejezet). Felüdülés a humor megjelenése: bár egy keserű társkeresésről szól a szöveg (Tizenharmadik fejezet), a kerítőnőként is működő Klárika engedi egy kis időre fellélegezni és megkönnyebbülni az olvasót, oldja az egyre fokozatosabb feszültséget.
Tóth Krisztina könyvét, akármennyire szomorú, nagyon nehéz letenni. Hiába tűnik úgy, hogy szünetet kell tartani, olvastatja magát. Hajt a kíváncsiság, hogy vajon miről szól a következő pixel, vajon melyikhez kapcsolódik az eddigiek közül? Úgy gondolom, hogy a témák és az egyszerű stílus együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy egyre szélesedő a közönsége az írónőnek. Nem csupán ennek a kötetének, hanem a többi művének is. Sokan túlzásnak találhatják, de kimond egy fájdalmas igazságot. „Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.” (83.)
A Pixel megmutatja: nincs szükség természetfeletti hősökre és kalandokra a jó történetekhez. Bőven elég körülnéznünk és észrevennünk a mellettünk élőket. A ma emberének élete kalandos, de leginkább drámai, még akkor is, ha nem sejtjük. Ez a kötet az olvasás után is napokig foglalkoztat, megdöbbent. Ettől remekmű, hogy valódi hatása van.

(Budapest, Magvető, 2011)

Szabó Noémi a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet hallgatója.

Folytatódik a Kortárs Kritikai Műhely – Dékány Dávid verseskötetéről Hajdú Dorottya kritikája

Hajdú Dorottya

Dékány Dávid: Dolgok C-hez
című kötetéről

Azt mondják, minden embernek megvannak a maga krízisei, amiket akkor, abban az adott pillanatban, amikor zajlik, csapásként élünk meg. Talán ez a helyzet késztette Dékány Dávidot is arra, hogy tollával egy univerzumot rajzoljon nekünk a Darwin Motel galaxisa helyett. Egy olyan univerzumot, amely magába foglalja mindazt az önsajnálatot, amit teherként aggat ránk ez a kötet. Érzelmileg monoton módon, magányosan járjuk be azt az utat, ahova a szerző emlékei vezetnek minket. Csak az kérdés, hogy az utazás végén eljutunk-e saját magunkhoz, vagy egy teljesen más úticél felé vesszük majd az irányt?
Első kötete Darwin Motel (Jelenkor Kiadó, 2015) címmel jelent meg, amely számomra egyenlő volt egy önfelismeréssel, mivel az olvasott történetekbe akaratlanul is beleképzeltem magamat. Mondhatni erkölcsi dilemmák elé állított a magam valóságában úgy, hogy közben szépen szóló szavaival mégis az ő képzelgéseiben tartott. Ott ragadtam egy olyan „motelben”, ahova mindenki menedékként menekülne. Érzelmeiben és hangulatában tehát, megragadja az olvasót, de nem szándékozik engedni a szorításból, azt akarja, hogy mi is részesedjünk fájdalmából. Ebben az instabil lelki állapotban még a történések lineáris sorrendje is felborul, nem tudjuk, hogy pontosan mikor történnek az események, csupán sodródunk a szavakkal.
A kötet másik sajátossága az érzelmek mellett, hogy nyelvileg egyszerűnek mondható, hiszen minden ki van mondva, sokszor olyan dolgok is, amelyekre nem lenne kíváncsi az olvasó. Ez a vonás ugyanúgy felismerhető a Dolgok C-hez című kötetében is, ahol egy zárkózottabb emberrel találkozunk, aki a magánnyal lakik egy albérletben. A szerző a reményvesztettséggel és az olvasóval sétál néha kézen fogva a körtefa alatt, mialatt legbensőbb világáról vall. Ez a kötet nem megvezet minket, hanem rángat egyik szörnyűségből a másikba. Hol fül-orr-gégészeti vizsgálaton, hol pedig kínos születésnapi összejövetelen veszünk részt, ahol még a tömegben is egyedül tudjuk érezni magunkat.
Másfelől a szerző nemcsak az érzések, hanem saját maga írásának is az áldozata. Egy stagnáló univerzum rabja, ahol óriásnak látszó, üres képzelgéseinek a spiráljába kerül. A kötet végére elvész a mondanivaló, amely minden bizonnyal fontos kellett, hogy legyen, hiszen akkor nem született volna meg ez a versgyűjtemény. Nevezhetők-e egyáltalán ezek a költemények, írások versnek? Forma szempontjából rendezettebbek, mint az első kötetben, mégis a szabadversszerű felépítésnek köszönhetően nem éri el azt a kíváncsiságot, amely vonzaná az olvasót. A külsőségektől megriadni mégis nagy hiba lenne, hiszen minden egyes alkotásban megbújik egy olyan sor, amely miatt már érdemes volt elkezdeni annak olvasását. Ez alapján kimondhatjuk, hogy a Dolgok C-hez részleteiben erős, míg a Darwin Motel érzelmileg ad útravalót számunkra. Minden egyes apró elem közelebb engedi az olvasót az univerzum megismeréséhez, amíg rá nem jön, hogy nem is az az igazán fontos, amit eddig annak gondolt. Nem az a fontos, hogy megtanuljuk az ábécét, hanem „rájönni, mi a logika az ábécé sorrendjében”.
Dékány Dávid ezzel a versgyűjteményével hat az érzékeinkre. Azt akarja, hogy azt lássuk és halljuk, amit ő akar. Pontosan meghatározza a dolgok auditív és vizuális mivoltát, abból a célból, hogy a „felesleges” olvasói fantáziát a kötet határain kívül tartsa. Ez bizonyítható azzal, hogy pontos leírást ad egy történés alkotóelemeiről, tényként közli gondolatait. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a kötetben bevallja, meggyónja tinédzserkori bűneit, mikor gyermekkorában verekedést kezdeményezett, barátot hazudott magának, vagy épp mohát lopott az iskolai szertárból. Mégis kinek a dolga ítélkezni a tette felett? Látszólag ránk bízza a döntést, másrészt ezeket nem is tartja elítélendőnek. Egy olyan emberrel találkozunk, aki tisztában van saját hibáival, vállalja cselekedeteinek következményét, mégis ebbe a kötetbe (ezáltal a múltba) menekült ő is ahelyett, hogy a valóságban élne. Az a benyomásunk, mintha szerzőnk szobafogságban lenne a saját kötetében, gondolataiban.
Mint említettem, nagy szerepet játszik az, hogy az olvasó képzeletében képként megjelenjenek a történések. Ezért is érdekes a kötet belső borítóján található térképszerű rajz, amely kijelöli az olvasó számára azokat az állomásokat, határokat, amelyeket át kell lépnie a versdarabok olvasása közben. Mégis mennyire könnyű átlépni ezeket a határokat, egyáltalán miért kéne megtennünk? Nos, Dékány Dávid gondosan megrajzolta azokat a korlátokat, amelyeket ő maga nem tud és nem is akar kiradírozni, most pedig ránk bízza az ezeken való átsétálást. Olyan, mintha az olvasó lenne a báb, míg ő a bábjátékos szerepében tetszeleg. Egyik pillanatban még fog, szorít, a másikban már „szabadon enged”: kézen fogva vezet, majd hagyja, hogy a határok között magunk kószáljunk.

                                   (Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019)

Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Darvasi László: Isten. Haza. Csal. című kötetéről Sipkovits László írása

Sipkovits László

Amikor a novelláknak lelke van

A novella elég behatárolt műfaj. A regénnyel ellentétben kevesebb szereplőt, kevesebb eseményszálat lehet bennük mozgatni, ez pedig rányomhatja a bélyegét a kész műre. Ha túlságosan behódol az író a műfaj szabályainak, akkor a befejezett írás csak lóg a levegőben, ha pedig túl sokat akar, kitör azokból a bizonyos keretekből, onnantól kezdve pedig már nehéz megmondani, hogy az alkotás egyáltalán novella-e még. Darvasi Lászlót olvasva találkozni lehet egy köztes megoldással, ami, bár így kompromisszumokra kényszeríti, mégis megengedi, hogy novella legyen, amit annak tervez. Ennek viszont ára van: írásainak értelmezésébe beletörhet az alkalmi, felületes olvasók bicskája.
Ezek fogalmazódtak meg bennem az Isten. Haza. Csal. novelláit olvasva, ugyanis ez a 2016-ban megjelent kötet nem könnyű darab. Kicsit mintha az író sokat akarna markolni, és azt, amit kimarkolt, mind oda akarná adni az olvasóinak. Azt persze hozzá kell tenni, hogy az ő novellái elég sajátos stílusban íródnak, ez úgy általában prózaírói tevékenységéről eleve elmondható, de ennél a kötetnél valami más is közrejátszik ebben. Nehéz ezt megfogni, de talán arról lehet szó, hogy az eleve „darvasis” íráshoz társul egy tipikusan ismerős, tipikusan magyar miliő, amely miatt egyrészt átélhetők a történetei, és az, amit nyomasztónak vagy elgondolkodtatónak szánt, az is;  másrészt az a hangulat, amit az írásaival megteremt, olyan lelkiállapotot igényel sok esetben, ami vagy képes előtörni az olvasóból, vagy nem. Utóbbi esetében is élvezhető minden történet, és azok minden mozzanata, de ahhoz, hogy egy nagy egésszé álljanak össze a végén, ahhoz igenis át kell szellemülni. Be kell, hogy szippantsa az olvasót a kötet. Darvasi egyedisége nem feltétlenül a témáiban mutatkozik meg, hiszen a való élet apró mozzanataiból merít, és ezek köré alkotja meg a történeteit, mint keretet, de az, ahogyan teszi, az az igazán érdekes. Ő ugyanis erőteljesen sűrít, igyekszik a novella rövidre szabott, szűk kereteit olyan mértékben kitágítani, hogy a novella megmaradjon novellának, de mégis mindent közöljön, amit szeretne. Kicsit olyan, mint egy neutroncsillag: kicsi, de a sűrűsége hatalmas, és emiatt zavarba hozhatja az arra merészkedő, gyanútlan kíváncsiskodókat óriási vonzásával. Történetei az álomszerű leírások és a pergő filmtekercs hatását keltő, gyors tempó révén kapnak érdekes töltetet. Az olyan novelláknál, mint A takarítónőm, akit Elenának hívtak vagy a Dobszó, ápoltaknak több dolog is történik, de szinte észre sem veszi az ember, mert sokszor a szereplők szövegeit is a narratívába ágyazza írásaiban, és mégis érthető, átlátható olvasmányokról van szó. Mire felocsúdik az olvasó, már a történet végére is értünk. Igaz, cserébe nagy odafigyelést igényel minden egyes novella olvasása, mert ez a sűrítés és tempó magában hordozza annak a lehetőségét, hogy fontos részlet felett siklik el az olvasó tekintete, és a kép csak második olvasásra áll össze teljesen.
 A kötetet vizsgálgatva az a benyomása az embernek, hogy Darvasi szereti a történetei végét nyitva hagyni. Az olvasó eljut a pontig, ahol várja a folytatást, de azon kapja magát, hogy a másik oldalon már másik novella kezdődik. A történeteknek természetesen megvan a maguk lezárása, de a folytatást mintha az olvasóra bízná. Nyilván a novella műfaji határai is befolyásolhatják ezt, de az ő esetében a hatáskeltés lehet a cél. Az olyan írásokban, mint a Kőlépcső, a Ki ne szeretne még egyszer megnézni egy filmet? vagy A pénzbehajtó is ember az olvasó várja, hogy mi kerekedik ki a megkezdett szituációkból, és lezárást ugyan kapunk, de „megoldást” nem. Kis szeletei ezek több, nagyobb és összetettebb sorsoknak, de pl.: a Kőlépcső esetében felépített, melankolikus sztori vége úgy zárul, hogy teljesen az olvasóra bízza az író az eset felgöngyölítését. Az A pénzbehajtó is embert olvasva a főszereplő életének két különböző mozzanata is megelevenedik, az viszont rejtély marad, hogy a már-már szimpatikusnak ható uzsorás számára vajon melyikből lesz meghatározó konfliktus később. Ez persze nem derül ki, ez csak egy kis szelet a nagy egészből, és nem is a lezárás a cél egy novellánál. Darvasi azonban nem közöl minden részletet (talán még kevesebb információt is ad, mint más novellisták) és ehhez még jön a furcsa, szinte az álomidő sebességével lezajló események láncolata, ami tényleg az álmokhoz hasonlatos: történések sokaságát éljük át, majd ez hirtelen megszakad, mikor felébredünk, az ébrenlét első perceiben pedig azon gondolkodunk, hogyan is folytatódhatott volna az a furcsa, de izgalmas álom akár a beteg lány, akár az együttérzést mutató uzsorás esetében. A misztikum ezekben rejlik, ezért érződnek némileg titokzatosnak ezek az írások: alig mond valamit a szerző, és amikor kezd valami kiderülni, máris másik, különálló történetbe fog. Mégis van eleje, közepe és vége annak, amit mond.
 A művek elég részletesek a szereplők lélektani ábrázolásban is, és ez van annyira fajsúlyos Darvasi írásaiban, mint maguk az élethelyzetek. Hiába hat a részletes helyzetleírás és a szereplők ábrázolása együttesen talán túlontúl töménynek, nem veszik el a részletekben. Írásaiban márpedig elmegy egészen a durva, erőszakos jellemekig, vagy éppen a megtört gyermeki lélekig. Talán a fent említett két elem kidolgozottsága miatt érezhető az, hogy a környezet, az események helyszínei a sűrű mondanivaló miatt kevésbé kapnak hangsúlyt. Ezzel, mondhatni, kompenzál Darvasi. A Hol lakik a Föld c. írásában egy kislány szemszögéből követjük az eseményeket, és elmerülve a gyermek érzéseiben, gondolataiban nem alakul ki hiányérzet amiatt, hogy nem tudjuk, mikor, hol játszódik. Vagy hogy miért az játszódik, ami. A gyermeki gondolatok, az érzelmek kavargása túlharsogja a részletes környezetleírás szükségességét. Novelláinak szereplői egyek a korral, a helyszínnel.
 Az Isten. Haza. Csal. változatos, hiteles történetekkel van tele, de mégis egy alternatív világ érzetét keltheti az olvasóban, amelyben elmerülve nagyon oda kell figyelni. Nem azért, mert túlbonyolított, vagy túlontúl művies lenne, hanem mert ezeknek az elbeszéléseknek érdemes a részeivé válni. Darvasi elkap egy-egy pillanatot a való életből, majd kiragadja és átülteti a saját fantáziavilágába, ahol a fikció valóság, a valóság pedig fikció. Ennek ellenére nem megy át misztikumba, de a misztikus töltet mégis fellelhető minden általa megálmodott írásban. Utazásra invitál magyar tájakon magyar emberekhez, sokszor tragikus sorsokhoz. Betekintést nyújt az emberi őrületbe, az elme sötétebb zugaiba, tabuk nélkül. Teszi ezt azért, mert az élet inspirálja, és emiatt van az írásainak „lelke”. Emiatt nyújt, ha nem is többet, de valami mást, mint a megszokott.

Sipkovits László a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv – és Irodalomtudományi Intézetének hallgatója.

A Kortárs Kritikai Műhely c. rovatunkban újabb könyv került terítékre: Barnás Ferenc: A kilencedik c. regényéről Puhnyák Anita kritikáját közöljük.

Puhnyák Anita
 
Barnás Ferenc: A kilencedik című regényéről

   Barnás Ferenc A kilencedik című művének a legfőbb erénye a szerénység, ami csillogást ad ennek a könyvnek. A regény 2006-ban látott először napvilágot, majd 2014-ben másodszor is megjelent. Mindkét kiadásnak nagy visszhangja volt. A kritika kevés kivételtől eltekintve ünnepelte a könyvet és nagyon sok dicséretet kapott. Radics Viktória egyenesen mesterműnek nevezte, Marno János a regény minimalista hiperrealizmusát emelte ki, s robbanó erejű drámaként jellemezte. Csíkvári Gábor „kortárs prózánk kiemelkedő regényét” látja benne, s hosszasan lehetne még sorolni a véleményeket.
Mondhatjuk azt is, hogy Barnás borotvaélen táncolt. Írói hozzáértéssel, és ezáltal jó ízléssel teremtette meg az egyensúlyt a művében. A magyar irodalom egyik legjobb szegénységrajzát vázolja ebben a könyvben. Egy mélyszegénységben élő nagycsalád kilencedik gyermeke kerül csapdába, őt teszi meg főszereplőnek. A nevét azonban nem írja le, csak a ragadványneveit vonultatja fel a regényben. Például Kiskusza, Kisszaros stb. Ő az elbeszélő, azaz az író az ő életének több mint egy évét adja elő jelen időben, és némi közelmúltat is bemutat a visszaemlékezések alapján. Egyes szám első személyben beszélteti a főhőst. A gyerek számára a világ a család meg az iskola, a szűkebb környezet, és erről teljesen magától értetődő otthonossággal tud beszámolni a kis fogalmazó. Ami felettébb kecsegtető, hogy az író nem utánozza a gyerekhangot, sem a fiúcska beszédét, a belső monológját sem másolja le, illetve a gyermekes írásmódot sem, hanem megalkot egy sajátos, gyermeki világlátást, hanghordozást, lelkiséget és észjárást. A felnőtt író ott van a szövegrendben, a szabályos grammatikai viszonyokban, az egységes stilisztikában, a következetes cselekményvezetésben. Ott van a pontokban és a vesszőkben, az eltalált jelzőkben és a jól szabott jelenetekben. Ami varázslatot kölcsönöz a műnek, az az, hogy a gyerek ott van az érzésvilágban, a figyelem működésében, az elgondolásokban és a saját neologizmusaiban. A kilencedik korrajzként is kiemelkedő alkotás. Az apa személyében egy kis akarnokkal, diktátorral találkozunk, az illyési zsarnokság meghitten familiáris változatával és a patriarchalizmus militáns formájával is.
A regény egy nagycsaládról szól, 11 gyerek és a szülők. Pomáz egy szegénytelepén élnek, egy szoba-konyhás kis házban. Éjjel egymáshoz zsúfolódva alszanak ruhában, többen egy ágyban, egy takaróval, azért, hogy ne fázzanak. Egyedül az apa alszik kint a konyhában. Fürdőszobájuk sincs, hetente egyszer fürdenek meg egy dézsában, a regényben többször is utalás történik a család tagjainak a szagára. Minden vacsorájuk pirítós kenyér és tea, a köménymagleves és a paprikás krumpli pedig már ünnepi eledelnek számít az asztalon. A gyerekek gyalog járnak iskolába, mert nincs pénzük buszra, és a községi tanácstól kapnak olykor ruhát ingyen, ami persze nem éppen rájuk való, de ennek is nagy hasznát veszik. Az életkörülmények meglehetősen szűkösek, ami a hatvanas években, amikor a regény játszódik, amúgy is általános volt. Az azonban kiderül, hogy ők az átlagnál is szegényebbek voltak, a gyerekek mohón eszik az iskolai menzán azt az ételt, amit a többiek otthagynak, és a konyhás néni külön behívja őket repetázni.
A narrátor, mint ahogy már a bevezetőben említettem, a család egyik gyereke, harmadikos fiú. Ő egy nagyobb testű fiúcska, mint a korban hozzá hasonló testvérei, beszédhibás, és a bal hüvelykujjából hiányzik egy darab. A gyerek egyik kedvenc helye az iskolai pottyantós WC, oda szeret visszahúzódni és a saját hasát figyelni, mivel itt senki sem látja. A falu utcáival, házaival meghitt kapcsolatban van, elég érdekes rítust alakított ki abból, ahogyan végigjárja az iskolából jövet a kedvenc helyeit. Nagyon szeret befelé leselkedni az ablakokon, és nézni, hogyan élnek mások. A másik kedvenc időtöltése az, hogy beoson a henteshez és illatozza a finom elemózsiákat, illetve a kocsmában lévő pultban található sütemények nézegetése is a kedvenc időtöltése közé tartozik. Mondhatni egy embert kedvel legjobban, a tanítónőjét, Vera nénit, akinek nagyon szereti az illatát. Ez azért is fontos számára, mert kedves és valamennyire kivételezik is vele, mert nem követel tőle annyit, mint a többiektől.
A család életének meghatározó alakja az apa. Igazi patriarchális családmodellről van szó, melyben az anya dolga a szülés és a gyerekek felnevelése, ami mellett mellékessé válnak az életről szőtt kamaszkori álmai. Megtudjuk, hogy fiatal lányként zongorázott, és sikere is volt, szülei pedig úgy adták férjhez, hogy a jövendőbelijének a lelkére kötötték, hogy feltétlenül szerezzen be egy páncéltőkés zongorát. Ebből az álomból pusztán egy harmónium maradt, de azt is el kellett adniuk, amikor egyszer kifogytak a pénzből. A sok szülés miatt nem tudott tanulni, így egyszerű segédmunkásként dolgozik két műszakban, a szentendrei tollgyárban. Az anya buzgó módon vallásos, alighanem a vallás pótolja számára egykori álmait, és az Új Ember című katolikus lap egyik szerkesztőjének a hatására elkezdett verseket is írni. Rémesen rossz verseket. Az apa pedig tiszt volt a Horthy-rendszerben, majd vasutas lett. Igazi pszichopata személyiség, ahogyan erre több kritika is rámutatott, és ennek megfelelően nagyon ért hozzá, hogyan vegyen rá másokat arra, hogy kedvezzenek neki. Nagyon meggyőző és behízelgő modorú tud lenni, ha kell, és a regényből úgy tűnik, hogy az egyetlen szenvedélye a pénzszerzés és a másokon való uralkodás. A kettő pedig összefügg egymással, hiszen a családját is teljesen alárendeli a céljainak. Mivel katonatiszt volt, ezért megszokta a parancsolást, és azt, hogy másoktól engedelmességet vár el. Az új rendszerben egyszerű segédmunkás lett a vasútnál, ezért szadista hajlamait most már csak szűk családi körben tudja kiélni.
Az apa veri a gyerekeket. Ezt „kezelésnek” mondják a regényben, és akár még a feleségét is. Nincs tekintettel sem a gyerekek korára, sem a szükségleteikre. Ez abból is látszik, hogy kora reggel ébreszti őket, iskola után pedig dolgozniuk kell. A nagyobb gyerekeket, amint lehet, kivette az iskolából, és dolgozni küldte őket a pomázi Lenfonóba. Hiába tehetségesek, okosak, akkor is menniük kell dolgozni és pénzt keresni. Az apa megszállottan hajszolja a pénzt, amiért hajlandó a gyerekei jövőjét, testi-lelki épségét is feláldozni. A tanácsnál elintézte, hogy ne a felesége, hanem ő kaphassa meg a gyerekek után járó családi pótlékot, amit a saját vállalkozásaiba fektet be, de a pénzszerzést és a gyerekek élelmezését az asszonyra bízza, hogy oldja meg, ahogy tudja. Azt mondja: „persze, ti rögtön kajára költenétek, mert a hasatokat, azt szeretitek” (56.), és ebben teljesen igaza is van, csak azt hagyja ki a számításból, hogy a gyerekeknek enniük kell, nem falánkságból, hanem hogy éljenek és felnőjenek. Jellemző ugyanakkor, hogy reggelizni akkor szoktak gyakrabban, amikor az apa is otthon van, különben általában éhen indulnak el a gyerekek iskolába, és alig várják a tízórait.
Az anya pedig szorultságában hol kölcsönkér, hol a zálogházba hordja a maradék értéket, a jegygyűrűjét, vagy előleget vesz fel a munkahelyén. A gyerekek éheznek, nem táplálkoznak egészségesen, nem tudnak eleget pihenni, játszani. Iskola után ugyanis dolgozniuk kell, rózsafüzéreket gyártanak, ahogyan mondják. Kegytárgyaznak, aztán az apa eladja ezeket. A rózsafüzéreket egy idő után a szentképek váltották fel, az apa egy könyvből megtanult fényképezni, előhívni és levilágítani a képet, és a gyerekeket pedig betanította arra, hogyan kell kiszínezni a fekete-fehér képeket. Egy idő után teljesen átáll erre a vállalkozásra, ennek érdekében le is százalékoltatja magát, pedig makkegészséges. Az apa eszközként kezeli a családtagjait, kizsákmányolja őket. A régi paraszti családokhoz hasonlóan a gyerekben a munkaerőt látja, amit saját céljai szolgálatába állíthat. Egy esetben azonban képes volt felülemelkedni a szerzés logikáján, amikor végül nem adták el az egyik gyereket, a Zoknist, noha a szülők sokat gondolkodtak rajta, hiszen a gyermektelen házaspár által kínált 10000 Ft elég nagy csábítást jelentett.
Véleményem szerint A kilencedik legnagyobb erénye az, hogy az a gyermeki nézőpont, melyet a beszélő kisfiú képvisel, mindvégig rendkívüli fegyelmezettséggel érvényesül. Nem véletlen a regény címében szereplő számszimbólum. Ennek a kisfiúnak az egész élete arról szól, hogy igyekezzen minél pontosabban meghatározni a helyét a világban, vagy legalábbis abban a korlátolt világmindenségben, amely számára egyáltalán ismerős lehet, önmagát és az általa ismert nagybetűs embereket-dolgokat elhelyezni benne, és e rend szerint magyarázni, minősíteni és működtetni mindent, ami lezajlik, megtörténik körülötte. Bűn és megbocsátás tulajdonképpen fel nem oldott, rejtélyesen nyitva maradó dialektika. Éppen e nyitva hagyás miatt nem nevezhető A kilencedik pusztán hangulatfestő kortörténeti regénynek. Abban viszont egészen biztosak lehetünk, hogy a kiszolgáltatottság, a reménytelenség, a szegénység, az alullét megélhetési állapotként ilyen nagyságrendű irodalmi figyelemben egy idő óta magyar nyelven nem részesült.

Puhnyák Anita a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója.

Peer Krisztián: 42 c. kötetéről Irlanda Kristóf kritikája

Irlanda Kristóf

Peer Krisztián 42 című kötetéről

„Engem nem az írás motivál, csak nem akarok ezzel a fejemben meghalni.”
Simon Márton

Nem újkeletű állítás, miszerint a versírásnak terápiás jellege is van. Erre utal a Simon Márton-idézet is. A traumák feldolgozására tollat ragadunk. Tintaszín vér folyik szíveinkből és pacsmagot hagy a papíron, hatalmas folt tátong a szűkös fehérben, mi pedig, elemzők, olvasók Rorschach-teszthez hasonlatosan kezdünk formákat, alakzatokat keresni az elfolyó emlékekben. Hogyan elemezzünk gyónást, hogyan közelítsünk meg valamit, ami ennyire személyes? Szabad kritikával illetni azt a szöveget, ami egy ember pszichéjének, moráljának ujjnyomaként virít előttünk? Nem fogjuk óhatatlanul magát az embert is kritika tárgyává tenni, ha sorait, mint gyermekét, górcső alá vesszük? A kortárs költészet gyakorta mutat hasonlóságot a naplóírás műfajával. Egy pontosan, tudatosan szerkesztett és közkézre adott napló Peer Krisztián 42 című kötete is.
Első verseskötete 20 éves korában, 1994-ben Belső Robinson címmel látott napvilágot. Találni benne erős sorokat, verseket, mégis az az érzése az olvasónak, hogy a kötet, akárcsak borítója, egyszínű, egysíkú. Nincs kezdő és záró pontja, így maga az elmozdulás sem történik meg benne, ahogy az olvasóban sem. Időnként sikerül a lélekzökkentés, de nagy egészében véve nem hagyta bennem kéznyomát, ha mégis, már régen szétfújta az olvasását követően eltelt idő. Egészen más történik a 2017-ben megjelent 42 című kötet esetében. Nem csak, hogy más, de történik. Elmozdulnak az események, magukkal rángatva az olvasót is. Felvázolnak egy miliőt, felrajzolják a körvonalakat, aztán beinvitálják az olvasót. Nem elég kifejező ez a szó, sokkal inkább berángatás, lekötözés, fogva tartás történik. A Stockholm-szindrómának eleget téve mi, olvasók, fogvatartottak, beleszeretünk fogvatartónkba, aztán elszörnyülködünk és elszégyelljük magunkat, amiért szeretetet és együttérzést kezdtünk el táplálni valaki iránt, aki csak fájdalmat és emészthetetlen tragédiákat csíráztatott ki bennünk.
A kötet már akkor sikerre volt ítélve, amikor még le sem ülepedhetett az olvasóközönségben. Jóval a kötet olvasása előtt tudtam a kötetről. Interjúk sorozata árasztotta el az internetet a tragédia-történettel. Kérdés, hogy kell-e és lehet-e erről többet mondani, mint amennyit maga a költő elmond verseivel? A válaszom egyértelmű nem. A kötetben minden ki van mondva, minden egyértelmű, így minden olyan diskurzus, ami a témát boncolgatná, de nem jelent meg a kötetben, felesleges szócsépléssé devalválódik. Elbulvárosítja a valódi esztétikumot. A híresztelés kétágú villa. Egyrészt segítette a költő hírnevét és a kötet eladhatóságát. Nem véletlen, hogy 5000 eladott példányszám fölött jár. Valószínűnek tartom, hogy az átlagolvasó a halálhír miatt vette kezébe a kötetet, nem pedig azért, mert kíváncsi volt, mi, hova mozdult el a költőben az elmúlt tíz év alatt. Ez pedig probléma. Mindennemű körítést és szépelgést mellőzve a történet az, hogy van egy magyarországi költő, aki elkezd dolgozni egy köteten, aminek elkészíti a felét és félúthoz érvén a párja meghal. Az út hátralévő részében a halál által vetett árnyék követi a szövegtesteket. Ennek következtében a kötet kettészakad, ténylegesen és elvont értelemben egyaránt. A külső oldalakon azok a versek szerepelnek, amelyek még a lány életében születtek, az összeragasztott oldalak belső felén pedig azok, amelyek a halálát követően íródtak. Ezeket az olvasónak kell saját kezűleg felszakítania. Ténylegesen is sebeket tépdeltet velünk a költő. Ez a módszer is kettős érzéseket hagyott bennem. Elsőre azt éreztem, hogy aktuális, modern, interaktív kötet, ami figyelembe vette az új kor gyermekének ingergazdag környezetét. Megmozdítja az olvasót és cselekvésre készteti. Aztán a sokadik oldal feltépésénél elöntött az a gondolat, hogy lavíroz a hatásvadászat és az ötletesség halmazai között. Szájbarágósnak éreztem a sebfeltépést, de a szövegek tartalma és hangja hamar elfeledtette velem mindezt. Olvastam és sírtam. Egy szempillantás alatt benne lettem a szövegekben, én vesztettem el a barátnőmet, én szenvedtem el halálát, én nem tudtam eldönteni, hogy az ő haját vagy a sajátomat látom, és én voltam az is, aki alkoholba menekült az elől, ami már rég felfedte az összes jó rejtekhelyet. Az elsődleges oka annak, hogy a szorongatás ilyen intenzitással ért az olvasás közben, az a hétköznapisága. A tragédia egyszeriben a hétfő reggeli kávéscsészék koccanásának profanizmusával szólalt meg. A tragédia felhígult a hétköznapokban, a hétköznapok pedig hirtelen tragikummá sűrűsödtek. Profanizálja a szentséget és szentté avanzsálja a profánt. Akár a halál maga. A kötet címe utal a költő életkorára és a kötetben szereplő versek számát is megadja. A kötetcím mindig kontextualizáló, keretteremtő lényegre törés szerepét játssza. Ez esetben inkább egy felkészítőként, előfutárként funkcionál, jelezve, hogy hány feljegyzés vár az olvasóra. Huszonegy naplóbejegyzés az élet halandóságáról és ugyanennyi a halál elevenségéről. Egyes oldalakon Mocsári Zsófia, a költő elhunyt szerelmének rajzai láthatók. Gyermeki, kidolgozatlan, abszurd, váratlan firkák. Olyan képek ezek, amelyeket unalmában rajzol az ember, mégsem tudok elmenni hangulatteremtő hatásuk mellett. Ellensúlyozzák a kötetet. Elbagatellizálják a valóság élét, pontosan úgy, ahogyan sok esetben az ember reagál ösztönösen a halálra. Nem tud vele mit kezdeni, ezért viccet űz belőle. Érdekes az a testi reakció, amikor az ember megdermed a felfoghatatlanság előtt és arcizmai önkéntelen mosollyá görcsösödnek. Nem boldog mosoly ez, hanem a rossz időben megfagyott fájdalom grimasza. Szoktuk mondani, hogy az igazság fáj, de valójában nem is az, hanem az őszinteség metsző pontossága, ami ellen védhetetlenek vagyunk. Berendezkedtünk a hazugságra. Körülvett minket, magunkhoz idomítottuk, megszoktuk jelenlétét. Szokatlanul ér minket, amikor valamit egyenesen, pengeéles őszinteséggel vágnak hozzánk. Ez a kötet hangos, üvöltöznek lapjai, bennük a szép is csak csöndesen sír és az olvasóban mindeközben visszhangzik a dermesztő síri csönd.
Az első vers címe Visszatekintés, míg az utolsóé a Te kezdted. Ez a fordított ív ötletes szerkesztettséget ad a kötetnek nyomatékosítva azt az érzést, amit a gyász okoz az emberben, miszerint nincs eleje, se vége, csak az állandó nemlét van. Az a valami pedig, amit jobb híján életnek kezdtünk csúfolni, nem más, mint egy olyan labirintus, amelynek egyetlen kijárata van és az sem visz sehova. A puszta létezés is okafogyottá válik a gyász súlya alatt. Az a könnyedség, amellyel a halálról és az elvesztésről ír, mélységesen emberivé és embertelenül hideggé teszi a szövegeket. A versek laza struktúrája megkönnyíti az olvasást, a mondatok tartalma megnehezíti azt. Tökéletesen ellentmondásos napló ez, amelyben egymásnak feszülnek az állandósulni látszó érzések és a pillanatnyi hangulatok. Tűpontos reprezentánsa a gyászfolyamatnak, amely során ugyanezen ellentmondásos érzések dúlják fel az elszenvedőt, aki tehetetlenül áll és vár. Nem arra, hogy legyen valami, hanem arra, hogy ne legyen semmi. Kilátástalan helyzeteket szül a halál. Halottról jót vagy semmit. Peer Krisztián nem tabudöntögető, nem átlépi a határokat, hanem felhívja a figyelmünket arra, hogy a határokat csak mi vizionáljuk, azok valójában nem léteznek. A csapongó, dühöngő psziché pillanatnyi hevében biztosan nem. A kötetnek vannak gyenge pontjai. Ezek azokban a versekben öltenek főként testet, amelyek súlytalanul lebegnek ebben a sűrű sötét, ám rendszerezett masszában. Ilyennek gondolom a Zsidók és elvált apák party című írást, amely még helynevekkel való játékot is megengedett magának. Könnyű, könnyelmű játéknak tűnt ez a komolyabb szövegek viszonylatában. A kötetcímet viselő írás egy haikura hasonlító rövidke lírát takar, azonban a japán versformát felépítő 5-7-5-ös szótagszám helyett egy 6-5-6-os mora osztottságú verset találunk. Ezzel megfelel a kötelező 17 szótagos haikuszabálynak, de felosztásában eltér a konvencionális műfaji sajátosságoktól. A kötet legerősebb sorait a 40 című írás zárlatában találjuk.

„Ó, ha most meghalok,
mennyi minden nem kezdődik majd el.
Félbe semmi nem marad.”

Peer Krisztián kötete önmagában egy gyásztörténet, amely nem kíván hírverést, sem bulvárba illő pletykálkodást. Esztétikailag, tartalmilag, stilisztikailag a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb darabja. A kötetről szóló négykezes kritikát olvasva, mely Vida Kamilla és Kállay Eszter keze alatt készülhetett el, gondolkodóba estem. A kritika egy ponton kitér arra, hogy az a narrátor, aki megjelenik a kötetben, egy mítosz részét képezi. A költőszerep maszkulin voltáról ejtenek szót, arról, hogy a fájdalom érzete és a szenvedés toposza ki lett sajátítva. A versbeszélő egyedül önmagát kezeli szubjektumként és minden más elemtől távolságot, pontosabban, ítélkező távolságot tart. Ezzel mintegy belehelyezve a költőt egy skatulyába, beállították az Ady−Petri vonzáskörzetébe, ami szerintem egy részről könnyelmű és túlontúl kézenfekvő megoldásnak bizonyult. Valakire ráaggatni egy Petri-maszkot nemcsak, hogy eredménytelen, de felesleges is. Kivezetni ezt az egészet egy nemiségre alapuló küzdőtérre érthetetlen számomra.
Ez a kritika úgy tesz, mintha Peer Krisztián sikere csak és kizárólag a költőmítosz életre keltésének lenne köszönhető és ez nem igaz. Érteném is a következtetéseiket, ha arról lenne szó, hogy adott egy költő, aki egyébként nem tud írni és versei botladoznak, de reprezentál egy már jól ismert szerepet és ezért befut. Ez esetben érteném a kritikai élt, de itt nincs ilyesmiről szó. Itt alapvetően az egyén és az elmúlás, a kilátástalanság viszonyáról van szó, nem pedig arról, hogy személyesen Peer Krisztián mitől érzi magát sértettnek. Nincs semmiféle kisajátítás, sem szándékos költői karakterteremtés, egyszerűen csak a lecsupaszított ember lecsupaszított kínja és pokolra szállása van. Azt éreztem a kritikát olvasva, hogy maguk a kritikaírók akarják ezt a költői szerepet erősíteni, amivel annyit értek el, hogy belegyömöszölték egy fiókba a költőt, egy olyan fiókba, amibe már korábban Petrit és Adyt is belepasszírozták. A gondom ezzel az, hogy egy fiók sincs, ami képes lenne magában tartani a napsütötte sávot és a szifiliszt. A kategorizálás érvényét vesztette. Teljesen más Petri és Ady, ahogy egészen más Peer Krisztián is. Az, hogy mindüknél jelen van ez a trubadúr vagy áltrubadúr líra, nem jelenti azt, hogy azonos bélyeggel kéne őket ellátnunk. Sosem jó ötlet szerintem az azonosítás, mert attól, hogy valaki Petrit idéz, még nem lesz Petri. És attól, hogy valaki férfi és a szexualitásról ír, még nem lesz tagja egy nem létező klubnak. Persze nem azt mondom, hogy kezeljük meg nem történtként az irodalomtörténetünkben is jelen levő hűtlenségeket, szerelmi háromszögeket és állatias szexualitást, egyszerűen csak azt szeretném, ha ezeket nem egy ilyen könnyelmű pontra következtetnénk le, hogy mindez a költői maszkulin imidzs részét képezi. Ez a probléma sokkalta tágabb annál, semhogy ilyen szűkös forráshoz eredeztethetnénk. A hűtlenség, a züllöttség nem a művészi megjelenítés pontjában válik sértővé, sőt, azt akár szépítheti is kimunkált ábrázolástechnikákkal, hanem sokkal hamarabb, az emberi esendőségben válik támadható felületté. Az, hogy valaki belső világát művészi úton juttatja érvényre, nem jelenti, hogy az az érzet, állapot, meglátás csak és kizárólag az ő tulajdona, sértettsége lenne. Ez egy általános emberi tapasztalat, amit a tapasztalás pillanatában mindenki sajátjának érez, de leülepedését követően rádöbbenünk általános voltára. Ugyanez igaz a gyászra is és Peer Krisztián kötetére is. Általános emberi érzéseket közvetít, nagyon sajátosan árnyalva, amivel a személyességet éri el. Én szívesen olvasnék női írótól provokatív szexualitásra építkező verset. Egyszer hallottam valahol, hogy a női írókkal az a baj, hogy nincs mélységük. Aki így gondolja, annak üzenném, hogy olvasson Székely Magdát példának okáért, aztán tegyen mellé egy Várady Szabolcsot, vesse össze, melyikbe süllyed el, melyik ropog a szárazságtól fogai alatt.

Ne Peer Krisztián kötetére legyünk kíváncsiak, hanem egy kötetre, amelyben van egy csomó elemzésre váró szöveg. Különítsük el költőt és költeményt, ahogy az asztalt sem az asztalos személye által ítélünk meg. A versek nem adnak feloldozást, nem adnak gyógyírt. A versek a kilátástalanságba vezetnek, olyan következtetésig jutva, amelyhez már Kurt Vonnegut is eljutott.  Az ember alapvetően kifelé terjeszkedik és a nagy kifelé törekvésben eljutott a világűrbe, ahol nem talált csak hideget és sötétlő semmit, majd látva mindezt, megfordult és befelé kezdett terjeszkedni, majd elérve a legbelsőbb pontját ott is ugyanazt, a hideget és sötétlő semmit találta.

(Jelenkor Kiadó, 2017)

Irlanda Kristóf a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet kortárs irodalmi műveket elemző szemináriumára készítette dolgozatát.

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra c. kötetéről Tóth Babett kritikája

Tóth Babett

A Szvoren-féle családmodell

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra)

Szvoren Edina harmadik kötete, Az ország legjobb hóhéra 2015-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Hasonlóan a többi novelláskötetéhez (2012. Nincs, és ne is legyen és a legújabb, 2018-ból a Verseim) ez is erős, tartalmilag némileg összefüggő, hasonló hangulatú 29 rövidebb-hosszabb novellákat tartalmaz. 2019-ben Libri irodalmi díjat nyert a Verseimmel, ezáltal műveihez méltó reflektorfénybe került. Azonban már a Verseim előtt készült novelláskötetei is igen kiváló alkotások. Az ország legjobb hóhérában – Szvoren összes többi novellájához hasonlóan – a novellák egyes szám első személyben íródtak. Ezzel jobban érzékeltetve a főhős érzéseit, történeteit, személyes élményeit. Így lélektanilag hitelesen bújik bele akár egy depressziós anya, egy gyermekre vágyó nő, egy siket-néma gyerek vagy akár egy sportoló bőrébe.
Amíg a Verseimben különféle témakörökből állnak össze a novellák, Az ország legjobb hóhérjában szinte minden novellában a szülő-gyerek viszony és az elidegenedés a családban a téma. Ezek a családi képek azonban árnyaltak, közel sem az idilli, apa-anya-gyerekek mintában kell gondolni. Látunk itt depresszióban szenvedő, a családját hidegen hagyó anyát (Trifánné, kedves) és az öccse halála óta teljesen elhidegült nőt az anyjától (Csonka, jól sikerült). Olyan gyereket, aki a barátnője családjához menekül a sajátja elől (Limanova tér, Dánék), a nagymama halálát lázadással feldolgozó tinédzsert (És én?). Van itt a férjének teljesen alárendelt feleség, aki a gyerekeivel sem foglalkozik már emiatt (Anyánk teleszkópos élete) és fizikailag teljesen magukra hagyott gyerekek, akiknek a szüleik csak skype-on elérhetők (Maruzsálem). Megismerkedhetünk egy hallássérült gyermek szemszögéből a nemtörődöm szülőkkel, aki persze nem így látja ezt (A 864-es számú postaláda). Az Ida néni hegedűszín hajában és Az ország legjobb hóhérában pedig csak sejtjük a főszereplő nők gyerek után ki nem mondott vágyát. Találkozunk a béranyát semmibe vevő szülőkkel (Kionkáék). Olyan gyerekek közti barátsággal is, ahol a barátnő apjának gyászélménye tabutéma (Dolgos ujjaid). Az anyaság versus karrier téma is bekerül a repertoárba (Aloé vera), és a túl szigorú anya mellett élő gyermek egyetlen óráját is megismerjük, amikor lazíthat (Hétfői lány). De ha ez még nem elég, a valószínűleg az apja miatt kialakult mizantrópiás lány traumáját is mesterien ábrázolja az írónő azzal, hogy egy bábuval lakik együtt a lánya (A. úr és A. kisasszony).
Van itt sorstragédia bőven, de ezeket a „családokat” és viszonyokat még azzal nehezíti, hogy sok karakter valamilyen fogyatékosságban szenved. Hallássérült fiú szerepel a 864-es számú postaládában, a Kionkában látássérültek a szülők, a Dánékban pedig néma. A Bonszájgyerekek is valami hasonló rendellenességet sejtet. A Rend című novellában pedig „süketnéma házaspár árulja a festékesbödönöket”. Súlyos 21. századi problémák, mentális betegségek, önbántalmazás és ki nem mondott vágyak jelennek meg a novellákban. Az önsanyargatásba menekülő depresszió (Trifánné, kedves) félelmetes, gyomorforgató módon van ábrázolva. A Miért nyerítenek a gyerekek?-ben a bántalmazó tanár karaktere is nagyon élesen tűnik fel egy gyermek szemszögéből. Az anyját hibáztató, lázadó kamasz képe is igen ritka téma az irodalomban, itt megjelenik az És én?-ben. A férjének hódoló, gyerekeket semmibe vevő, ki nem mondott bántalmazó kapcsolat is nagyon hiteles (Anyánk teleszkópos élete). A Maruzsálemben evészavara van a szülők által elhanyagolt középiskolás lánynak, ami szintén aktuális probléma társadalmunkban. A béranyaság is igen ritka irodalmi téma (Kionkáék). Az Érezni valamit című novellában pedig egy valószínűleg pedofil edzőtől undorodhatunk. Az alkoholista apa képe is megjelenik (Dolgos ujjaid), a valódi emberi kapcsolatokból egy bábuhoz menekülő (A. úr és A. kisasszony) és a sportolói karrierje miatt az anyaságról lemondó nőé (Aloé Vera). Az Aloé Veraban megjelenik a fogyasztói társadalom felé vetett kritika is („Megálltunk egy gyógyszertárnál, ahol érvényes a pontgyűjtő füzetünk…”).
Ezeket a problémákat egyik novella sem mondja ki szó szerint. Sokszor csak egy mondat sejteti velünk a háttérben álló zavart: „Anyánknak két-három évente születésnapja van.” – ebből a rövid mondatból már meg is tudjuk, hogy az anyjuk mennyire nem fontos. „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott.” – a karakternek mennyire távoli lehet az édesanyjával a kapcsolata. Ez a mondat pedig sejteti a pedofil kapcsolatot: „A barátnőmnek nem mertem elmesélni, milyen megérinteni egy kislányt.”
Az iszonyú nehéz témákat egy dolog oldja fel, mégpedig a nyelvezet. Gyönyörűen megkomponált, magas fokú érzelmeket kifejező mondatok követik egymást a novellákban. Mint Szvoren minden kötetére, erre is jellemző a nyelvi sűrítés. Mondatai sokszor lényegre törőek, néha élőbeszédszerűek, felesleges sallangok nélkül. Akár egy-egy mondatával is eléri azt a hatást, hogy ne kelljen részleteznie mondandóját. Érzékletes, gyönyörű képekből állnak. Például: „Mint mikor ugye sír az ember, és a tárgyakról lemásznak a színek.”; „Azt mondta, úgy szól a kórus, mint a trágya. Aki nem képes tisztán énekelni, annak a lelkiismerete sem tiszta.”; „A barátnőmék vidáman keresnek, mi otthon szomorúan és idegesen – mintha a megtalálatlan dolgok bosszút forralnának ellenünk egy eldugott sarokban.”
A novellákat végig zenei egyhangúság, monotónia kíséri. Ez a szereplők életét, a mindennapokba való bezárkózásukat, mókuskerékszerű unalmas életüket szimbolizálja. A zeneiség néhány novella címében is megjelenik, a „Kinderszenen” kifejezés. Ez Schumann operájára utal, melynek jelentése: ’gyermekjelenetek’. A novellákban is erről van szó, a gyerekekről szóló, vagy gyerekeket szerepeltető novellák elé teszi ezt a kifejezést. (Kinderszenen: Oltás, Kinderszenen: Tárnaszentelés, Kinderszenen: Bonszájgyerekek, Kinderszenen: Anya kezének újabban fémes szaga van, Kinderszenen: Fölszámolás, Kinderszenen: A hétfői lány.)
Ha az olvasónak jó a kapcsolata a saját családjával, esetleg kap feloldozást, nem éli meg a nyomor-élményt, ugyanis hálát adhat, hogy nem tud azonosulni a szereplővel. Azonban akiknél hasonló a helyzet, teljesen azonosul a tökéletesen megkomponált, szenvedő karakterekkel. De mindenképpen magas irodalmi élményben lesz része annak, aki Szvoren Edina hűséges olvasója lesz.

Tóth Babett a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet kortárs irodalmi műveket elemző szemináriumára készítette dolgozatát.