BARKÓ BIANKA MAGDOLNA 1998-ban született Balassagyarmaton. Idén érettségizett a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban. Szeptembertől Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen tanul angol-magyar tanári szakon. 2015-ben elnyerte a balassagyarmati Palóc Múzeum által meghirdetett téli irodalmi vetélkedő fődíját.
Egy hajléktalan naplója
„Juj, de hideg van!” gondolta magában Nóra, amint kilépett az emeletes ház ajtaján és fázósan összehúzta magán a kabátját, eligazgatta sálját, hogy sehol se érje a csípős téli levegő. A város már kora reggel is mozgalmas volt: a munkába induló emberek sietős léptekkel haladtak el mellette, lábuk alatt ropogott a hó, az autósok türelmetlenül dudáltak a piros lámpánál. Nóra nem lakott messze az irodától, ahol dolgozott, csupán három megállót kellett mennie a busszal, amelyre rögtön a sarkon túl tudott felszállni.
Elindult a buszmegálló felé. Amikor az utca végénél járt, megcsörrent a telefonja. Hirtelen nem találta és a nagy kapkodásban leejtette a táskáját. Amikor lehajolt érte, a mellette lévő kapualjban megpillantotta egy pokróc szélét. Ahogy felegyenesedett, apró lyukakkal és foltokkal mintázott takaróba burkolózott ember sápadt arcát látta meg. Odasietett. A bozontos szakállú férfi a ház falának dőlt, szeme csukva volt. Nóra óvatosan megérintette a vállát: „Jó napot!”. A férfi nem válaszolt. Újból próbálkozott. Megint semmi. Gyengéden megfogta a férfi pokróc alól kilógó kezét. Jéghideg volt. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy felébressze. Megrázta kicsit az élettelennek tűnő testet – ismét nem érkezett válasz. Belátta, hogy már nem tehet semmit. Könnyek gyűltek a szemébe.
Miután a mentősök elvitték a halálra fagyott férfit, a zaklatott lánynak azt tanácsolták, hogy maradjon otthon és pihenjen. A mentőautó villogva elhajtott és az a néhány ember, aki a sziréna hangjára odagyűlt, elindult a dolgára. „Na, ez is csak egy újabb hajléktalan” hallotta valahonnan. Letörölte megszáradt könnyeit és közben ezt gondolta: „Miért sírok, hiszen nem is ismertem!”.
Szedegette szétszóródott holmiját, majd hirtelen egy kicsi, piszkos füzetecske került a kezébe. Rájött, hogy a kis füzet a hajléktalan férfié volt. Gyorsan felkapta, a táskája mélyébe rejtette és hazarohant.
Otthon izgatottan kezdett bele az olvasásba, fellapozta az idő során megrongálódott, hiányos naplót. Az első bejegyzés 3 évvel azelőtt íródott:
„Ma van Lili születésnapja. 8 éves. Ha becsukom a szemem, még most is tisztán látom nagy barna szemének állandó csillogását, mindig mosolygós arcát, aranyszőke fürtjeit.
És pont ma egy éve, hogy nem mentem többé haza. Vajon sokat nőtt? Hogy érzi magát az iskolában? Milyen jegyei vannak? Van sok barátja? Még mindig szeret az eldugott kis nógrádi faluban lakni?
Ezekre a kérdésekre már nem fogok választ kapni. Így a legjobb. Neki így a legjobb. A nagyszüleivel. Szegénykém nem ismerhette az anyját. Alig volt fél éves. Mi meg veszekedtünk. Éjszaka volt. Az utat sűrű hó lepte. Aztán a vakító fény. A kamion erős fényszórója. Majd a csattanás, aztán a csend. Az a végtelen, nyomasztó csend.
A kórházban ébredtem. Egyedül.
Utána semmi sem volt a régi. Visszaköltöztem a szüleimhez Lilivel. De már másnap mindenki tudta, mi történt. Egy ilyen kis falucskában gyorsan terjednek a hírek. Olyan részleteket is tudtak, amik számomra ismeretlenek voltak. Az idő elteltével a hír eltorzult, a végén már azt terjesztették, hogy szándékosan tettem. Alig egy év múlva úgy néztek rám az emberek, mintha bűnöző lennék. Nem maradt más a pletykából, csak az, hogy én vagyok a hibás.
Nem foglalkoztam velük. Mindenki azt gondol, amit akar. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Voltak, akik csak pletykáltak, és voltak, akik ellenségüknek tekintettek és mindenáron rosszat akartak nekem. Egyik nap a főnököm behívott az irodájába és közölte, hogy ki vagyok rúgva. Az okát nem említette.
Otthon maradtam. A szüleim tartottak el. Ők hallgattak. Nem mondtak semmit. Úgy éreztem azonban, hogy lassan már ők se tudják, mit gondoljanak felőlem. Azt éreztem, hogy teher vagyok a számukra. Hogy kellemetlen nekik a jelenlétem. Erről még képes lettem volna megfeledkezni. Ezt még el tudtam volna fogadni. De végül már a lányomról volt szó.
Időközben Lili megnőtt. Elsős korában történt, hogy rájöttem, a rólam terjesztett hamis történetek nemcsak rám vannak hatással, hanem a kislányom életét is befolyásolják. Ráadásul a rossz irányba. Folyamatosak lettek a zaklatások az iskolában. A saját osztálytársai piszkálták. Azt mondta, szeretne láthatatlan lenni, amikor belép a kapun. Nem vádaskodott. Nem mondta vissza, hogy mit beszélnek rólam. DE tudtam, mielőtt még behivattak volna az iskolába, hogy miattam van ez az egész. Hogy nekem kéne láthatatlanná válnom.
A hetedik születésnapjára eljött az egész rokonság. Néhányuk még mindig rosszallóan nézett rám. Majd a feleségem egyik rokona odalépett hozzám és ezt mondta: „Néha jobb, ha senki nincs a közelünkben, mintha olyan van, aki szomorúságot és bajt hoz.” Kérdőn néztem rá, ő Lili felé biccentett a fejével, és akkor megértettem. Ez adta meg az utolsó lökést. Tudtam, mit kell tennem.
Éjjel összecsomagoltam, írtam egy levelet, hogy ne keressenek, és hogy sajnálom, de így lesz a legjobb. Azt is kértem, Lilinek ne mondják meg, hogy miatta mentem el. Reggelre már messze jártam.
Hatalmas különbség van a falu és a nagyváros embere között. Egy faluban mindenki ismer mindenkit, a városban hidegen hagyják egymást az emberek. Bizalmatlanabb a másikkal egy városi. Gondolom, a tapasztalatok miatt. Az emberek csak elrohannak egymás mellett, szinte észre sem veszik, hogy más is létezik rajtuk kívül. Önzőbbek. Nem érdekli őket más, csak a saját jólétük. De ezt meg lehet érteni. Vagy küzdenek és fennmaradnak, vagy nem és elsüllyednek. A kettő közötti út nincs. Én az elsüllyedők táborába tartozom. Eleinte próbáltam „küzdő” lenni. Volt egy kis lakásom, amit a maradék pénzemből béreltem, de munkát sehol nem találtam. A számlák csak jöttek, a pénz meg ment, az egyik nap még ágyban aludtam, másnap már az utcán.
Viszont egy év után sem tudtam megszokni, hogy a puszta föld az ágyam és az ég a tető a fejem felett… De majd csak lesz valahogy.”
Csak egy pár hónappal későbbi bejegyzést lehetett elolvasni:
„Éjszaka már fagyott. Kezdődik a nehéz időszak. Tavasszal, nyáron és ősszel legalább csak azzal kell foglalkozni, hogy mit egyen az ember. De télen a legrosszabb. Azonban a hideg csak fizikai fájdalmakat okoz.
Az emberek megvetése, ahogy ránk néznek vagy ahogy hirtelen elkapják a tekintetüket, ahogy sietősen elhaladnak mellettünk, ezek azok, amik mély nyomokat hagynak. Azonban nem várhatok mást, hiszen valaha én is hasonlóan cselekedtem. Ez természetes. Néha-néha akadnak olyanok, akik segítenek: egy kis pénzzel, étellel, ruhával. Olykor előfordul, hogy az értékesebb dolgokat rejtegetni kell a többiek elől. Emlékszem, múlt héten a szomszédos kapualj lakója milyen irigykedve nézett, mikor egy kedves idős asszonytól kaptam két zsemlét. Láttam rajta, hogy neki is szüksége lenne rá, nem akartam elfogadni. Végül mégis a kezembe nyomta.
A szomszédom olyan bánatosan nézte azt a két zsemlét, hogy muszáj volt odaadnom neki az egyiket. Nem szólt semmit, csak elvette és mire visszaültem a vackomba, már ismét zsemle nélkül meredt a távolba. Másnap reggelre eltűnt. Azóta sem láttam. Ha jobb neki ott, ahova ment, hát nem sajnálom, hogy szomszéd nélkül maradtam.”
„Ezt a telet is túléltem. Nem mondom, hogy könnyű volt. Még jó, hogy néhányan olyan dolgokat is kidobnak, ami az utca emberének igazi kincs. Például még november végén találtam egy pokrócot. Elég ronda, de legalább meleg. Az a néhány apró lyuk nem számít, így is használható. Amióta az utca az otthonom, rájöttem, mennyi mindent kidobnak az emberek, amik még teljesen jó állapotban vannak és igazi pazarlás megszabadulni tőlük. Igaz, én sem voltam jobb. Nem beszélve arról, hogy mennyi minden fölösleges dolgot vettem! Ha elölről kezdhetném, másképp csinálnék mindent. De nem biztos, hogy ha megadatna az esély, és megnyomhatnám a „visszajátszás” gombot, másképp alakítanám az életem. Hiszen mindenki úgy gondolja, hogy vele nem történhet meg ilyen, nem válhat a társadalom szemétjévé (ezt egy öltönyös „úriembertől” hallottam, amint a kisfiának magyarázta, miért nem szabad még csak ránk néznie sem). Azonban ez bárkivel megeshet. Vegyünk példának engem. Ki gondolta volna nyolc évvel ezelőtt, hogy a boldogság fellegvára egy szempillantás alatt összedőlhet?”
„Tegnap jöttem ki a kórházból. Egy hete vittek be, amikor összeestem a parkban. Még mindig nem tudom, mi történt, de lehet, hogy jobb is. Csak annyit tudok, hogy még pár napig nem voltam egészen magamnál, de aztán gyorsan gyógyultam. Milyen jó érzés volt újra valódi ágyban aludni és meleg ételt enni! Ha másért nem, ezért szívesen lennék ismét beteg.”
Nóra még mindig ott ült a konyhaasztalnál és elérzékenyülve olvasta a férfi naplójának utolsó sorait. A füzeten nem volt sem név, sem elérhetőség. Semmi. Csupán néhány megtépázott lap, egy naplótöredék árulkodott egy semmivé foszlott, megtört életről. Egy életről, ami feltűnés nélkül hunyt ki, és amit már nem lehet megmenteni.
Az utolsó bejegyzés az előző napon íródott:
„Úgy érzem, most vagyunk az idei tél leghidegebb éjszakája előtt. Sajog a lábam, az ujjaim alig mozognak, és nyomasztó érzésem van. Furcsa, hogy az ember ennyi szenvedés után is képes még reménykedni. De mi éltessen minket, ha nem a remény. Végül is, azt hiszem emiatt sikerült megőrizni a józan eszemet még ebben a helyzetben is.
Érdekes, de már ragaszkodom a kis vackomhoz. Nem hagynám itt semmi pénzért. Már ez az otthonom. És örülni fogok, ha holnap reggel megpillanthatom a bejárat fölötti sarokban a pókhálót, az utca túloldalán a kelő napban megélénkülő várost, melyben én biztonságos távolban a lányomtól ismét egy láthatatlan hajléktalan lehetek.”
Palócföld blog 