Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Kategória

Hír

Artcolony Cered — Indiegogo

Indiegogo kampányba kezdett a ceredi művésztelep

24 éve a világ különböző pontjairól érkező művészek pár hétre Magyarország egy elszigetelt falujába költöznek, hogy művészetükkel feldolgozzák a körülöttük található, kihalófélben lévő kultúrát. Arra gyűjtenek, hogy munkáikat egy fesztivál keretében most széles körben is bemutathassák.

   Az 1996-ban alapított Artcolony Cered egy nemzetközi művésztelep, ahol a meghívott résztvevők az aktuálisan meghirdetett projekt keretein belül vesznek részt a művészeti színtér és műhely alkotómunkájában. A művészek, személyes jelenlétükkel, helyszíni megfigyeléseikből kiindulva hozzák létre alkotásaikat, amelyek reagálnak a mindenkori tematikus – Ceredhez kapcsolódó – felhívásra. Mára több, mint 20 ország képviseltette magát nálunk Mexikótól Ausztráliáig és csatlakozott missziónkhoz: a képzőművészet segítségével megmenteni eltűnőfélben lévő értékeket.
Hagyományosan a művésztelep lezárása egy nyílt nap, ahol családias hangulatban ismerheti meg a szűkebb közönség az alkotókat és alkotásaikat. Most Indiegogo kampányba kezdtek a szervezők, hogy a szélesebb közönség is becsatlakozhasson Cered különleges atmoszférájába.
   A cél egy olyan fesztivál létrehozása, amely autentikus környezetben mutatja be a művésztelep alkotásait úgy, hogy közben a helyi értékekre koncentrál a fesztivál többi programja során is. Ahol a helyi fogadó gondoskodik a cateringről és a régió előadóművészei töltik meg a műsort.
A kampány oldalán a különböző mértékű támogatásokkal nem csak az ügyet lehet támogatni, hanem a fesztivál belépőjét, az épülő rönkszínpad egy dedikált helyét, vagy egy műalkotás vázlatát is be lehet szerezni.

Reklámok

A Palócföld Könyvek sorozat legutóbbi kötetéről recenzió az Ezredvégben: Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve című kötetéről Köves István írása

KÖVES ISTVÁN

Miért bolyonganak az élők a temetőkertekben?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!

   Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.

Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:

Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).

A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák(Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót(Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek.

(Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2018)

Megjelent az Ezredvégben: http://ezredveg.vasaros.com/html/2019_03_04/1903042.html#kois

Újraértelmezve a Reggeli KV

Kedves Olvasók!

Ettől a héttől kezdve a Reggeli KV rovat új értelmezést kap. Kötelező Versekként publikáljuk külföldi költők, illetve kevésbé ismert magyar költők verseit. Minden héten új téma köré csoportosítva olvashatnak verseket. Egy-egy témakörhöz rövid értelmezést, gondolatokat is társítunk majd.

Balassagyarmaton mutatkozik be a szerkesztőség

2017. február 9-én, csütörtökön 17 órakor a Madách Imre Városi Könyvtárban (Balassagyarmat, Rákóczi út 50.) mutatkozik be a Palócföld folyóirat új szerkesztősége.

Vendégek:

  • Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő főszerkesztő
  • Szávai Attila szerkesztő

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Ugródeszka címmel új rovatot indít a Palócföld blogoldala, melyben ifjú tehetségeknek adunk lehetőséget a megjelenésre. Elsőként Barkó Bianka Magdolna novelláját olvashatják.

BARKÓ BIANKA MAGDOLNA  1998-ban született Balassagyarmaton. Idén érettségizett a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban. Szeptembertől Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen tanul angol-magyar tanári szakon.  2015-ben elnyerte a balassagyarmati Palóc Múzeum által meghirdetett téli irodalmi vetélkedő fődíját.

 

Egy hajléktalan naplója

„Juj, de hideg van!” gondolta magában Nóra, amint kilépett az emeletes ház ajtaján és fázósan összehúzta magán a kabátját, eligazgatta sálját, hogy sehol se érje a csípős téli levegő. A város már kora reggel is mozgalmas volt: a munkába induló emberek sietős léptekkel haladtak el mellette, lábuk alatt ropogott a hó, az autósok türelmetlenül dudáltak a piros lámpánál. Nóra nem lakott messze az irodától, ahol dolgozott, csupán három megállót kellett mennie a busszal, amelyre rögtön a sarkon túl tudott felszállni.

Elindult a buszmegálló felé. Amikor az utca végénél járt, megcsörrent a telefonja. Hirtelen nem találta és a nagy kapkodásban leejtette a táskáját. Amikor lehajolt érte, a mellette lévő kapualjban megpillantotta egy pokróc szélét. Ahogy felegyenesedett, apró lyukakkal és foltokkal mintázott takaróba burkolózott ember sápadt arcát látta meg. Odasietett. A bozontos szakállú férfi a ház falának dőlt, szeme csukva volt. Nóra óvatosan megérintette a vállát: „Jó napot!”. A férfi nem válaszolt. Újból próbálkozott. Megint semmi. Gyengéden megfogta a férfi pokróc alól kilógó kezét. Jéghideg volt. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy felébressze. Megrázta kicsit az élettelennek tűnő testet – ismét nem érkezett válasz. Belátta, hogy már nem tehet semmit. Könnyek gyűltek a szemébe.

Miután a mentősök elvitték a halálra fagyott férfit, a zaklatott lánynak azt tanácsolták, hogy maradjon otthon és pihenjen. A mentőautó villogva elhajtott és az a néhány ember, aki a sziréna hangjára odagyűlt, elindult a dolgára. „Na, ez is csak egy újabb hajléktalan” hallotta valahonnan. Letörölte megszáradt könnyeit és közben ezt gondolta: „Miért sírok, hiszen nem is ismertem!”.

Szedegette szétszóródott holmiját, majd hirtelen egy kicsi, piszkos füzetecske került a kezébe. Rájött, hogy a kis füzet a hajléktalan férfié volt. Gyorsan felkapta, a táskája mélyébe rejtette és hazarohant.

Otthon izgatottan kezdett bele az olvasásba, fellapozta az idő során megrongálódott, hiányos naplót. Az első bejegyzés 3 évvel azelőtt íródott:

„Ma van Lili születésnapja. 8 éves. Ha becsukom a szemem, még most is tisztán látom nagy barna szemének állandó csillogását, mindig mosolygós arcát, aranyszőke fürtjeit.

És pont ma egy éve, hogy nem mentem többé haza. Vajon sokat nőtt? Hogy érzi magát az iskolában? Milyen jegyei vannak? Van sok barátja? Még mindig szeret az eldugott kis nógrádi faluban lakni?

Ezekre a kérdésekre már nem fogok választ kapni. Így a legjobb. Neki így a legjobb. A nagyszüleivel. Szegénykém nem ismerhette az anyját. Alig volt fél éves. Mi meg veszekedtünk. Éjszaka volt. Az utat sűrű hó lepte. Aztán a vakító fény. A kamion erős fényszórója. Majd a csattanás, aztán a csend. Az a végtelen, nyomasztó csend.

 

A kórházban ébredtem. Egyedül.

 

Utána semmi sem volt a régi. Visszaköltöztem a szüleimhez Lilivel. De már másnap mindenki tudta, mi történt. Egy ilyen kis falucskában gyorsan terjednek a hírek. Olyan részleteket is tudtak, amik számomra ismeretlenek voltak. Az idő elteltével a hír eltorzult, a végén már azt terjesztették, hogy szándékosan tettem. Alig egy év múlva úgy néztek rám az emberek, mintha bűnöző lennék. Nem maradt más a pletykából, csak az, hogy én vagyok a hibás.

 

Nem foglalkoztam velük. Mindenki azt gondol, amit akar. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Voltak, akik csak pletykáltak, és voltak, akik ellenségüknek tekintettek és mindenáron rosszat akartak nekem. Egyik nap a főnököm behívott az irodájába és közölte, hogy ki vagyok rúgva. Az okát nem említette.

Otthon maradtam. A szüleim tartottak el. Ők hallgattak. Nem mondtak semmit. Úgy éreztem azonban, hogy lassan már ők se tudják, mit gondoljanak felőlem. Azt éreztem, hogy teher vagyok a számukra. Hogy kellemetlen nekik a jelenlétem. Erről még képes lettem volna megfeledkezni. Ezt még el tudtam volna fogadni. De végül már a lányomról volt szó.

 

Időközben Lili megnőtt. Elsős korában történt, hogy rájöttem, a rólam terjesztett hamis történetek nemcsak rám vannak hatással, hanem a kislányom életét is befolyásolják. Ráadásul a rossz irányba. Folyamatosak lettek a zaklatások az iskolában. A saját osztálytársai piszkálták. Azt mondta, szeretne láthatatlan lenni, amikor belép a kapun. Nem vádaskodott. Nem mondta vissza, hogy mit beszélnek rólam. DE tudtam, mielőtt még behivattak volna az iskolába, hogy miattam van ez az egész. Hogy nekem kéne láthatatlanná válnom.

A hetedik születésnapjára eljött az egész rokonság. Néhányuk még mindig rosszallóan nézett rám. Majd a feleségem egyik rokona odalépett hozzám és ezt mondta: „Néha jobb, ha senki nincs a közelünkben, mintha olyan van, aki szomorúságot és bajt hoz.” Kérdőn néztem rá, ő Lili felé biccentett a fejével, és akkor megértettem. Ez adta meg az utolsó lökést. Tudtam, mit kell tennem.

 

Éjjel összecsomagoltam, írtam egy levelet, hogy ne keressenek, és hogy sajnálom, de így lesz a legjobb. Azt is kértem, Lilinek ne mondják meg, hogy miatta mentem el. Reggelre már messze jártam.

 

Hatalmas különbség van a falu és a nagyváros embere között. Egy faluban mindenki ismer mindenkit, a városban hidegen hagyják egymást az emberek. Bizalmatlanabb a másikkal egy városi. Gondolom, a tapasztalatok miatt. Az emberek csak elrohannak egymás mellett, szinte észre sem veszik, hogy más is létezik rajtuk kívül. Önzőbbek. Nem érdekli őket más, csak a saját jólétük. De ezt meg lehet érteni. Vagy küzdenek és fennmaradnak, vagy nem és elsüllyednek. A kettő közötti út nincs. Én az elsüllyedők táborába tartozom. Eleinte próbáltam „küzdő” lenni. Volt egy kis lakásom, amit a maradék pénzemből béreltem, de munkát sehol nem találtam. A számlák csak jöttek, a pénz meg ment, az egyik nap még ágyban aludtam, másnap már az utcán.

 

Viszont egy év után sem tudtam megszokni, hogy a puszta föld az ágyam és az ég a tető a fejem felett… De majd csak lesz valahogy.”

Csak egy pár hónappal későbbi bejegyzést lehetett elolvasni:

„Éjszaka már fagyott. Kezdődik a nehéz időszak. Tavasszal, nyáron és ősszel legalább csak azzal kell foglalkozni, hogy mit egyen az ember. De télen a legrosszabb. Azonban a hideg csak fizikai fájdalmakat okoz.

 

Az emberek megvetése, ahogy ránk néznek vagy ahogy hirtelen elkapják a tekintetüket, ahogy sietősen elhaladnak mellettünk, ezek azok, amik mély nyomokat hagynak. Azonban nem várhatok mást, hiszen valaha én is hasonlóan cselekedtem. Ez természetes. Néha-néha akadnak olyanok, akik segítenek: egy kis pénzzel, étellel, ruhával. Olykor előfordul, hogy az értékesebb dolgokat rejtegetni kell a többiek elől. Emlékszem, múlt héten a szomszédos kapualj lakója milyen irigykedve nézett, mikor egy kedves idős asszonytól kaptam két zsemlét. Láttam rajta, hogy neki is szüksége lenne rá, nem akartam elfogadni. Végül mégis a kezembe nyomta.

A szomszédom olyan bánatosan nézte azt a két zsemlét, hogy muszáj volt odaadnom neki az egyiket. Nem szólt semmit, csak elvette és mire visszaültem a vackomba, már ismét zsemle nélkül meredt a távolba. Másnap reggelre eltűnt. Azóta sem láttam. Ha jobb neki ott, ahova ment, hát nem sajnálom, hogy szomszéd nélkül maradtam.”

„Ezt a telet is túléltem. Nem mondom, hogy könnyű volt. Még jó, hogy néhányan olyan dolgokat is kidobnak, ami az utca emberének igazi kincs. Például még november végén találtam egy pokrócot. Elég ronda, de legalább meleg. Az a néhány apró lyuk nem számít, így is használható. Amióta az utca az otthonom, rájöttem, mennyi mindent kidobnak az emberek, amik még teljesen jó állapotban vannak és igazi pazarlás megszabadulni tőlük. Igaz, én sem voltam jobb. Nem beszélve arról, hogy mennyi minden fölösleges dolgot vettem! Ha elölről kezdhetném, másképp csinálnék mindent. De nem biztos, hogy ha megadatna az esély, és megnyomhatnám a „visszajátszás” gombot, másképp alakítanám az életem. Hiszen mindenki úgy gondolja, hogy vele nem történhet meg ilyen, nem válhat a társadalom szemétjévé (ezt egy öltönyös „úriembertől” hallottam, amint a kisfiának magyarázta, miért nem szabad még csak ránk néznie sem). Azonban ez bárkivel megeshet. Vegyünk példának engem. Ki gondolta volna nyolc évvel ezelőtt, hogy a boldogság fellegvára egy szempillantás alatt összedőlhet?”

„Tegnap jöttem ki a kórházból. Egy hete vittek be, amikor összeestem a parkban. Még mindig nem tudom, mi történt, de lehet, hogy jobb is. Csak annyit tudok, hogy még pár napig nem voltam egészen magamnál, de aztán gyorsan gyógyultam. Milyen jó érzés volt újra valódi ágyban aludni és meleg ételt enni! Ha másért nem, ezért szívesen lennék ismét beteg.”

Nóra még mindig ott ült a konyhaasztalnál és elérzékenyülve olvasta a férfi naplójának utolsó sorait. A füzeten nem volt sem név, sem elérhetőség. Semmi. Csupán néhány megtépázott lap, egy naplótöredék árulkodott egy semmivé foszlott, megtört életről. Egy életről, ami feltűnés nélkül hunyt ki, és amit már nem lehet megmenteni.

Az utolsó bejegyzés az előző napon íródott:

„Úgy érzem, most vagyunk az idei tél leghidegebb éjszakája előtt. Sajog a lábam, az ujjaim alig mozognak, és nyomasztó érzésem van. Furcsa, hogy az ember ennyi szenvedés után is képes még reménykedni. De mi éltessen minket, ha nem a remény. Végül is, azt hiszem emiatt sikerült megőrizni a józan eszemet még ebben a helyzetben is.

Érdekes, de már ragaszkodom a kis vackomhoz. Nem hagynám itt semmi pénzért. Már ez az otthonom. És örülni fogok, ha holnap reggel megpillanthatom a bejárat fölötti sarokban a pókhálót, az utca túloldalán a kelő napban megélénkülő várost, melyben én biztonságos távolban a lányomtól ismét egy láthatatlan hajléktalan lehetek.”

 

 

 

 

Nagy Pál volt a vendégünk

2016. október 3-án a Palócföld-ankéten Nagy Pál volt a vendégünk, akinek Une francophonie millénaire (Ezeréves frankofónia) című kötetét mutattuk be.

Palócföld-ankét

Meghívjuk Önöket a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban 2016. október 3-án megrendezésre kerülő Palócföld-ankétre. Vendégünk Nagy Pál, Párizsban élő, salgótarjáni származású író, a Palócföld folyóirat főmunkatársa, akinek Une francophonie millénaire (Ezeréves frankofónia) című kötetének bemutatására kerül sor.

A rendezvényen köszöntőt mond Dániel Zoltán, Salgótarján Megyei Jogú Város alpolgármestere.

A program háziasszonya Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő, a Palócföld folyóirat főszerkesztője.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑