Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Szerző

palocfold

Tóth Anna versei

Ismeretlen dallam

Megtanítottuk egymást arra, aminek még a létezéséről
sem tudtunk.
Mintha egy fülledt, végtelen kert közepén ülnénk
és egy ismeretlen dallamot vennénk át egymástól
– miközben egyre biztosabban tudjuk,
hogy sosem lesz vége, ebbe legfeljebb belehalni lehet.

Fogalmam sincs, hogy Téged szeretlek-e jobban
vagy azt a magamat, amilyenné csak Te tudsz tenni.

minden.

Felejtésből rosszak vagyunk.
De persze erről megint nem akartunk
tudomást venni.
Amikor reggel öltözöm
− jól tudom, hogy erről a virágos pólóról
és a hozzá illő zöld szoknyáról
már mindig ez a nap jut majd eszembe.

Odafelé a benzinkútnál
a Rolling in the deep-et hallgatom.
“Miénk lehetne minden,
de csak zuhanunk a mélybe…”
− vagy valami ilyesmi.
A véletlenekről
mindketten rég tudjuk,
hogy nincsenek.

Visszafelé már semmi sem az,
mint azelőtt.
Csak a testedre bírok gondolni.

Itthon a zuhany alatt
a csempének támaszkodva zokogok.
A lefolyóban úszik az illatod
és vele együtt a lelkem.

Gombostű

Te voltál az alfa és az omega.
Te voltál az öt percenként megnézett üzenet.
Te voltál a folytonos hiány, a folytonos jelen.
Te voltál a bűnöm vagy én voltam a tiéd
− nincs jelentősége, a vége úgyis ugyanaz.
Te voltál az örökös szemrehányás önmagamnak.
Te voltál a hányingertől átitatott reggelek sorjázása,
hogy sose lesz vége,
képtelenség túlvergődni ezen az egészen.
Te voltál a ki nem mondott, mégis folyton várt ígéret.
Feltettem rád az összes tétet biztosítékként,
köztük a legbecsesebbeket – a testemet és a lelkemet.
És mi csak süllyedtünk.
Együtt süllyedtünk
ahelyett, hogy emelkedtünk volna.

Te voltál az alfa és az omega.
Mi voltam én?
Néha azt hiszem csupán
gombostűre szúrt bogár,
aki elszakadásra képtelenül
a félelmei fájdalmas fogságában
alfa és omega között
a legsűrűbb homályban
újra és újra ugyanazokat
a köröket rótta.

 

Tóth Anna (1985, Budapest) szociálpedagógiai végzettséggel rendelkezik, médiareferensként dolgozik. Az elmúlt néhány évben ír tudatosabban verseket, szövegeket. A művészet pszichológiai vetületei iránt érdeklődik. A szépirodalom mellett nemrégiben festészettel kezdett el foglalkozni.

 

 

Reklámok

Artcolony Cered — Indiegogo

Indiegogo kampányba kezdett a ceredi művésztelep

24 éve a világ különböző pontjairól érkező művészek pár hétre Magyarország egy elszigetelt falujába költöznek, hogy művészetükkel feldolgozzák a körülöttük található, kihalófélben lévő kultúrát. Arra gyűjtenek, hogy munkáikat egy fesztivál keretében most széles körben is bemutathassák.

   Az 1996-ban alapított Artcolony Cered egy nemzetközi művésztelep, ahol a meghívott résztvevők az aktuálisan meghirdetett projekt keretein belül vesznek részt a művészeti színtér és műhely alkotómunkájában. A művészek, személyes jelenlétükkel, helyszíni megfigyeléseikből kiindulva hozzák létre alkotásaikat, amelyek reagálnak a mindenkori tematikus – Ceredhez kapcsolódó – felhívásra. Mára több, mint 20 ország képviseltette magát nálunk Mexikótól Ausztráliáig és csatlakozott missziónkhoz: a képzőművészet segítségével megmenteni eltűnőfélben lévő értékeket.
Hagyományosan a művésztelep lezárása egy nyílt nap, ahol családias hangulatban ismerheti meg a szűkebb közönség az alkotókat és alkotásaikat. Most Indiegogo kampányba kezdtek a szervezők, hogy a szélesebb közönség is becsatlakozhasson Cered különleges atmoszférájába.
   A cél egy olyan fesztivál létrehozása, amely autentikus környezetben mutatja be a művésztelep alkotásait úgy, hogy közben a helyi értékekre koncentrál a fesztivál többi programja során is. Ahol a helyi fogadó gondoskodik a cateringről és a régió előadóművészei töltik meg a műsort.
A kampány oldalán a különböző mértékű támogatásokkal nem csak az ügyet lehet támogatni, hanem a fesztivál belépőjét, az épülő rönkszínpad egy dedikált helyét, vagy egy műalkotás vázlatát is be lehet szerezni.

Jóna Dávidnak az ez évi 1. számunkban megjelent versére érkezett versválaszok Szentjánosi Csabától és Szokolay Zoltántól. Az illusztráció Makray János képzőművész alkotása.

Jóna Dávid
Attikám

                       „Barátom volt, nem ismertem.”
                                                              Ignotus

December 3. 19.35 perc, Szárszó.
Ami biztos, az maga a tény,
azóta is reszket a sínen a fény,
ahogy ráfolyt egy nagy költő vére,
hiába tesszük a kezünk a világ ütőerére,
a világmindenséget nézzük egy kulcslyukon,
pauszpapír az egyetlen-igaz az albumon.

Logikát keresünk ott is, ahol nincs,
Te mit szólsz ehhez, Attikám?
Hogy nem hallottad, hogy a vonat indul, sikolt, morog?
Hogy beléd mart a két kocsit összekötő vonóhorog?
Lehet, hogy Te sem tudod, mi történt?
Lehet, hogy téged is meglepett,
hogy a sorsod csúnyán rászedett?
Aznap negyedszer mentél át a vonatok között,
estére minden a végsőkig leegyszerűsödött…

Persze volt, hogy incselkedtél a halállal,
de talán Te se gondoltad komolyan,
akkor sem, ha nagyon fájt,
ha sorsod kínozva szeretett,
hisz ilyenkor szép szavakat tettél szikrázó hóra.
Tiszta szívvel leveleket írtál aznap este:
Ignotus, Cserépfalvi, Judit és Flóra.
Jöttél volna Pestre,
ahol díjat kaptál volna, hivatalt,
de egy tehervagon szétvagdalt.

Készen álltál? Kész a leltár?
Kezemre száradt a gyertyaviasz,
Attikám, egy költő ennél szebb halált tervezne magának,
mondd meg kérlek: igaz, vagy nem igaz?


Szentjánosi Csaba

Jóna Dávid költőbarátom versére
Attika 

„Attika”, ahogy barátom
írta a PALÓCFÖLDBEN,
igen, az a bizonyos József –
akinek Mária volt a vers,
Jézus az ihlető,
ez a gyönyörű költő-fej,
ország-fej,
halállal megmetszett életéből…
versfája újból és újból kinő.

Attika, akihez hozzátartozunk,
aki versapánk, szótestvérünk,
egy fogalom, egy ikon
irodalom-templomunk falán,
az ő szegénységét, érzékenységét,
szenvedését, szenvedélyét
adhatta át a költészetben Édesanyám.

Költőbarátom, aki verset írtál róla,
elmorzsoltad a sínek mellett levő
apró kövek rózsafüzéreit sorban,
„igaz nem igaz”, Attika, kaparásszuk nyaraidat,
mint a kutyák, ahol csönded felett,
már örök hó van.

Nem a vonat, nem a vonat, nem a vonat…
mert a vonat sínre teszi az életünk,
a vagonnyi bánat, költősúly – hogy enyhüljenek –
az Óperenciákon túlra jönnek velünk…

Szokolay Zoltán

Várunk a csalatkozásra

            Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
            nagyszerdán este

Utoljára Szabadszállásra mentem,
április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?

Ketykó István szonettkoszorúját húsvéti hittel ajánljuk az ünnepre készülődvén

 

Ketykó István:

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem

Szonettkoszorú

1.

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
lesz mit sikálnom; szenny sosem volt rajtam
sem sár, csak por. Évek óta hordozom –
megfürdök majd fény-kádban, tejben, vajban. 

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem
lobognak bennem imák, apró lángok
hiszem: szép feltámadásom megérem
rólam álmodnak éjjel bögyös lányok. 

Nyílik tavasz bennem, múlnak a sebek
éveim szép hídján állok, alattam
csitul az örvény, már nem húz a mélybe. 

Loboncos hajamba masnikat tehet
a szél – látjátok, mégis megmaradtam
újjászülettem, okos szelídségre. 

2.

Újjászülettem, okos szelídségre
földpadlós, nyitott kéményű kis házban
kormos lámpafüstök szálltak az égre
örök világosság csillant anyámban. 

Bús ének hangzott fiatal szívéből –
én a hatodik, kéretlen a sorban
liebling, a kedvenc egy tó mélyéről
bukkantam fel hófehér miseborban 

szent ostyában és tűzpiros palástban.
Már akkor is töviskoszorú mélyedt
fejembe – nézték meggyötört homlokom 

Veronika kendőt nyújtott és láttam
az enyéim a keresztről – eltévedt
juhok voltak már, rég nem látták nyomom. 

3.

Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
két lator közt – fényre, reménységre
egyikre sem pályáztam, bár gondolom,
anyám, János sem várt a sötétségre.  

Mit ronthattam el, Atyám? Engedelmes
fiad voltam, többször őrült – remélem
megdicsőítesz majd és töredelmes
megbánásom nyugszik Isten-tenyéren. 

Voltam gyöngy egy édes anyai méhben
vagyok őskövület, balga zarándok
egy úton, mely nem visz a messzeségbe 

lettem bús, fáradt költő sötét mélyben
leszek még, érzem én, izzó zsarátnok
terelem napjaim okos hűségre. 

4.

Terelem napjaim okos hűségre
kifüstölgött belőlem sok éjszaka
sok hajnalt eldorbézoltam, cserébe
mégis eljutott hozzám az Úr szava. 

Költő vagyok, szívem tele van fénnyel
még meg nem írt dalokkal. Segíts, mama,
adj sok versbe valót, lelkemhez érj fel
légy roskadt éveim tartóoszlopa. 

Szétfeszítenek a meg nem írt versek
tizenhat év telt néma hallgatásban
segíts, hogy a szavak el ne hagyjanak. 

Boruljatok rám napok, órák, percek,
hogy a túl hideg sötét éjszakában
sebzett álmaim nehogy megfagyjanak. 

5.

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak,
mert kell még szerelem, öröm, ölelés
damaszkuszi út, jézusi pillanat
tagadás, majd vakság, végül megtérés. 

Boríts rám szép tavasz hűs felhőt, eget
lobbanj szememre, perzselj szenvedéllyel
kék olajággal csőrében integet
egy galamb, röptéről mégis lekéstem, 

mert mindig állandó késésben vagyok
örök tévedésben, rögös  tévúton –
emelj fel jó magasra, bölcs szavakhoz 

röptöm égi jel legyen – bénák, vakok
hirdessék mindig irgalmad, félúton
majd meg ne álljak Uram, vonzd  magadhoz. 

6.

Majd meg ne álljak Uram, vonzd magadhoz
adj új kegyelmet, erőt, bátorságot
legyek átjáró hegyhez, friss patakhoz
kegyelmet adj Uram és boldogságot 

feküdjek új versekkel estelente
ébredjek neveddel reggel; naponta
igazíts rajtam, juttass végtelenbe,
formálj magadra, jóságos arcodra. 

Legyek lombsátor, nem múló pillanat
szarvasok mély lépteiben lévő víz
legyek kettészelt tenger, új pirkadat, 

melyben véres arcát mossa kint maradt
sok lakodalmas vendég; ezer, száz, tíz
sebből vérző el nem múló kínjukat.                                          

7.

Sebből vérző el nem múló kínjukat
töröld le, hívd be őket országodba
bocsáss meg nekik és őrizd álmukat
egy se legyen már porba rogyadozva… 

A valóság ölébe visszahullva
kinyílik bennem sok dal, ezer ének
anyám fekete kötényébe bújva
már biztonságban vagyok, már nem félek. 

Mégis, olykor egymagamban bolyongok
elherdáltam életem – sok betegség,
a Rómába menő zúgó harangok 

pálmaágak kezemben, hozsannázok
Cireneiként viszem már keresztjét
jönnek égő szavak, térek magamhoz.                                                     

8.

Jönnek égő szavak, térek magamhoz
nem kérdezem, „Miért oly hosszú az éj?”
józanságom bölcsebbé tesz, haraghoz
nem vezet, eddig mély vizem már sekély. 

Várnak hófehér vonatok álmomban
piros sorompók, pipacsos zöld rétek
lépcsőkre tett rózsák, tini lányokban
bujkáló duzzadó, félős remények. 

Hol vannak már a füstös gőzmozdonyok,
a gágogó vadludak, rőt vadkacsák
gyermekeim játékai, koboldok? 

Hol vannak már a pálinkák, a borok
fáradt hajnalok, remegő éjszakák –
hol vannak már a bús halotti torok?

9.

Hol vannak már a bús halotti torok?
Temetem múltam száradt kút mélyére
betömöm bűneim, vétkeim, vagyok
égtiszta bárány, leszek vőlegénye 

szép menyasszonynak, szégyenlős arának
kihordom két terhét hű hitvesemnek
göngyölöm pólyába a holdat, fáznak
a csillagok is, félve integetnek 

vagyok fénylő arc angyalok szemében
leszek halk dallam égi operában
dübörgő taps sok-sok földim kezében 

vagyok húr gordonkán, fél sor középen
egy üres lapon, fény a félhomályban
leszek sugár mindenki börtönében.

10.

Leszek sugár mindenki börtönében
tékozló fiú, kit atyja vár haza
bűnbánó Magdolna, kenet kezében
illatos olaj kellemes illata 

Péter három tagadása, kakas hang
Júdás kezeiben harminc ezüstpénz
kötél egy nyakon, szálló giling-galang
sorsot vető katonák, ecet, víz, vér 

lándzsahegy, lezárt szemek, néma torok
összehajtott lepel, elgördített kő
nyugtalan éjszaka, minden átkozott 

– Nincs itt, feltámadt! Mámoros, víg borok
negyven napos öröm, majd mennybe szökő
szelídség, kétezer éves illatok. 

 11.

Szelídség, kétezer éves illatok
szép ifjúságom fodrozó kék tava
fiam, lányom, hitvesem  hol voltatok,
mikor rámborult a hideg  éjszaka, 

amikor összeért az ég a földdel,
hullámok döntöttek tenger mélyére;
hol voltatok, amikor kék a zölddel
játszott arcomon, estem  nagy kétségbe? 

Hol voltatok, amikor durcás, konok
gyermekkorom kútjába visszahullva
rámtaláltak megtépázott angyalok? 

Szülém ölében ringtam megfoltozott
bekecsembe vidáman visszabújva;
anyám tudta, éjjel róla álmodok.  

 

12.

Anyám tudta, éjjel  róla álmodok –
szalmával kibélelt matrac volt ágyam
szemei fénylő, áttetsző  csillagok
fején csodálatos glóriát láttam. 

Mesélt apámról, akit nem ismertem
ötvennyolc évét marta el a kaszás
filléres kaptafák árából ettem
már bennem élt a költő, de zúzmarás 

volt telem, nyaram tele szenvedéssel
tavaszom virág nélküli bolondság,
őszöm lombok nélküli szenvedéllyel. 

Boldog gyermekkor volt, sok csínytevéssel
felnőttem, lettem gyönyörű parázslás
mindent elmosó zápor, égi fénnyel. 

13.

Mindent elmosó zápor, égi fénnyel
megsebzett szavak, elbágyadt mondatok
suhogó hóval, széllel, jégveréssel
lám mégis itt vagyok, bár elhagytatok. 

Jöttök belőlem lázas bűntudattal
csorognak ereimben bús sóhajok
még nem tudom, mit tegyek bánatommal,
de érzem, már jégből vízzé olvadok 

belőlem virulnak körben balkonok
tündöklök hajnali ködben, meglehet
talán végleg eltűnnek a démonok 

már csak gyönyörű szívemre hallgatok –
szállj reám felpántlikázott képzelet,
majd takarjatok be hűvös alkonyok.    

14.

Majd takarjatok be hűvös alkonyok
és ébredjek hangos harsonaszóra
szeretteimmel jönnek tűz-csónakok
egymás után forduló, fordulóra 

még látom, hogyan örülnek – boldogok,
de a harmadik hangos kakasszóra
bűnös latorként keresztet ácsolok,
végül elsírom magam Péter módra. 

Így soha nem lesz megváltásom, tudom
fogak csikorgatása lesz majd részem
Káin bélyege csúfítja homlokom, 

de torinói lepelként hordozom
véres arcom – már nem félek, egészen
lebontom múltam, szép tisztára mosom.          

Mesterszonett 

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
Újjászülettem, okos szelídségre.
Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
terelem napjaim okos hűségre. 

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak
majd meg ne álljak, Uram, vonzd  magadhoz
sebből vérző el nem múló kínjukat
jönnek égő szavak, térek magamhoz. 

Hol vannak már a bús halotti torok?
Leszek sugár mindenki börtönében
Szelídség, kétezer éves illatok. 

Anyám tudta, éjjel róla álmodok –
mindent elmosó zápor, égi fénnyel
majd takarjatok be hűvös alkonyok.

A Palócföld Könyvek sorozat legutóbbi kötetéről recenzió az Ezredvégben: Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve című kötetéről Köves István írása

KÖVES ISTVÁN

Miért bolyonganak az élők a temetőkertekben?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!

   Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.

Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:

Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).

A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák(Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót(Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek.

(Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2018)

Megjelent az Ezredvégben: http://ezredveg.vasaros.com/html/2019_03_04/1903042.html#kois

Leskovics Tamás Kemény István: Nílus című kötetéről

Leskovics Tamás

Dunától a Nílusig

   2018 áprilisában jelent meg Kemény István új verseskötete Nílus címmel. A kötet egészen vékony, mindössze 81 oldalas. Már olvasás előtt felkeltette az érdeklődésemet a kötet címe. Vajon miért adta ezt a címet Kemény a legújabb alkotásának? Említette egy interjúban: „…engem egy verseskönyvben az első vers meg az utolsó vers érdekel a legjobban.”[1] A megállapítás, úgy vélem, erre a kötetre is igaz, mert az első és utolsó verse fogja közre a benne elhelyezkedő költeményeket. A könyv első versét a Magyarországon keresztülfolyó Duna ihlette. Ennek a versnek Rakpartos ballada a címe. Az utolsó vers, a Nílus pedig a kötet címével azonos. Ez a költemény a világ egyik leghosszabb folyóját idézi meg. A vers képversnek tekinthető, mert az utolsó pár sora a folyó torkolatát jelképezi, deltatorkolat formájában. A költemény intenzív érzelmeket hordoz magában, és a költő a folyó érzelmeit emberi érzésekkel azonosítja, és emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A versben megszemélyesítés jelenik meg, ami a vers összes sorában érzékelhető. A folyót a költő az idő múlásaként érzékelteti. „nem lesz már több mellékfolyód”, ebben a sorban a „Carpe diem” életérzést szeretné átadni az olvasónak. Ezzel arra utal, hogy egy pillanat vagy lehetőség nem fog visszatérni az ember életében, azaz a múlandóság érzetét teremti meg. Az első része a műnek komor hangvételű, majd az alkotás második részében megnyugvást és feloldozást lehet érzékelni: „csak most az egyszer gondold át Nílus, hogy mi vagy…”Azt üzeni, hogy életünk során át kell értékelnünk az addig megélteket, és számvetést kell készítenünk róla, ezért e művet létösszegző versnek tekinthetjük. Nagyszerűségét az adja, hogy a szerző sorai többféleképpen értelmezhetőek. A Nílus kötetében a két folyóról szóló versek közé két hosszabb ciklus ékelődik be: a Délig és az Estig. Ezáltal az egész kötetet egy nap leforgásaként is értelmezhetjük. A verseskötet nem mindig érezhető teljesen koherensnek. A lírikus művek olvasása közben sokszor lehet észlelni, hogy ez egy hullámokkal teli kötet, mivel számos egymástól eltérő alkotás található benne.
A Rakpartos ballada sokkal könnyedebb írás, mint a Nílus. Dallamosabb, és a nyelvezete is jobban érthető, mert ebben a versben direktebben fogalmaz a szerző. Ez a mű nem egy pillanatot ragad meg, hanem egy személy életútját szeretné bemutatni a futás által. A vers hangulata melankolikus. „fut a könnyű a nehézzel ez a test és ez a lélek” – ebben a két sorban Kemény érzékelteti, hogy mérlegre tette a testet és a lelket. De vajon a lélek is lehet ugyanolyan nehéz, mint a test? Későbbi soraiban említi: „nem kell értem aggódnotok kis túlzással boldog vagyok” – a boldogságot aktuális állapotként fogja fel, és közli a világgal, hogy az élete nem teljesen borús, hanem boldogságot is kapott. E vers idilli pillanatokat idézhet fel az olvasóban például ezzel a sorral: „egy lány meg egy barna vizsla visszanéz a Margit hídra…”. A kötet kezdő verse egy melankolikus reggelt foglal magába. Ha egy napként tekintünk a kötetre, akkor ezzel a verssel kezdődik a reggel és a Nílussal záródik az este. A Rakpartos ballada felidézte bennem József Attilának a Dunánál című művét, amelyben a rakparton ülve elmélkedett a vers szerzője. Az élet folyóként való megjelenítése pedig Radnóti Miklós egyik líráját juttatja eszembe, amelyben azonosítja a folyó folyását az élet múlásával.
„A kétszínű Életnek partján…
   Kétszínű életek útján…
   S alattam a víz morajlása
   Olyan, mint az élet folyása…”
A Nílus című kötetben több olyan érzés, motívum is megjelenik, amit már korábban is használt a költő. Ide sorolnám a reményvesztettséget, az érzelmi labilitást, a létezésen való töprengést, és a jelen állapotból való kitörés nehézségét. Egy állapotból való kitörés nehézsége már korábbi művében, a Búcsúlevélben is megjelenik, A királynál című kötetében. „…cinikus ember sem lett belőlem, csak depressziós, nehéz, elárult…” Ebben a versben hazájáról ír, amely becsapta őt, és ez által megfogalmazódik a költőben a reményvesztettség, amelyet Bartis Attilával közös kötetében is említ. A Kommunikáció című lírában lehet érzékelni a reményvesztett állapotot, ami már korábbi verseiben is megjelent. Ebben a versben a kommunikációról ír, ami ember és ember között zajlik. Sokszor nem látja értelmét ennek, mert szerinte mindenkihez csak a saját nyelvén lehet szólni, és csak azt érti meg. Emiatt sokszor egymás elől el is hallgatnak az emberek bizonyos dolgokat. Ezt a fajta kommunikációt üresnek tartja. Ebben az alkotásban, úgy vélem, a költő a kritikai gondolkodás hiányát is szeretné érzékeltetni, ami napjaikban erősen jelen van. Kemény úgy tünteti fel, mintha az emberek nagy része csak azt az információt fogadná be, amit egy számára szimpatikus, egyező véleményen lévő társa mond. Ez a mű lett számomra az egyik legkedvesebb a kötetben, mert a mindennapok gyakori történésére szeretne reflektálni. Úgy vélem, hogy burkoltan politikai kicsengése is van. Megfogalmazza, hogy sokszor meg lehet vezetni olyan embereket, akik tudatlanok. „Érthetően az értőknek, érthetetlenül az érthetetleneknek”. Olyan érzése lehet az olvasónak, mintha azt szeretné sugallni a költő, hogy nyitott szemmel, és füllel kell járni a világban, és meg kell tanulni kritikusan hozzáállni az élethez.
A kötet sajátossága az állandó hullámzás. Egy hosszabb verset sokszor egészen rövid versnek alig mondható írás követ. De ezekkel a néhány szavas művekkel is üzenetet akar közvetíteni Kemény, amire példa az Internet című írás, amelyben arról beszél, hogy „A szó elszáll, és megmarad”. Ebben a szerző direkt módon közli az internet káros hatását. Az írás elértéktelenedését, és a világban minden szó fontossá válását jeleníti meg ebben az egy mondatban. Leírja, hogy az internet elengedhetetlen mostanság, de nagyon veszélyes is, mivel ami a világhálóra egyszer felkerül, az ott is marad. Azt a tényt tudni lehet Kemény Istvánról, hogy író létére nem olyan rég van jelen az interneten. Mobiltelefonja nincsen, és ímélcíme is csak nemrég lett.
A kötet egyik leghosszabb verse a Zsidókeresztény társas. Ebbe a versbe egy hosszú elbeszélés története van belesűrítve. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, úgy itt is jelen van a történelem, ami művei alapján úgy tűnik, mindig visszatérő motívum. Ilyenkor lehet gondolni a rendszerváltásra, a Kádár-rendszerre, a Rákosi-rendszerre, de korábbi korok is érdeklik a szerzőt, amire művei alapján következtetek. E művében egy aktuálpolitikai problémát próbál feszegetni az író. A költemény elején két báburól ír, amelyeket emberi tulajdonságokkal ruház fel. Két egymástól teljesen eltérő figurát állít szembe egymással. Az egyik egy ötvenes, nagyszájú, lebernyegbe öltöző, okos, humán értelmiségi nő, a másik pedig egy dagadt, hőbörgő, hazug, sőt még rasszista is. A mű olvasása során értelmet nyer, hogy miért lett a mű címe Zsidókeresztény társas. A két egymástól különböző figura egymás mellé kerül egy esküvői asztalnál. A különbségek kiéleződése során az egyik fél részéről rasszista megnyilvánulás érzékelhető. Az egyik bábu zsidózni kezd, és ezáltal a másikban korábbi traumákat hoz felszínre, majd mentegetőzni kezd a származását illetően. A rasszizmus sajnos még napjainkban is jelen van, pedig már társadalmunk multikulturális társadalommá alakult át, így szintén aktuális problémát jár körül Kemény. A két bábu között játszmák folynak az asztalnál, ezáltal is lehet reflektálni a társas címre. A konfliktus lezárását a költő úgy oldja meg, hogy lesöpri az asztalról a bábukat, és véget vet a játszmáknak. Ezután a „szerelmespár” bábuk nélkül kommunikál, akik korábban játékosokként éltek a versben, majd elmélkednek a közös jövőjükön. „legeltetünk a start mezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között a célban állnak a sátraink.” A szerző itt a nomád életmóddal a házasság előtti létre utal, majd a lezáró sorban megjeleníti a házasságot a célban álló sátrakkal.
A leglassúbb teve tánca szintén egy meghatározó történelmi eseményre utal burkoltan. Ebben a lírában képvers formájába önti a mondanivalóját. A műben a diaszpóra képként jelenik meg. „de olykor történt valami egy-egy tevével: váratlanul megtorpant és táncolni kezdett: egyet előre, majd kettőt hátralépett, és újra előre és megint hátra és körbefordult, és megint hátralépett.” Ezekben a sorokban jelzi a különböző népek vándorlás során való letelepedését. Fel lehet fedezni a sorok olvasása közben aktuálpolitikai utalásokat is, így akár a migránsvándorlás képe is megjelenhet előttünk, ahogy karavánként vándorolnak országról országra, de az ószövetségi történetet is felidézheti az olvasó, mikor a zsidók Kánaán felé meneteltek.
Sokszor erős váltások észlelhetőek, például az Igen most címmel ellátott verset, amely pár sor, egy nagy lélegzetű líra, az Esti kérdés P. Gy.-hez költemény követ. Ez alapján a könyv koherensségét vizsgálva azt gondolhatnánk, hogy nem elég koherens kötetet tartunk a kezünkben. A Petri Györgyhöz szóló hommage-nek tekinthető alkotása 5 részre van tagolva. „Mennyivel jobb lenne, ha nem lett volna Petri György!” – így kezdi a szerző e művét. Ez az olvasót elgondolkodtathatja. Vajon miért kezdte így a szerző művét? Talán nem ismeri el a munkásságát? De később, a vers olvasása során erre is választ ad. Nem az a problémája, hogy volt Petri, hanem hogy MÁR volt. Ez az indítás egy ellentmondásos Petri-tisztelgésnek is tekinthető.[2] A költemény először 2015-ben jelent meg az Élet és Irodalom folyóiratban, Petri György halálának 15. évfordulója alkalmából. A lírában biblikus kép is fellelhető. A vízözön története jelenik meg a bárkaépítéssel együtt. A mű elbeszélője Noé szeretne lenni. „olyan Noé, aki alkonyatkor holtfáradtan is kiül a pálmafa alá, és elbeszélget a maradék pálinka mellett. Szóval jó ember” Az elbeszélőnek problémái vannak saját magával, és jobb emberré szeretne válni. Ezután rajzolódhat ki az olvasó elméjében, Kemény Noé és Petri között párhuzamot von, mégpedig abban, hogy Petrit is nagyon jó embernek tartja. A költő több művében is megfogalmazott világban való reményvesztettsége ebben az írásában is megjelenik. „Egyet mondjál meg nekem Gyuri: melyiket viszed magaddal a sírba: a reménytelenséget vagy a reményt?” Itt is látható, hogy a szerző az őt körülvevő univerzumban már sokat csalódott, és kilátástalannak tartja az aktuális helyzetet. Ezt a költeményt tartom a kötetben az egyik legerősebb versnek.
A kötetben vannak olyan művek, amelyek kihagyhatóak lennének. Sokszor úgy érzem, hogy egy-két belefoglalt alkotás semmitmondó. Például a Kérdés, amely abból az egy mondatból áll, hogy „Milyen volt az ég?” De a Legalsó sor című műve sem győzött meg. A Legalsó sor egyetlen egy sorból áll, amit a szerző a lap alján helyezett el. „De vajon miért?” Úgy vélem, a költő a cím és a szöveg között hagyott ürességgel akar közölni. Szintén rövid versének tekinthető az Egy emlék. Két mondatból áll. Az elsőben Kemény István már korábban emlegetett sorát tárja az olvasó elé. „Kétszer kettő az négy…”. Ezt a sort már megírja az Élőbeszéd című kötetében is a Kétszer kettő címet kapott versében, de ugyanezen könyvének az utolsó versében újra leírja ezt a sort.[3] Úgy gondolom, hogy a Kétszer kettő kezdetű sor azért vált toposszá Keménynél, mert az a kérdése ezzel, hogy vajon hányszor mondjuk el a legalapvetőbb dolgot ahhoz, hogy meghallják, megértsék, és ne felejtsék el az emberek.
A kötet által Kemény közvetíteni szeretne történelmi és politikai vonatkozások belecsempészésével. Azt gondolom, a verseknek azért van nagy hatásuk 2019-ben is, mert a témák, amelyekről ír, modernkori problémák. Például az emigráció kérdése, ami nem csak 1956-ban létezett, napjainkban is meglévő jelenség. Az olvasó számára a gyönyört az adja, hogy a sorai sokszor többféleképpen is értelmezhetőek. De a könyv záróversében megjelenik a lenyugvás és a beteljesedés. Számvetés fogalmazódik meg, mikor a „Nílus” visszaemlékezik, hogy mennyire értékes volt a léte, és mennyi mindent ért el az élete során. E vers zárásaként, amely a kötetet is lezárja, a folyó egy deltatorkolatba folyik, ami az egyiptomi vidék egyik legtermékenyebb területének tekinthető.[4] A könyv utolsó szava a csoda. A verseiben felvetett problémák megoldása a csoda, és az emberi életet is csodának tekinti.

[1] Balázs Imre József: Elágazva és megérkezve. In: Műút LXIII/3. 99.p.
[2] A Célszerű romok végén
[3] Mohácsi Balázs: „én Noé szeretnék lenni”. In: Műút LXIII/3. 96.
[4] Bodor Béla: „…Betonperon a gazban cigarettás”. Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről. http://www.litera.hu/hirek/%E2%80%9E%E2%80%A6betonperon-a-gazban-cigarettas%E2%80%A6%E2%80%9D Megtekintés dátuma: 2018.09.24. 21:12

 

Leskovics Tamás a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom – történelem és állampolgári ismeretek szakos tanárjelöltje. 

Torják Kitti versei

Lábatlan kilábalás

Hatalmas feliratot pillantasz meg.
– belépsz –
Pontosabban lépnél,
mert máris zuhansz.
Lentről fölfelé.
Aztán spirál, körpálya,
ördöglakat, majd ’exit’ felirat
föntről lefelé.
Nyílik az ajtó, előre engednek.
– kilépsz –
Már a közértben vár
a köztes közöny,
aki mindenkire kabátot ad.
A közért bezárt,
a kabát elfogyott.
Patthelyzet az aszfalton,
amin a folydogáló benzinfolt
épp visszatükrözi
a nemlétező szivárványt.
Csak remélni tudom,
hogy a viharfelhők
is gyorsan vonulnak.
Nem szeretném, ha menekülő
gyermekei, végig futnának
arcodon.

Ragyogni csöndesen szabad

Hajszálerek kusza hálóján
ragyog egy-egy megfagyott rög.
Pont, mint a ráncokon
megpihent gyöngysor,
azon az emlékképen,
amit majd rólad fest
egy havas táj gyermeteg
mosolya.
Vagy úgy, mint ahogyan
a szél öleli magához a fákat.
Süvít és ékeskedik,
hogy aztán ne dobbanjon érte
a szív.
Hogy dobbanjon, majd
ne érte remegjen a lélek.
Hogy létezzen, majd
nyomok nélkül hulljon el.
Hogy érezd, de ne tudd, hogy érezted.
Mert már benned ragyog.

 

Torják Kitti a Salgótarjáni Bolyai János Gimnázium végzős diákja.

Szokolay Zoltán és Jóna Dávid verspárbeszéde a téli Palócföldben

 

 

SZOKOLAY ZOLTÁN

Ne itt keresd

 

Természetes halál márpedig,

vedd tudomásul, itt nem létezik.

Aki meghalt, azt mind megölték,

kit így, kit úgy: fondorlatos

erők beszívták, bedarálták,

mérget juttattak életébe,

játszmás ügyekbe kényszerítve

ráhurkolódtak gyilkos akciók,

rejtett szálakból pontosan szőtt

hálóban verdesett az élete.

Aki itt meghal, rögtön elveszíti

nevét, tetteit, alkotásait.

Irományai tűzbe vetve,

kedvenc tárgyai elenyésznek,

térben, időben nincs nyoma,

s hogy létezett-e valaha,

arról is azok döntenek,

akik titokban, észrevétlen

kioltották az életét.

 

 

Aki meghalt, ne itt keresd.

Se könyvekben, se fémlemezeken

nem őrzi őt a világegyetem.

Aki meghalt, szeretett téged,

ne őrizz róla hangot, képet,

soha ne várd, hogy hallod, látod,

s magadban akkor megtalálod.

 

 

 

JÓNA DÁVID

Ne feszegesd

 

a halál okát, ezernyi lehet,

szelektív az emberemlékezet,

és nem számít, hány vakond túrja fel a gátat,

nincs se bűnbánat, se bűnbocsánat,

 

ahogy kegyelem sincs,

sem igazság, mit várnál,

nincsenek tanúk a lélekgyilkosságnál,

nincs elkövető, csak áldozat,

a való rémálma gyötri korosztályodat

 

túlélni csak igaz alkotásokkal lehet,

az győzi le majd a plüsspingvineket,

a fájóan gyatra középszerű nyavalyásokat,

ne félj, nem ők döntik, kit üt el a vonat…

 

ne feszegesd, nem éri meg,

mérgeddel az ő meccsüket játszod,

s ha szemet hunysz mindezek felett,

az segít majd látnod.

 

jobban írsz annál, akitől tartasz,

előny Nálad, viseld el, hogy az nem szeret,

és ne feszegesd a halál okát:

több mint ezernyi lehet.

 

 

 

 

SZOKOLAY ZOLTÁN (1956, Hódmezővásárhely) költő, 1972 óta publikál verseket, műfordításokat. Összesen 11 kötete jelent meg, a legutóbbi: Nyílegyenes gyalogút (2017–2018). Versmondóként 1983-ban Radnóti-díjat nyert, költőként 2016-ban az Irodalmi Jelen költészeti díjasa. Fülöpszálláson él.

 

 

JÓNA DÁVID (1968, Budapest) médiatanár, újságíró, operatőr, az Arťhúr kulturális, művészeti lap alapítója, szerkesztője, a facebookon az Arťhúr Irodalmi Kávéház főszerkesztője. 17 évig tanított a zsámbéki főiskolán. Legutóbbi kötete: Jóféle csönd (2018).

F. Nagy Gábor versét ajánljuk a téli Palócföldből

20190125_182804

Elsötétült…

 

Elsötétült monitor az ég,
szúr az éjjel kijelző-csendje,
tompa háttérzümmögés
az élet sötétedő rendje,
készenléti állapotban
megbújva a fény, de ott van…
egy mozdulattól berobban…

 
F. NAGY GÁBOR (1974, Pásztó) főállásban igazgatásszervező, 1997-től publikál. Antológiákban, folyóiratokban szerepelnek versei, meséi. Eddig nyolc verseskötete jelent meg. 2008-ban, Zarándoklétünk ösvényein című könyvéért, a Fehér Klára Irodalmi-díj Kuratóriuma által elismerésben részesült.

Ádám Tamás verse a téli Palócföldben

Ádám TomiNégy nap

Mariannának

Jéggel szorított cölöpöket kerülget
a folyó, engem is kerülget. Ha
letérdelek eléd, kavicsokat ér
térdem, számban megmelegszik
a fagyos víz, lenyelem.

Vastagszik a hab a móló lábainál,
átölel a kockás hasú Duna.
Hajóval küldöd sóhajod.

Uszadék-fa búsul a töltésen.
Felriadnak a sziget lázas csalánhordái.
Tüzes cappuccino füstöl a távoli
hegyeken. Szökik néhány
parthoz kötött vasdaru.

A negyedik napon leltározunk,
leolvasom homlokod vonalkódját.
Kicsit elmegyünk, velünk úszik
a sziget.

 

ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) költő, szerkesztő, újságíró. Folyóiratokban, antológiákban közöl verseket. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a MÜOSZ-nak. 11 kötete közül az első (Gyökerek lélegzése) és 2018-ban az Így mélyül című verseskönyve a Palócföld Könyvek sorozatban jelent meg.

Demeter Péter: Csuri

    A környék vérszívójának tartották…
Anyám megfogott, odatolt az orra elé, és otthagyott dolgozni, szolgálni. Alig voltam
tizennégy éves, és már cselédként dolgoztam.
Négyen voltunk testvérek, négy lány, és nagyon szegények. Édesapám nap mind nap, reggeltől estig napszámosként fát vágott a havasokon. Sokszor sötétedéskor érkezett haza. Ilyenkor csendben bejött, behúzta maga mögött a pitvar ajtaját, és az alig pislákoló lámpa fényénél tarisznyájával lerogyott a tapasztott földű szobában a lócára. Tudta, hogy még nem alszunk; úgy tett-vett, mintha nem látná a kíváncsiskodó gyermekszemeinket, mintha csak önfeledten cselekedne. A tarisznyájából elővéve maga mellett sorakoztatta fel a lócán a gyümölcsöket, amelyeket útközben gyűjtött nekünk az erdőből – hol vadcseresznyét, szamócát, hol áfonyát, vadkörtét, mikor mi termett a havasok hűvös erdeiben. Amikor mindet elővett, mosolygó szemeivel ránk nézett, és ekkor már tudtuk, hogy azt mondja: „Gyertek, gerléim!” Minket, gyerekeket, egyszerűen gerléknek nevezett. Keveset beszélt, és mondatait nem cifrázta. Azt azonban tudtuk, hogy a „gerléim” a legőszintébb apai vallomás.
Apánk szeretete szívből jövő, nemes érzés volt. Anyánk azonban más volt. Időnként úgy éreztem, érzelmei hullává dermednek, megfagynak; mintha örökösen bujkálna virágokkal tarkított fekete keszkenőjébe burkolózva.
Számomra anyám nem az édest jelentette; a mostohám volt. Ameddig élt, szipolyozott – talán azért, mert én voltam a legnagyobb gyerek, és szívósságom is erre ösztönözte. Mindezt feltűnés nélkül tette úgy, hogy életünk csendesen belesimuljon a mindennapok porába. Egyébként sem érdekelt akkor senkit egy gyerek élete. Alig volt vége az I. világháborúnak; sokaknak mindene odalett. Elölről kellett kezdeni a küzdelmet az élettel. Apám családját ekkor szakította szét a történelem. Egyik fele Szentjakab-pusztán maradt, a másik – vagyis mi – a Tatár-kő lábánál sínylődött. Soha nem találkoztam sem apám, sem anyám rokonságával; úgy nőttem fel, mint egy otthonából elűzött vad. Azokban az időkben ez nem volt feltűnő; nem foglalkoztak azzal, ha a család elszakadt a gyökereitől – annak örültek, hogy egyáltalán életben maradtak. Szinte természetesnek tűnt a megviselt embereknek, hogy az életösztön időnként átvágja a rokoni szálakat, a kapcsolatokat pedig elsenyveszti.
Oltott mésszel fehérre mázolt kis vályogházunk a falu egyik keskeny mellékutcájának végében állt. Takaros portaként maradt meg emlékeimben. Apámra mint ügyes gazdára gondolok vissza. Volt veteményeskertünk, és voltak tyúkjaink is. Disznót nem tartottunk, azt csak a módosabbak engedhették meg maguknak. Mikor olyannyira felcseperedtem, hogy már nem ejtettem ki kezemből a kapát, az önfeledt gyerekkor szinte szempillantás alatt lezárult előttem. Attól a perctől nekem kellett őrködni a szulák, a disznóparéj meg a többi gaz fölött, nehogy megvessék lábukat a veteményesünkben. Büszkeséggel töltött el, hogy én már komoly feladatot látok el, hogy én már kapálok, míg a többi gyerek visongva rohan a réten – ahogy én is egykoron. A rongylabdázás volt akkoriban a kedvencünk, amolyan szegények játéka. Otthonról elcsent ócska rongyokból göngyölített labda jelentette számunkra a megunhatatlan játékszert.
Ahogy teltek a hónapok, úgy sokasodtak a feladataim is, ami a parasztcsaládok életvitelének velejárója volt, hiszen ahogy serdültek a gyerekek, szinte belenőttek a feladatokba. Ez volt a természetes; én sem tiltakoztam, sőt örültem a ház körüli teendőimnek. Az sem érdekelt, hogy apró ujjaimat a dér vagy a csalán vörösre csípte; alázattal tettem a dolgomat.

***

    Mintha ma történt volna, oly elevenen emlékszem arra a virágillatú tavaszi napra, amikor a faluban csak az asszonyok meg a gyerekek maradtak, a férfiak pedig a mezőkön életet vetettek. A langyos melegben anyám ott ült a tornác előtt a padon, és hímzett. Gyönyörűen varrt, egyik virág a másik után bontogatta a szirmait, mintha megbűvölte volna a tűt s a fonalat. Mozdulatlanul álltam, ujjait, feszes, finom kézfejét figyeltem, ahogyan egymásba szövi mozdulatait. Élvezni akartam, ízlelgetni ezt a meghittséget; szerettem volna mélyen beszívni a nyugalmat, és azt hinni, hogy anyám csakis miattam ült ide feltárni féltett titkát, varázslatának rejtelmét.
    „Eridj dógodra, ne tátsad a szádat!” – sipított anyám. És úgy rezzentem össze, mintha tarkómon talált volna egy kő. A virágillatú tavaszi nap nem hozott túl sok szerencsét nekem. Aznap este tudtam meg, hogy reggel elvisz anyám Rosenfeldékhez cselédnek. Apám nem mondott semmit, szótlanul felállt, és kiment az udvarra. Úgy tett, mintha számba venné addigi munkámat a veteményeskertben. Valójában keserűsége elől menekült…
Kora reggel megjelent Szándu a lovas szekerével, és elindultunk Sármásra Rosenfeldékhez. Szándu tőlünk a harmadik házban lakott feleségével meg két fiával, és bár román volt, jól beszélt magyarul. Sok évvel azután, hogy – ki tudja miért – vonat elé vetette magát, azt kezdték pletykálni az asszonyok a faluban, hogy amikor az apám napokig a havasokon dolgozott, titokban ez a román ember átjárt anyámhoz.
A nap már fénylett a dombok fölött, amikor megálltunk egy hatalmas, boltíves kapu előtt. Anyám megfogta a kezemet, és szinte húzott maga után. Görcsösen oldalamhoz szorítottam batyumat, és beléptünk a kapun. Ott ült az udvaron a foszladozó kárpitú karosszékében egy cserzett arcú, sűrű szemöldökű, szakállas férfi. Kicsi, kerek szemeivel vizslatott, láthatóan elégedetten. Bólintott, mire anyám odatolt az orra elé, és otthagyott. Otthagyott dolgozni, szolgálni.
Este, amikor a halk szavú, beteges kinézetű Rosenfeldné bekísért a cselédszobába, és ottmaradtam egyedül a darab kenyérrel, meg a gyertyacsonkkal, a nyitott ajtónál egy árny jelent meg aszott testű öregasszony képében. Félénken rám nézett, és miközben botjával hevesen hadonászott, suttogni kezdett. Keveset tudtam románul, annyit viszont megértettem az öregasszony mozdulataiból, hogy menjek innen. Riadtan húztam meg magam a sötét, dohos, kis cselédszobában. Soha addig nem hajtottam fejemet álomra egyedül. Nem tudtam aludni, hiányzott a húgaim szuszogása, a párás, tejszagú leheletük. Úgy éreztem, mintha a dohszag ólomként nehezedne a mellkasomra. Fulladoztam. Féltem. Akaratlanul is összerezzentem minden neszre. Úgy tűnt, mintha órák óta összekucorodva feküdnék a priccsen. Felálltam, és a holdfényben elindultam a latrinára, amikor az ajtó nyílásán megpillantottam a halovány gyertyafénynél Rosenfeldet. Jött felém. Egyik kezében a gyertyát tartotta, a másikban egy lapos, fehér, zománcozott tálat, amelyen egy üvegfecskendő csillant meg. Ijedtemben visszaléptem, becsuktam az ajtót és bereteszeltem. Erős ajtókopogás törte meg a sötét éjszakát, de nem mertem megmozdulni. Ott virrasztottam a priccsen guggolva, lidérceimmel viaskodva pirkadatig.
Amikor már látni lehetett a kertek halvány körvonalait, magamra kaptam vastag hárászkendőmet, és batyumat görcsösen oldalamhoz szorítva kiosontam a házból. A kerteken át elértem az utcát, és elindultam haza. Gyalog, mezítláb. Az éhség, a szomjúság, meg a köves út addig gyötörte a testemet, míg végül legyőzött. Azon vettem észre magam, hogy egy út menti diófa tövében lágy esőcseppek gördülnek végig az arcomon és csupasz nyakamon. Hosszasan sírtam – megéreztem tehetetlenségemet. Imádkozni kezdtem. Ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy Isten egyszülött fia cserbenhagyott, hogy az égiek nem akarják meghallani egy kétségbeesett gyerek hangját.
Visszafordultam hát Rosenfeldékhez megtörten, legyőzve. Egy arra járó öreg megszánt, és fölengedett a lovas szekerére; így értem el estefelé Rosenfeldék házát. Megálltam a barátságtalanul tátongó, sötét kapualj előtt, és beleborzongtam, amikor megpillantottam a vészjósló öregasszonyt. Botjára támaszkodva úgy bámult rám, mintha soha nem látott volna. Bizonytalan léptekkel indultam hát a kapualjon befelé. Az öregasszony az udvaron át, egészen a konyha ajtajáig követett; nem mertem hátranézni, csak a botja tompa kopogását hallottam.
Nem, dáde, nem! Édest akarom!” – szaladt ki az udvarra egy szipogó, ébenfekete hajú kisfiú. „Mózi!” – kiáltott utána egy férfihang. Rosenfeld volt, felismertem. Ott álltam a félig nyitva maradt konyhaajtónál; nem mertem belépni. Láttam, ahogyan távolról végigmér a kisfiú, és a tekintete megakad a mezítelen lábfejemen. Barátságosnak tűnt. „Te ki vagy?” – kérdezte. „Csuri” – és belepirultam remegő hangom hallatán. „Nem hallottam soha ezt a nevet” – mondta Rosenfeld. Nem tűnt mérgesnek; meglepettnek sem. „Látom, visszajöttél!” –, s közben apró szemeivel ugyanúgy vizslatott, mint első alkalommal. „Mégiscsak akarsz dolgozni? Na, menj! Menj a konyhába, Jula elmondja, mit kell csinálni.” Jula a család jobb keze volt – fiatal, életerős, vidám menyecske; bejárónő, bizalmas és társalkodónő egy személyben. A konyhában serénykedő, nagytestű Julától kaptam egy darab hideg puliszkát, hogy enyhítsem éhségemet – látta, hogy ennivalóért könyörög a testem.
Hetek, hónapok teltek el, amikor azon vettem észre magam, hogy elfelejtettem félni. Magamra hagyott a félelem. Ez akkortájt történhetett, amikor Rosenfeldné rosszul lett. Julának aznapra kimenője volt, és Rosenfeld engem kiáltott a hálószobájukba. A felesége begörcsölt végtagokkal, verejtékezve feküdt az ágyban, és elhaló hangon nyögött. Rosenfeld utasítására megfogtam az asszony karját, és amennyire csak tudtam, magamhoz szorítottam. Ekkor vettem észre az éjjeliszekrényen a fehér, zománcozott tálat a fénylő üvegfecskendővel. Rosenfeld megfogta a fecskendőt, és injekciót nyomott az asszony vénájába. Mire az utolsó csepp is eltűnt a fecskendőből, az asszony rohama csillapodni kezdett. „Mózi ne tudja meg!” – súgta Rosenfeld, és elszégyelltem magam egykori gyerekes képzelgéseim miatt.
Mire kezdtem megbarátkozni új életemmel, egyszerre minden összezavarodott körülöttem. Julától megtudtam, hogy ismét gyülekeznek a háború vészjósló felhői, Rosenfeldnét pedig ez a félelem egyre erősebben megbetegíti. Eleinte a téli, jeges vízbe mártózás segített ugyan az asszonyon, de csak ideig-óráig. Most már csak az erősebb gyógyszerek hatnak – mintha érezné a közeledő vészt. Szinte alig értettem, hogy miről beszél Jula, hogy miért csak őneki szabad kora reggel kimenni a piacra bevásárolni, és hogy Rosenfeldék élete már nem a szabadságról szól, hanem a túlélésről, a félelem leküzdéséről. „Mózi semmiről sem tud – az apja azt akarja, hogy vidám legyen!” – suttogta Jula. De hogyan lehet boldog egy gyerek, ha az anyját csak néha láthatja egy lesötétített szobában? Miért legyen vidám, ha nem érintheti meg az arcát a meleg anyai kéz? És eszembe jutott a keszkenőjébe rejtőző anyám, aki elválasztott az otthontól, és idegenek házába taszajtott. Néma lettem, és világtalanul bámultam Jula pirospozsgás arcát. A fájdalomtól a sírás a torkomat szorongatta – Jula átölelt, magához szorított, és hagytam, hogy puha, húsos tenyerével letörülje arcomról a könnyeket. Ezek a pillanatok édesebbek voltak az anyámmal töltött éveknél is. Jula szeretete, életereje olyan erős volt, hogy mindenkit áthatott; csordultig telt vele az egész Rosenfeld-ház.
A következő év beárnyékolta mindenki életét. Jula apját és öccsét, Pityut behívták a hadseregbe; kivezényelték őket a frontra. Így Julának haza kellett költöznie. Semmit sem bízott a véletlenre – mindent megtanított, amit csak tudni kell a Rosenfeld-ház szokásairól. Elmondta, hogy figyeljek a padlóra, mindenhol, mindig tiszta legyen – Rosenfeldné nem bírja elviselni a pecsét vagy a por látványát, és havonta kenjem át lenolajjal. A kenyértésztát erőteljesen dagasszam, csapkodjam a dagasztóteknő falához, hogy hólyagosodjon, mert csak így lesz igazán puha a kenyér. Jula még azt is megtanította, hogyan kell a kemencét befűteni a kenyérsütéshez. Napokon keresztül magyarázta, hogy a puskapor szagú reggeleken miként lehet bevásárolni a piacon, hogy csak keddenként van friss hús a hentesnél, hogy sötétedéskor ne menjek utcára, de ha mégis, akkor az utcai ellenőrzéskor mit kell mondanom. Most is előttem van, ahogy az elválás előtti percekben is rendez, pakol és útbaigazít.

***

    Szürke, hűvös, nyirkos a reggel. A ház néma, élettelen.
A kapu előtt kordon. „Tilos bemenni!” – kiáltja egy katona. „Rokon?” – kérdi, és erőszakosan megragadja a karomat. A kosaramat elejtem, s a néhány szem krumpli szétgurul. „Nem vagyok rokon. Takarítani jöttem.” – hebegem, és valami régi érzés kerít a hatalmába. A félelem. Ismét remegek, a torkom elszorul, és rettegésemben hírtelen megszólal Jula. Zavarodottan nézek körül, sehol sem látom őt, de mégis mintha hozzám beszélne: „A segítség nem bűn. Egyszer meg fogod érteni.” Így váltunk el, és egy pillanatig még a hajának levendulaillatát is érzem, ahogy átölel. „Zsidó?” – és idegesen megrángatja a karomat a katona. „Nem vagyok zsidó. Jöttem takarítani.” – hebegem ismét. „Na, azt nem kell. Ezek már elutaztak.” – röhög a katona, és tovasétál.
Elhagytak! Nélkülem mentek el! Értetetlenül bámulok a katona után, és minden erőmmel igyekszem megszólalni: „Rosenfeldné ki sem mozdult a szobájából egy éve. És Mózi? Őt is magukkal vitték?”
    Kavargó gondolataimmal, félelemmel és dérrel átitatódva elindultam haza. Gyalog. Az éhség, a szomjúság meg a köves út gyötörte ismét a testemet, de tudtam, hogy most erősnek kell lennem. Sötétedéskor egy erdőszéli boglya tövébe húzódtam; s akárcsak a vadak, befészkeltem magam a szénába. Virrasztottam és remegtem – hol a repülők süvítettek el felettem, hol Rosenfeldék jutottak eszembe. Lelkemet a fájdalom mardosta, mert magára hagytam Mózit, őt, aki a legjobban ragaszkodott hozzám. Tompult kábultságomban hallottam még csilingelő gyerekhangját, s láttam, ahogy önfeledten játszik karikájával – szinte éreztem apró kezét, amikor megfogott, és vitt magával megmutatni gyerekkincseit a ház mögötti kis rejtekhelyén.

***

   Kora őszi, vasárnap délután Hévíz főterén ücsörgött Csuri az árnyas fák alatt egy padon. Félhangosan egy gyerekdalt dúdolt, miközben álomba ringatta a gyerekét a babakocsiban.
A főtér kihalt volt, s az egyhangúságot csak néha szakította meg egy-egy kisebb gyerekcsoport visongása. Úgy tűnt, mintha a semmiből előkerült volna egy férfialak, és pont őfelé tart. Nem, nem tévedett Csuri; a férfi őt figyeli, és egyre közeledik – már az arca is jól kivehető: sápadt arcú, sűrű szemöldökű, ősz, szakállas férfi. Kicsit tétovázik, de léptei felgyorsulnak, Csuri mellé ér, és átöleli őt. Csuri erőteljesen bontja le testéről a remegő karokat, riadtan tolja el magától az idős férfit.
Elnézést! Csuri, ugye? – kérdi könnyes szemmel a férfi.
Igen, de maga kicsoda?
    – Mendel, Rosenfeld Mendel.
   – Istenem! – mondta, vagy inkább csak gondolta Csuri, és meredten nézett a könnyes szemekbe.
Szótlanul ültek egymást figyelve ugyanúgy, mint amikor először találkoztak a sármási Rosenfeld-ház udvarán sok évvel ezelőtt. Az egykor magabiztos férfi, aki elé odatolta Csurit az anyja, és otthagyta szolgálni, most megtörten ült siratva múltját, életét, feleségét s egyetlen reményét, Mózit.
Átutazóban vagyok – folytatta Rosenfeld. A szülői házat kerestem meg. Mi valójában hévíziek vagyunk… Kisfiú? – mutatott rá a babakocsira.
Kislány – mondta kissé zavartan Csuri. Ilona, akárcsak én – mosolyodott el.

2018/4. KÖZÉLET

Nagy László

Nógrád a népességcsökkenés és az elvándorlás fogságában

A népesség csökkenésének és szerkezetváltozásának főbb okai és egyes kö­vet­kez­mé­­nyei Nógrád megyében címmel lesújtó statisztikai számadatokat tartalmazó írást tett közzé Baráthi Ottó tollából a Palócföld 2018/1. száma. „Csak ab­ban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” – W. Chur­chill­nek tulajdonították (állítólagosan minden alap nélkül) a gyakorta idézett mon­dást, de legyünk „nyugodtak”, a Baráthi által közzétett KSH szám­ada­tok valósak, Nógrád megye a legfontosabb mutatók többségében se­reg­hajtó vagy a megyék között az utolsó helyek egyikét foglalja el.

Kedvezőtlen demográfiai adatok, öregedő lakosság, közel négy évtized alatt 20%-al csökkenő népesség, kedvezőtlen „korfa”, gazdasági tel­je­sít­mé­nyek visszaesése, egyes falvak elnéptelenedésének veszélye, növekvő el­vándorlás, hosszan lehetne sorolni az alapvető gondokat, amelyeket írá­sa érint. Azonban a kedvezőtlen tendenciákkal Nógrád nem áll minden té­ren egyedül, az ország számos megyéje, régiója küzd csökkenő né­pes­ség­gel, elvándorlással. Ami azonban Nógrádot illetően kifejezetten nyug­ta­lanító, hogy a leszakadás a legtöbb mutató tekintetében növekszik, alig-alig találni olyan táblázatot, rangsort, amelyben sikerült a megye po­zí­ció­ján a „társutasokhoz” képest javítani.

A témák tehát időszerűek, különösen a demográfiára vonatkozó, amely­re egyéb­ként politikai színtéren is kiemelt figyelmet kíván fordítani az el­kö­vet­kező években a kormány, stratégiájának középpontjában áll majd a né­pe­sedés kérdése. Van némi remény rá, hogy a különböző tá­mo­ga­tásokkal, ked­vezményekkel sikerül elősegíteni a gyermekvállalási kedvet (Nóg­rádban is), de érdemi megyei demográfiai előrelépés csak akkor va­ló­sulhat meg, ha más megyékhez képest jóval több gyermek születik, te­hát a nevezetes „ol­ló” szárai egymáshoz közelítenek, és nem el­tá­vo­lod­nak.

Ami az elvándorlást illeti, a kép azonban összetettebb és politikai-gaz­da­sági érdekek szempontból sem fekete-fehér. A hátrányos régiókból, a ne­hezebb élet- és megélhetési körülmények elől a centrum felé mozgás, mint tudjuk, nem újkeletű, mondhatni természetes folyamat, kisebb-na­gyobb intenzitással hazánkban és a nagyvilágban is megtapasztalható a je­len­ség. Az egyén érdekére, szándékára pedig gyakran a tőke is „rájátszik”, ha gazdasági érdekei éppen azt kívánják, örömmel fogadja – a nagy­po­li­ti­ka rákacsintásával – a belső elvándorlást. Meggyőződésem, aligha vár­ha­tó, hogy a gazdasággal összefonódott (mindenkori) hazai politikai elit eze­ket a belső folyamatokat érdemben akadályozza, maximum kritikus hely­zetben bizonyos korrekciós intézkedéseket hozhat (kiemelt fej­lesz­té­sek, egyedi támogatások stb.) Hozzátehető, az elvándorlás mértékét kor­ri­gálja, hogy Magyarországon sohasem volt erős a belső mobilitás. A gaz­da­sági szakemberek évtizedek óta hangoztatják azt a kritikát, a magyar em­ber nem hajlandó a mobilitásra, hiába kínál jobb élet- és megélhetési kö­rülményeket egy-egy régió, nem, vagy csak kis számban kész el­moz­dul­ni lakóhelyéről. A lényeget illetően a belső elvándorlás tendenciája a dön­tő, ezért a helyi, megyei döntéshozóknak, a gazdaság lokális sze­rep­lői­nek és a „maradóknak” kifejezett érdeke (lenne), hogy az élettér a hosszú időtávot tekintve ne ürüljön ki olyan mértékben, hogy az már a he­lyi gazdasági érdekeket, a jövőbeni megélhetést, a szolgáltatásokhoz va­ló hozzáférést ellehetetlenítse. Valójában a népességfogyással járó leg­na­gyobb veszély, hogy egy bizonyos szint alatt fenntarthatósági prob­lé­mák­hoz vezet. Amire a szakemberek országos szinten figyelmeztetnek, igaz egy-egy járásra, megyére is, a lakosságszám csökkenése rontja a ver­seny­képességet, megdrágítja az infrastruktúrát, a nyugdíjrendszer, az egész­ségügyi ellátórendszer fenntartását. Erre már több téren sze­rez­het­tek tapasztalatokat az érintett települések, polgárok, nyilván nem olyan mér­tékűt, amit a jövő rejthet magában.

A palóczokról – ahogyan eleink látták

Nem vitatható, erőforrásait, gazdasági erejét, egyéb lehetőségeit te­kint­ve Nógrád sohasem tartozott a megyék élvonalába, sőt még kö­zép­me­ző­nyé­be sem. Az okok között nem elhanyagolható a szellemi erőtér, a kul­tu­rális beágyazottság gyengébb foka, a megye jelentős írói, költői, tu­dó­sai, művészei csak árnyalni tudták ezt a negatív helyzetet (itt a kulturális ki­fejezést széles értelemben használom, beleértve a társadalmi, politikai ki­terjesztést is.)

Márpedig számos mai hátrány forrása ezekben (is) keresendő, nem el­fe­lejtve, hogy az önszerveződés, az együttműködés, az ön- és társadalmi ér­dekek érvényesítése, „artikulációja” terén sem jeleskedett a palócság, ez­által a megye. Természetesen ez az általánosítás csak hosszú időtávon és földrajzi meghatározottság nélkül értendő. A részbeni bezártságnak vi­szont igen fontos pozitívuma is volt és van mai is, hogy a palócság meg­őriz­te vallását, hagyományait, mindazt, amire szellemi, erkölcsi téren tá­masz­kodni tud.

A fenti összefüggésből indulva, először is ki kell térni a palócok lel­kü­le­té­re, származására, területi elhelyezkedésére. A mai helyzettel való szem­be­nézéshez mankót kaphatunk, ha a palóc néplélek megismeréséhez, meg­értéséhez kissé hátrébb lépünk, ehhez az előző korok gondolkodói ad­ják a legjobb segítséget.

Hiszen milyen a palóc ember?

…dolgos, józan gondolkodású, természetes eszű nép. Azt szokták rá mondani: ele­ven, mint a kéneső, pedig hát lassan cselekvő, flegmatikus…a külvilágból nem hat rá sem­mi… A palócok becsületesek, törvénytisztelők. Szeretnek tanácsot kérni, de a ma­guk eszén járnak… Észjárásuk furfangos, okoskodó, e tekintetben nagyon ha­son­lítanak a székelyekhez. A palóc is, mint általában a magyarság, önérzetes egész az arisztokratikusságig: jó módjában rátartó… A palóc családi élete mintaszerű. Er­kölcsi életük is példás…

Sommásan így jellemezte a palócságot az Osztrák–Magyar Monarchia írás­ban és képben c. monumentális munka[1] egyik szerzője. Egy pár évtizeddel ké­sőbbi írás[2] pedig már a helyben maradás, népszaporulat tekintetében hoz pél­dát, hiszen …kevés olyan palóc falu van, mint Mátraverebély, ahol 1200 lé­leknek csak 12 házhelye van. Az ilyen földnélküli faluból aztán nemcsak aratni jár­nak el a la­kosok, hanem messzeföldre sommásnak is. Az asszony sokkal jobban húz a szü­lő­föld­jéhez, mint a férfi. Ezek között nagyon divatba jött az Amerikába va­ló ki­ván­dor­lás, de asszony csak nagyritkán szánja rá magát, hogy az ura után men­jen. Egyke ugyan még nem dívik a palócok között, de a jómód itt is mindinkább kez­di terjeszteni ezt az átkot, ami idáig nem igen fért meg a palóc fehérnép jó, szép er­kölcsi fel­fo­gá­sá­val… A leányok igyekeznek általában 15–16 éves korukban férj­hez menni, mert a 18. évében levő már a legtöbb helyen vénleány s csak kevés olyan hely van, mint Ve­re­bély, ahol 25 éves leánynak sem szégyen lenni. A legények szin­tén besorozásuk előtt há­za­sodnak meg s néha nevetségesen gyerek házaspárok ke­rül­nek össze.

Rusznyák Gyula: Hegyközi palócok c. írása[3] a palócság életmódját már a történeti helyzet és a környezet függvényének szélesebb összefüggésébe hoz­­ta. Szerinte településhelyük megválasztásánál kifejezésre jutott a …sok­­szoros csatavesztés, hajszoltság folytán előállott lelki felőröltség és bi­zony­ta­lan­ság szorongó érzése is, melyben Ázsiában részük volt. Azért is keresték az erdőktől vé­dett hegységalji részeket. Azonban itt sem érezték magukat biztonságban, „to­vább­sod­­ró rohamoktól” tartottak. Önbizalom és biztonságérzet csak akkor tért vissza, mi­­kor már templomaik megépítésére kerülhetett sor, amelyeket a falvak fölött emel­ke­dő dombtetőkre helyezték.

Azonban a tartós biztonságérzet mélyreható – és nem éppen pozitív – vál­­tozásokat hozott a palócság közösségi életében. Rusznyák szerint: …meg­­lazult az összetartozandósági érzés, a törzsek, hadak jelentősége eltűnt és az egyes családok érdekkörére aprózódott a falu. Megindult a primitív társadalmakat jel­lemző szélső individualizációs folyamat, ki-ki elhatárolván magát fizikailag és lel­ki­leg szomszédaitól. Féltve őrizte mindenik jószágát, földjeit és hírnevét, melyen, ha csor­ba esett, megindult az ellenségeskedés a nélkül, hogy a nézeteltérésekben pártatlan íté­lő számításba jöhetett volna. Ki-ki maga intézte dolgait elfogultan és a vég­ki­me­rü­lé­sig. Sőt a palócföldön annyira divatos vérbosszúk egész családokat és nemzedékeket ir­tottak ki. Még a közigazgatás és rendészet megszervezése után is sok ideig ér­tet­le­nül és ellenségesen szálltak szembe a hatalom képviselőjével palóc földön.

Meglepő, hogy ez a helyzet még a XX. század első évtizedeiben is jel­lem­ző volt, hiszen az írás 1940-es megjelenésekor ezt írhatta a szerző: …bi­zony még ma is erősen kirajzolódik a nép gondolkodásmódján. A palócok és a ha­talom viszonyának alakulását jól példázhatják Rusznyák ezen sorai is: …a közigazgatás ma már megfelelő korlátok közé tudja kényszeríteni őket, teljesen vissza­húzódnak a közügyektől és „úgyis az lesz, amit az urak akarnak” jelszóval tel­jes passzivitásba burkolóznak. De azért néha még ma is kirobbannak az in­du­la­tok, különösen a palócföldön oly nagyjelentőségű kántorválasztásoknál. Sokszor tett­le­gességre ragadtatják magukat, vagy valami szabotázsszerű dolgokat eszelnek ki. Nem egy faluban előfordult, hogy tömegesen tértek ki, csak azért, mert nem az ő je­lölt­jük győzött. A palócság pozitív jellemtulajdonságaiból vendégszeretetét, anya­gi lehetőségeit pazarlásig meghaladó vendéglátást (különösen es­kü­vő, búcsú idején) emelte ki a szerző, hiszen …az a nép, mely a legnehezebb em­beri munkát, az aratást kenyéren, zöld uborkán, paprikán, paradicsomon élve nó­ta­szóval végzi, tud dúskálni is, ha „ideje gyün”.

A szécsényi Pintér Sándor[4] A palóczokról című művéből Mikszáth is sze­mezgetett, idézve, hogy a palócok „ötvenegy települést laknak, csak föld­mű­ve­léssel foglalkoznak, más mesterségre nincs hajlamuk.” Ami a demográfiát illeti, a „nagy palóc” a műveiben gyakran alkalmazott jövőbelátást is meg­kí­sér­li, hiszen …a palócok, ez originális népfaj, mely szaporátlanságánál fogva most ki­ve­sző­ben van, egy-két század múlva csak nyoma lesz, hogy volt, most elnyelik a he­gyek, il­letőleg a titok, akik közé be van ékelve, s akik folyton terjeszkednek, úgyhogy né­mely pa­lóc falu már csak a Harmos Statisztikában[5] létezik.[6] Tehát az 1880-ban meg­je­lent írás alapján kb. még hat évtizede lehet a palócságnak a túl­élés­re, de job­ban tesszük, ha ezt a jövendölést az író túlzásai közé so­rol­juk.

Az idézetek, gyakorta szubjektív gondolatok közzététele nem arra szol­gál, hogy a palócság egynéhány kevésbé előnyös tulajdonságára, sőt egé­szé­ben a palóc néplélekre vezessem vissza a megye mai, korántsem szív­de­rítő folyamatait. Viszont a régebbi korok negatív jelenségeinek több­sé­ge – közéleti passzivitás, innovatív gondolatok hiánya, önszerveződés el­ma­radása, egyéni és nem közösségi megoldások, a vezetőktől való tá­vol­ság­tartás – bizony a mával is kapcsolatba hozhatók, bármennyire is ala­kult, módosult az elmúlt évtizedek társadalma.

Demográfia – elvándorlás, erős kölcsönhatások

A születésszámot gyakorta összefüggésbe hozzák egy adott ország, ré­gió gazdasági állapotával, az életminőség alakulásával. Ahol jobbak az élet­kilátások, ott több, ahol bizonytalan vagy éppen kilátástalan a család jö­vője, ott kevesebb gyermek megszületése prognosztizálható, hallhatjuk gya­korta ezt az álláspontot. Ha ez ilyen egyszerű ok-okozati összefüggés len­ne, akkor a legfejlettebb ipari országokban a gyermekszaporulatnak a leg­magasabbnak, a harmadik világ országaiban a legalacsonyabbnak kel­le­ne lennie (szintúgy, mint pl. hazánkban a roma lakosság esetében). Ho­lott a helyzet inkább fordított. Ráadásul a gyermekvállalással kapcsolatos dön­tések szinte titokzatos egyéni elhatározások folyományai, egyértelmű vá­­laszok, biztos receptek a felmerülő „miértekre” aligha adhatók. Egy-egy ország által hozott társadalompolitikai intézkedések sem adhatnak biz­tos megoldást a születésszám növelésére, sőt egyes külföldi példák bi­zo­nyítják, negatív hatással is járhat egy erőteljes külső behatás. Az utóbbi évek javuló hazai gazdasági eredményei sem voltak jelentős érdemi be­fo­lyás­sal a születésszám növekedésére, bár kétségtelen, bizonyos el­moz­du­lás tapasztalható. Viszont ezek hatásait rövidtávon nehéz mérni, az ered­mé­nyek hosszabb időintervallum alatt jelentkezhetnek, ha egyáltalán – mond­ják a szakemberek.

         Másrészről, az önmegvalósítást, életélvezetet sikeresen sugalló szlo­ge­nek, az átformált társadalmi közhangulat eleve akadály a gyer­mek­vál­la­lás­ban, hiszen mindezek ellentétesen rezonálnak az állami szándékokkal. Sze­mély szerint könnyebben azonosulok azzal a nézettel, hogy a de­mog­rá­fiai adatok ott alakulhatnak pozitívan, ahol az utódra a család jövőbeni fenn­tartásában, a munkamegosztásban, jövedelemtermelésben eleve épí­te­nek, számítanak. Nem lehet kétséges, a nyugati civilizáció (de az sem egy­ségesen) éppen gazdasági fejlettségénél fogva láthatóan nem szorul ilyen jellegű segítségre, nem úgy, mint a szegényebb országok. Globális te­kintetben, ha ennek az álláspontnak lehet is alapja, de egy-egy országon be­lül ennél árnyaltabb a kép. A kisebb-nagyobb közösségekben már job­ban érvényesülnek a gazdasági, környezeti, kulturális, életmódbeli stb. szem­pontok különbözőségei, így a jelen és a jövő életkilátásai keverednek az átöröklött életfilozófiák, szokások, hagyományok „berögzült” szem­pont­jaival, nézeteivel.

Immár Nógrádra fókuszálva, a kedvezőtlen gazdasági kilátások, a helyi tár­sadalom ellentmondásai, a jövő iránti bizalom hiánya, a kisebb-na­gyobb közösségek pozitív szemléletének, kisugárzásának elmaradása, a szel­lemi javakhoz való hozzáférés korlátai, a nivellálódó kulturális, élet­mód­beli különbözőségek játszhatnak kiemelkedő szerepet az egyének, csa­ládok döntésében, hogy életüket nem gyermekáldással, ill. mégsem szü­lő- ill. lakóhelyükön kívánják berendezni. Ha a születésszám és az el­ván­dorlás okai között a társadalomtudósok tesznek is különbséget, de kér­déskörünk két területét jelképesen összevonhatjuk, hiszen ezekben je­len­tősen több a kapcsolódás, mint az eltérés.

*

Nógrád népességét, demográfiájának alakulását Baráthi Ottó írása ala­po­san körbejárta. Ennek némi kiegészítésére egy tanulmányra hi­vat­ko­zom, ez a jövőt tekintve figyelmeztető előrejelzés[7] a járások né­pes­sé­gé­nek alakulását 2011–2015 időintervallumára mérte. Nógrádban a rétsági és szécsényi járásoknál 15–30%, a balassagyarmati, salgótarjáni, pásztói, bá­tonyterenyei esetében 30% feletti csökkenést prognosztizál, sőt utóbbi ese­tében ez 50% értéket is elérheti (szomorú vigasz, hogy a gönci, tabi, kom­lói, bácsalmási, sátoraljaújhelyi járások is osztozhatnak sorsában). En­nek alapján szinte reménytelennek nevezhetnénk a helyzetet, ráadásul má­gikus megoldások, hogy a megye hogyan tudna kitörni a demográfia-el­vándorlás ördögi köréből, nem adhatók, mert azok külön-külön nem, max. komplex egységében hathatnak.

A következőkben azokra a sarokpontokra kívánok utalni, amelyek ok­ta­tás-kultúra, gazdaság, élettér (életminőség, környezet, lokalitás) szem­pont­já­ból összegezhetők, és amelyek gyermekvállalás/helyben maradás/elvándorlás dön­téseiben motiválhatják vagy éppen kihatásaikkal befolyásolhatják a me­gye polgárait.

1. pillér – oktatás-kultúra

Szükségtelen részletezni, hogy az oktatásnak, kultúrának milyen meg­ha­tá­rozó szerepe van a kisebb-nagyobb közösségek életében, jövőjében és ho­gyan hat mindez a gazdaságra. Ami Nógrádot illeti, a gondok már en­nél a pillérnél, az alapozásnál jelentkeznek, a számok révén egy­ér­tel­mű­nek látszanak a negatív tendenciák.

Óvodai nevelésben, iskolai oktatásban részesülők
(nappali oktatás – Nógrád)[8]

Tanév 2001/2002 2011/2012 2012/2013 2013/2014 2014/2015
Óvodás gyermek 7247 6591 6416 6158 5903
Ált. isk. tanuló 20541 15580 15327 15239 15021
Szakiskolai és spec. szakiskolai tanuló 2093 2475 2353 1993 1701
Szakközépiskolai tanuló 4327 3738 3455 3225 2869
Középiskolai tanuló 7272 6919 6394 5861 5393
Összesen 41480 35303 33945 32476 30887

A lefelé nivellálódó számadatok többségét a csökkenő lakosságszám in­do­kolja, de nem mindegyiket. Egy ugyanott megjelent másik KSH ki­mu­ta­tásból példaként a 2014/15. tanévet kiválasztva képet kaphatunk arról, hogy az általános iskolát végzett (vagy az iskolaévek egy részét végzett) 15 021 tanulóból 4901 fő minősült hátrányos helyzetűnek (tehát szinte min­den harmadik), sőt 3449 gyermeket halmozottan hátrányos hely­ze­tű­nek soroltak be. Így nem meglepő, amint arról a táblázat árulkodik, hogy a diá­kok harmada nem folytatta tanulmányait az általános iskola után. Nyil­ván a hátrányos helyzetűek mögött alapvetően a roma tanulóifjúság áll, szü­leik, családjaik szegregálódása pedig a következő évtizedekre is elő­re­ve­tí­ti a tendenciákat. A roma népesség nógrádi számarányából kö­vet­kezhet, hogy a 2013/14-es tanévben a hátrányos helyzetű tanulók ará­nya az ál­ta­lá­nos iskolákban Nógrádban országos szinten a 15. leg­rosszabb volt.

A fenti számokon túl informatívabb, ha országos kitekintést teszünk. A 2013/14-es tanévben a középfokú, nappali képzésben résztvevő tanulók 1000 lakosra vetített aránya egyértelműen az utolsó helyet jelentette Nóg­rád­­nak. Nem jobb a helyzet, ha az arányt csak a gimnáziumi tanulókra vizs­gál­ja a statisztika, ez a mutató szintén a 19. helyet jelenti a megyék rang­so­rá­ban.

A felsőfokú oktatás egyetlen megyei képzési helyén 2013-tól[9] szünet állt be, a 2018/19-es tanévben nyílt újra lehetőség arra, hogy az Óbudai Egye­tem Salgótarjáni Képzési Központ és Kutatóhelyén újrainduljon az ok­tatás, ez alkalommal a mérnökinformatikusi alapképzésben. Ezzel men­tesült Nógrád attól, hogy a megyék egyetleneként ne rendelkezzen fel­sőfokú képzési hellyel. Az, hogy a megyében 2013–2018 között nem volt felsőfokú képzés, nemcsak azért minősíthető hátrányosnak, mert he­lyi­eket nem képezhettek, de a más megyékből esetlegesen érkező hall­ga­tó­kat sem tudta vonzani, letelepíteni a megye, lévén, hogy képzési hely hiá­nyában ennek még az esélye is elszállt. Így nem meglepő, hogy a dip­lo­mások aránya a népesség százalékában Nógrádban 12%, országosan a leg­rosszabb adat.[10]

Bár marginálisnak nevezhető, de az alap-, ill. a középfokú fel­nőtt­ok­ta­tás­­ban résztvevő megyei hallgatók száma a 2014/2015. tanévben össze­sen 941 fő[11] volt, tehát mindössze ennyi felnőtt korú részesült a tan­kö­te­le­­zettségi kor utáni képzésben! Még egy beszédes számadat: a köznevelési in­­tézményekben a pedagógusok száma[12] 2959 fő volt, tehát a megye la­kos­ságával – 191 000 fő – összevetve látható az arány, mennyien alkotják a megye értelmiségének dandárját.

E pillér fontos részét képezi a közművelődés is, ezen a téren már po­zi­tí­vabb a kép, bár több mutatóban inkább a stagnálás jellemző, semmint a nö­vekedés. A településeken a könyvtárak száma a 2000. év 122 szám­ada­tá­hoz képest 2014-re 133-ra nőtt, a beiratkozott olvasók létszáma 33 ezer­ről 49 ezerre emelkedett. A muzeális intézmények viszont 14-ről 10-re fogyatkoztak, így ennek arányában csökkent a látogatói kör is. Viszont biz­tatóan emelkedett az alkotó művelődési közösségek tagjainak száma, 3500 főről több, mint a duplájára, ahogy az is örömteli, hogy 2012 óta a me­gyeszékhely immár színházzal rendelkezik, igaz Balassagyarmat tervei kö­zött még továbbra is szerepel a színházterem megépítése.

A negatív tendenciák egyik Achilles-pontját tehát éppen az oktatás-kul­tú­ra terén lehet megtalálni. A folyamatosan csökkenő létszámú la­kos­ság­ból éppen az értelmiség (és a továbbtanulni szándékozó fiatalság) hagyja el legnagyobb számban a megyét, helyükre pótlás alig érkezik, ezáltal ke­vés a szakképzett munkaerő, esély sincs a gyors átképzésekre, hiszen ép­pen a jó fundamentum, sőt gyakran maga a motiváció is hiányzik. Kva­li­fi­kált munkaerő terén fokozatosan kiüresedik a megye, egyfajta ön­ger­jesz­tő folyamatként a szellemi erőtér szűkül.

  1. pillér – gazdaság, vállalkozások, infrastruktúra

Nógrád gazdaságának számos szegmense immár az 1980-as évek óta – te­hát már a rendszerváltozás előtti évektől – lejtmenetben van, ennek alap­vető okai közismertek. A nyugtalanító, hogy mindez szinte meg­vál­toz­tathatatlan fátumként rögzült és az időközben folyamatosan változó gaz­dasági, társadalmi környezethez nem sikerült a csatlakozási pontokat meg­találni sem a politikai, sem a gazdasági helyi szereplőknek. A megye gaz­dasági számadatait és a foglalkoztatottságot tekintve egy-egy friss rész­adat már ad módot némi bizakodásra, különösen, ami az utóbbit il­le­ti. Igaz, ezek jobbára a saját bázishoz mérten tekintendők, tehát a megyék kö­zötti különbségek érdemben alig csökkentek, hiszen a fog­lal­koz­ta­tot­tak száma országosan emelkedett a gazdasági konjunktúra, a köz­fog­lal­koz­tatottak alkalmazása következtében. Pozitív, hogy a regisztrált és mű­kö­dő adóalanyok mutatója 2016-ra az előző évhez vi­szonyítva 1,4 szá­za­lék­kal nőtt, 2018 I. negyedévére a munkanélküliségi ráta 7,4%-ra csök­kent, ezzel már három megyét sikerült megelőzni. Ugyanakkor a nyil­ván­tar­tott álláskeresők aránya még mindig Nógrádban a legmagasabb (8,7%), az országos átlag több mint duplája!

A társasvállalkozások és a beruházások terén már lehangolóbb a kép. 2017-ben az egy lakosra jutó beruházások értéke (148 000 Ft) a megyék rang­sorának végét jelentette, szintúgy, mint az egy lakosra jutó építőipari ter­melés volumene, amely az országos átlag negyedét sem érte el. Az ipari ter­melés valamivel jobban teljesített, itt 12. helyezést ért el Nógrád. Rá­a­dá­sul aránytalanul „féloldalas” a megye a beruházások szektorait tekintve, 2017-ben a Nógrád megyei székhelyű gazdasági szervezetek 28 mrd Ft ér­tékű beruházásaiból az ipar 16 mrd Ft értéket képviselt. Így minimális ér­tékűnek nevezhetjük azokat az invesztíciókat, amelyek a humán, egész­ség­ügyi, infokommunikációs, pénzügyi, vendéglátóipari, művészeti-sza­bad­idős területeken valósultak meg, tehát a speciálisabb innovációt igény­lő szektorokban. Jellemző, hogy a nem-ipari beruházások együt­te­sen is csak kevéssel haladták meg a közigazgatási jellegűeket, tehát job­bá­ra az államhoz kapcsolódó invesztíciókat.

Az elmúlt évtizedekben a megye mezőgazdaságát legalább olyan nagy vesz­teség érte, mint iparát. Az agráriumban foglalkoztatottak aránya a rend­szerváltozás előtti létszám 10%-ára csökkent, a családi gazdaságok több­sége ellehetetlenült. Az állapotokat jól mutatja a két kulcságazat si­ral­mas helyzete, a kukorica termésátlaga és a sertésállomány terén is utol­só a megye, ráadásul jelentős hátránnyal. Örömteli viszont, hogy egyre több helyi gazdálkodó ismeri fel a kézműves mezőgazdasági termékek for­galmazásában rejlő lehetőségeket, ez – megfelelő koordinációval – jó ki­törési lehetőséget jelenthetne a kisebb-nagyobb közösségek számára.

Az elégtelen gazdasági aktivitást még számos adattal lehetne illusztrálni, így többek között azzal, hogy az 1000 lakosra jutó regisztrált vál­lal­ko­zá­sok száma Nógrádban 126 volt, ennél rosszabb mutatóval csak Borsod ren­delkezett (116)[13], 2016-ban (a 2015. évvel megegyezően) az or­szá­go­san beszedett adó mindössze 0,4 százaléka képződött a megyében.[14] A kül­földi érdekeltségű nógrádi vállalkozások száma is a marginalitás felé mu­tat, a 2008-as 117 céggel szemben 2016-ra immár csak 103[15] cég volt je­len a megyében, országos szinten messze a legkevesebb.

*

A jövőt érintő személyes döntésekben igen fontos szerepet játszik az adott település elérhetősége, infrastruktúrájának állapota. Ma hazánkban min­den harmadik (!) munkavállaló utazni kényszerül munkahelyére, tehát az egyéni vagy a tömegközlekedés formái, a minőség, a gyorsaság, a há­ló­za­tok kiépítettsége egyre nagyobb jelentőséggel bír. A munkahely elérése mel­lett a kulturális eseményekhez, a szellemi javakhoz való hoz­zá­fér­he­tő­ség­ről sem feledkezhetünk el, hiszen erőfeszítései ellenére Nógrád nem tud sem a fővárossal, sem a vonzáskörzete jelentősebb városaival szem­ben alternatívát nyújtani.

A megye vasúthálózata a magyar közlekedésügy mostohagyermeke ma­radt, Nógrád az egyetlen (!) megye, amelynek nincs intercity össze­köt­te­té­se, vasúti szárnyvonalai műszaki állapota évtizedek óta szinte változatlan. A vasúti fővonalakra, a gerinchálózatra (Vácon, Aszódon, Hatvanon át), va­ló eljutás így nehézkesen biztosított, holott éppen a jobb közlekedés ré­vén (is) lehetne a térséget népszerűbbé tenni, vagy éppen az ingatlanok ér­tékét növelni. A közelmúlt ingatlan-boomja éppen a nyugati, déli me­gye­­határ vonalában ér/t véget, holott egy könnyebb, gyorsabb, fle­xi­bi­li­sebb közlekedés megléte éppen ellenkező hatást is kiválthatna. Szomorú, hogy továbbra sem sikerült megoldást találni a vasúti hálózat össze­kap­cso­lására Szlovákia felé, Drégelypalánktól, Ipolytarnóctól vezető egykori szárny­vonalak pedig jó lehetőséget jelentenének a térség gazdasági és ide­gen­forgalmi vonzerejének növelésére. Nehézkesen halad az Ipoly-hidak re­mélt „projekt-sorozata” is, holott a politikai klíma most általában véve is kedvező helyzetet teremthetne a kétoldalú együttműködésnek.

A vasúti hálózatnál némileg jobban segíti a gazdaságot és a mobilitást a köz­út. Bár Nógrádot jelenleg egyetlen kilométer autópálya, autóút sem sze­li át, de a 2A autóút megépítése a szlovák határig, a 21-es főút gyors­for­galmivá történő kiépítése mindenképpen előremutató, e főközlekedési utak melletti települések várhatóan profitálnak mindebből. A megye bel­ső területeinek közúthálózata azonban továbbra is siralmasnak ne­vez­he­tő, remélhetőleg némi forrás juthat ide a Modern Falvak és Kis­te­le­pü­lé­sek kormányzati fejlesztéseiből. Részben a fenti anomáliákból is kö­vet­ke­zik a megye idegenforgalmának alakulása. A kereskedelmi szálláshelyek fé­rőhelyeinek száma országos szinten itt a legkevesebb, igaz, növekedett a szállóvendégek vendégéjszakáinak volumene (2017-re 162 ezerre[16]), de ez léptékekkel kevesebb, mint bármely más megyéé, Nógrád az országos for­galomban utolsóként 0,5%-ot képvisel ezzel. Kevés a mai kor igé­nyei­nek megfelelő szálláshely a megyében[17], amit az is mutat, hogy a teljes for­galomból a külföldiek aránya és vendégéjszakáik száma is elenyésző.

  1. pillér – élettér (életminőség, környezet, identitás)

Statisztikai adatokkal kevésbé demonstrálható a harmadik pillér, az egyén dön­téseiben azonban ezek legalább olyan fontossággal bírnak, mint az ok­ta­tási-művelődési, gazdasági szempontok. „Rejtettségük” el­le­né­re az élet­mi­nőséggel, környezettel, lokalitással kapcsolatos ta­pasz­ta­la­tok vagy éppen a külvilágtól érkező ingerek, sugalmazások folyamatosan hat­nak, és számos eset­ben az elhatározások döntő lökését ezek adják meg.

Az életminőségre eleve hatással van a településszerkezet. A megyét hat vá­ros, 125 falu alkotja, ebből 37 az aprófalu, és miután a né­pes­ség­csök­ke­nés országosan is a falvakban a jelentősebb, ez a szerkezet alapvető be­fo­lyás­sal bír a megye helyzetére. Így azok az ismérvek, amelyeket a szak­em­be­rek marasztaló élettérnek is neveznek – korszerű, elérhető intézményi és infrastruktúra, szolgáltatások minősége, hozzáférhetősége, (jól) élhető la­kó- és pihenőkörnyezetet – éppen a távolság, elzártság, kis méretek, gaz­daságtalan intézményfenntartás stb. miatt az ilyen te­le­pü­lés­szer­ke­zet­ben reálisan nem vagy csak jelentős ráfordításokkal valósulhat/na meg.

A gazdasági racionalitást a szülőhelyhez, a lokalitáshoz való kötődéssel, a kö­zösségi érzés erősítésével érdemes ellensúlyozni. Az alkalmi fesz­ti­vá­lok, fa­lunapok, rendezvények szervezése terén alapvetően dicséret illeti a he­lyi po­litikát, és a polgárok közösségeit, a palóc népi hagyományok be­mu­ta­tá­sa, termékek készítése reneszánszát éli. De nem elhallgatható, hogy a „tö­meg­rendezvényeken” kívüli helyi közösségi, közéleti ese­mé­nyek gyakorta az érdeklődők szűkebb körét vonzzák csak, különösen igaz ez a fiatalokra, így a ráfordított energia és a költségek nem mindig áll­nak arányban a rész­vé­tellel. Ez a faktor már a széles értelemben vett nyilvá­nosság kér­dés­kö­ré­hez kapcsolódik, hiszen a megye, a települései, a pa­lócság kultúrája, épített kör­nyezete stb. népszerűsítése, megjelenítése nem­csak kötődést, lo­kál­pat­rio­tizmust szolgál, helyben maradásra inspirál, ha­nem a „külvilágnak” szó­ló lobbimunka is, ez Nógrád, ez a palóc va­rázs­lat.[18]

A nyilvánosság a polgári öntudat, a civil szervezetek, a szellemi mű­he­lyek erősítésére is szolgál. Az ehhez szükséges médiumok, in­fo­kom­mu­ni­ká­ciós eszközök terén súlyos hiányosságokkal küzd a megye, elég csak utal­nunk a megyei sajtó, periodikák, internetes oldalak szűk körére, azok­ra a forrásokra, ahol az álláspontok, észrevételek (sőt maguk a dicsérendő ered­mények) egyáltalában megjelenhetnek (ezért is érheti dicséret a Pa­lóc­földet, hogy teret ad a téma kifejtésének).

A kilábalás esélyei

Csak ismételhető, egyértelmű és gyorsan ható megoldás, amely a rossz de­mográfiai tendenciákat megváltoztatja, a helyben maradást elősegíti, alig­ha létezik, sem országos, sem megyei szinten. Viszont a cse­lek­vés­nél­kü­liség a meglévő állapotot betonozza be, hiszen a szakemberek szerint a kü­lönbségek spontán módon nem, vagy kétséges időintervallum alatt egyen­lítődhetnek ki. Amint már az előzőekben jeleztem, Nógrádnak a le­ma­radásban vannak tartós társutasai (Békés, Tolna, Szabolcs-Szatmár, Bor­sod), helyzetük annyival azonban nehezebb, hogy a centrumtól való tá­volságuk, így kényszerű elszigeteltségük is nagyobb, mint Nógrádé. Eb­ben az összefüggésben Nógrád pozíciója nem tekinthető re­mény­te­len­nek, sőt meglepő is az említettekkel szembeni leszakadása.

Ami a saját anyagi forrásokat illeti, a megyei önkormányzat egyre ke­vés­bé rendelkezik ilyenekkel, a mindenkori megyei vezetésnek nem, vagy alig van befolyása a tőkebefektetésekre, regionális fejlesztésekre. Ezek mö­gött ki­zárólagosan a multikat, tőketulajdonosokat, az államot, a lob­bi­erő­ket kell ke­resnünk, végrehajtó, intézményfenntartó, keretelosztó sze­rep­re (utóbbi azért nem elhanyagolható!) „kárhoztatva” a megyei érin­tet­te­ket.

Ha a megyei vezetés így a másodvonalba kényszerül is, de kiegészülve a te­lepülésvezetők, helyi, állami, önkormányzati tisztségviselők, kö­zös­ség­szer­vezők, az értelmiség, a vállalkozók, a polgárok illusztrisaival, nekik kel­l/ene együttesen mozgatni és stimulálni a helyi folyamatokat, a három pil­lér elemeit vagy részelemeit (természetesen a hatásköri, törvényi, jogi ke­reteken belül nyílhat erre lehetőség). A megye jelenét, jövőjét konst­ruk­tív együttműködésükkel csak ők tudnák (valamelyest) javítani. Ehhez azon­ban tartós és széleskörű összefogás, tabula rasa-ként a formabontó meg­oldások keresése, elegánsabban: szellemi innováció szükségeltetik, azok a kulcspontok, amelyek hiányát írásom elején a palócoknak fel­rót­tam, hivatkozva egykori szerzők írásaira.

*

Mindenesetre a „riválisok” és Nógrád között egyre markánsabb kü­lönb­ségek mértéke kell/ene, hogy ébresztőt fújjon nemcsak valamennyi dön­téshozónál, hanem valójában a megye lakosságánál is. Hiszen már most is félő, hogy úgy járhatunk[19], mint a késésben lévő utas, egy lassan ki­gördülő vicinális utolérésére sem lesz esély, nemhogy a gyorsulóra való fel­kapaszkodásra.

[1] Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Budapest, 1886. XX. kötet. 183. o.

[2] Báró Nyáry Albert 1923-1924. Jellemvonások a palóc népéletből. In: Eth­nog­ra­phia 34–35. évf. (Népélet I–II.)

[3] Rusznyák Gyula 1940. Hegyközi palócok. In: Bangha Béla (szerk.): Magyar Kul­tú­ra. Társadalmi és tudományos szemle. Budapest, 12. szám

[4] Pintér Sándor (1841–1915) ügyvéd, író, archeológus

[5] Harmos Gábor (1847–1915) jegyző, kir. ítélőtáblai bíró. Utalás a szolgálata alatt kiadott, Nógrádvármegye szervezete és szabályrendeletei c. füzetek statisztikáira.

[6] Mikszáth Kálmán 1970. A palócokról. Mikszáth Kálmán művei 15. Magyar He­li­kon, 81–84. o.

[7] Tagai Gergely: Járási népesség-előreszámítás 2051-ig. 159. o. http://open-arc­hi­ve.rkk.hu:8080/jspui/bitstream/11155/1110/1/tagai_nepesseg_2015.pdf

[8] KSH Nógrád megye statisztikai évkönyve 2014 c. kiadvány alapján össze­ál­lí­tott táblázat

[9] 2001/2002-ben 853 fő, 2011/2012-ben 211 fő, 2012/2013-ban 158 fő hallgató ré­szesült felsőfokú képzésben Salgótarjánban.

[10] KSH Mikrocenzus 2016 https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mik­ro­cenzus2016/mikrocenzus_2016_4.pdf. 15.o.

[11] KSH Nógrád megye statisztikai évkönyve 2014. 106. o. https://www.ksh.hu /epolc/2014/megyevk2014/12/pdf/12_megyeievk2014_05_6.pdf

[12] 2014/15. tanév

[13] KSH – fókuszban a megyék, 2018. I. negyedév. http://www.ksh.hu/docs/ hun/xftp/megy/181/index.html

[14] TOP 50. Nógrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara 2016. évi kiadványa

[15] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_qpk016.html

[16] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_oga011b.html

[17] Javíthat a helyzeten a 2017-ben átadott négycsillagos hollókői Castellum Ho­tel.

[18] Nógrád, a varázslatos világ, a megyei önkormányzat által korábban használt szlo­gent, mára Nógrád, a palóc varázslat mottó váltotta fel.

[19] Jelen írás szerzője erős dilemmákkal küzdött, van-e erkölcsi alapja dolgozata el­készítésére, hiszen érettségi után elhagyta szülővárosát, ráadásul „csak” egy gyer­mekkel és unokával büszkélkedhet. Igaz, távolléte ellenére kapcsolata Pa­lóc­országgal nem szűnt meg, közügyi érdeklődése pedig segítette a téma fel­dol­gozásában.

A Palócföld 2018/4. számában a KÖZÉLET című rovatban megjelent cikk teljes szövege.

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑