Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Szerző

palocfold

Jóna Dávidnak az ez évi 1. számunkban megjelent versére érkezett versválaszok Szentjánosi Csabától és Szokolay Zoltántól. Az illusztráció Makray János képzőművész alkotása.

Jóna Dávid
Attikám

                       „Barátom volt, nem ismertem.”
                                                              Ignotus

December 3. 19.35 perc, Szárszó.
Ami biztos, az maga a tény,
azóta is reszket a sínen a fény,
ahogy ráfolyt egy nagy költő vére,
hiába tesszük a kezünk a világ ütőerére,
a világmindenséget nézzük egy kulcslyukon,
pauszpapír az egyetlen-igaz az albumon.

Logikát keresünk ott is, ahol nincs,
Te mit szólsz ehhez, Attikám?
Hogy nem hallottad, hogy a vonat indul, sikolt, morog?
Hogy beléd mart a két kocsit összekötő vonóhorog?
Lehet, hogy Te sem tudod, mi történt?
Lehet, hogy téged is meglepett,
hogy a sorsod csúnyán rászedett?
Aznap negyedszer mentél át a vonatok között,
estére minden a végsőkig leegyszerűsödött…

Persze volt, hogy incselkedtél a halállal,
de talán Te se gondoltad komolyan,
akkor sem, ha nagyon fájt,
ha sorsod kínozva szeretett,
hisz ilyenkor szép szavakat tettél szikrázó hóra.
Tiszta szívvel leveleket írtál aznap este:
Ignotus, Cserépfalvi, Judit és Flóra.
Jöttél volna Pestre,
ahol díjat kaptál volna, hivatalt,
de egy tehervagon szétvagdalt.

Készen álltál? Kész a leltár?
Kezemre száradt a gyertyaviasz,
Attikám, egy költő ennél szebb halált tervezne magának,
mondd meg kérlek: igaz, vagy nem igaz?


Szentjánosi Csaba

Jóna Dávid költőbarátom versére
Attika 

„Attika”, ahogy barátom
írta a PALÓCFÖLDBEN,
igen, az a bizonyos József –
akinek Mária volt a vers,
Jézus az ihlető,
ez a gyönyörű költő-fej,
ország-fej,
halállal megmetszett életéből…
versfája újból és újból kinő.

Attika, akihez hozzátartozunk,
aki versapánk, szótestvérünk,
egy fogalom, egy ikon
irodalom-templomunk falán,
az ő szegénységét, érzékenységét,
szenvedését, szenvedélyét
adhatta át a költészetben Édesanyám.

Költőbarátom, aki verset írtál róla,
elmorzsoltad a sínek mellett levő
apró kövek rózsafüzéreit sorban,
„igaz nem igaz”, Attika, kaparásszuk nyaraidat,
mint a kutyák, ahol csönded felett,
már örök hó van.

Nem a vonat, nem a vonat, nem a vonat…
mert a vonat sínre teszi az életünk,
a vagonnyi bánat, költősúly – hogy enyhüljenek –
az Óperenciákon túlra jönnek velünk…

Szokolay Zoltán

Várunk a csalatkozásra

            Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
            nagyszerdán este

Utoljára Szabadszállásra mentem,
április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?

Reklámok

Ketykó István szonettkoszorúját húsvéti hittel ajánljuk az ünnepre készülődvén

 

Ketykó István:

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem

Szonettkoszorú

1.

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
lesz mit sikálnom; szenny sosem volt rajtam
sem sár, csak por. Évek óta hordozom –
megfürdök majd fény-kádban, tejben, vajban. 

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem
lobognak bennem imák, apró lángok
hiszem: szép feltámadásom megérem
rólam álmodnak éjjel bögyös lányok. 

Nyílik tavasz bennem, múlnak a sebek
éveim szép hídján állok, alattam
csitul az örvény, már nem húz a mélybe. 

Loboncos hajamba masnikat tehet
a szél – látjátok, mégis megmaradtam
újjászülettem, okos szelídségre. 

2.

Újjászülettem, okos szelídségre
földpadlós, nyitott kéményű kis házban
kormos lámpafüstök szálltak az égre
örök világosság csillant anyámban. 

Bús ének hangzott fiatal szívéből –
én a hatodik, kéretlen a sorban
liebling, a kedvenc egy tó mélyéről
bukkantam fel hófehér miseborban 

szent ostyában és tűzpiros palástban.
Már akkor is töviskoszorú mélyedt
fejembe – nézték meggyötört homlokom 

Veronika kendőt nyújtott és láttam
az enyéim a keresztről – eltévedt
juhok voltak már, rég nem látták nyomom. 

3.

Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
két lator közt – fényre, reménységre
egyikre sem pályáztam, bár gondolom,
anyám, János sem várt a sötétségre.  

Mit ronthattam el, Atyám? Engedelmes
fiad voltam, többször őrült – remélem
megdicsőítesz majd és töredelmes
megbánásom nyugszik Isten-tenyéren. 

Voltam gyöngy egy édes anyai méhben
vagyok őskövület, balga zarándok
egy úton, mely nem visz a messzeségbe 

lettem bús, fáradt költő sötét mélyben
leszek még, érzem én, izzó zsarátnok
terelem napjaim okos hűségre. 

4.

Terelem napjaim okos hűségre
kifüstölgött belőlem sok éjszaka
sok hajnalt eldorbézoltam, cserébe
mégis eljutott hozzám az Úr szava. 

Költő vagyok, szívem tele van fénnyel
még meg nem írt dalokkal. Segíts, mama,
adj sok versbe valót, lelkemhez érj fel
légy roskadt éveim tartóoszlopa. 

Szétfeszítenek a meg nem írt versek
tizenhat év telt néma hallgatásban
segíts, hogy a szavak el ne hagyjanak. 

Boruljatok rám napok, órák, percek,
hogy a túl hideg sötét éjszakában
sebzett álmaim nehogy megfagyjanak. 

5.

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak,
mert kell még szerelem, öröm, ölelés
damaszkuszi út, jézusi pillanat
tagadás, majd vakság, végül megtérés. 

Boríts rám szép tavasz hűs felhőt, eget
lobbanj szememre, perzselj szenvedéllyel
kék olajággal csőrében integet
egy galamb, röptéről mégis lekéstem, 

mert mindig állandó késésben vagyok
örök tévedésben, rögös  tévúton –
emelj fel jó magasra, bölcs szavakhoz 

röptöm égi jel legyen – bénák, vakok
hirdessék mindig irgalmad, félúton
majd meg ne álljak Uram, vonzd  magadhoz. 

6.

Majd meg ne álljak Uram, vonzd magadhoz
adj új kegyelmet, erőt, bátorságot
legyek átjáró hegyhez, friss patakhoz
kegyelmet adj Uram és boldogságot 

feküdjek új versekkel estelente
ébredjek neveddel reggel; naponta
igazíts rajtam, juttass végtelenbe,
formálj magadra, jóságos arcodra. 

Legyek lombsátor, nem múló pillanat
szarvasok mély lépteiben lévő víz
legyek kettészelt tenger, új pirkadat, 

melyben véres arcát mossa kint maradt
sok lakodalmas vendég; ezer, száz, tíz
sebből vérző el nem múló kínjukat.                                          

7.

Sebből vérző el nem múló kínjukat
töröld le, hívd be őket országodba
bocsáss meg nekik és őrizd álmukat
egy se legyen már porba rogyadozva… 

A valóság ölébe visszahullva
kinyílik bennem sok dal, ezer ének
anyám fekete kötényébe bújva
már biztonságban vagyok, már nem félek. 

Mégis, olykor egymagamban bolyongok
elherdáltam életem – sok betegség,
a Rómába menő zúgó harangok 

pálmaágak kezemben, hozsannázok
Cireneiként viszem már keresztjét
jönnek égő szavak, térek magamhoz.                                                     

8.

Jönnek égő szavak, térek magamhoz
nem kérdezem, „Miért oly hosszú az éj?”
józanságom bölcsebbé tesz, haraghoz
nem vezet, eddig mély vizem már sekély. 

Várnak hófehér vonatok álmomban
piros sorompók, pipacsos zöld rétek
lépcsőkre tett rózsák, tini lányokban
bujkáló duzzadó, félős remények. 

Hol vannak már a füstös gőzmozdonyok,
a gágogó vadludak, rőt vadkacsák
gyermekeim játékai, koboldok? 

Hol vannak már a pálinkák, a borok
fáradt hajnalok, remegő éjszakák –
hol vannak már a bús halotti torok?

9.

Hol vannak már a bús halotti torok?
Temetem múltam száradt kút mélyére
betömöm bűneim, vétkeim, vagyok
égtiszta bárány, leszek vőlegénye 

szép menyasszonynak, szégyenlős arának
kihordom két terhét hű hitvesemnek
göngyölöm pólyába a holdat, fáznak
a csillagok is, félve integetnek 

vagyok fénylő arc angyalok szemében
leszek halk dallam égi operában
dübörgő taps sok-sok földim kezében 

vagyok húr gordonkán, fél sor középen
egy üres lapon, fény a félhomályban
leszek sugár mindenki börtönében.

10.

Leszek sugár mindenki börtönében
tékozló fiú, kit atyja vár haza
bűnbánó Magdolna, kenet kezében
illatos olaj kellemes illata 

Péter három tagadása, kakas hang
Júdás kezeiben harminc ezüstpénz
kötél egy nyakon, szálló giling-galang
sorsot vető katonák, ecet, víz, vér 

lándzsahegy, lezárt szemek, néma torok
összehajtott lepel, elgördített kő
nyugtalan éjszaka, minden átkozott 

– Nincs itt, feltámadt! Mámoros, víg borok
negyven napos öröm, majd mennybe szökő
szelídség, kétezer éves illatok. 

 11.

Szelídség, kétezer éves illatok
szép ifjúságom fodrozó kék tava
fiam, lányom, hitvesem  hol voltatok,
mikor rámborult a hideg  éjszaka, 

amikor összeért az ég a földdel,
hullámok döntöttek tenger mélyére;
hol voltatok, amikor kék a zölddel
játszott arcomon, estem  nagy kétségbe? 

Hol voltatok, amikor durcás, konok
gyermekkorom kútjába visszahullva
rámtaláltak megtépázott angyalok? 

Szülém ölében ringtam megfoltozott
bekecsembe vidáman visszabújva;
anyám tudta, éjjel róla álmodok.  

 

12.

Anyám tudta, éjjel  róla álmodok –
szalmával kibélelt matrac volt ágyam
szemei fénylő, áttetsző  csillagok
fején csodálatos glóriát láttam. 

Mesélt apámról, akit nem ismertem
ötvennyolc évét marta el a kaszás
filléres kaptafák árából ettem
már bennem élt a költő, de zúzmarás 

volt telem, nyaram tele szenvedéssel
tavaszom virág nélküli bolondság,
őszöm lombok nélküli szenvedéllyel. 

Boldog gyermekkor volt, sok csínytevéssel
felnőttem, lettem gyönyörű parázslás
mindent elmosó zápor, égi fénnyel. 

13.

Mindent elmosó zápor, égi fénnyel
megsebzett szavak, elbágyadt mondatok
suhogó hóval, széllel, jégveréssel
lám mégis itt vagyok, bár elhagytatok. 

Jöttök belőlem lázas bűntudattal
csorognak ereimben bús sóhajok
még nem tudom, mit tegyek bánatommal,
de érzem, már jégből vízzé olvadok 

belőlem virulnak körben balkonok
tündöklök hajnali ködben, meglehet
talán végleg eltűnnek a démonok 

már csak gyönyörű szívemre hallgatok –
szállj reám felpántlikázott képzelet,
majd takarjatok be hűvös alkonyok.    

14.

Majd takarjatok be hűvös alkonyok
és ébredjek hangos harsonaszóra
szeretteimmel jönnek tűz-csónakok
egymás után forduló, fordulóra 

még látom, hogyan örülnek – boldogok,
de a harmadik hangos kakasszóra
bűnös latorként keresztet ácsolok,
végül elsírom magam Péter módra. 

Így soha nem lesz megváltásom, tudom
fogak csikorgatása lesz majd részem
Káin bélyege csúfítja homlokom, 

de torinói lepelként hordozom
véres arcom – már nem félek, egészen
lebontom múltam, szép tisztára mosom.          

Mesterszonett 

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
Újjászülettem, okos szelídségre.
Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
terelem napjaim okos hűségre. 

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak
majd meg ne álljak, Uram, vonzd  magadhoz
sebből vérző el nem múló kínjukat
jönnek égő szavak, térek magamhoz. 

Hol vannak már a bús halotti torok?
Leszek sugár mindenki börtönében
Szelídség, kétezer éves illatok. 

Anyám tudta, éjjel róla álmodok –
mindent elmosó zápor, égi fénnyel
majd takarjatok be hűvös alkonyok.

A Palócföld Könyvek sorozat legutóbbi kötetéről recenzió az Ezredvégben: Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve című kötetéről Köves István írása

KÖVES ISTVÁN

Miért bolyonganak az élők a temetőkertekben?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!

   Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.

Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:

Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).

A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák(Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót(Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek.

(Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2018)

Megjelent az Ezredvégben: http://ezredveg.vasaros.com/html/2019_03_04/1903042.html#kois

Leskovics Tamás Kemény István: Nílus című kötetéről

Leskovics Tamás

Dunától a Nílusig

   2018 áprilisában jelent meg Kemény István új verseskötete Nílus címmel. A kötet egészen vékony, mindössze 81 oldalas. Már olvasás előtt felkeltette az érdeklődésemet a kötet címe. Vajon miért adta ezt a címet Kemény a legújabb alkotásának? Említette egy interjúban: „…engem egy verseskönyvben az első vers meg az utolsó vers érdekel a legjobban.”[1] A megállapítás, úgy vélem, erre a kötetre is igaz, mert az első és utolsó verse fogja közre a benne elhelyezkedő költeményeket. A könyv első versét a Magyarországon keresztülfolyó Duna ihlette. Ennek a versnek Rakpartos ballada a címe. Az utolsó vers, a Nílus pedig a kötet címével azonos. Ez a költemény a világ egyik leghosszabb folyóját idézi meg. A vers képversnek tekinthető, mert az utolsó pár sora a folyó torkolatát jelképezi, deltatorkolat formájában. A költemény intenzív érzelmeket hordoz magában, és a költő a folyó érzelmeit emberi érzésekkel azonosítja, és emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A versben megszemélyesítés jelenik meg, ami a vers összes sorában érzékelhető. A folyót a költő az idő múlásaként érzékelteti. „nem lesz már több mellékfolyód”, ebben a sorban a „Carpe diem” életérzést szeretné átadni az olvasónak. Ezzel arra utal, hogy egy pillanat vagy lehetőség nem fog visszatérni az ember életében, azaz a múlandóság érzetét teremti meg. Az első része a műnek komor hangvételű, majd az alkotás második részében megnyugvást és feloldozást lehet érzékelni: „csak most az egyszer gondold át Nílus, hogy mi vagy…”Azt üzeni, hogy életünk során át kell értékelnünk az addig megélteket, és számvetést kell készítenünk róla, ezért e művet létösszegző versnek tekinthetjük. Nagyszerűségét az adja, hogy a szerző sorai többféleképpen értelmezhetőek. A Nílus kötetében a két folyóról szóló versek közé két hosszabb ciklus ékelődik be: a Délig és az Estig. Ezáltal az egész kötetet egy nap leforgásaként is értelmezhetjük. A verseskötet nem mindig érezhető teljesen koherensnek. A lírikus művek olvasása közben sokszor lehet észlelni, hogy ez egy hullámokkal teli kötet, mivel számos egymástól eltérő alkotás található benne.
A Rakpartos ballada sokkal könnyedebb írás, mint a Nílus. Dallamosabb, és a nyelvezete is jobban érthető, mert ebben a versben direktebben fogalmaz a szerző. Ez a mű nem egy pillanatot ragad meg, hanem egy személy életútját szeretné bemutatni a futás által. A vers hangulata melankolikus. „fut a könnyű a nehézzel ez a test és ez a lélek” – ebben a két sorban Kemény érzékelteti, hogy mérlegre tette a testet és a lelket. De vajon a lélek is lehet ugyanolyan nehéz, mint a test? Későbbi soraiban említi: „nem kell értem aggódnotok kis túlzással boldog vagyok” – a boldogságot aktuális állapotként fogja fel, és közli a világgal, hogy az élete nem teljesen borús, hanem boldogságot is kapott. E vers idilli pillanatokat idézhet fel az olvasóban például ezzel a sorral: „egy lány meg egy barna vizsla visszanéz a Margit hídra…”. A kötet kezdő verse egy melankolikus reggelt foglal magába. Ha egy napként tekintünk a kötetre, akkor ezzel a verssel kezdődik a reggel és a Nílussal záródik az este. A Rakpartos ballada felidézte bennem József Attilának a Dunánál című művét, amelyben a rakparton ülve elmélkedett a vers szerzője. Az élet folyóként való megjelenítése pedig Radnóti Miklós egyik líráját juttatja eszembe, amelyben azonosítja a folyó folyását az élet múlásával.
„A kétszínű Életnek partján…
   Kétszínű életek útján…
   S alattam a víz morajlása
   Olyan, mint az élet folyása…”
A Nílus című kötetben több olyan érzés, motívum is megjelenik, amit már korábban is használt a költő. Ide sorolnám a reményvesztettséget, az érzelmi labilitást, a létezésen való töprengést, és a jelen állapotból való kitörés nehézségét. Egy állapotból való kitörés nehézsége már korábbi művében, a Búcsúlevélben is megjelenik, A királynál című kötetében. „…cinikus ember sem lett belőlem, csak depressziós, nehéz, elárult…” Ebben a versben hazájáról ír, amely becsapta őt, és ez által megfogalmazódik a költőben a reményvesztettség, amelyet Bartis Attilával közös kötetében is említ. A Kommunikáció című lírában lehet érzékelni a reményvesztett állapotot, ami már korábbi verseiben is megjelent. Ebben a versben a kommunikációról ír, ami ember és ember között zajlik. Sokszor nem látja értelmét ennek, mert szerinte mindenkihez csak a saját nyelvén lehet szólni, és csak azt érti meg. Emiatt sokszor egymás elől el is hallgatnak az emberek bizonyos dolgokat. Ezt a fajta kommunikációt üresnek tartja. Ebben az alkotásban, úgy vélem, a költő a kritikai gondolkodás hiányát is szeretné érzékeltetni, ami napjaikban erősen jelen van. Kemény úgy tünteti fel, mintha az emberek nagy része csak azt az információt fogadná be, amit egy számára szimpatikus, egyező véleményen lévő társa mond. Ez a mű lett számomra az egyik legkedvesebb a kötetben, mert a mindennapok gyakori történésére szeretne reflektálni. Úgy vélem, hogy burkoltan politikai kicsengése is van. Megfogalmazza, hogy sokszor meg lehet vezetni olyan embereket, akik tudatlanok. „Érthetően az értőknek, érthetetlenül az érthetetleneknek”. Olyan érzése lehet az olvasónak, mintha azt szeretné sugallni a költő, hogy nyitott szemmel, és füllel kell járni a világban, és meg kell tanulni kritikusan hozzáállni az élethez.
A kötet sajátossága az állandó hullámzás. Egy hosszabb verset sokszor egészen rövid versnek alig mondható írás követ. De ezekkel a néhány szavas művekkel is üzenetet akar közvetíteni Kemény, amire példa az Internet című írás, amelyben arról beszél, hogy „A szó elszáll, és megmarad”. Ebben a szerző direkt módon közli az internet káros hatását. Az írás elértéktelenedését, és a világban minden szó fontossá válását jeleníti meg ebben az egy mondatban. Leírja, hogy az internet elengedhetetlen mostanság, de nagyon veszélyes is, mivel ami a világhálóra egyszer felkerül, az ott is marad. Azt a tényt tudni lehet Kemény Istvánról, hogy író létére nem olyan rég van jelen az interneten. Mobiltelefonja nincsen, és ímélcíme is csak nemrég lett.
A kötet egyik leghosszabb verse a Zsidókeresztény társas. Ebbe a versbe egy hosszú elbeszélés története van belesűrítve. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, úgy itt is jelen van a történelem, ami művei alapján úgy tűnik, mindig visszatérő motívum. Ilyenkor lehet gondolni a rendszerváltásra, a Kádár-rendszerre, a Rákosi-rendszerre, de korábbi korok is érdeklik a szerzőt, amire művei alapján következtetek. E művében egy aktuálpolitikai problémát próbál feszegetni az író. A költemény elején két báburól ír, amelyeket emberi tulajdonságokkal ruház fel. Két egymástól teljesen eltérő figurát állít szembe egymással. Az egyik egy ötvenes, nagyszájú, lebernyegbe öltöző, okos, humán értelmiségi nő, a másik pedig egy dagadt, hőbörgő, hazug, sőt még rasszista is. A mű olvasása során értelmet nyer, hogy miért lett a mű címe Zsidókeresztény társas. A két egymástól különböző figura egymás mellé kerül egy esküvői asztalnál. A különbségek kiéleződése során az egyik fél részéről rasszista megnyilvánulás érzékelhető. Az egyik bábu zsidózni kezd, és ezáltal a másikban korábbi traumákat hoz felszínre, majd mentegetőzni kezd a származását illetően. A rasszizmus sajnos még napjainkban is jelen van, pedig már társadalmunk multikulturális társadalommá alakult át, így szintén aktuális problémát jár körül Kemény. A két bábu között játszmák folynak az asztalnál, ezáltal is lehet reflektálni a társas címre. A konfliktus lezárását a költő úgy oldja meg, hogy lesöpri az asztalról a bábukat, és véget vet a játszmáknak. Ezután a „szerelmespár” bábuk nélkül kommunikál, akik korábban játékosokként éltek a versben, majd elmélkednek a közös jövőjükön. „legeltetünk a start mezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között a célban állnak a sátraink.” A szerző itt a nomád életmóddal a házasság előtti létre utal, majd a lezáró sorban megjeleníti a házasságot a célban álló sátrakkal.
A leglassúbb teve tánca szintén egy meghatározó történelmi eseményre utal burkoltan. Ebben a lírában képvers formájába önti a mondanivalóját. A műben a diaszpóra képként jelenik meg. „de olykor történt valami egy-egy tevével: váratlanul megtorpant és táncolni kezdett: egyet előre, majd kettőt hátralépett, és újra előre és megint hátra és körbefordult, és megint hátralépett.” Ezekben a sorokban jelzi a különböző népek vándorlás során való letelepedését. Fel lehet fedezni a sorok olvasása közben aktuálpolitikai utalásokat is, így akár a migránsvándorlás képe is megjelenhet előttünk, ahogy karavánként vándorolnak országról országra, de az ószövetségi történetet is felidézheti az olvasó, mikor a zsidók Kánaán felé meneteltek.
Sokszor erős váltások észlelhetőek, például az Igen most címmel ellátott verset, amely pár sor, egy nagy lélegzetű líra, az Esti kérdés P. Gy.-hez költemény követ. Ez alapján a könyv koherensségét vizsgálva azt gondolhatnánk, hogy nem elég koherens kötetet tartunk a kezünkben. A Petri Györgyhöz szóló hommage-nek tekinthető alkotása 5 részre van tagolva. „Mennyivel jobb lenne, ha nem lett volna Petri György!” – így kezdi a szerző e művét. Ez az olvasót elgondolkodtathatja. Vajon miért kezdte így a szerző művét? Talán nem ismeri el a munkásságát? De később, a vers olvasása során erre is választ ad. Nem az a problémája, hogy volt Petri, hanem hogy MÁR volt. Ez az indítás egy ellentmondásos Petri-tisztelgésnek is tekinthető.[2] A költemény először 2015-ben jelent meg az Élet és Irodalom folyóiratban, Petri György halálának 15. évfordulója alkalmából. A lírában biblikus kép is fellelhető. A vízözön története jelenik meg a bárkaépítéssel együtt. A mű elbeszélője Noé szeretne lenni. „olyan Noé, aki alkonyatkor holtfáradtan is kiül a pálmafa alá, és elbeszélget a maradék pálinka mellett. Szóval jó ember” Az elbeszélőnek problémái vannak saját magával, és jobb emberré szeretne válni. Ezután rajzolódhat ki az olvasó elméjében, Kemény Noé és Petri között párhuzamot von, mégpedig abban, hogy Petrit is nagyon jó embernek tartja. A költő több művében is megfogalmazott világban való reményvesztettsége ebben az írásában is megjelenik. „Egyet mondjál meg nekem Gyuri: melyiket viszed magaddal a sírba: a reménytelenséget vagy a reményt?” Itt is látható, hogy a szerző az őt körülvevő univerzumban már sokat csalódott, és kilátástalannak tartja az aktuális helyzetet. Ezt a költeményt tartom a kötetben az egyik legerősebb versnek.
A kötetben vannak olyan művek, amelyek kihagyhatóak lennének. Sokszor úgy érzem, hogy egy-két belefoglalt alkotás semmitmondó. Például a Kérdés, amely abból az egy mondatból áll, hogy „Milyen volt az ég?” De a Legalsó sor című műve sem győzött meg. A Legalsó sor egyetlen egy sorból áll, amit a szerző a lap alján helyezett el. „De vajon miért?” Úgy vélem, a költő a cím és a szöveg között hagyott ürességgel akar közölni. Szintén rövid versének tekinthető az Egy emlék. Két mondatból áll. Az elsőben Kemény István már korábban emlegetett sorát tárja az olvasó elé. „Kétszer kettő az négy…”. Ezt a sort már megírja az Élőbeszéd című kötetében is a Kétszer kettő címet kapott versében, de ugyanezen könyvének az utolsó versében újra leírja ezt a sort.[3] Úgy gondolom, hogy a Kétszer kettő kezdetű sor azért vált toposszá Keménynél, mert az a kérdése ezzel, hogy vajon hányszor mondjuk el a legalapvetőbb dolgot ahhoz, hogy meghallják, megértsék, és ne felejtsék el az emberek.
A kötet által Kemény közvetíteni szeretne történelmi és politikai vonatkozások belecsempészésével. Azt gondolom, a verseknek azért van nagy hatásuk 2019-ben is, mert a témák, amelyekről ír, modernkori problémák. Például az emigráció kérdése, ami nem csak 1956-ban létezett, napjainkban is meglévő jelenség. Az olvasó számára a gyönyört az adja, hogy a sorai sokszor többféleképpen is értelmezhetőek. De a könyv záróversében megjelenik a lenyugvás és a beteljesedés. Számvetés fogalmazódik meg, mikor a „Nílus” visszaemlékezik, hogy mennyire értékes volt a léte, és mennyi mindent ért el az élete során. E vers zárásaként, amely a kötetet is lezárja, a folyó egy deltatorkolatba folyik, ami az egyiptomi vidék egyik legtermékenyebb területének tekinthető.[4] A könyv utolsó szava a csoda. A verseiben felvetett problémák megoldása a csoda, és az emberi életet is csodának tekinti.

[1] Balázs Imre József: Elágazva és megérkezve. In: Műút LXIII/3. 99.p.
[2] A Célszerű romok végén
[3] Mohácsi Balázs: „én Noé szeretnék lenni”. In: Műút LXIII/3. 96.
[4] Bodor Béla: „…Betonperon a gazban cigarettás”. Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről. http://www.litera.hu/hirek/%E2%80%9E%E2%80%A6betonperon-a-gazban-cigarettas%E2%80%A6%E2%80%9D Megtekintés dátuma: 2018.09.24. 21:12

 

Leskovics Tamás a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom – történelem és állampolgári ismeretek szakos tanárjelöltje. 

Torják Kitti versei

Lábatlan kilábalás

Hatalmas feliratot pillantasz meg.
– belépsz –
Pontosabban lépnél,
mert máris zuhansz.
Lentről fölfelé.
Aztán spirál, körpálya,
ördöglakat, majd ’exit’ felirat
föntről lefelé.
Nyílik az ajtó, előre engednek.
– kilépsz –
Már a közértben vár
a köztes közöny,
aki mindenkire kabátot ad.
A közért bezárt,
a kabát elfogyott.
Patthelyzet az aszfalton,
amin a folydogáló benzinfolt
épp visszatükrözi
a nemlétező szivárványt.
Csak remélni tudom,
hogy a viharfelhők
is gyorsan vonulnak.
Nem szeretném, ha menekülő
gyermekei, végig futnának
arcodon.

Ragyogni csöndesen szabad

Hajszálerek kusza hálóján
ragyog egy-egy megfagyott rög.
Pont, mint a ráncokon
megpihent gyöngysor,
azon az emlékképen,
amit majd rólad fest
egy havas táj gyermeteg
mosolya.
Vagy úgy, mint ahogyan
a szél öleli magához a fákat.
Süvít és ékeskedik,
hogy aztán ne dobbanjon érte
a szív.
Hogy dobbanjon, majd
ne érte remegjen a lélek.
Hogy létezzen, majd
nyomok nélkül hulljon el.
Hogy érezd, de ne tudd, hogy érezted.
Mert már benned ragyog.

 

Torják Kitti a Salgótarjáni Bolyai János Gimnázium végzős diákja.

Szokolay Zoltán és Jóna Dávid verspárbeszéde a téli Palócföldben

 

 

SZOKOLAY ZOLTÁN

Ne itt keresd

 

Természetes halál márpedig,

vedd tudomásul, itt nem létezik.

Aki meghalt, azt mind megölték,

kit így, kit úgy: fondorlatos

erők beszívták, bedarálták,

mérget juttattak életébe,

játszmás ügyekbe kényszerítve

ráhurkolódtak gyilkos akciók,

rejtett szálakból pontosan szőtt

hálóban verdesett az élete.

Aki itt meghal, rögtön elveszíti

nevét, tetteit, alkotásait.

Irományai tűzbe vetve,

kedvenc tárgyai elenyésznek,

térben, időben nincs nyoma,

s hogy létezett-e valaha,

arról is azok döntenek,

akik titokban, észrevétlen

kioltották az életét.

 

 

Aki meghalt, ne itt keresd.

Se könyvekben, se fémlemezeken

nem őrzi őt a világegyetem.

Aki meghalt, szeretett téged,

ne őrizz róla hangot, képet,

soha ne várd, hogy hallod, látod,

s magadban akkor megtalálod.

 

 

 

JÓNA DÁVID

Ne feszegesd

 

a halál okát, ezernyi lehet,

szelektív az emberemlékezet,

és nem számít, hány vakond túrja fel a gátat,

nincs se bűnbánat, se bűnbocsánat,

 

ahogy kegyelem sincs,

sem igazság, mit várnál,

nincsenek tanúk a lélekgyilkosságnál,

nincs elkövető, csak áldozat,

a való rémálma gyötri korosztályodat

 

túlélni csak igaz alkotásokkal lehet,

az győzi le majd a plüsspingvineket,

a fájóan gyatra középszerű nyavalyásokat,

ne félj, nem ők döntik, kit üt el a vonat…

 

ne feszegesd, nem éri meg,

mérgeddel az ő meccsüket játszod,

s ha szemet hunysz mindezek felett,

az segít majd látnod.

 

jobban írsz annál, akitől tartasz,

előny Nálad, viseld el, hogy az nem szeret,

és ne feszegesd a halál okát:

több mint ezernyi lehet.

 

 

 

 

SZOKOLAY ZOLTÁN (1956, Hódmezővásárhely) költő, 1972 óta publikál verseket, műfordításokat. Összesen 11 kötete jelent meg, a legutóbbi: Nyílegyenes gyalogút (2017–2018). Versmondóként 1983-ban Radnóti-díjat nyert, költőként 2016-ban az Irodalmi Jelen költészeti díjasa. Fülöpszálláson él.

 

 

JÓNA DÁVID (1968, Budapest) médiatanár, újságíró, operatőr, az Arťhúr kulturális, művészeti lap alapítója, szerkesztője, a facebookon az Arťhúr Irodalmi Kávéház főszerkesztője. 17 évig tanított a zsámbéki főiskolán. Legutóbbi kötete: Jóféle csönd (2018).

F. Nagy Gábor versét ajánljuk a téli Palócföldből

20190125_182804

Elsötétült…

 

Elsötétült monitor az ég,
szúr az éjjel kijelző-csendje,
tompa háttérzümmögés
az élet sötétedő rendje,
készenléti állapotban
megbújva a fény, de ott van…
egy mozdulattól berobban…

 
F. NAGY GÁBOR (1974, Pásztó) főállásban igazgatásszervező, 1997-től publikál. Antológiákban, folyóiratokban szerepelnek versei, meséi. Eddig nyolc verseskötete jelent meg. 2008-ban, Zarándoklétünk ösvényein című könyvéért, a Fehér Klára Irodalmi-díj Kuratóriuma által elismerésben részesült.

Ádám Tamás verse a téli Palócföldben

Ádám TomiNégy nap

Mariannának

Jéggel szorított cölöpöket kerülget
a folyó, engem is kerülget. Ha
letérdelek eléd, kavicsokat ér
térdem, számban megmelegszik
a fagyos víz, lenyelem.

Vastagszik a hab a móló lábainál,
átölel a kockás hasú Duna.
Hajóval küldöd sóhajod.

Uszadék-fa búsul a töltésen.
Felriadnak a sziget lázas csalánhordái.
Tüzes cappuccino füstöl a távoli
hegyeken. Szökik néhány
parthoz kötött vasdaru.

A negyedik napon leltározunk,
leolvasom homlokod vonalkódját.
Kicsit elmegyünk, velünk úszik
a sziget.

 

ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) költő, szerkesztő, újságíró. Folyóiratokban, antológiákban közöl verseket. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a MÜOSZ-nak. 11 kötete közül az első (Gyökerek lélegzése) és 2018-ban az Így mélyül című verseskönyve a Palócföld Könyvek sorozatban jelent meg.

Demeter Péter: Csuri

    A környék vérszívójának tartották…
Anyám megfogott, odatolt az orra elé, és otthagyott dolgozni, szolgálni. Alig voltam
tizennégy éves, és már cselédként dolgoztam.
Négyen voltunk testvérek, négy lány, és nagyon szegények. Édesapám nap mind nap, reggeltől estig napszámosként fát vágott a havasokon. Sokszor sötétedéskor érkezett haza. Ilyenkor csendben bejött, behúzta maga mögött a pitvar ajtaját, és az alig pislákoló lámpa fényénél tarisznyájával lerogyott a tapasztott földű szobában a lócára. Tudta, hogy még nem alszunk; úgy tett-vett, mintha nem látná a kíváncsiskodó gyermekszemeinket, mintha csak önfeledten cselekedne. A tarisznyájából elővéve maga mellett sorakoztatta fel a lócán a gyümölcsöket, amelyeket útközben gyűjtött nekünk az erdőből – hol vadcseresznyét, szamócát, hol áfonyát, vadkörtét, mikor mi termett a havasok hűvös erdeiben. Amikor mindet elővett, mosolygó szemeivel ránk nézett, és ekkor már tudtuk, hogy azt mondja: „Gyertek, gerléim!” Minket, gyerekeket, egyszerűen gerléknek nevezett. Keveset beszélt, és mondatait nem cifrázta. Azt azonban tudtuk, hogy a „gerléim” a legőszintébb apai vallomás.
Apánk szeretete szívből jövő, nemes érzés volt. Anyánk azonban más volt. Időnként úgy éreztem, érzelmei hullává dermednek, megfagynak; mintha örökösen bujkálna virágokkal tarkított fekete keszkenőjébe burkolózva.
Számomra anyám nem az édest jelentette; a mostohám volt. Ameddig élt, szipolyozott – talán azért, mert én voltam a legnagyobb gyerek, és szívósságom is erre ösztönözte. Mindezt feltűnés nélkül tette úgy, hogy életünk csendesen belesimuljon a mindennapok porába. Egyébként sem érdekelt akkor senkit egy gyerek élete. Alig volt vége az I. világháborúnak; sokaknak mindene odalett. Elölről kellett kezdeni a küzdelmet az élettel. Apám családját ekkor szakította szét a történelem. Egyik fele Szentjakab-pusztán maradt, a másik – vagyis mi – a Tatár-kő lábánál sínylődött. Soha nem találkoztam sem apám, sem anyám rokonságával; úgy nőttem fel, mint egy otthonából elűzött vad. Azokban az időkben ez nem volt feltűnő; nem foglalkoztak azzal, ha a család elszakadt a gyökereitől – annak örültek, hogy egyáltalán életben maradtak. Szinte természetesnek tűnt a megviselt embereknek, hogy az életösztön időnként átvágja a rokoni szálakat, a kapcsolatokat pedig elsenyveszti.
Oltott mésszel fehérre mázolt kis vályogházunk a falu egyik keskeny mellékutcájának végében állt. Takaros portaként maradt meg emlékeimben. Apámra mint ügyes gazdára gondolok vissza. Volt veteményeskertünk, és voltak tyúkjaink is. Disznót nem tartottunk, azt csak a módosabbak engedhették meg maguknak. Mikor olyannyira felcseperedtem, hogy már nem ejtettem ki kezemből a kapát, az önfeledt gyerekkor szinte szempillantás alatt lezárult előttem. Attól a perctől nekem kellett őrködni a szulák, a disznóparéj meg a többi gaz fölött, nehogy megvessék lábukat a veteményesünkben. Büszkeséggel töltött el, hogy én már komoly feladatot látok el, hogy én már kapálok, míg a többi gyerek visongva rohan a réten – ahogy én is egykoron. A rongylabdázás volt akkoriban a kedvencünk, amolyan szegények játéka. Otthonról elcsent ócska rongyokból göngyölített labda jelentette számunkra a megunhatatlan játékszert.
Ahogy teltek a hónapok, úgy sokasodtak a feladataim is, ami a parasztcsaládok életvitelének velejárója volt, hiszen ahogy serdültek a gyerekek, szinte belenőttek a feladatokba. Ez volt a természetes; én sem tiltakoztam, sőt örültem a ház körüli teendőimnek. Az sem érdekelt, hogy apró ujjaimat a dér vagy a csalán vörösre csípte; alázattal tettem a dolgomat.

***

    Mintha ma történt volna, oly elevenen emlékszem arra a virágillatú tavaszi napra, amikor a faluban csak az asszonyok meg a gyerekek maradtak, a férfiak pedig a mezőkön életet vetettek. A langyos melegben anyám ott ült a tornác előtt a padon, és hímzett. Gyönyörűen varrt, egyik virág a másik után bontogatta a szirmait, mintha megbűvölte volna a tűt s a fonalat. Mozdulatlanul álltam, ujjait, feszes, finom kézfejét figyeltem, ahogyan egymásba szövi mozdulatait. Élvezni akartam, ízlelgetni ezt a meghittséget; szerettem volna mélyen beszívni a nyugalmat, és azt hinni, hogy anyám csakis miattam ült ide feltárni féltett titkát, varázslatának rejtelmét.
    „Eridj dógodra, ne tátsad a szádat!” – sipított anyám. És úgy rezzentem össze, mintha tarkómon talált volna egy kő. A virágillatú tavaszi nap nem hozott túl sok szerencsét nekem. Aznap este tudtam meg, hogy reggel elvisz anyám Rosenfeldékhez cselédnek. Apám nem mondott semmit, szótlanul felállt, és kiment az udvarra. Úgy tett, mintha számba venné addigi munkámat a veteményeskertben. Valójában keserűsége elől menekült…
Kora reggel megjelent Szándu a lovas szekerével, és elindultunk Sármásra Rosenfeldékhez. Szándu tőlünk a harmadik házban lakott feleségével meg két fiával, és bár román volt, jól beszélt magyarul. Sok évvel azután, hogy – ki tudja miért – vonat elé vetette magát, azt kezdték pletykálni az asszonyok a faluban, hogy amikor az apám napokig a havasokon dolgozott, titokban ez a román ember átjárt anyámhoz.
A nap már fénylett a dombok fölött, amikor megálltunk egy hatalmas, boltíves kapu előtt. Anyám megfogta a kezemet, és szinte húzott maga után. Görcsösen oldalamhoz szorítottam batyumat, és beléptünk a kapun. Ott ült az udvaron a foszladozó kárpitú karosszékében egy cserzett arcú, sűrű szemöldökű, szakállas férfi. Kicsi, kerek szemeivel vizslatott, láthatóan elégedetten. Bólintott, mire anyám odatolt az orra elé, és otthagyott. Otthagyott dolgozni, szolgálni.
Este, amikor a halk szavú, beteges kinézetű Rosenfeldné bekísért a cselédszobába, és ottmaradtam egyedül a darab kenyérrel, meg a gyertyacsonkkal, a nyitott ajtónál egy árny jelent meg aszott testű öregasszony képében. Félénken rám nézett, és miközben botjával hevesen hadonászott, suttogni kezdett. Keveset tudtam románul, annyit viszont megértettem az öregasszony mozdulataiból, hogy menjek innen. Riadtan húztam meg magam a sötét, dohos, kis cselédszobában. Soha addig nem hajtottam fejemet álomra egyedül. Nem tudtam aludni, hiányzott a húgaim szuszogása, a párás, tejszagú leheletük. Úgy éreztem, mintha a dohszag ólomként nehezedne a mellkasomra. Fulladoztam. Féltem. Akaratlanul is összerezzentem minden neszre. Úgy tűnt, mintha órák óta összekucorodva feküdnék a priccsen. Felálltam, és a holdfényben elindultam a latrinára, amikor az ajtó nyílásán megpillantottam a halovány gyertyafénynél Rosenfeldet. Jött felém. Egyik kezében a gyertyát tartotta, a másikban egy lapos, fehér, zománcozott tálat, amelyen egy üvegfecskendő csillant meg. Ijedtemben visszaléptem, becsuktam az ajtót és bereteszeltem. Erős ajtókopogás törte meg a sötét éjszakát, de nem mertem megmozdulni. Ott virrasztottam a priccsen guggolva, lidérceimmel viaskodva pirkadatig.
Amikor már látni lehetett a kertek halvány körvonalait, magamra kaptam vastag hárászkendőmet, és batyumat görcsösen oldalamhoz szorítva kiosontam a házból. A kerteken át elértem az utcát, és elindultam haza. Gyalog, mezítláb. Az éhség, a szomjúság, meg a köves út addig gyötörte a testemet, míg végül legyőzött. Azon vettem észre magam, hogy egy út menti diófa tövében lágy esőcseppek gördülnek végig az arcomon és csupasz nyakamon. Hosszasan sírtam – megéreztem tehetetlenségemet. Imádkozni kezdtem. Ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy Isten egyszülött fia cserbenhagyott, hogy az égiek nem akarják meghallani egy kétségbeesett gyerek hangját.
Visszafordultam hát Rosenfeldékhez megtörten, legyőzve. Egy arra járó öreg megszánt, és fölengedett a lovas szekerére; így értem el estefelé Rosenfeldék házát. Megálltam a barátságtalanul tátongó, sötét kapualj előtt, és beleborzongtam, amikor megpillantottam a vészjósló öregasszonyt. Botjára támaszkodva úgy bámult rám, mintha soha nem látott volna. Bizonytalan léptekkel indultam hát a kapualjon befelé. Az öregasszony az udvaron át, egészen a konyha ajtajáig követett; nem mertem hátranézni, csak a botja tompa kopogását hallottam.
Nem, dáde, nem! Édest akarom!” – szaladt ki az udvarra egy szipogó, ébenfekete hajú kisfiú. „Mózi!” – kiáltott utána egy férfihang. Rosenfeld volt, felismertem. Ott álltam a félig nyitva maradt konyhaajtónál; nem mertem belépni. Láttam, ahogyan távolról végigmér a kisfiú, és a tekintete megakad a mezítelen lábfejemen. Barátságosnak tűnt. „Te ki vagy?” – kérdezte. „Csuri” – és belepirultam remegő hangom hallatán. „Nem hallottam soha ezt a nevet” – mondta Rosenfeld. Nem tűnt mérgesnek; meglepettnek sem. „Látom, visszajöttél!” –, s közben apró szemeivel ugyanúgy vizslatott, mint első alkalommal. „Mégiscsak akarsz dolgozni? Na, menj! Menj a konyhába, Jula elmondja, mit kell csinálni.” Jula a család jobb keze volt – fiatal, életerős, vidám menyecske; bejárónő, bizalmas és társalkodónő egy személyben. A konyhában serénykedő, nagytestű Julától kaptam egy darab hideg puliszkát, hogy enyhítsem éhségemet – látta, hogy ennivalóért könyörög a testem.
Hetek, hónapok teltek el, amikor azon vettem észre magam, hogy elfelejtettem félni. Magamra hagyott a félelem. Ez akkortájt történhetett, amikor Rosenfeldné rosszul lett. Julának aznapra kimenője volt, és Rosenfeld engem kiáltott a hálószobájukba. A felesége begörcsölt végtagokkal, verejtékezve feküdt az ágyban, és elhaló hangon nyögött. Rosenfeld utasítására megfogtam az asszony karját, és amennyire csak tudtam, magamhoz szorítottam. Ekkor vettem észre az éjjeliszekrényen a fehér, zománcozott tálat a fénylő üvegfecskendővel. Rosenfeld megfogta a fecskendőt, és injekciót nyomott az asszony vénájába. Mire az utolsó csepp is eltűnt a fecskendőből, az asszony rohama csillapodni kezdett. „Mózi ne tudja meg!” – súgta Rosenfeld, és elszégyelltem magam egykori gyerekes képzelgéseim miatt.
Mire kezdtem megbarátkozni új életemmel, egyszerre minden összezavarodott körülöttem. Julától megtudtam, hogy ismét gyülekeznek a háború vészjósló felhői, Rosenfeldnét pedig ez a félelem egyre erősebben megbetegíti. Eleinte a téli, jeges vízbe mártózás segített ugyan az asszonyon, de csak ideig-óráig. Most már csak az erősebb gyógyszerek hatnak – mintha érezné a közeledő vészt. Szinte alig értettem, hogy miről beszél Jula, hogy miért csak őneki szabad kora reggel kimenni a piacra bevásárolni, és hogy Rosenfeldék élete már nem a szabadságról szól, hanem a túlélésről, a félelem leküzdéséről. „Mózi semmiről sem tud – az apja azt akarja, hogy vidám legyen!” – suttogta Jula. De hogyan lehet boldog egy gyerek, ha az anyját csak néha láthatja egy lesötétített szobában? Miért legyen vidám, ha nem érintheti meg az arcát a meleg anyai kéz? És eszembe jutott a keszkenőjébe rejtőző anyám, aki elválasztott az otthontól, és idegenek házába taszajtott. Néma lettem, és világtalanul bámultam Jula pirospozsgás arcát. A fájdalomtól a sírás a torkomat szorongatta – Jula átölelt, magához szorított, és hagytam, hogy puha, húsos tenyerével letörülje arcomról a könnyeket. Ezek a pillanatok édesebbek voltak az anyámmal töltött éveknél is. Jula szeretete, életereje olyan erős volt, hogy mindenkit áthatott; csordultig telt vele az egész Rosenfeld-ház.
A következő év beárnyékolta mindenki életét. Jula apját és öccsét, Pityut behívták a hadseregbe; kivezényelték őket a frontra. Így Julának haza kellett költöznie. Semmit sem bízott a véletlenre – mindent megtanított, amit csak tudni kell a Rosenfeld-ház szokásairól. Elmondta, hogy figyeljek a padlóra, mindenhol, mindig tiszta legyen – Rosenfeldné nem bírja elviselni a pecsét vagy a por látványát, és havonta kenjem át lenolajjal. A kenyértésztát erőteljesen dagasszam, csapkodjam a dagasztóteknő falához, hogy hólyagosodjon, mert csak így lesz igazán puha a kenyér. Jula még azt is megtanította, hogyan kell a kemencét befűteni a kenyérsütéshez. Napokon keresztül magyarázta, hogy a puskapor szagú reggeleken miként lehet bevásárolni a piacon, hogy csak keddenként van friss hús a hentesnél, hogy sötétedéskor ne menjek utcára, de ha mégis, akkor az utcai ellenőrzéskor mit kell mondanom. Most is előttem van, ahogy az elválás előtti percekben is rendez, pakol és útbaigazít.

***

    Szürke, hűvös, nyirkos a reggel. A ház néma, élettelen.
A kapu előtt kordon. „Tilos bemenni!” – kiáltja egy katona. „Rokon?” – kérdi, és erőszakosan megragadja a karomat. A kosaramat elejtem, s a néhány szem krumpli szétgurul. „Nem vagyok rokon. Takarítani jöttem.” – hebegem, és valami régi érzés kerít a hatalmába. A félelem. Ismét remegek, a torkom elszorul, és rettegésemben hírtelen megszólal Jula. Zavarodottan nézek körül, sehol sem látom őt, de mégis mintha hozzám beszélne: „A segítség nem bűn. Egyszer meg fogod érteni.” Így váltunk el, és egy pillanatig még a hajának levendulaillatát is érzem, ahogy átölel. „Zsidó?” – és idegesen megrángatja a karomat a katona. „Nem vagyok zsidó. Jöttem takarítani.” – hebegem ismét. „Na, azt nem kell. Ezek már elutaztak.” – röhög a katona, és tovasétál.
Elhagytak! Nélkülem mentek el! Értetetlenül bámulok a katona után, és minden erőmmel igyekszem megszólalni: „Rosenfeldné ki sem mozdult a szobájából egy éve. És Mózi? Őt is magukkal vitték?”
    Kavargó gondolataimmal, félelemmel és dérrel átitatódva elindultam haza. Gyalog. Az éhség, a szomjúság meg a köves út gyötörte ismét a testemet, de tudtam, hogy most erősnek kell lennem. Sötétedéskor egy erdőszéli boglya tövébe húzódtam; s akárcsak a vadak, befészkeltem magam a szénába. Virrasztottam és remegtem – hol a repülők süvítettek el felettem, hol Rosenfeldék jutottak eszembe. Lelkemet a fájdalom mardosta, mert magára hagytam Mózit, őt, aki a legjobban ragaszkodott hozzám. Tompult kábultságomban hallottam még csilingelő gyerekhangját, s láttam, ahogy önfeledten játszik karikájával – szinte éreztem apró kezét, amikor megfogott, és vitt magával megmutatni gyerekkincseit a ház mögötti kis rejtekhelyén.

***

   Kora őszi, vasárnap délután Hévíz főterén ücsörgött Csuri az árnyas fák alatt egy padon. Félhangosan egy gyerekdalt dúdolt, miközben álomba ringatta a gyerekét a babakocsiban.
A főtér kihalt volt, s az egyhangúságot csak néha szakította meg egy-egy kisebb gyerekcsoport visongása. Úgy tűnt, mintha a semmiből előkerült volna egy férfialak, és pont őfelé tart. Nem, nem tévedett Csuri; a férfi őt figyeli, és egyre közeledik – már az arca is jól kivehető: sápadt arcú, sűrű szemöldökű, ősz, szakállas férfi. Kicsit tétovázik, de léptei felgyorsulnak, Csuri mellé ér, és átöleli őt. Csuri erőteljesen bontja le testéről a remegő karokat, riadtan tolja el magától az idős férfit.
Elnézést! Csuri, ugye? – kérdi könnyes szemmel a férfi.
Igen, de maga kicsoda?
    – Mendel, Rosenfeld Mendel.
   – Istenem! – mondta, vagy inkább csak gondolta Csuri, és meredten nézett a könnyes szemekbe.
Szótlanul ültek egymást figyelve ugyanúgy, mint amikor először találkoztak a sármási Rosenfeld-ház udvarán sok évvel ezelőtt. Az egykor magabiztos férfi, aki elé odatolta Csurit az anyja, és otthagyta szolgálni, most megtörten ült siratva múltját, életét, feleségét s egyetlen reményét, Mózit.
Átutazóban vagyok – folytatta Rosenfeld. A szülői házat kerestem meg. Mi valójában hévíziek vagyunk… Kisfiú? – mutatott rá a babakocsira.
Kislány – mondta kissé zavartan Csuri. Ilona, akárcsak én – mosolyodott el.

2018/4. KÖZÉLET

Nagy László

Nógrád a népességcsökkenés és az elvándorlás fogságában

A népesség csökkenésének és szerkezetváltozásának főbb okai és egyes kö­vet­kez­mé­­nyei Nógrád megyében címmel lesújtó statisztikai számadatokat tartalmazó írást tett közzé Baráthi Ottó tollából a Palócföld 2018/1. száma. „Csak ab­ban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” – W. Chur­chill­nek tulajdonították (állítólagosan minden alap nélkül) a gyakorta idézett mon­dást, de legyünk „nyugodtak”, a Baráthi által közzétett KSH szám­ada­tok valósak, Nógrád megye a legfontosabb mutatók többségében se­reg­hajtó vagy a megyék között az utolsó helyek egyikét foglalja el.

Kedvezőtlen demográfiai adatok, öregedő lakosság, közel négy évtized alatt 20%-al csökkenő népesség, kedvezőtlen „korfa”, gazdasági tel­je­sít­mé­nyek visszaesése, egyes falvak elnéptelenedésének veszélye, növekvő el­vándorlás, hosszan lehetne sorolni az alapvető gondokat, amelyeket írá­sa érint. Azonban a kedvezőtlen tendenciákkal Nógrád nem áll minden té­ren egyedül, az ország számos megyéje, régiója küzd csökkenő né­pes­ség­gel, elvándorlással. Ami azonban Nógrádot illetően kifejezetten nyug­ta­lanító, hogy a leszakadás a legtöbb mutató tekintetében növekszik, alig-alig találni olyan táblázatot, rangsort, amelyben sikerült a megye po­zí­ció­ján a „társutasokhoz” képest javítani.

A témák tehát időszerűek, különösen a demográfiára vonatkozó, amely­re egyéb­ként politikai színtéren is kiemelt figyelmet kíván fordítani az el­kö­vet­kező években a kormány, stratégiájának középpontjában áll majd a né­pe­sedés kérdése. Van némi remény rá, hogy a különböző tá­mo­ga­tásokkal, ked­vezményekkel sikerül elősegíteni a gyermekvállalási kedvet (Nóg­rádban is), de érdemi megyei demográfiai előrelépés csak akkor va­ló­sulhat meg, ha más megyékhez képest jóval több gyermek születik, te­hát a nevezetes „ol­ló” szárai egymáshoz közelítenek, és nem el­tá­vo­lod­nak.

Ami az elvándorlást illeti, a kép azonban összetettebb és politikai-gaz­da­sági érdekek szempontból sem fekete-fehér. A hátrányos régiókból, a ne­hezebb élet- és megélhetési körülmények elől a centrum felé mozgás, mint tudjuk, nem újkeletű, mondhatni természetes folyamat, kisebb-na­gyobb intenzitással hazánkban és a nagyvilágban is megtapasztalható a je­len­ség. Az egyén érdekére, szándékára pedig gyakran a tőke is „rájátszik”, ha gazdasági érdekei éppen azt kívánják, örömmel fogadja – a nagy­po­li­ti­ka rákacsintásával – a belső elvándorlást. Meggyőződésem, aligha vár­ha­tó, hogy a gazdasággal összefonódott (mindenkori) hazai politikai elit eze­ket a belső folyamatokat érdemben akadályozza, maximum kritikus hely­zetben bizonyos korrekciós intézkedéseket hozhat (kiemelt fej­lesz­té­sek, egyedi támogatások stb.) Hozzátehető, az elvándorlás mértékét kor­ri­gálja, hogy Magyarországon sohasem volt erős a belső mobilitás. A gaz­da­sági szakemberek évtizedek óta hangoztatják azt a kritikát, a magyar em­ber nem hajlandó a mobilitásra, hiába kínál jobb élet- és megélhetési kö­rülményeket egy-egy régió, nem, vagy csak kis számban kész el­moz­dul­ni lakóhelyéről. A lényeget illetően a belső elvándorlás tendenciája a dön­tő, ezért a helyi, megyei döntéshozóknak, a gazdaság lokális sze­rep­lői­nek és a „maradóknak” kifejezett érdeke (lenne), hogy az élettér a hosszú időtávot tekintve ne ürüljön ki olyan mértékben, hogy az már a he­lyi gazdasági érdekeket, a jövőbeni megélhetést, a szolgáltatásokhoz va­ló hozzáférést ellehetetlenítse. Valójában a népességfogyással járó leg­na­gyobb veszély, hogy egy bizonyos szint alatt fenntarthatósági prob­lé­mák­hoz vezet. Amire a szakemberek országos szinten figyelmeztetnek, igaz egy-egy járásra, megyére is, a lakosságszám csökkenése rontja a ver­seny­képességet, megdrágítja az infrastruktúrát, a nyugdíjrendszer, az egész­ségügyi ellátórendszer fenntartását. Erre már több téren sze­rez­het­tek tapasztalatokat az érintett települések, polgárok, nyilván nem olyan mér­tékűt, amit a jövő rejthet magában.

A palóczokról – ahogyan eleink látták

Nem vitatható, erőforrásait, gazdasági erejét, egyéb lehetőségeit te­kint­ve Nógrád sohasem tartozott a megyék élvonalába, sőt még kö­zép­me­ző­nyé­be sem. Az okok között nem elhanyagolható a szellemi erőtér, a kul­tu­rális beágyazottság gyengébb foka, a megye jelentős írói, költői, tu­dó­sai, művészei csak árnyalni tudták ezt a negatív helyzetet (itt a kulturális ki­fejezést széles értelemben használom, beleértve a társadalmi, politikai ki­terjesztést is.)

Márpedig számos mai hátrány forrása ezekben (is) keresendő, nem el­fe­lejtve, hogy az önszerveződés, az együttműködés, az ön- és társadalmi ér­dekek érvényesítése, „artikulációja” terén sem jeleskedett a palócság, ez­által a megye. Természetesen ez az általánosítás csak hosszú időtávon és földrajzi meghatározottság nélkül értendő. A részbeni bezártságnak vi­szont igen fontos pozitívuma is volt és van mai is, hogy a palócság meg­őriz­te vallását, hagyományait, mindazt, amire szellemi, erkölcsi téren tá­masz­kodni tud.

A fenti összefüggésből indulva, először is ki kell térni a palócok lel­kü­le­té­re, származására, területi elhelyezkedésére. A mai helyzettel való szem­be­nézéshez mankót kaphatunk, ha a palóc néplélek megismeréséhez, meg­értéséhez kissé hátrébb lépünk, ehhez az előző korok gondolkodói ad­ják a legjobb segítséget.

Hiszen milyen a palóc ember?

…dolgos, józan gondolkodású, természetes eszű nép. Azt szokták rá mondani: ele­ven, mint a kéneső, pedig hát lassan cselekvő, flegmatikus…a külvilágból nem hat rá sem­mi… A palócok becsületesek, törvénytisztelők. Szeretnek tanácsot kérni, de a ma­guk eszén járnak… Észjárásuk furfangos, okoskodó, e tekintetben nagyon ha­son­lítanak a székelyekhez. A palóc is, mint általában a magyarság, önérzetes egész az arisztokratikusságig: jó módjában rátartó… A palóc családi élete mintaszerű. Er­kölcsi életük is példás…

Sommásan így jellemezte a palócságot az Osztrák–Magyar Monarchia írás­ban és képben c. monumentális munka[1] egyik szerzője. Egy pár évtizeddel ké­sőbbi írás[2] pedig már a helyben maradás, népszaporulat tekintetében hoz pél­dát, hiszen …kevés olyan palóc falu van, mint Mátraverebély, ahol 1200 lé­leknek csak 12 házhelye van. Az ilyen földnélküli faluból aztán nemcsak aratni jár­nak el a la­kosok, hanem messzeföldre sommásnak is. Az asszony sokkal jobban húz a szü­lő­föld­jéhez, mint a férfi. Ezek között nagyon divatba jött az Amerikába va­ló ki­ván­dor­lás, de asszony csak nagyritkán szánja rá magát, hogy az ura után men­jen. Egyke ugyan még nem dívik a palócok között, de a jómód itt is mindinkább kez­di terjeszteni ezt az átkot, ami idáig nem igen fért meg a palóc fehérnép jó, szép er­kölcsi fel­fo­gá­sá­val… A leányok igyekeznek általában 15–16 éves korukban férj­hez menni, mert a 18. évében levő már a legtöbb helyen vénleány s csak kevés olyan hely van, mint Ve­re­bély, ahol 25 éves leánynak sem szégyen lenni. A legények szin­tén besorozásuk előtt há­za­sodnak meg s néha nevetségesen gyerek házaspárok ke­rül­nek össze.

Rusznyák Gyula: Hegyközi palócok c. írása[3] a palócság életmódját már a történeti helyzet és a környezet függvényének szélesebb összefüggésébe hoz­­ta. Szerinte településhelyük megválasztásánál kifejezésre jutott a …sok­­szoros csatavesztés, hajszoltság folytán előállott lelki felőröltség és bi­zony­ta­lan­ság szorongó érzése is, melyben Ázsiában részük volt. Azért is keresték az erdőktől vé­dett hegységalji részeket. Azonban itt sem érezték magukat biztonságban, „to­vább­sod­­ró rohamoktól” tartottak. Önbizalom és biztonságérzet csak akkor tért vissza, mi­­kor már templomaik megépítésére kerülhetett sor, amelyeket a falvak fölött emel­ke­dő dombtetőkre helyezték.

Azonban a tartós biztonságérzet mélyreható – és nem éppen pozitív – vál­­tozásokat hozott a palócság közösségi életében. Rusznyák szerint: …meg­­lazult az összetartozandósági érzés, a törzsek, hadak jelentősége eltűnt és az egyes családok érdekkörére aprózódott a falu. Megindult a primitív társadalmakat jel­lemző szélső individualizációs folyamat, ki-ki elhatárolván magát fizikailag és lel­ki­leg szomszédaitól. Féltve őrizte mindenik jószágát, földjeit és hírnevét, melyen, ha csor­ba esett, megindult az ellenségeskedés a nélkül, hogy a nézeteltérésekben pártatlan íté­lő számításba jöhetett volna. Ki-ki maga intézte dolgait elfogultan és a vég­ki­me­rü­lé­sig. Sőt a palócföldön annyira divatos vérbosszúk egész családokat és nemzedékeket ir­tottak ki. Még a közigazgatás és rendészet megszervezése után is sok ideig ér­tet­le­nül és ellenségesen szálltak szembe a hatalom képviselőjével palóc földön.

Meglepő, hogy ez a helyzet még a XX. század első évtizedeiben is jel­lem­ző volt, hiszen az írás 1940-es megjelenésekor ezt írhatta a szerző: …bi­zony még ma is erősen kirajzolódik a nép gondolkodásmódján. A palócok és a ha­talom viszonyának alakulását jól példázhatják Rusznyák ezen sorai is: …a közigazgatás ma már megfelelő korlátok közé tudja kényszeríteni őket, teljesen vissza­húzódnak a közügyektől és „úgyis az lesz, amit az urak akarnak” jelszóval tel­jes passzivitásba burkolóznak. De azért néha még ma is kirobbannak az in­du­la­tok, különösen a palócföldön oly nagyjelentőségű kántorválasztásoknál. Sokszor tett­le­gességre ragadtatják magukat, vagy valami szabotázsszerű dolgokat eszelnek ki. Nem egy faluban előfordult, hogy tömegesen tértek ki, csak azért, mert nem az ő je­lölt­jük győzött. A palócság pozitív jellemtulajdonságaiból vendégszeretetét, anya­gi lehetőségeit pazarlásig meghaladó vendéglátást (különösen es­kü­vő, búcsú idején) emelte ki a szerző, hiszen …az a nép, mely a legnehezebb em­beri munkát, az aratást kenyéren, zöld uborkán, paprikán, paradicsomon élve nó­ta­szóval végzi, tud dúskálni is, ha „ideje gyün”.

A szécsényi Pintér Sándor[4] A palóczokról című művéből Mikszáth is sze­mezgetett, idézve, hogy a palócok „ötvenegy települést laknak, csak föld­mű­ve­léssel foglalkoznak, más mesterségre nincs hajlamuk.” Ami a demográfiát illeti, a „nagy palóc” a műveiben gyakran alkalmazott jövőbelátást is meg­kí­sér­li, hiszen …a palócok, ez originális népfaj, mely szaporátlanságánál fogva most ki­ve­sző­ben van, egy-két század múlva csak nyoma lesz, hogy volt, most elnyelik a he­gyek, il­letőleg a titok, akik közé be van ékelve, s akik folyton terjeszkednek, úgyhogy né­mely pa­lóc falu már csak a Harmos Statisztikában[5] létezik.[6] Tehát az 1880-ban meg­je­lent írás alapján kb. még hat évtizede lehet a palócságnak a túl­élés­re, de job­ban tesszük, ha ezt a jövendölést az író túlzásai közé so­rol­juk.

Az idézetek, gyakorta szubjektív gondolatok közzététele nem arra szol­gál, hogy a palócság egynéhány kevésbé előnyös tulajdonságára, sőt egé­szé­ben a palóc néplélekre vezessem vissza a megye mai, korántsem szív­de­rítő folyamatait. Viszont a régebbi korok negatív jelenségeinek több­sé­ge – közéleti passzivitás, innovatív gondolatok hiánya, önszerveződés el­ma­radása, egyéni és nem közösségi megoldások, a vezetőktől való tá­vol­ság­tartás – bizony a mával is kapcsolatba hozhatók, bármennyire is ala­kult, módosult az elmúlt évtizedek társadalma.

Demográfia – elvándorlás, erős kölcsönhatások

A születésszámot gyakorta összefüggésbe hozzák egy adott ország, ré­gió gazdasági állapotával, az életminőség alakulásával. Ahol jobbak az élet­kilátások, ott több, ahol bizonytalan vagy éppen kilátástalan a család jö­vője, ott kevesebb gyermek megszületése prognosztizálható, hallhatjuk gya­korta ezt az álláspontot. Ha ez ilyen egyszerű ok-okozati összefüggés len­ne, akkor a legfejlettebb ipari országokban a gyermekszaporulatnak a leg­magasabbnak, a harmadik világ országaiban a legalacsonyabbnak kel­le­ne lennie (szintúgy, mint pl. hazánkban a roma lakosság esetében). Ho­lott a helyzet inkább fordított. Ráadásul a gyermekvállalással kapcsolatos dön­tések szinte titokzatos egyéni elhatározások folyományai, egyértelmű vá­­laszok, biztos receptek a felmerülő „miértekre” aligha adhatók. Egy-egy ország által hozott társadalompolitikai intézkedések sem adhatnak biz­tos megoldást a születésszám növelésére, sőt egyes külföldi példák bi­zo­nyítják, negatív hatással is járhat egy erőteljes külső behatás. Az utóbbi évek javuló hazai gazdasági eredményei sem voltak jelentős érdemi be­fo­lyás­sal a születésszám növekedésére, bár kétségtelen, bizonyos el­moz­du­lás tapasztalható. Viszont ezek hatásait rövidtávon nehéz mérni, az ered­mé­nyek hosszabb időintervallum alatt jelentkezhetnek, ha egyáltalán – mond­ják a szakemberek.

         Másrészről, az önmegvalósítást, életélvezetet sikeresen sugalló szlo­ge­nek, az átformált társadalmi közhangulat eleve akadály a gyer­mek­vál­la­lás­ban, hiszen mindezek ellentétesen rezonálnak az állami szándékokkal. Sze­mély szerint könnyebben azonosulok azzal a nézettel, hogy a de­mog­rá­fiai adatok ott alakulhatnak pozitívan, ahol az utódra a család jövőbeni fenn­tartásában, a munkamegosztásban, jövedelemtermelésben eleve épí­te­nek, számítanak. Nem lehet kétséges, a nyugati civilizáció (de az sem egy­ségesen) éppen gazdasági fejlettségénél fogva láthatóan nem szorul ilyen jellegű segítségre, nem úgy, mint a szegényebb országok. Globális te­kintetben, ha ennek az álláspontnak lehet is alapja, de egy-egy országon be­lül ennél árnyaltabb a kép. A kisebb-nagyobb közösségekben már job­ban érvényesülnek a gazdasági, környezeti, kulturális, életmódbeli stb. szem­pontok különbözőségei, így a jelen és a jövő életkilátásai keverednek az átöröklött életfilozófiák, szokások, hagyományok „berögzült” szem­pont­jaival, nézeteivel.

Immár Nógrádra fókuszálva, a kedvezőtlen gazdasági kilátások, a helyi tár­sadalom ellentmondásai, a jövő iránti bizalom hiánya, a kisebb-na­gyobb közösségek pozitív szemléletének, kisugárzásának elmaradása, a szel­lemi javakhoz való hozzáférés korlátai, a nivellálódó kulturális, élet­mód­beli különbözőségek játszhatnak kiemelkedő szerepet az egyének, csa­ládok döntésében, hogy életüket nem gyermekáldással, ill. mégsem szü­lő- ill. lakóhelyükön kívánják berendezni. Ha a születésszám és az el­ván­dorlás okai között a társadalomtudósok tesznek is különbséget, de kér­déskörünk két területét jelképesen összevonhatjuk, hiszen ezekben je­len­tősen több a kapcsolódás, mint az eltérés.

*

Nógrád népességét, demográfiájának alakulását Baráthi Ottó írása ala­po­san körbejárta. Ennek némi kiegészítésére egy tanulmányra hi­vat­ko­zom, ez a jövőt tekintve figyelmeztető előrejelzés[7] a járások né­pes­sé­gé­nek alakulását 2011–2015 időintervallumára mérte. Nógrádban a rétsági és szécsényi járásoknál 15–30%, a balassagyarmati, salgótarjáni, pásztói, bá­tonyterenyei esetében 30% feletti csökkenést prognosztizál, sőt utóbbi ese­tében ez 50% értéket is elérheti (szomorú vigasz, hogy a gönci, tabi, kom­lói, bácsalmási, sátoraljaújhelyi járások is osztozhatnak sorsában). En­nek alapján szinte reménytelennek nevezhetnénk a helyzetet, ráadásul má­gikus megoldások, hogy a megye hogyan tudna kitörni a demográfia-el­vándorlás ördögi köréből, nem adhatók, mert azok külön-külön nem, max. komplex egységében hathatnak.

A következőkben azokra a sarokpontokra kívánok utalni, amelyek ok­ta­tás-kultúra, gazdaság, élettér (életminőség, környezet, lokalitás) szem­pont­já­ból összegezhetők, és amelyek gyermekvállalás/helyben maradás/elvándorlás dön­téseiben motiválhatják vagy éppen kihatásaikkal befolyásolhatják a me­gye polgárait.

1. pillér – oktatás-kultúra

Szükségtelen részletezni, hogy az oktatásnak, kultúrának milyen meg­ha­tá­rozó szerepe van a kisebb-nagyobb közösségek életében, jövőjében és ho­gyan hat mindez a gazdaságra. Ami Nógrádot illeti, a gondok már en­nél a pillérnél, az alapozásnál jelentkeznek, a számok révén egy­ér­tel­mű­nek látszanak a negatív tendenciák.

Óvodai nevelésben, iskolai oktatásban részesülők
(nappali oktatás – Nógrád)[8]

Tanév 2001/2002 2011/2012 2012/2013 2013/2014 2014/2015
Óvodás gyermek 7247 6591 6416 6158 5903
Ált. isk. tanuló 20541 15580 15327 15239 15021
Szakiskolai és spec. szakiskolai tanuló 2093 2475 2353 1993 1701
Szakközépiskolai tanuló 4327 3738 3455 3225 2869
Középiskolai tanuló 7272 6919 6394 5861 5393
Összesen 41480 35303 33945 32476 30887

A lefelé nivellálódó számadatok többségét a csökkenő lakosságszám in­do­kolja, de nem mindegyiket. Egy ugyanott megjelent másik KSH ki­mu­ta­tásból példaként a 2014/15. tanévet kiválasztva képet kaphatunk arról, hogy az általános iskolát végzett (vagy az iskolaévek egy részét végzett) 15 021 tanulóból 4901 fő minősült hátrányos helyzetűnek (tehát szinte min­den harmadik), sőt 3449 gyermeket halmozottan hátrányos hely­ze­tű­nek soroltak be. Így nem meglepő, amint arról a táblázat árulkodik, hogy a diá­kok harmada nem folytatta tanulmányait az általános iskola után. Nyil­ván a hátrányos helyzetűek mögött alapvetően a roma tanulóifjúság áll, szü­leik, családjaik szegregálódása pedig a következő évtizedekre is elő­re­ve­tí­ti a tendenciákat. A roma népesség nógrádi számarányából kö­vet­kezhet, hogy a 2013/14-es tanévben a hátrányos helyzetű tanulók ará­nya az ál­ta­lá­nos iskolákban Nógrádban országos szinten a 15. leg­rosszabb volt.

A fenti számokon túl informatívabb, ha országos kitekintést teszünk. A 2013/14-es tanévben a középfokú, nappali képzésben résztvevő tanulók 1000 lakosra vetített aránya egyértelműen az utolsó helyet jelentette Nóg­rád­­nak. Nem jobb a helyzet, ha az arányt csak a gimnáziumi tanulókra vizs­gál­ja a statisztika, ez a mutató szintén a 19. helyet jelenti a megyék rang­so­rá­ban.

A felsőfokú oktatás egyetlen megyei képzési helyén 2013-tól[9] szünet állt be, a 2018/19-es tanévben nyílt újra lehetőség arra, hogy az Óbudai Egye­tem Salgótarjáni Képzési Központ és Kutatóhelyén újrainduljon az ok­tatás, ez alkalommal a mérnökinformatikusi alapképzésben. Ezzel men­tesült Nógrád attól, hogy a megyék egyetleneként ne rendelkezzen fel­sőfokú képzési hellyel. Az, hogy a megyében 2013–2018 között nem volt felsőfokú képzés, nemcsak azért minősíthető hátrányosnak, mert he­lyi­eket nem képezhettek, de a más megyékből esetlegesen érkező hall­ga­tó­kat sem tudta vonzani, letelepíteni a megye, lévén, hogy képzési hely hiá­nyában ennek még az esélye is elszállt. Így nem meglepő, hogy a dip­lo­mások aránya a népesség százalékában Nógrádban 12%, országosan a leg­rosszabb adat.[10]

Bár marginálisnak nevezhető, de az alap-, ill. a középfokú fel­nőtt­ok­ta­tás­­ban résztvevő megyei hallgatók száma a 2014/2015. tanévben össze­sen 941 fő[11] volt, tehát mindössze ennyi felnőtt korú részesült a tan­kö­te­le­­zettségi kor utáni képzésben! Még egy beszédes számadat: a köznevelési in­­tézményekben a pedagógusok száma[12] 2959 fő volt, tehát a megye la­kos­ságával – 191 000 fő – összevetve látható az arány, mennyien alkotják a megye értelmiségének dandárját.

E pillér fontos részét képezi a közművelődés is, ezen a téren már po­zi­tí­vabb a kép, bár több mutatóban inkább a stagnálás jellemző, semmint a nö­vekedés. A településeken a könyvtárak száma a 2000. év 122 szám­ada­tá­hoz képest 2014-re 133-ra nőtt, a beiratkozott olvasók létszáma 33 ezer­ről 49 ezerre emelkedett. A muzeális intézmények viszont 14-ről 10-re fogyatkoztak, így ennek arányában csökkent a látogatói kör is. Viszont biz­tatóan emelkedett az alkotó művelődési közösségek tagjainak száma, 3500 főről több, mint a duplájára, ahogy az is örömteli, hogy 2012 óta a me­gyeszékhely immár színházzal rendelkezik, igaz Balassagyarmat tervei kö­zött még továbbra is szerepel a színházterem megépítése.

A negatív tendenciák egyik Achilles-pontját tehát éppen az oktatás-kul­tú­ra terén lehet megtalálni. A folyamatosan csökkenő létszámú la­kos­ság­ból éppen az értelmiség (és a továbbtanulni szándékozó fiatalság) hagyja el legnagyobb számban a megyét, helyükre pótlás alig érkezik, ezáltal ke­vés a szakképzett munkaerő, esély sincs a gyors átképzésekre, hiszen ép­pen a jó fundamentum, sőt gyakran maga a motiváció is hiányzik. Kva­li­fi­kált munkaerő terén fokozatosan kiüresedik a megye, egyfajta ön­ger­jesz­tő folyamatként a szellemi erőtér szűkül.

  1. pillér – gazdaság, vállalkozások, infrastruktúra

Nógrád gazdaságának számos szegmense immár az 1980-as évek óta – te­hát már a rendszerváltozás előtti évektől – lejtmenetben van, ennek alap­vető okai közismertek. A nyugtalanító, hogy mindez szinte meg­vál­toz­tathatatlan fátumként rögzült és az időközben folyamatosan változó gaz­dasági, társadalmi környezethez nem sikerült a csatlakozási pontokat meg­találni sem a politikai, sem a gazdasági helyi szereplőknek. A megye gaz­dasági számadatait és a foglalkoztatottságot tekintve egy-egy friss rész­adat már ad módot némi bizakodásra, különösen, ami az utóbbit il­le­ti. Igaz, ezek jobbára a saját bázishoz mérten tekintendők, tehát a megyék kö­zötti különbségek érdemben alig csökkentek, hiszen a fog­lal­koz­ta­tot­tak száma országosan emelkedett a gazdasági konjunktúra, a köz­fog­lal­koz­tatottak alkalmazása következtében. Pozitív, hogy a regisztrált és mű­kö­dő adóalanyok mutatója 2016-ra az előző évhez vi­szonyítva 1,4 szá­za­lék­kal nőtt, 2018 I. negyedévére a munkanélküliségi ráta 7,4%-ra csök­kent, ezzel már három megyét sikerült megelőzni. Ugyanakkor a nyil­ván­tar­tott álláskeresők aránya még mindig Nógrádban a legmagasabb (8,7%), az országos átlag több mint duplája!

A társasvállalkozások és a beruházások terén már lehangolóbb a kép. 2017-ben az egy lakosra jutó beruházások értéke (148 000 Ft) a megyék rang­sorának végét jelentette, szintúgy, mint az egy lakosra jutó építőipari ter­melés volumene, amely az országos átlag negyedét sem érte el. Az ipari ter­melés valamivel jobban teljesített, itt 12. helyezést ért el Nógrád. Rá­a­dá­sul aránytalanul „féloldalas” a megye a beruházások szektorait tekintve, 2017-ben a Nógrád megyei székhelyű gazdasági szervezetek 28 mrd Ft ér­tékű beruházásaiból az ipar 16 mrd Ft értéket képviselt. Így minimális ér­tékűnek nevezhetjük azokat az invesztíciókat, amelyek a humán, egész­ség­ügyi, infokommunikációs, pénzügyi, vendéglátóipari, művészeti-sza­bad­idős területeken valósultak meg, tehát a speciálisabb innovációt igény­lő szektorokban. Jellemző, hogy a nem-ipari beruházások együt­te­sen is csak kevéssel haladták meg a közigazgatási jellegűeket, tehát job­bá­ra az államhoz kapcsolódó invesztíciókat.

Az elmúlt évtizedekben a megye mezőgazdaságát legalább olyan nagy vesz­teség érte, mint iparát. Az agráriumban foglalkoztatottak aránya a rend­szerváltozás előtti létszám 10%-ára csökkent, a családi gazdaságok több­sége ellehetetlenült. Az állapotokat jól mutatja a két kulcságazat si­ral­mas helyzete, a kukorica termésátlaga és a sertésállomány terén is utol­só a megye, ráadásul jelentős hátránnyal. Örömteli viszont, hogy egyre több helyi gazdálkodó ismeri fel a kézműves mezőgazdasági termékek for­galmazásában rejlő lehetőségeket, ez – megfelelő koordinációval – jó ki­törési lehetőséget jelenthetne a kisebb-nagyobb közösségek számára.

Az elégtelen gazdasági aktivitást még számos adattal lehetne illusztrálni, így többek között azzal, hogy az 1000 lakosra jutó regisztrált vál­lal­ko­zá­sok száma Nógrádban 126 volt, ennél rosszabb mutatóval csak Borsod ren­delkezett (116)[13], 2016-ban (a 2015. évvel megegyezően) az or­szá­go­san beszedett adó mindössze 0,4 százaléka képződött a megyében.[14] A kül­földi érdekeltségű nógrádi vállalkozások száma is a marginalitás felé mu­tat, a 2008-as 117 céggel szemben 2016-ra immár csak 103[15] cég volt je­len a megyében, országos szinten messze a legkevesebb.

*

A jövőt érintő személyes döntésekben igen fontos szerepet játszik az adott település elérhetősége, infrastruktúrájának állapota. Ma hazánkban min­den harmadik (!) munkavállaló utazni kényszerül munkahelyére, tehát az egyéni vagy a tömegközlekedés formái, a minőség, a gyorsaság, a há­ló­za­tok kiépítettsége egyre nagyobb jelentőséggel bír. A munkahely elérése mel­lett a kulturális eseményekhez, a szellemi javakhoz való hoz­zá­fér­he­tő­ség­ről sem feledkezhetünk el, hiszen erőfeszítései ellenére Nógrád nem tud sem a fővárossal, sem a vonzáskörzete jelentősebb városaival szem­ben alternatívát nyújtani.

A megye vasúthálózata a magyar közlekedésügy mostohagyermeke ma­radt, Nógrád az egyetlen (!) megye, amelynek nincs intercity össze­köt­te­té­se, vasúti szárnyvonalai műszaki állapota évtizedek óta szinte változatlan. A vasúti fővonalakra, a gerinchálózatra (Vácon, Aszódon, Hatvanon át), va­ló eljutás így nehézkesen biztosított, holott éppen a jobb közlekedés ré­vén (is) lehetne a térséget népszerűbbé tenni, vagy éppen az ingatlanok ér­tékét növelni. A közelmúlt ingatlan-boomja éppen a nyugati, déli me­gye­­határ vonalában ér/t véget, holott egy könnyebb, gyorsabb, fle­xi­bi­li­sebb közlekedés megléte éppen ellenkező hatást is kiválthatna. Szomorú, hogy továbbra sem sikerült megoldást találni a vasúti hálózat össze­kap­cso­lására Szlovákia felé, Drégelypalánktól, Ipolytarnóctól vezető egykori szárny­vonalak pedig jó lehetőséget jelentenének a térség gazdasági és ide­gen­forgalmi vonzerejének növelésére. Nehézkesen halad az Ipoly-hidak re­mélt „projekt-sorozata” is, holott a politikai klíma most általában véve is kedvező helyzetet teremthetne a kétoldalú együttműködésnek.

A vasúti hálózatnál némileg jobban segíti a gazdaságot és a mobilitást a köz­út. Bár Nógrádot jelenleg egyetlen kilométer autópálya, autóút sem sze­li át, de a 2A autóút megépítése a szlovák határig, a 21-es főút gyors­for­galmivá történő kiépítése mindenképpen előremutató, e főközlekedési utak melletti települések várhatóan profitálnak mindebből. A megye bel­ső területeinek közúthálózata azonban továbbra is siralmasnak ne­vez­he­tő, remélhetőleg némi forrás juthat ide a Modern Falvak és Kis­te­le­pü­lé­sek kormányzati fejlesztéseiből. Részben a fenti anomáliákból is kö­vet­ke­zik a megye idegenforgalmának alakulása. A kereskedelmi szálláshelyek fé­rőhelyeinek száma országos szinten itt a legkevesebb, igaz, növekedett a szállóvendégek vendégéjszakáinak volumene (2017-re 162 ezerre[16]), de ez léptékekkel kevesebb, mint bármely más megyéé, Nógrád az országos for­galomban utolsóként 0,5%-ot képvisel ezzel. Kevés a mai kor igé­nyei­nek megfelelő szálláshely a megyében[17], amit az is mutat, hogy a teljes for­galomból a külföldiek aránya és vendégéjszakáik száma is elenyésző.

  1. pillér – élettér (életminőség, környezet, identitás)

Statisztikai adatokkal kevésbé demonstrálható a harmadik pillér, az egyén dön­téseiben azonban ezek legalább olyan fontossággal bírnak, mint az ok­ta­tási-művelődési, gazdasági szempontok. „Rejtettségük” el­le­né­re az élet­mi­nőséggel, környezettel, lokalitással kapcsolatos ta­pasz­ta­la­tok vagy éppen a külvilágtól érkező ingerek, sugalmazások folyamatosan hat­nak, és számos eset­ben az elhatározások döntő lökését ezek adják meg.

Az életminőségre eleve hatással van a településszerkezet. A megyét hat vá­ros, 125 falu alkotja, ebből 37 az aprófalu, és miután a né­pes­ség­csök­ke­nés országosan is a falvakban a jelentősebb, ez a szerkezet alapvető be­fo­lyás­sal bír a megye helyzetére. Így azok az ismérvek, amelyeket a szak­em­be­rek marasztaló élettérnek is neveznek – korszerű, elérhető intézményi és infrastruktúra, szolgáltatások minősége, hozzáférhetősége, (jól) élhető la­kó- és pihenőkörnyezetet – éppen a távolság, elzártság, kis méretek, gaz­daságtalan intézményfenntartás stb. miatt az ilyen te­le­pü­lés­szer­ke­zet­ben reálisan nem vagy csak jelentős ráfordításokkal valósulhat/na meg.

A gazdasági racionalitást a szülőhelyhez, a lokalitáshoz való kötődéssel, a kö­zösségi érzés erősítésével érdemes ellensúlyozni. Az alkalmi fesz­ti­vá­lok, fa­lunapok, rendezvények szervezése terén alapvetően dicséret illeti a he­lyi po­litikát, és a polgárok közösségeit, a palóc népi hagyományok be­mu­ta­tá­sa, termékek készítése reneszánszát éli. De nem elhallgatható, hogy a „tö­meg­rendezvényeken” kívüli helyi közösségi, közéleti ese­mé­nyek gyakorta az érdeklődők szűkebb körét vonzzák csak, különösen igaz ez a fiatalokra, így a ráfordított energia és a költségek nem mindig áll­nak arányban a rész­vé­tellel. Ez a faktor már a széles értelemben vett nyilvá­nosság kér­dés­kö­ré­hez kapcsolódik, hiszen a megye, a települései, a pa­lócság kultúrája, épített kör­nyezete stb. népszerűsítése, megjelenítése nem­csak kötődést, lo­kál­pat­rio­tizmust szolgál, helyben maradásra inspirál, ha­nem a „külvilágnak” szó­ló lobbimunka is, ez Nógrád, ez a palóc va­rázs­lat.[18]

A nyilvánosság a polgári öntudat, a civil szervezetek, a szellemi mű­he­lyek erősítésére is szolgál. Az ehhez szükséges médiumok, in­fo­kom­mu­ni­ká­ciós eszközök terén súlyos hiányosságokkal küzd a megye, elég csak utal­nunk a megyei sajtó, periodikák, internetes oldalak szűk körére, azok­ra a forrásokra, ahol az álláspontok, észrevételek (sőt maguk a dicsérendő ered­mények) egyáltalában megjelenhetnek (ezért is érheti dicséret a Pa­lóc­földet, hogy teret ad a téma kifejtésének).

A kilábalás esélyei

Csak ismételhető, egyértelmű és gyorsan ható megoldás, amely a rossz de­mográfiai tendenciákat megváltoztatja, a helyben maradást elősegíti, alig­ha létezik, sem országos, sem megyei szinten. Viszont a cse­lek­vés­nél­kü­liség a meglévő állapotot betonozza be, hiszen a szakemberek szerint a kü­lönbségek spontán módon nem, vagy kétséges időintervallum alatt egyen­lítődhetnek ki. Amint már az előzőekben jeleztem, Nógrádnak a le­ma­radásban vannak tartós társutasai (Békés, Tolna, Szabolcs-Szatmár, Bor­sod), helyzetük annyival azonban nehezebb, hogy a centrumtól való tá­volságuk, így kényszerű elszigeteltségük is nagyobb, mint Nógrádé. Eb­ben az összefüggésben Nógrád pozíciója nem tekinthető re­mény­te­len­nek, sőt meglepő is az említettekkel szembeni leszakadása.

Ami a saját anyagi forrásokat illeti, a megyei önkormányzat egyre ke­vés­bé rendelkezik ilyenekkel, a mindenkori megyei vezetésnek nem, vagy alig van befolyása a tőkebefektetésekre, regionális fejlesztésekre. Ezek mö­gött ki­zárólagosan a multikat, tőketulajdonosokat, az államot, a lob­bi­erő­ket kell ke­resnünk, végrehajtó, intézményfenntartó, keretelosztó sze­rep­re (utóbbi azért nem elhanyagolható!) „kárhoztatva” a megyei érin­tet­te­ket.

Ha a megyei vezetés így a másodvonalba kényszerül is, de kiegészülve a te­lepülésvezetők, helyi, állami, önkormányzati tisztségviselők, kö­zös­ség­szer­vezők, az értelmiség, a vállalkozók, a polgárok illusztrisaival, nekik kel­l/ene együttesen mozgatni és stimulálni a helyi folyamatokat, a három pil­lér elemeit vagy részelemeit (természetesen a hatásköri, törvényi, jogi ke­reteken belül nyílhat erre lehetőség). A megye jelenét, jövőjét konst­ruk­tív együttműködésükkel csak ők tudnák (valamelyest) javítani. Ehhez azon­ban tartós és széleskörű összefogás, tabula rasa-ként a formabontó meg­oldások keresése, elegánsabban: szellemi innováció szükségeltetik, azok a kulcspontok, amelyek hiányát írásom elején a palócoknak fel­rót­tam, hivatkozva egykori szerzők írásaira.

*

Mindenesetre a „riválisok” és Nógrád között egyre markánsabb kü­lönb­ségek mértéke kell/ene, hogy ébresztőt fújjon nemcsak valamennyi dön­téshozónál, hanem valójában a megye lakosságánál is. Hiszen már most is félő, hogy úgy járhatunk[19], mint a késésben lévő utas, egy lassan ki­gördülő vicinális utolérésére sem lesz esély, nemhogy a gyorsulóra való fel­kapaszkodásra.

[1] Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Budapest, 1886. XX. kötet. 183. o.

[2] Báró Nyáry Albert 1923-1924. Jellemvonások a palóc népéletből. In: Eth­nog­ra­phia 34–35. évf. (Népélet I–II.)

[3] Rusznyák Gyula 1940. Hegyközi palócok. In: Bangha Béla (szerk.): Magyar Kul­tú­ra. Társadalmi és tudományos szemle. Budapest, 12. szám

[4] Pintér Sándor (1841–1915) ügyvéd, író, archeológus

[5] Harmos Gábor (1847–1915) jegyző, kir. ítélőtáblai bíró. Utalás a szolgálata alatt kiadott, Nógrádvármegye szervezete és szabályrendeletei c. füzetek statisztikáira.

[6] Mikszáth Kálmán 1970. A palócokról. Mikszáth Kálmán művei 15. Magyar He­li­kon, 81–84. o.

[7] Tagai Gergely: Járási népesség-előreszámítás 2051-ig. 159. o. http://open-arc­hi­ve.rkk.hu:8080/jspui/bitstream/11155/1110/1/tagai_nepesseg_2015.pdf

[8] KSH Nógrád megye statisztikai évkönyve 2014 c. kiadvány alapján össze­ál­lí­tott táblázat

[9] 2001/2002-ben 853 fő, 2011/2012-ben 211 fő, 2012/2013-ban 158 fő hallgató ré­szesült felsőfokú képzésben Salgótarjánban.

[10] KSH Mikrocenzus 2016 https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mik­ro­cenzus2016/mikrocenzus_2016_4.pdf. 15.o.

[11] KSH Nógrád megye statisztikai évkönyve 2014. 106. o. https://www.ksh.hu /epolc/2014/megyevk2014/12/pdf/12_megyeievk2014_05_6.pdf

[12] 2014/15. tanév

[13] KSH – fókuszban a megyék, 2018. I. negyedév. http://www.ksh.hu/docs/ hun/xftp/megy/181/index.html

[14] TOP 50. Nógrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara 2016. évi kiadványa

[15] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_qpk016.html

[16] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_oga011b.html

[17] Javíthat a helyzeten a 2017-ben átadott négycsillagos hollókői Castellum Ho­tel.

[18] Nógrád, a varázslatos világ, a megyei önkormányzat által korábban használt szlo­gent, mára Nógrád, a palóc varázslat mottó váltotta fel.

[19] Jelen írás szerzője erős dilemmákkal küzdött, van-e erkölcsi alapja dolgozata el­készítésére, hiszen érettségi után elhagyta szülővárosát, ráadásul „csak” egy gyer­mekkel és unokával büszkélkedhet. Igaz, távolléte ellenére kapcsolata Pa­lóc­országgal nem szűnt meg, közügyi érdeklődése pedig segítette a téma fel­dol­gozásában.

A Palócföld 2018/4. számában a KÖZÉLET című rovatban megjelent cikk teljes szövege.

2018/4. KÖZÉLET

Baráthi Ottó

Nógrád megye gazdaságának és társadalmának sajátos jegyei, állandó jellemzői az elmúlt évtizedekben

E dolgozat szerzője felhasználja a statisztika eszközeit, a tanulmány tárgyához ké­pest – figyelemmel a lap karakterére – visszafogottan az adatait és mutatóit is. Mé­lyebb közgazdasági elemzés helyett igényes ismeretterjesztésre törekszik. Határozott cél­ja, hogy Nógrád megye gazdaságának és társadalmának főbb jellemzőit évtizedekre vissza­tekintve is vázolja, jelen állapotát tényszerűen és kritikusan bemutassa, a vár­ha­tó következményeket kendőzetlenül közzé tegye.

Bevezetés

Miközben a világ globalizálódik, a nemzetállamok fejlettségi kü­lönb­sé­gei növekednek, sőt az egyes országokon belüli térségek is dif­fe­ren­ci­á­lód­nak. Így van ez hazánkban is, amely folyamatnak Nógrád megye az egyik kár­vallottja. Az adott pozícióból való elmozdulás esélyének meg­ra­ga­dá­sá­hoz a kiváltó okok és összetevők folyamatos elemzésére van/lenne szük­ség. A kérdés kézenfekvő: ismerjük-e Nógrád megye elmúlt évtizedekben be­következett drámai változásainak tényezőit, objektív okait és szub­jek­tív összetevőit? Látjuk-e világosan saját pozíciónkat és a várható kö­vet­kez­ményeket? A válasz csak dadogós, jobbára nemleges lehet. Ezért meg­győződésem szerint minden új és újabb információ, elemzés és más meg­közelítés is segítheti az eligazodást. E megfontolásból is a három rész­ből (I. Gazdaság…, II. Társadalom…, III. Következtetések…) álló dol­go­zatomban a Központi Statisztikai Hivatal (továbbiakban: KSH) ada­tai­ra, ezekből saját számításaimra, korábbi dolgozataimra és egyéb in­for­má­ci­ókra is alapozva igyekszem bemutatni Nógrád megye gazdaságának és tár­sadalmának jellemzőit az egyes nemzetgazdasági ága(zato)k, de­mog­rá­fiai és más ismérvek szerinti struktúrában. Mindeközben megyénket az or­szágban és az észak-magyarországi régióban is pozicionálom. Az ada­to­kat, mutatókat táblázatos formában is közlöm, itt-ott szemléltetem, hi­vat­kozásokkal hitelesítem. Egyes ágazatok esetében – terjedelmi korlátok mi­att – csak rövidebb ismertetésre szorítkozom. Ugyanakkor a gazdaság és társadalom azon jelenségeit és folyamatait, amelyek az elmúlt év­ti­ze­dek­ben standard ismérvei és jellemzői is voltak Nógrád megyének – kö­zü­lük egyesek (népességfogyás, munkanélküliség stb.) állandó negatív jel­zői­vé is váltak – igyekszem közelebbről is megvizsgálni. Mindezt a tár­gyi­la­gosságra törekvés igényével, miközben néhány következtetést is le­vo­nok, és a véleményemet is kifejtem, csakhogy olvasóimat inspiráljam, akár hozzászólásra is ösztönözzem.

  1. Gazdaság: a várt fejlődés ködbe veszett

Fejlettségi szint: kiáltó különbségek. A bruttó hazai termék (GDP) mu­tatói – különösen egy főre jutó GDP – a régiók és megyék növekvő dif­ferenciálódásáról tanúskodnak. Itt csak a megyékről szólva: a nyugati or­szágrészben a legnagyobb a fajlagos mutató értéke, míg a mezőny vé­gén a keleti megyék találhatók. A legmagasabb egy főre jutó GDP-vel ren­delkező Győr-Moson-Sopron és a legkisebb értékkel bíró Nógrád mu­tatója között 2000-ben még „csak” 2,3-szeres, 2016-ban pedig már 3,13-szoros a különbség.[1]

E mutató alapján Nógrád megye a GDP közzétételétől kezdve csak­nem minden évben az utolsó helyet foglalja el a megyék között. A gaz­da­sá­gi rendszerváltás – a privatizáció és a kárpótlás negatív kö­vet­kez­mé­nyei, a féktelen munkanélküliség, a hezitáló, a befektetési hullámról le­ma­ra­dó, gyenge érdekérvényesítő képességgel bíró politikai-gazdasági elit – „csak” súlyosbította Nógrád helyzetét, amint erre korábban már másutt is rámutattam.[2] Az alábbi táblázat adatai még az ezredforduló után is ezt iga­zolják, egyben egzakt módon pozicionálják Nógrád megyét.

Egy főre jutó bruttó hazai termék az országos átlag százalékában

Területi egység 2000 2010 2016
Nógrád 55,8 44,8 43,4
Észak-Magyarország 64,4 60,1 66,3
Ország összesen 100,0 100,0 100,0

Forrás: KSH Táblák (STADAT) Általános gazdasági mutatók.
Saját szerkesztés és számítás – B. O.

A fentebb kiválasztott évek adatai alapján (de az ún. hosszú idősorok is ezt mutatják!) a lemaradásunk évről évre nő! S hogy ez vissza­for­dít­ha­tat­lan folyamat-e vagy sem? Ne kapkodjuk el a választ, vegyük szemügyre a GDP-t kitermelő, előállító nemzetgazdasági ágakat! – talán okosabbak le­szünk.

Közlekedés: korszerűtlen. Közúton meghatározó a 2. sz. (Budapest–Vác–Parassapuszta) és a 21. sz. (Hatvan–Salgótarján–Somoskőújfalu) fő­út. Budapestet az M3-as autópályához csatlakozó 2. és 21. sz. főúton le­het elérni. Utóbbi négysávosítása jó két évtizedet késett, de még így is „nagy lépés a közúton”. A megyei főúthálózat kiépítettsége jó, műszaki ál­lapota közelíti az országos átlagot. Az Ipoly-hidak helyreállítása, újak épí­tése hozzájárulhat a magyar-szlovák kapcsolatok javításához is. A vas­út műszaki feltételei nem megfelelőek, a 81. sz. Hatvan–Somoskőújfalu vo­nal tervezett villamosítása nem valósult meg. A pálya állapota miatti kor­látozások következtében a Salgótarján és Budapest közötti menetidő – Hatvanban átszállással „hosszabbítva” – 19. századi. Salgótarjánt „nem ér­te el” az intercity-járat sem. Már régen roboghatna a nyugat-nógrádi tér­ségi vasútprojekt, de azt is befékezték.

Vállalkozások: strukturális hátrányok. Vállalkozásaink száma az utób­bi időkig évről-évre kismértékű növekedést mutatott. Kedvezőtlen a tár­sas vállalkozások alacsony aránya, a külföldi tőke csekély részesedése. A társas vállalkozások száma 2011 és 2017 között már mintegy 20%-kal csök­kent. Sajnálatos az alacsony vállalkozói aktivitás: ez évi adatok sze­rint a regisztrált 24 ezer vállalkozás mindössze 1,37%-a az országosnak. Ezer lakosra csak 125 vállalkozás jut, amely jóval elmarad a hazai (178), és még az észak-magyarországi (132) mutatótól is. Okai: tőkehiány, sze­rény szaktudás és még a nógrádi habitus is ide sorolható. Az összes vál­lal­kozás 18%-a társas, 82%-a önálló vállalkozó. A 4,3 ezer társas cég 70%-át kitevő kft-k és rt-k száma lényegében stagnál. A társas cégek dön­tő többsége legfeljebb 9 főt foglalkoztat, a 249 fő felettiekből 10 van mind­össze megyénkben. Utóbbiak a kereskedelemben, az iparban és az épí­tőiparban, az önálló vállalkozók a mezőgazdaságban és az in­gat­lan­ügy­ben működnek nagyobb arányban.[3]

Beruházás: megyénk rákfenéje. Nógrád az egy lakosra jutó be­ru­há­zá­si érték alapján csaknem mindig az utolsó helyen áll(t) a megyék rang­so­rában. Ez a mutató (is) elképesztően alacsony, 2018 első félévében 64,6 ezer forint, az országos érték 24,6%-a, és 40%-a sincs a régiós át­lag­nak. Kérem, nézzék csak az alábbi ábrát!

Az egy lakosra jutó beruházás. 2018. I. félév (ezer Ft)

Forrás: KSH Fókuszban a megyék – 2018. I. félév. Térségi összehasonlítás

Nógrád megye ott van, szemben a jobb szélen, igen, az a pici kis osz­lo­pocska! Már pedig a fenti oszlopdiagram az elmúlt három évtizedre is ér­vé­nyes. Még jó, hogy az ezredforduló után a beruházások több mint har­ma­da az ipar területére irányult, és az egyéb közösségi, személyi szol­gál­ta­tás, valamint a szállítás, raktározás, posta, távközlés ágazatban volt na­gyobb arányú.

Mezőgazdaság: méltatlan mélyrepülés. A megye egykor „szépen zöl­dellő” mezőgazdasága az 1980-as években az állami támogatások visz­sza­fogása, az ipari melléküzemágak felszámolása, a ’90-es évek elején a fe­jetlen privatizáció, az elhibázott kárpótlás és a tsz-ek „szétverése” kö­vet­kezményeit a mai napig sem heverte ki. Néhány adattal igazolható a fo­lyamat. A gabonafélék termésmennyiségének éves átlaga 1986–1990 kö­zött 174,5 t; az 1996–2000-es években 121,7; 2001–2006 időszakában 119,6 ezer tonna volt; 2010-ig 105,0 tonnára esett vissza. Az elmúlt évek­ben a termelés hullámzóan alakult, szerencsére a búza és őszi árpa át­lag­ter­mése javult. Nógrád állatállománya már az 1980-as évektől csökkent, az 1990-es évtizedben jelentős veszteséget szenvedett, azóta változatosan ala­kult, az alábbi adatok szerint:

Az állatállomány alakulása Nógrád megyében a/

ezer darab

Megnevezés 1980 1990/b 2000 2017 Index: 2017/2000 %
Szarvasmarha 43,4 33,0 8,1 18,6 229,70
Sertés 76,4 36,9 44,9 8,1     0,18
Juh 70,2 21,0 10,6 20,8 196,20
Baromfi 393,4 88,0 366,4 171,5   46,80

Forrás:, KSH a/ Gazdálkodó szervezetek és egyéni gazdálkodók összesen.
b/ Egyéni gazdák nélkül. Táblák (STADAT) Gazdasági ágazatok.
Saját szerkesztés és számítás – B.O.

Mint látható, két ágazat fejlődése dinamikus, a másik kettő tel­je­sít­mé­nye hanyatló. Az agrárium terméseredményei a természeti adottságok (a föld fekvése, minősége, az időjárás, az éghajlat stb.) függvényei is, ezért az elemzés, a következtetések levonása nagy figyelmet igényel.

Ipar: a gépgyártás és az export élteti. A nógrádi ipar térvesztése az 1960-as években a szénbányászat visszafejlesztésével kezdődött. Az 1973. évi árrobbanás és a korszerűtlen struktúrák óriási veszteségeket okoz­tak. A dolgozók száma az 1980-as évtizedben több mint 20%-kal, csak­nem 19 ezer(!) fővel csökkent. A ’90-es évek elején a privatizáció, a ke­leti piacok elvesztése (stb.) miatt a termelés tovább csökkent. Iparunk 1995–2000 között újra lábra kapott. Az azóta eltelt időszakban az ágazat tel­jesítménye növekedett. Amíg azonban 2011–2017 között az ipari ter­me­lés értéke Nógrád megyében 2,88-szorásra, addig régiónkban 3,54-sze­resére, az országban 2,36-szorására emelkedett. Iparunk vezető ága­za­ta a gépgyártás, amely az időszak legtöbb évében az egész ipari termelés és az export nagyobb részét produkálta, így 2018 I. félévében is. Me­gyénk ipa­rában jelentős még a fémalapanyagok, a fémfeldolgozási ter­mé­kek gyár­tá­sa is. Amíg a termelés értéke a termelékenység gyors ütemű emel­ke­dé­sé­nek köszönhetően növekedett, a foglalkoztatottak létszáma alig változott, a ko­rábbi igen jelentős létszámcsökkenés nem kom­pen­zá­ló­dott.

Építőipar: lassan leépül(t). Ahol kevés a beruházás, megszűnik a la­kás­építés, ott maga az építőipar is leépül. Tipikus példája ennek a fo­lya­mat­nak Nógrád megye. Az egy lakosra jutó termelési érték 2018. I. félévi mu­tatója akár hosszabb időszakot is reprezentál, és az össze­ha­son­lí­tás­ban is mértékadó. Megyénk mutatója mindössze 23,5%-a az országosnak és 55,5%-a az észak-magyarországinak. A megye építőipara három év­ti­ze­de létszámleadó ágazat. A dolgozók száma már a ’90-es években is mint­egy egy­harmadával csökkent. A „karcsúsítás” 2000-től is foly­ta­tó­dott.

Kereskedelem: kaméleon típusú. Jellemzője az alkalmazkodó „szí­ne­vál­tozás”, a lassú korszerűsödés. A „kisker”-üzletek száma 1990–2000 kö­zött a privatizáció, az áruházláncok „betörése” (stb.) miatt hullámzóan ala­kult, összességében azonban még másfélszeresére nőtt. Ezzel el­len­té­tes a tendenciája az ezredforduló után. 2001-ben 2943 üzlet várta vá­sár­ló­it, 2017-ben már csak 2193. Legalább 750 üzletet bezárt! Sőt, ennél több, mi­vel közben újak is nyíltak. Sok kisboltos nem bírja a versenyt a nagy üz­letláncok (SPAR, Penny Market, Lidl, Jysk, Euronics, Coop Unió stb.) me­gyei egységeivel, az olcsó kínai tömegáruval, a turkálókkal. A nógrádi 25%-os üzletszám-csökkenés (amelynek egyik oka a Palócker Kft. csőd­je) jóval meghaladja országos 15%-os arányt, némileg a régióst is. Mind­eköz­ben nem változott lényegesen a hálózat üzlettípus és profil szerinti össze­tétele, de csökkent a dolgozók száma.

Turizmus: az örök reménység. A turizmus hazánkban is di­na­mi­ku­san fejlődő, vezető nemzetgazdasági ág. Nem így Nógrádban. A ke­res­ke­del­mi szálláshelyek 2010–2017 közötti vendégforgalmának mutatói sze­rint romlott megyénk pozíciója. Az évtizedek óta szajkózott hangzatos tu­risztikai tervek, a „desztinációk”, az „attrakciók”, szálloda és egyéb szál­láshely-fejlesztések – utóbbiak egy része szerencsére megvalósult – el­le­nére, a csaknem két évtized alatt csupán 34%-kal nőtt a megyénkbe lá­to­gató vendégek száma, míg az ország más – nem szebb, de boldogabb – tá­jain duplájára emelkedett. Ráadásul a vendégéjszakák száma (a leg­fon­to­sabb üzleti mutató!) stagnált. Be kell látnunk: először önmagunkhoz ké­pest kell fejlődnünk. Ahogy ez történt is 2018 I. félévében, amikor 38 ezer vendég 80 ezer vendégéjszakát töltött nálunk. A vendégek száma 13, a vendégéjszakáké 17%-kal haladta meg az előző év azonos időszakit. A ven­dégéjszakák felét kitevő szállodákban 22%-kal nőtt a forgalom. A ven­dégek 93%-át adó belföldiek 18%-kal több vendégéjszakát töltöttek el a szálláshelyeken. A külföldiek többségét a német, az olasz és a szlovák ven­dégek tették ki.

Vendéglátás: csökkenő fogadókészség. Az idegenforgalom mi­ni­mum­feltétel-rendszeréhez tartozik a vendéglátás – szálláshely-szol­gál­ta­tá­son kívüli – infrastruktúrája is. Főbb mutatóit áttekintve kitűnik, hogy az ez­redfordulótól napjainkig tartó időszakban – az országos növekvő ten­den­ciával szemben – csökkent a vendéglátóhelyeink (éttermek, büfék és cuk­rászdák) száma, ami aligha kedvez a vendégfogadásnak, és amit a fa­lu­si magán-vendégszállások nem kompenzálhatnak.

  1. Társadalom: nem várt drámai változások

Népesség: ellentétes tendenciák. Minden demográfia felvezetés nél­kül vegyük szemügyre az alábbi táblázatot, az adatok igencsak be­szé­de­sek.

A lakónépesség száma, január 1.

Területi egység 2000 2018 Index:

2018. év/2000. év

%-ában

Nógrád 221 605 190 937 86,2
Észak-Magyarország 1 302 835 1 134 945 87,1
Ország összesen 10 200 298 9 778 371 95,9

Forrás: KSH Táblák (STADAT) Társadalom. Saját szerkesztés és számítás – B. O.

Magyarország lakóinak száma az 1980-as évektől csökken. Nógrád né­pes­sége arányaiban a legnagyobb veszteséget könyvelheti el, az említett és az ezredforduló után időszakban is, ahogy azt a fenti táblázat adatai is iga­zolják. A népességváltozás alapvetően a születések és a halálozások szá­ma elérő alakulásnak következménye. Nógrádban az ún. természetes fo­gyást (kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak) az elvándorlás ne­gatív egyenlege tovább erősíti. Ezen túl is megyénk további súlyos gond­ja az elöregedés, amit az alábbi oszlopdiagram jól érzékeltet.

Az öregedési index alakulása

Forrás: Nógrád Megyei Kormányhivatal. Tájékoztató Nógrád Megye Közgyűlése számára Nógrád megye egészségi helyzetéről. 2018. szeptember 3.

Nógrád megyében a 100 fő 14 éven alatti lakosra több mint 144 fő 65 év feletti lakos jut, ami meghaladja mind a régiós, mind az országos in­de­xet. A Nógrádi népességstruktúra további specifikus iránya: a né­pes­ség­fo­gyáson belül a roma lakosság dinamikus növekedése. Mindezeket az ál­lan­dó jellemzőket és a várható változások következményeit itt nem kell rész­leteznem, mert a lap ez évi első számában[4] ezekről már értekeztem, és a következtetéseim sorában is szólok még róluk.

Foglalkoztatás: alacsony szinten. Nógrád megye feszítő társadalmi prob­lémája a csaknem három évtizede kirobbant munkanélküliség. Utób­bi rátája alapján a megyék között mindig „dobogós” helyen volt, az or­szá­gos átlagot évenként 3-6 százalékponttal meghaladva. Jellemző nóg­rá­di korszakai – saját elhatárolásom alapján – a következők. I.: 1990–1993: a munkanélküliek drámai növekedése, 23–24 ezer fő közötti tetőzése. II.: 1994–2002: a mérséklődés periódusa. Amíg 1994-ben még 17230 mun­ka­nél­külit regisztráltak, addig 2002-ben 12084 főt, 30%-kal kevesebbet. Ez idő­szakban jelentős számú új munkahely létesült. III.: 2003–2009: ismét emel­kedik a munkanélküliek és az álláskeresők száma is.[5] IV.: 2010–2018: új­ra csökken a munkanélküliség, elsősorban a közmunkások átmeneti fog­­lalkozatása révén.

A munkanélküliségi ráta alakulása 2018. II. negyedév

Forrás: KSH Fókuszban a megyék – 2018. I. félév. Térségi összehasonlítás

A fenti diagram a megyéket rangsorolja, jobbról a harmadik oszlop Nóg­rád megyét reprezentálja. Információink szerint[6] a megyei szintet is meg­haladja a salgótarjáni, a szécsényi és a bátonyterenyei járás mutatója. A kialakult kereslet-kínálat mennyiségi, strukturális és minőségi meg nem fe­lelései miatt, Nógrád megye továbbra is az egyik legrosszabb mun­ka­erő-piaci pozícióban lévő térség az egész országban.

Átlagkeresetek és nyugdíjak: az olló tovább nyílik. Döntően mun­ka­alapú járandóságok, a népesség jelentős részének fő pénzjövedelem-for­rásai, ily módon az életkörülmények és életminőség meghatározói is. Az alábbi táblázatból kitűnik megyénk pozíciója.

Az átlagkereset* (2016. évben) és átlagnyugdíj (2018. évben) alakulása (Ft/fő/hó)

Területi egység Átlag-
kereset nyugdíj
Nógrád 197 237 111 602
Észak-Magyarország 213 110 111 829
Ország összesen 259 038 117 485

* Teljes munkaidőben alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete
Forrás: KSH Táblák ( STADAT) Társadalom. Saját szerkesztés és számítás – B. O.

A nógrádi bruttó átlagkeresetek elmaradása az országos átlagtól elég „bru­tális”, míg a nyugdíjaké lényegesen kisebb. Történelmi kialakulásuk oka­it itt nem mutathatom be. Arra felhívom a figyelmet, hogy az át­lag­jö­ve­delmeket két tényező határozza meg, egyrészt a tényleges keresetek (il­let­ve: a nyugdíjak) színvonala, másrészt a „jogosultak” mennyiségi és mi­nő­ségi összetétele és egymáshoz való aránya. A másik megjegyzésem, hogy az országos és a nógrádi átlagkeresetek között 2000-ben meglévő mint­egy 22 ezer forintos különbség 2016-ra csaknem 62 forintra nőtt, ami a jelenség közgazdasági természetéből is adódik. Ugyanis adott év­ben még az azonos arányú bérfejlesztés is magasabb összegre „rakódik” (töb­bek között) az országos átlag esetében, ami évről-évre növeli az ab­szo­lút különbséget. A differencia így belátható időn belül egyszerűen nem csökkenhet, csak nőhet.

Lakáshelyzet: a bőség zavara. A lakáságazat nem szorul bővebb is­mer­tetésre. E lap ez évi első számában megjelent – már említett – cik­kem­ben részletesebben írtam róla.[7] Itt igazán röviden összefoglalhatom a lé­nyeget. Nógrád megyében a már ismert okok – gazdasági pangás, el­öre­ge­dés, kihalás, elvándorlás – miatt sok az üres lakás, üzlethelyiség és köz­épü­let is, ezért az országban itt a legkevesebb az új építésű lakás.

Közműellátottság: dinamikus fejlődés. Az utóbbi évtizedek kom­mu­ná­lis beruházásai (közmű-programok) eredményeként teljes a nógrádi te­le­pü­lések közüzemi vízellátása, szennyvízcsatorna-hálózattal pedig már a te­le­pülések döntő többsége is rendelkezik. A közmű-olló jelentős mér­ték­ben zá­ródott. Az egy háztartási gázfogyasztóra jutó ener­gia­fel­hasz­ná­lás me­gyénk­ben az országos és a régiós átlagnál is magasabb, a vil­la­mos­ener­gia-fel­használás pedig az országosnál alacsonyabb, a régióssal meg­egye­ző.

Egészségügy: maga is ápolásra a szorul. Nógrád megye egész­ség­ügyi helyzetének bemutatására, pláne megítélésére itt néhány sorban nem vál­lalkozhatok. Salgótarján esetében tettem már rá kísérletet két írá­som­ban is,[8] ezeket, valamint Nógrád megye lakosainak egészségi állapotáról a kö­zelmúltban készült, drámai diagnózis-csomagot[9] is olvasóim fi­gyel­mé­be ajánlhatom. Két további konkrét információt – mert ezeket sehol má­sutt nem találhatják – pedig alább prezentálok is.

Működő kórházi ágyak tízezer lakosra jutó száma

Területi egység 2000 2017
Nógrád 69,2 76,4
Észak-Magyarország 74,1 73,7
Ország összesen 81,8 69,8

Forrás: KSH Táblák (STADAT) Társadalom.
Saját szerkesztés és számítás – B. O.

Amint látható, a működő kórházi ágyak aránya azon kivételes mu­ta­tó­ink egyike, amely jobb az országos és a régiós átlagnál is. Az or­vos­hi­ány­ról sokan sokat tudnak, de az alábbi összehasonlítást aligha ismerik:

Háziorvosok és házi gyermekorvosok, december 31.

Területi egység 2000 2017 Index:

2000= 100,0

Nógrád 139 117 84,2
Észak-Magyarország 807 719 89,1
Ország összesen 6 729 6 173 91,7

Forrás: KSH Táblák (STADAT) Társadalom. Saját szerkesztés és számítás – B. O.

 

A legnagyobb arányban Nógrád megyében csökkent az orvosok száma, amely­nek következtében megnőtt az egy háziorvosra és házi gyer­mek­or­vos­ra jutó lakosok száma (1555 lakosról 1632 lakosra), és ezzel az egyik leg­rosszabb orvosellátottsági mutató a Nógrád megyei. A megyei egész­ség­ügy napjainkban az országosnál rosszabb egészségi állapottal, kor­sze­rű­södő ellátó-szervezettel, krónikus orvos- és egészségügyi szak­em­ber­hi­ánnyal elég jól jellemezhető.

Szociális ellátás: növekvő feladatok. A szociális háló már régen túl­ter­helt, miközben egyre nagyobbak a feszítő erői, nem is tudni, mikor sza­kad. Ezt alább két konkrét példával illusztrálhatom. A megállapított hát­rányos helyzetű gyermek száma csupán 2013–2017 között Nógrád me­gyében 1372 főről 3422 főre, 2,5-szeresére növekedett, a régiós átlag kö­zelében, de még az országos átlag alatt. Ugyanezen időszakban a meg­ál­lapított halmozottan hátrányos helyzetű gyermek száma Nógrádban a dup­lájára nőtt, miközben az senkit nem vigasztalhat, hogy a régiónkban és országosan még rosszabb a helyzet. A „helyi” szegénységről már egy 2005. évi szociográfiámban – ma is vállalható módon – értekeztem.[10] Lát­ható: a sürgős és hatékony intézkedések a kormányzatra várnak, a he­lyi önkormányzatok csak „elsősegélyt nyújthatnak” – nem tudni meddig.

Oktatás: fájdalmas racionalizálás. Az ágazat évtizedek óta al­kal­maz­ko­dik a demográfiai folyamatokhoz. A tendencia 2010–2017 között is foly­tatódott, a tanulók, illetve a pedagógusok létszáma is csökken(t). Né­hány iskolatípusban a változás mértéke százalékban (2010=100,0) a kö­vet­kező. Általános iskola: 67,9, ill. 75,2; szakközépiskola 64,1, ill. 90,6, gim­názium 79,0, ill. 101,7. Összességében a köznevelésben tanulók szá­ma a vizsgált időszakban csaknem 12 ezer tanulóval, több mint 30%-kal csök­kent. Eközben a pedagógusok létszáma csaknem 700 fővel, mintegy 20%-kal csökkent. Vajon hol dolgoznak a kényszerű racionalizálás pe­da­gó­gusáldozatai? A drámai változás pozitívuma, hogy csökkent az egy osz­tály­teremre és az egy tanerőre jutó tanulók száma. Nagy veszteségünk a Bu­dapesti Gazdasági Főiskola Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar Sal­gó­tarjáni Intézet megszűnése. Egyfajta kompenzációja az Óbudai Egye­tem­mel való kooperáció keretében beindult felsőfokú műszaki képzéssel kez­detét vette. A tudományos élet, a kutatómunka, az innováció ijesztő in­formációja, miszerint a Nemzeti Kutatási Infrastruktúra Regiszterben nincs nógrádi intézmény. Kutatóhelyek döntően a gazdasági szférában mű­ködnek, amelyekhez jó, ha társul egyetemi, kutatóintézeti háttér, netán kül­földi K+F+I kapcsolat. Ebben a helyzetben különös sikernek köny­vel­hetjük el, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Területi Bi­zott­ságának vezetősége dr. Gréczi-Zsoldos Enikő egyetemi adjunktust – e lap főszerkesztőjét – a 2017–2020-as akadémiai ciklusra alelnökévé vá­lasz­totta, és megbízta a MAB nógrádi csoportjának vezetésével is.

Kultúra, művelődés: kevesek kiváltsága. Miközben a községi kul­túr­otthonok, művelődési házak száma csökken(t), a salgótarjáni József At­tila Művelődési és Konferencia Központ jól működik, változatos prog­ram­jai közül a Nemzetközi Dixieland Fesztivál határainkon túl is ismert. Az önállóvá vált és megújult Zenthe Ferenc Színház remek repertoárjával már országos hírű. Teltházas előadásainak is köszönhetően a megye szín­ház­látogatóinak száma a 2000. évi 4 ezerről 2017-re 33 ezerre emelkedett, túl­szárnyalva a régiós és az országos látogatói mutatók dinamikáját. Ugyan­ezen időszak alatt a nógrádi mozik látogatottsága mintegy 35%-kal esett vissza. A községi könyvtárak – a Balassi Bálint Megyei Könyvtár szak­mai közreműködésével – a közművelődés változatos színterei. A „Ba­lassi” könyvtári mutatóival megállja a helyét régiós és országos össze­ha­sonlításban, kitűnik színvonalas rendezvényeivel, egyben kiadója a 2015-től új főszerkesztővel az élen prosperáló Palócföld folyóiratnak is. Le­véltáraink közül a Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára a közelmúltban épületében és feltételeiben is megújult, szolgáltatásai a ku­tatói igényeket is kielégítik. A Salgótarján Megyei Jogú Város fenn­tar­tás­ban működő, megyei hatáskörű Dornyay Béla Múzeum értékes ki­ál­lí­tá­sok rendezésével kedvelt közösségi tere a múzeumbarát közönségének.

III. Következtetések: figyelmeztetőek

Gazdaság: a megye gazdasága önmagához képest fejlődhet. A fen­tiekből, ha más nem is, az bizonyosan kiderül, az évtizedek óta várt fej­lődés ködbe veszett. Nógrád megye fajlagos GDP-mutatója 2000-ben az országos átlag 55,8-át, 2010-ben 44,8%-át, 2016-ban már csak 43,4%-át tette ki. Ez nem más, mint a gazdasági hanyatlás csaknem lineáris trend­je. Látható, hogy a megye közlekedési infrastruktúrája és tő­ke­von­zó-képessége még mindig nem megfelelő. A vállalkozói készség alacsony szin­tű, nagyobb agilitás nem is várható. Az egy lakosra jutó beruházás ala­csony értéke Nógrád megye rákfenéje. Minthogy ez a gyenge tel­je­sít­mény az elmúlt évtizedekben is jellemző volt, ez a fő oka és egyik össze­te­vője a GDP alacsony szintjének: ha nincs beruházás, nincs növekedés, nincs fejlődés! A produktív szféra ágazatainak bemutatott folyamatai sem ked­vezőbbek (hiszen éppen ők lennének a beruházások megvalósítói), né­hány jövőképét itt is érdemes felvázolni. A mezőgazdaság adottságai mi­att aligha javíthat a GDP egy főre jutó értékén, ha kicsi és gyenge a ma­gángazdaság, ha nincs kooperáció. A gépipar „külpiaci kitettsége” – ma­gas exporthányada – komoly kockázati tényező. Cégeink jövőbeli sor­sa a szakember- utánpótláson is múlik. Több mint tíz cégnél készített in­ter­júm, riportom alkalmával a tulajdonosok, ügyvezetők ezt nem kis ag­go­dalommal említették. A kiskereskedelem állapotát jelzi, hogy sokan Bu­dapesten és Egerben vásárolnak. Megyénk turizmuságazata – va­rázs­la­tos természeti tájaink dacára – nem versenyezhet a gyógyvizekkel ren­del­ke­ző megyékkel. A vendéglátásunkat a Karancs Szálló sorsa rep­re­zen­tál­ja. A kiscégek közül sokan a „nagyhal megeszi a kishalat” effektus ál­do­za­tai. A gazdaság trendje belátható időn belül nem fordulhat meg, a fel­zár­kózásra nincs esély, Nógrád megyének – jó esetben – be kell érnie az ön­magához képest elérhető fejlődéssel.

Társadalom: az életfeltételek relatíve tovább romolhatnak. Félő, hogy a népesség drámai strukturális átalakulási folyamatai felerősödnek. A lakosság struktúrája rossz irányban változik: az elöregedés folytatódik. Az elvándorlás lassulhat, mert kifullad. A roma népesség gyors ütemű nö­vekedése mintegy termeli az alacsony iskolai végzettséget, a mun­ka­nél­kü­liséget, a szegénységet, rontja megyénk pozícióját. Ugyanakkor me­gyénk keresői és nyugdíjasai többségének a relatív helyzete várhatóan szin­tén tovább romlik. Az oktatás alanyai, főszereplői tovább „fogy­hat­nak”, legnagyobb veszély a szakközépiskolák tanulói számának a csök­ke­né­se, ami a szakképzett munkaerő-utánpótlást teszi kétségessé. Az egész­ség­ügy maga is kezelésre szorul, miközben a népesség jelentős hányada be­teg vagy elesett, hátrányos helyzetű, gondozásra, ápolásra, gyógyításra vár. A kultúra szűken értelmezett és így is realizált, elsősorban ren­dez­vény­orientált. Kiveszett az egykor híres munkakultúra, miközben a min­den­napi kultúra is deficites. Az életkörülmények főbb mutatói dif­fe­ren­ci­ál­tak, drámai a munkanélküliség, realitás a tartós fennmaradása, az el­sze­gé­nyedés eszkalációja. Mindez kihat az egészségi állapotra, amely tovább kon­zerválja a hátrányos helyzetet. A közmunka csak átmeneti megoldás, a versenyszférába ritkán vezet, tanulásra nem ösztönöz, egyeseket pszi­ché­sen is megvisel. Néhány kistelepülésünkön kialakuló etnikai és szo­ci­á­lis hátrányok tovább erősítik a hátrányos helyzetet, ezzel csaknem le­he­tet­lenné téve a kitörést.

Végezetül: Nógrád megye és székhelyvárosa, Salgótarján gazdasága és tár­sadalma jelenlegi állapotán javíthat valamelyest a folyamatban lévő 2014–2020 időszakára készült Integrált Területi Program, és a Modern Vá­rosok Program eredményes végrehajtása. Ezekben és a további na­gyon szívós és hatékony munkában kell bízni, hogy Nógrád megye meg­ka­paszkodjon, idővel és jó esetben elinduljon a felfelé vezető, nagyon me­redek úton.[11]

E lap hasábjain a fentiek szerint tudtam a teljesség igénye nélkül – ob­jek­tív statisztikai adatokra alapozva, mégis szubjektív módon, de szán­dé­ko­san senki érzékenységét nem megsértve – bemutatni és értékelni a me­gye gazdaságának és társadalmának főbb és állandó jellemzőit. A kö­vet­kez­tetések akár vitathatóak is, ezért várjuk az észrevételeket és a hoz­zá­szó­lásokat.

[1] KSH Táblák (STADAT) Idősoros éves, területi adatok. Általános gazdasági mu­tatók http://www.ksh.hu/stadat_eves_6_3

[2] Itt csak két – online is elérhető – dolgozatomat említem. Másfél évtized: té­nyek, tendenciák. Fejezetek Nógrád megye rendszerváltás utáni gaz­da­ság­tör­té­ne­téből. (Dr. Baráthi Ottó szakközgazdász) Nógrád Megyei Hírlap, 2005. de­cem­ber 30., 4.; Dr. Baráthi Ottó: Nógrád megye gazdasági-társadalmi fo­lya­ma­­tainak főbb jellemzői a rendszerváltás utáni időszakban. Területi statisztika, 2010. 4., 439-452. KSH, Budapest, 2010. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp /terstat/2010/04/barathi.pdf

[3] KSH Fókuszban a megyék – 2018. I. félév Térségi összehasonlítás http:// http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/megy/182/index.html

[4] Baráthi Ottó 2018. A népesség csökkenésének és összetétele változásának okai és következményei Nógrád megyében. In: Palócföld. 1/85–96.

[5] Az álláskeresők és a munkanélküliek szakkifejezések nem azonos fogalmak. Itt nincs hely magyarázni a kategóriákat, de az érdeklődők pontos in­for­má­ci­ók­hoz juthatnak a KSH honlapján.

[6] Tájékoztató Nógrád megye munkaerőpiaci folyamatairól 2018. I. félév. Nógrád Me­gyei Kormányhivatal Foglalkoztatási Főosztály. Salgótarján, 2018. július.

[7] Baráthi Ottó 2018. i. m.

[8] Baráthi Ottó 2015. „Csak egészség legyen…”! Korszerű felszereltség, krónikus szak­emberhiány. In: Tarjáni Városlakó Magazin. 3/11–14.; Baráthi Ottó 2018. Fáj­dalmasan foghíjas fogászat. Salgótarjánban is az fáj a legjobban, ami nincs. In: Tarjáni Városlakó Magazin. 1/34–35.

[9] Nógrád Megyei Kormányhivatal. Tájékoztató Nógrád Megye Közgyűlése szá­má­ra Nógrád megye egészségi helyzetéről. 2018. szeptember 3.

[10] Baráthi Ottó 2005. A szegénység. Mai valóságunk szomorú szelete. In: Forrás. 4. szám (http://www.forrasfolyoirat.hu/0502/barathi.html)

[11] Többek között az említett programok végrehajtásának állásáról rész­le­te­seb­ben is írtam egy országos igazgatásszervezési, területfejlesztési és informatikai szak­lapban, jelesül az alábbi cikkeimben: Baráthi Ottó 2018. Fókuszban a fenn­maradást szolgáló intézkedések és a felzárkózást is favorizáló fejlesztések. Be­szélgetés Fekete Zsolt úrral, Salgótarján Megyei Jogú Város pol­gár­mes­te­ré­vel. In: Jegyző és Közigazgatás. 3/36–39.; Baráthi Ottó 2018. Fontos „…a hit, ami meg­tartott, s amit meg kell tartanunk további fennmaradásunk érdekében…” Be­szélgetés Skuczi Nándor úrral, a Nógrád Megyei Önkormányzat Köz­gyű­lé­se elnökével. In: Jegyző és Közigazgatás. 5. sz. (Várható megjelenés: 2018. no­vem­ber)

A Palócföld folyóirat 2018/4. számának KÖZÉLET című rovatában megjelent cikk teljes változata.

2018/4. KÖZÉLET

Kalocsai Péter

Mit csinálunk rosszul…?
Nógrád megye gazdasági teljesítménye a XX-XXI. század fordulóján

Mikszáth Kálmán sóhaja – „Boldog Nógrád vármegyeiek!” – a XX. szá­­zad második felében, a XXI. század elején igen kevéssé tűnhet őszin­té­nek. A Szklabonyán (ma Szlovákia, Nagykürtösi járás) született író is in­kább a Karancs erdeinek varázslatos zengésére, a gyönyörű természeti kör­nyezetre utal, semmint a jó palócok világmegváltó innovációira, gaz­da­sági teljesítményeire. Bár akkortájt a helyi, dolgos népek mindennapi mun­kája – ha küzdelmesen is, de – elegendő volt a megélhetéshez.

Szeder Fábián: A Palóczokról című, 1819-ben megjelent néprajzi ta­nul­má­nyában egyenesen azt írja: „A Palóczok nem csak szorgalmatos földmívelők, ér­telmes marhatartók, hanem többnyire minnyájan mesterséges faragók is. (…) A pa­lóczok lelki és testi tehetségre nézve a többi Magyaroknál nem alább valók.”[1] Ha­bár Nógrád megye nem teljesen fedi le a palócvidék topográfiai egységét – etnikailag a nógrádiak leginkább ekképp azonosítják magukat.

Bárhogyan is szemléljük az itt élők sorsát, azzal szembesülünk, hogy a he­lyi gazdaság teljesítménye – legfőképp az egy főre jutó GDP – immár év­tizedek óta a legalacsonyabb a megyék rangsorában. Ehhez pedig szá­mos, hasonlóképp kedvezőtlen adat társul, így például: a demográfiai, mig­rációs, egészségügyi helyzetkép, a munkanélküliségi, szociális és is­ko­lá­zott­sági mutatók, stb. A jelenség olyannyira makacs, hogy ma már sem­mi­képp nem tekinthetjük véletlennek, átmenetinek, múlandónak. A ki­ala­kult ál­lapot szívósan ellenáll a kisebb intenzitású válságkezelési kez­de­mé­nye­­zé­sek­nek, kormányzati intervencióknak, a gazdasági szerkezet vál­to­zá­sai­nak. A probléma tehát megérett a végiggondolásra, alaposabb elem­zés­re.

Van azonban egy előkérdés, melynek eldöntése lényegesnek látszik: va­ló­ban van-e értelme? Lehetséges-e, értelmes-e egy mesterséges köz­igaz­ga­tási egység gazdasági-gazdaságtörténeti elemzése? Mert akárhogyan is ala­kuljon egy ország közigazgatási tagolódása, az számos esetlegességet rejt magában. A közigazgatási egység táji-, topográfiai-, gazdasági-, tár­su­lá­si-együttműködési határvonalakat metsz át, gyakran önkényes és nem fel­tétlenül veszi figyelembe a történeti, társadalmi dimenziókat. Egy te­le­pü­lés sokkal inkább természetes (organikus) kooperációs egység; míg egy já­rás, vagy megye soha nem homogén, esetleg csak egy következetesen, de önkényesen generált szám a KSH adatsoraiban.

Talán a megye történeti mélysége, a „következetesség” az egyetlen ok, amely miatt most éljünk a feltevéssel: van értelme Nógrád gazdaságát, gaz­dasági teljesítményét önmagában vizsgálni.

A kilencvenes évek elejétől létezik egy kézenfekvő, tetszetős és hihető, ám nagy valószínűséggel téves narratíva, mely szerint Nógrád megye gaz­dasági összeomlását a rendszerváltás radikális gazdasági át­ren­de­ző­dé­se, a szénbányászat megszűnése, a kelet-nógrádi iparmedence nagy­vál­la­la­tai­nak bezárása idézte elő. Ez elfogadható magyarázat a munkanélküliségi rá­ta rendkívül kedvezőtlen alakulására, de nem sok köze van a GDP ala­ku­lásához. A megyei GDP zuhanása ugyanis sokkal korábban kezdődött. Amennyire a töredékes és gyakran változó módszertannal számított ada­tok­ból rekonstruálható: Nógrád megye egy főre jutó GDP-je az ’50-es évek­ben volt utoljára az országos átlag közelében. (Nem az élbolyban, nem az első harmadban, hanem az országos átlagon – azaz a kö­zép­me­zőny­ben!) Az országos átlag feléig (azaz a jelenlegi mélypontig) tartó le­sza­kadás kétharmada – úgy tűnik – 1990 előtt zajlott és csak a maradék egy­harmad írható a rendszerváltás számlájára. Bár ezek az adatok még ellen­őrzésre, forráskritikára szorulnak, szöges ellentétben állnak az idé­zett, uralkodó narratívával. Mostanában már találkozhatunk bátrabb elem­zésekkel, amelyek a leszakadás első szakaszát a ’70-es és ’80-as évek­re teszik, azaz egy lépéssel közelebb kerültünk a valós okok feltárásához.

Miután Nógrád településszerkezete „fejnehéz”, a II. világháborút kö­ve­tő gazdasági anomáliák jelentős részéért a szocialista nagyipar látszólag fé­nyesen ragyogó ékköve, Salgótarján iparváros és a kelet-nógrádi ipar­me­dence felel. Itt koncentrálódik a szénbányászat, a nehéz- és könnyű­ipar, ide áramlik a munkaerő és ereje fogytán itt a legzajosabb az össze­om­lás és innen a legerősebb az elvándorlás. Valójában mi történt itt?

A XIX-XX. század fordulóján Nógrád vármegye lélekszáma 240 ezer fő, területe 4130 km2. (Ez a méret a mai Baranya, Fejér vagy Veszprém me­gyének felel meg.) Középpontjában Losonc rendezett tanácsú városa[2] áll, mégpedig egy csillag-tipológiájú infrastruktúra metszéspontjában. Itt fut­nak össze a vasútvonalak, közutak, ezen keresztül zajlik az észak-dél irá­nyú forgalom jelentős része.

A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (benne a Salgótarjáni Vas­fi­no­mí­tó Társasággal) a századfordulón az ország nyersvastermelésének, acél­gyár­tásának 44%-át adja. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. az ország egyik leg­dinamikusabb bányavállalata, lényegében 1960-ig expanziót mutat.

A vármegye közigazgatási központja 1790-1950 között Balassagyarmat, amely egyúttal járási székhely és 1437 után 1923-ban nyer ismét városi ran­got. Földrajzi jelentőségét az adja, hogy a főváros és az Alföld felől e te­rületen keresztül közelíthetők meg a felvidéki bányavárosok.

Nyugat-Nógrádban emellett több fázisban – a XVII-XVIII. század for­du­lóján – jelentős szlovák diaszpóra, szlovák falvak jönnek létre. A XVIII. sz. elején egy lényegesen kisebb sváb, valamint Balassagyarmaton egy igen jelentős számú zsidó közösség alakul ki.

Ezt a földrajzi-gazdasági-társadalmi struktúrát metszi félbe 1920-ban a tria­noni határ, melynek kialakításával a megye („csonka Nógrád-Hont Vár­megye”) területe majdnem felére, 2500 km2-re csökken és magyar aj­kú lakosságának egy részét is elveszíti. (A 240 000 fős népességet 1980-ban éri el ismét.) A korábbi helyzet áll vissza egy rövid időre – 1938-45 kö­zött – az első bécsi döntés következtében.

Egy pillanatra visszatérve a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. tör­té­ne­téhez: úgy tűnik, az ózdi iparvidék osztja a kelet-nógrádi medence sor­sát: a trianoni határ elvágja természetes vonzáskörzetének egy részétől – így a főbb nyersanyagforrásoktól is –, és csak 1938-ra éri el az 1928-as tel­jesítményének szintjét, összefüggésben a II. világháborút megelőző, fo­kozott nehézipari aktivitással.

Ebben a megközelítésben a kelet-nógrádi iparmedence és az ózdi tér­ség – a kapcsolódó dél-szlovákiai (rimai) területekkel együtt – alkot egy gaz­daságtörténeti-topográfiai egységet.

A II. világháborút követően a borsodi iparvidék egy erőteljesebb mo­der­nizációs megerősítést kap, de a súlypontok a határ vonalától Miskolc, Di­ósgyőr (és országosan Dunaújváros) irányába tolódnak el. Ez a vél­he­tő­en stratégiai döntéssorozat lényegében megpecsételi a határ menti te­rü­le­tek sorsát. Valami hasonló folyamat zajlik le a határ túloldalán: a ha­tár­kö­zeli térségek gyors hanyatlásnak indulnak és ezek a dél-kelet-szlovákiai te­rületek is depresszióba süllyednek. A térségből – mintegy sziget – Kas­sa és környéke emelkedik ki.

A trianoni határ Nógrádban egy „infrastruktúra-torzót” eredményez, mely­nek fő jellemzői a mai napig megfigyelhetők: a kelet- és nyugat-nóg­rá­di vasútvonalak megyén belül nem találkoznak (északon Losoncon, dé­len a Hatvan-Aszód vonalon futnak össze). A kelet-nyugati közutak ter­mé­szetes csomópontja is a határon kívülre, Losoncra kerül. Nógrád je­len­tősebb városainak természetes vonzáskörzete megfeleződik: Ba­las­sa­gyar­mat, Szécsény és Salgótarján a „határra tapadva” találja magát. A kör­kö­rös vonzáskörzetek helyett létrejövő félkörök a mai napig erősen de­ter­minálják e városok expanzióját. (Ebbe a félkörbe rendeződik va­la­mennyi szolgáltatási ágazat – például a megye két nagy kórházának el­lá­tá­si területe is –, ami egy meglehetősen pazarló logisztikai szisztémát ered­mé­nyez.) A határ bénító közelsége nyilván nemcsak a magyar, hanem a szlo­vák oldalt is sújtja, de a történelmi előzmények okán egyik állam sem túl aktív a (fizikai) kapcsolatok fejlesztésében.

Megjegyzendő, hogy önmagában a határ közelsége nem feltétlenül je­len­tene hátrányt – ahogyan Dél-Nyugat-Szlovákia felé, a Duna ter­mé­sze­tes határvonala ellenére a ’90-es évektől viszonylag gyorsan kialakultak a ha­tár menti gazdasági együttműködések. Csak épp Pozsonytól Párkányig egy gazdaságilag lényegesen aktívabb, fejlettebb zónát találunk, amely ter­mé­szetes expanziójával áttöri a meglévő kereteket. Ugyanez a hatás már messze nem működik Párkánytól, Esztergomtól keletre.

A jelenlegi helyzet lesújtó: nincs tömegközlekedés Nógrád megye és a Lo­sonci járás városai között. Az 1896-ig megépült Balassagyarmat–Szé­csény–Ipolytarnóc–Losonc vasútvonal minimális aktivitást mutat (pa­ra­dox módon az Ipolytarnóc–Nógrádszakál–Busa szakaszt is főként a szlo­vá­kok használják, így érve el Losonc felől a Nagykürtös környéki ipari te­rü­leteket). Ahogyan ez a vasúti szakasz, úgy a Hatvan–Salgótarján–Fülek vo­nal is kimarad a modernizációból, pedig ez utóbbi villamosításának, két­vágányúsításának tervét sokáig dédelgetik a nógrádiak. Az egykori Ipoly-hidak közül napjainkig mindössze kettő épült meg és az egykori köz­úti kapcsolatok összekötése is rendkívül vontatottan zajlik. [Persze mi­ért is lepődnénk meg ezen, amikor Nógrád belső tömegközlekedési inf­rastruktúrája is elképesztő képet mutat: egy Ipolytarnóc–Nézsa, vagy Ce­red–Nézsa utazás időtartama – az ország második legkisebb területű me­gyéjében – 4 és 5,5 óra (!) között ingadozik, napszaktól és szerencsétől füg­gően, de a helyközi autóbusz- és vasúti közlekedés minden erő­for­rá­sá­nak igénybevétele mellett…]

*   *   *

Egy latin-amerikai szállóige parafrázisával szólván: nem kis problémája Nóg­rádnak, hogy távol van Istentől és közel a fővároshoz. Köz­gaz­da­ság­ta­ni közhely (v. evidencia), hogy a gazdasági erőcentrumok (nagyvárosok) ki­zsákmányolják agglomerációjukat. Ez egy természetes szimbiózis, ami­nek azért vannak szintjei. A kertvárosok, alvóvárosok önmagukban ugyan kevésbé életképesek, de még ráépülnek a centrum szolgáltatási inf­ra­struktúrájára – így téve lehetővé a „kint is vagyok – bent is vagyok” quasi városias életformát.

Ahogyan távolodunk a centrumtól, úgy csökkennek az előnyök és nő­nek a hátrányok. Az „egyórás innovációs zónán” kívül a centrum elszívó ha­tása még érvényesül, de az általa – pl. életminőségben – biztosítható elő­nyök már nem érzékelhetőek. A kereskedelemnek – és más szol­gál­ta­tá­si ágazatoknak, valamint az iparnak – már nem érdekük az ilyen távoli ki­település, az ingatlanárak nagyságrendeket esnek, a tömegközlekedés rit­kábbá válik, a közutak érhálózata gyérebb, és így tovább. A távoli agg­lo­merációból már csak a munkaerő áramlik a centrum felé – annak is el­ső­sorban a magasan képzett, piacképes, rugalmas, innovatív fajtája – így a he­lyi gazdaságot az elvándorlás kétszeresen is sújtja: egyrészt mennyi­sé­gi­leg csökken a rendelkezésre álló erőforrás, másrészt a megmaradó erő­for­rás minősége is jelentősen romlik.

Nógrád e tekintetben sem homogén: a Rétsági járás déli része már egy­ér­telműen a központi agglomeráció része – 2008-2009-ben, a válság mély­pontján is pozitív a vándorlási egyenlege, nincs munkanélküliség és Szen­dehely-Katalinpuszta környékén megjelennek a lakóparkok. A 21. sz. főút keresztmetszetének megnövelésével párhuzamosan várható, hogy az egyórás elérési zóna Kelet-Nógrádban is észak felé – Pásztótól to­vább, legalább Bátonyterenyéig – tolódik. Ez persze kettős hatást vált ki: egyrészről helyben vonzóbb beruházási klíma alakulhat ki, másrészről azon­ban megnövelheti a munkaerő-elvándorlási hajlandóságot.

A harmadik erőtér, amely hatással volt Nógrádra, egy mesterséges te­rü­le­ti lehatárolás (NUTS 2) eredménye: az Észak-Magyarországi Régió – Mis­kolc központtal. Bár ez egészen újkori képződmény (lényegében csak a rendszerváltást követően fejtett ki némi hatást) mégis több probléma for­rásává vált. Nógrád alapdilemmája, hogy a központi régió leg­sze­gé­nyebb „kistestvére” vagy az észak-keleti régió gazdagabb tagja legyen-e, és hogy melyik minőségében érhetne el magasabb intenzitású központi tá­mogatást? A ’90-es évek az utóbbi irányba sodorták a megyét és gyor­san megtapasztalhattuk, hogy nem csak a főváros képes kizsákmányolni agg­lomerációját. Amellett, hogy ezt a területi beosztást a közlekedési inf­ra­struktúra a legkevésbé sem támogatta, Nógrád megye egyébként is cse­kély területi- és létszámarányát messze alulmúló mértékben tudta ér­vé­nye­síteni érdekeit a régióban. Ez a kiesett egy-másfél évtized – és kiesett te­rületi kiegyenlítő támogatások – nagy valószínűséggel jelentős hátrányt je­lentettek a gazdaságszerkezet átalakulásának aktív időszakában.

*   *   *

A megyét körülvevő erőterek vizsgálata után vessünk egy pillantást ma­gá­­ra Nógrádra, mégpedig az önkényesen kiválasztott kezdőpontra, az ’50-es évek legelejére. Rögtön egy nagyon érzékeny ponton, az 1950. évi me­gye­rendezés kérdésénél találjuk magunkat. Hogy a vármegyerendszer át­szer­vezése milyen hatással van Nógrád későbbi gazdaságfejlődésére, el­ső rá­nézésre nem könnyen eldönthető kérdés. Nézzük a történeti tény­ál­lást:

Kádár János belügyminiszter 1949. szeptember 30-án terjeszti a Mi­nisz­tertanács elé a megyék területének és székhelyének megállapításáról szó­ló határozati javaslatot.[3] A nem túl bőbeszédű dokumentum 10. pont­ja határozottan fogalmaz: „Nógrád-Hont megye megmarad. Megyeszékhely: Sal­gó­tarján.” A javaslat indokolásában a megyeszékhely kérdéséről Kádár a kö­vetkezőt mondja: „Az új megyei kialakításokkal kapcsolatban általában meg­tar­tottuk a régi megyei székhelyeket, kivéve Esztergom-Komárom, valamint Nógrád-Hont megyét. Az elsőnél új székhelyként Tatabányát, a másodiknál Salgótarjánt ja­va­soljuk, mert mind a két megyében ezek a városok az iparosodás következtében gya­korlatilag is megyeszékhelyekké váltak.”[4]

A megyék területének részletes meghatározásáról szóló B.M. 5.201/ 11/II-1/1950.(III.12.) számú rendelet azonban már korántsem hagyja érin­tetlenül Nógrád-Hont megyét. Nem tudhatjuk, mi történt 1949 de­cem­bere és 1950 márciusa között, de Nógrád váratlanul búcsút mondhat a Szobi (és Vámosmikolai) járásnak, Hont vármegye maradványából mind­össze négy települést tarthat meg. Dél-nyugaton további te­le­pü­lé­se­ket ad át Pest megyének[5], dél-keleten pedig Heves megyének. Ezzel pár­hu­zamosan keleten tíz települést kap Hevestől, köztük Pásztót, amely azon­nal át is veszi a járási székhely címet Sziráktól.

A keleten történt megyehatár-kiigazítás nem nélkülöz minden ész­sze­rű­sé­get: Nagybátonyt valóban célszerű közigazgatásilag is a nógrádi szén­me­dencéhez csatolni; az is észszerű, hogy a 21. sz. főút mindkét oldala (az­az az Észak-Nyugati Mátra) azonos közigazgatási régióhoz tartozzon. A Hatvan közeli települések is természetes vonzáskörzetükhöz kerülnek.[6] Ar­ra azonban, ami nyugaton történik, nincs ilyen – legalábbis általam is­mert – észszerű, racionális magyarázat. A mai megyék területének össze­ha­sonlítása azt mutatja, hogy a területi kiegyenlítés aligha volt valóságos szem­pont: két megyét találunk 7000 km2 felett és kettő is akad 3000 km2 alatt. Különös egybeesés, hogy pont Nógrád (2546 km2) és Komárom-Esz­tergom (2265 km2) megyéről van szó.

A kialakult elrendezés megtöri Nógrád természetes határát, az Ipoly-fo­lyó nyomvonalát; a Börzsönyt, mint természetes tájegységet kettévágja. Nóg­rádverőcével a megye elveszíti „tengeri kijáratát” és a Szobi járással („cson­ka Honttal”) egy utóbb értékesnek bizonyuló – bár gazdaságilag je­lenleg szintén gyengén teljesítő – idegenforgalmi területet. Mind­e­köz­ben Pest megye egy irracionális alakzatot vesz fel: 6400 km2-es területe el­indul a szlovák határtól (Bernecebarátitól) és délen mélyen belenyúlik Kecs­kemét (Bács-Kiskun) természetes agglomerációjába.

Alighanem van némi igazságuk azoknak, akik az ’50-es megyehatár-ren­de­zés egyes megoldásai mögött a racionalitáson túlmutató politikai és egyéb partikuláris szempontokat sejtenek. Ezek a szempontok pedig – hogy visszautaljak az eredeti kérdésre – hosszabb távon aligha szolgálják a gazdaság kiegyensúlyozott, organikus fejlődésének érdekeit.

Önmagában a megye mérete nem magyarázat a tartós sikertelenségre: nagy valószínűséggel az „üzemméret”, a földrajzi-topográfiai el­ren­de­ző­dés, a településszerkezet aránytalanságai, az átgondolatlan te­rü­let­szer­ve­zé­si beavatkozások és a környezeti hatások együttesen hozzák létre azt a klí­mát, amelyben a gazdaság nem, vagy alig tud fejlődni.

*   *   *

Miután a településszerkezet, a térségi központok, városok helyzete-jel­le­ge erős kölcsönhatást mutat a gazdasági folyamatok alakulásával, cél­sze­rű alaposabban is megszemlélni Nógrád „városállamait”, úgymint vá­ro­sait-járásait is. Mindezt megelőzően azonban néhány alapvetés az úr­ba­ni­záció kapcsán.

Általános tévhit, hogy a várossá nyilvánításnak vannak egzakt módon meg­határozott feltételei. Valójában ez gyakran fejlesztéspolitikai – vagy tisz­tán csak politikai – kérdés. De ha mégis lennének, akkor azok nagy­já­ból a következők lennének. Egy város méreteivel, lakosságszámával és gaz­dasági teljesítményével rendszerint kiemelkedik természetes tér­sé­gé­ből. Rendelkezik közúti és vasúti (esetleg vízi-, légi-) kapcsolatokkal, ezek cso­mópontjaiban található. Infrastruktúrája környezetét meghaladó mó­don fejlett, nyújt egészségügyi, szociális, oktatási, közművelődési és köz­igaz­gatási szolgáltatásokat (rendelkezik ilyen típusú intézményekkel). Jel­lem­zően kereskedelmi csomópont. Van önkormányzata, természetes agg­lo­merációja és szolgáltatási képessége-hajlandósága ki is terjed erre az agg­lomerációra. [Már-már ideológiai előkérdés, hogy a gazdaság húzza-e az infrastruktúrát (a városi kultúrát) vagy a kultúra húzza a gazdaságot? Az organikus fejlődési modellben egyik sem elsődleges, hanem a két té­nye­ző egészséges kölcsönhatását feltételezzük.]

Valljuk be: Nógrád megye városainak többsége közelében sincs e fel­té­tel­rendszer teljesítésének. Esetükben legfeljebb részleges urbanizációs fo­lya­matról beszélünk. Nézzük tehát városainkat – valóban csak leg­fon­to­sabb urbanisztikai jellemzőik szempontjából.

Nógrád az ötvenes évek legelején két várossal és 45.300 városlakóval ren­delkezik. A ’80-as évek urbanisztikai boom-ja további négy várossal gaz­dagítja a megyét, a városlakók száma 1990-re 103 000 főre növekszik – ez a teljes népesség 45%-a. E szám alapján azt gondolhatnánk, hogy Nóg­rád egy magas fokon urbanizált területté vált. A rendszerváltást kö­ve­tő negyed század alatt a hat város össznépessége 82 000 főre apad, ami 20%-os veszteséget jelent. Ugyanezen időszak alatt a teljes népesség csök­kenése 13,7%, azaz az elöregedő nógrádi aprófalvak népessége lé­nye­gesen kisebb mértékben csökken. (Ekkorra Nógrád már túl van saját né­pességrekordján, ami 1980-ban 240 000 fő felett tetőzött – elérve a Tria­non előtti Nógrád vármegye népességét.) És akkor a városok:

Rétság kétségkívül Nógrád egyik legsikeresebb térségének központja. Föld­rajzi elhelyezkedése, az európai 2-es folyosóra történő ráépülése, a köz­ponti agglomerációhoz történő csatlakozása jelentős előnyöket rejt. Ka­tonai-stratégiai jelentőségét ugyan elveszíti, de az 1936-97 között mű­kö­dő, a város méreteihez képest hatalmas laktanya megszűnése sem töri meg. A kialakult űrt egy – a város méreteihez képest szintén „túl­mé­re­te­zett” – ipari park tölti ki. Gazdasága élénk, válságálló; kezdetektől inkább a munkaerő hiánya, semmint a munkanélküliség jellemzi. Belső migrációs rá­tája pozitív. Városi rangot 1989-ben kap. Infrastruktúrája rendkívül hiá­nyos – mondhatni: egyáltalán nincs városi karaktere – a szolgáltatások je­len­tős részét Vác és Balassagyarmat biztosítja térsége számára. In­téz­mény­hálózata meglehetősen hézagos – nincs kórháza, középiskolája, mú­zeu­ma, vasútján ma nem zajlik személyi forgalom. Agglomerációja szá­má­ra visszafogott mértékű kereskedelmi és közigazgatási szolgáltatásokat nyújt. Rétság ma is az ország egyik legkisebb városa (2700 fős lé­lek­szá­má­val akár község is lehetne), de érdekes módon mindig „nagyobbnak lát­szik” valós méreteinél. Gazdasági stabilitásához nagyban hozzájárul, hogy minimális infrastruktúrát, szolgáltatási szerkezetet működtet. Ennek vi­szont az az ára, hogy a járás (déli) településeinek egy része át­csa­tor­náz­za magát a váci térséghez, illetve saját potenciális népességgyarapodására is fékezően hat.

Bátonyterenye térsége hosszú időn keresztül a megye egyik gazdasági mély­pontja, amely a rendszerváltást követően két évtizeddel váratlan élén­külést mutat. Jellegzetes bányavidék, amely nagyon lassan heveri ki a nóg­rádi szénbányászat ’60-as évektől tartó agóniáját. (A bányák ki­ter­me­lése 1990-re az 1880. év szintje alá csökken, majd 1993-ban végképp meg­szűnik.) Az itt felhalmozódó munkaerőt a közeli Salgótarján részben fel­szívja, de a kialakult helyzet ellenére az elvándorlási ráta viszonylag ala­csony: a rendszerváltástól a 2008-as válságig tartó időszakban mindössze 12-15 %-os a népességfogyás, ami ez esetben a helyi munkaerő rendkívül ala­csony mobilitására vezethető vissza. Igazi településszerkezeti nóvum: Kis­terenye és Nagybátony (egykori Nógrád és Heves vármegyei te­le­pü­lé­sek), valamint Maconka egyesülésével jön létre 1984-ben, majd nyer vá­ro­si rangot 1989-ben. Bár rendelkezik egy városisas maggal („Bá­nya­vá­ros”), de alapvetően falusias karakterisztikájú, szórt szerkezetű, gyűrű-ti­po­lógiájú település. Két fő településrésze a mai napig nem rendelkezik köz­vetlen közúti kapcsolattal – ami óvatosan fogalmazva is szokatlan. Vas­úti csomópont, de a Kisterenye–Kál-Kápolnai ágon a forgalom 2007 óta szünetel. A közelmúltban tapasztalható, mérsékelt gazdasági élén­kü­lés már a 21. sz. főút fejlesztésének, az ipari park létrehozásának (és a nem csekély mértékű központi támogatásnak) tudható be. Maga a város rész­legesen urbanizált, alacsony-közepes szintű infrastruktúrával ren­del­ke­zik, bár vannak középiskolái, sportlétesítményei, szociális és kulturális in­tézményei. 2013-tól járási székhely, tehát közigazgatási szolgáltatásokat is nyújt. Tulajdonképpen az észak-kelet-nógrádi agglomeráció része, így sok tekintetben osztja Salgótarján sorsát.[7]

Szécsény és Pásztó két hasonló karakterisztikájú történelmi me­ző­vá­ro­sunk: Szécsény 1334-ben Károly Róberttől, Pásztó 1407-ben Zsigmond ki­rálytól nyer városi kiváltságokat. Stratégiai jelentőségüket a török hó­dolt­ság idején elvesztik, újra városi rangot 1986-ban, illetve 1984-ben nyer­nek. Hasonlóságukat erősíti, hogy Szécsényben a ferencesek, Pász­tón a ciszterci rend épít kolostort. Mostanában mindkét város ren­del­ke­zik önálló, elkülönült (csatolt) településrészekkel (Pösténypuszta, Ben­czúr­falva, illetve Mátrakeresztes, Hasznos). Rendelkeznek vasúti kap­cso­lat­tal, közúti csomóponttal, kereskedelmi egységekkel. Vannak kö­zép­is­ko­láik, múzeumaik, közművelődési és szociális intézményeik (sőt Pász­tó­nak még kórháza is). Urbanisztikai szempontból: szabályos kisvárosok meg­felelő településszerkezettel és agglomerációval – csak épp méretük ma­rad el az átlagtól: mindkettő tízezer fő alatti lélekszámmal rendelkezik még a csatolt részekkel együtt is. Elmúlt századi fejlődésük többé-ke­vés­bé kiegyensúlyozott. Szécsény téglagyára, bútorgyára, „lakatgyára”, Pász­tó vendéglátóipara (termálstrandja), élelmiszer- és nyomdaüzeme jelzi az ipa­rosodási tendenciákat. Talány, hogy a gazdaságföldrajzi helyzetből fa­ka­dó hátrány, az erőteljes gazdasági visszaesés miért napjainkban éri el Szé­csény térségét, hiszen eddig is a határ mentén, a két nógrádi nagy­vá­ros holtterében, az egyórás elérési zónán kívül helyezkedett el. Egy le­het­sé­ges magyarázat, hogy az elmúlt időszakban a gazdasági súlypontok a 2-es és 21-es közlekedési folyosók felé tolódtak el – ezzel „szíva el a le­ve­gőt” a megye északi középrészétől –, de elképzelhető az is, hogy ennek a vissza­esésnek nem célszerű túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Ilyen mé­re­tű térségek, települések esetében akár egy évtizeden belül is meg­for­dul­hat­nak a kedvezőtlen tendenciák. Tény azonban, hogy pillanatnyilag Szé­csény vonzáskörzetében találjuk Nógrád gazdasági mélypontját.

Balassagyarmat 1437-1871 között, majd 1923-tól ismét város (az át­me­ne­ti félévszázadra is tulajdonképpen önként mond le városi címéről). Je­len­tős kereskedelmi csomópont – e szerepe a Felvidék elvesztésével ra­di­ká­lisan csökken. A határ közelsége miatt stratégiailag védhetetlenné válik (ek­kor még mindent áthat a katonai-stratégiai logika – akkor is, ha a ba­rá­ti, kommunista Csehszlovákiával néz farkasszemet) – így 1950-ben, a ha­son­ló helyzetű Esztergommal együtt veszíti el megyeszékhely rangját. Ká­dár János belügyminiszternek nyilván nem esik nehezére meghozni ezt a döntést egy alapvetően polgári attitűdű település kapcsán, bár az igaz­ság­hoz hozzátartozik, hogy akadnak más megyeszékhelyek is, ahol a kom­munista párt kifejezetten gyengén szerepel. (Ha nem így lenne, nem len­ne szükség a kék cédulákra és a polgári pártokkal szemben alkalmazott ter­ror teljes eszköztárára.) De hát Nógrádban adott a rivális, a jelentős mun­kásmozgalmi hagyományokkal rendelkező Salgótarján.

Balassagyarmat az ’50-es évek elejétől átmenetileg téli álomba merül, de a ’60-as évektől már megjelennek a kisebb-nagyobb ipari létesítmények és a város lassú, de egyenletes fejlődést mutat. Klasszikus, szabályos te­le­pü­lés­szerkezetű, mindvégig jellemzően organikusan alakuló, magas szintű szol­gáltatási, közigazgatási infrastruktúrával rendelkező település, amely­nek agglomerációja a határok legújabb kori megnyitásával természetesen ter­jed ki észak felé is. A rendszerváltástól megkezdődő népességfogyás a me­gyei átlagnál kisebb mértékben érinti (1980-as lakosságszámához ké­pest vesztesége 10%-os, 1990-hez képest 17%-os). Iparszerkezetét töb­bé-kevésbé megtartja, a központi agglomerációhoz való viszonylagos kö­zel­ség előnyei jobban, hátrányai kevésbé érvényesülnek.

Salgótarján Nógrád állatorvosi lova, amennyiben az erőltetett ur­ba­ni­zá­ció és iparosítás tökéletes XX. századi példázata. Természetesen nem az ipa­rosodással van a gond – ez természetes civilizációs trend –, hanem a kvan­titatív szemlélet eluralkodásával a kvalitatív szempontok felett. Sal­gó­tarján a II. világháború végéig egészen organikusnak tűnő fejlődést mu­tat: egy jelentős szénmezőre települő nehézipari központ, a mo­der­ni­tás és az újkori kapitalizmus természetes ellentmondásaival. A hatalmas trösz­tök saját igényeiknek megfelelően fejlesztik az infrastruktúrát (a ko­há­szati üzemek és a bánya impozáns iskolákat, kórházakat, kulturális lé­te­sít­ményeket, irodaházakat épít). A város az ötvenes évek legelején 32 500 főt meghaladó lakossággal rendelkezik, ami majdnem megfelel mostani né­pességének.

Aztán megszületik a diadalmas szocialista nagyváros víziója, melynek csak a földrajzi adottságok szabnak határt. A szűk völgy fékezi a területi ex­panziót – ezért kell nyomtalanul eltüntetni a történelmi belvárost. Bár a Hild-díjas, új városközpont eléggé impozáns (így fokozva a kontrasztot a központ és a külvárosok között), de a város közepén húzódó ipari lé­te­sít­mények mai szemmel nézve szinte hihetetlenek, nem beszélve a helyi szleng­ben „peremeknek” nevezett külvárosi városrészekről. A gom­ba­mód szaporodó üzemek kontrollálatlanul szívják fel a mezőgazdaság ipa­ro­sítása következtében felszabadult, magas fokon mobilizált tömeget az or­szág minden tájáról. Ennek a népességrobbanásnak komoly szociális kö­vetkezményei vannak – leginkább a mai napig fellelhető kolóniák („tar­jáni favellák”) kialakulásával. De legpusztítóbb hatása, hogy a helyi tár­sadalom amúgy sem túl erős kötőszövetét (hiszen nagyon fiatal te­le­pü­lés­ről van szó) a beáramló munkások a felismerhetetlenségig felhígítják és egy hideg, elidegenedett, atomizált világ jön létre. Ami a tradicionális kö­tő­szövetből marad, az leginkább a környékbeli falvak szűkebb kö­zös­sé­gei­ben mutatható ki.

A tervgazdasági logikával megáldott várostervezők a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején kapnak észbe, hogy a rendszer nem fog működni ará­nyo­san nagyobb létszámú műszaki és humán értelmiség nélkül. Az eről­te­tett értelmiségimport aztán a maradék tradicionális értelmiséggel szem­ben egy idegen- és egy komprádor-értelmiségi[8] réteget alakít ki –, amely vé­gül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, azaz nem modernizálja erő­teljes innovációkkal az iparmedencét. Így, ezzel a megmaradt, elavult – mesterségesen életben tartott – iparszerkezettel érkezik meg a város a rend­szerváltás küszöbéhez.

Nehéz megítélni, hogy a világháborút követő jóvátétel mennyiben érin­ti az iparmedence eszközállományának sorsát (szokatlan lenne, ha a ki­vo­nu­ló német és bevonuló szovjet csapatok nem dézsmálnák meg az ipari esz­közöket, gépeket), de Nógrád gazdaságának teljesítményén ez talán ke­vésbé érződik. (Emlékezzünk: a megye egy főre jutó GDP-je ekkor még megfelel az országos átlagnak.) A rendszerváltáskori privatizációról szin­tén nehéz egzakt adatokat találni – de ez a folyamat legalább annyira sú­lyosnak tűnik, mint egy közepes mértékű háborús veszteség. Az egy­ko­ri nagyüzemek, gyárak – az akkori jogszabályi környezetben, tökéletesen el­lenőrizetlen körülmények között – szinte nyomtalanul szívódnak fel a XX. század végén, és Salgótarján szenvedi el a legnagyobb mértékű né­pes­ségfogyást – lakosságának több mint 30%-át veszíti el az elmúlt más­fél évtizedben. (A csökkenés alig észrevehető módon már a ’70-es évek leg­végétől megkezdődik, de úgy tűnik, ez akkor még nem aggaszt senkit.) Az elvándorlás korábban tárgyalt negatív hatásai látványosak: a di­na­mi­kus, magasan képzett, mobil munkaerő megindul a központi agg­lo­me­rá­ció felé és marad a szociálisan leszakadó, képzetlen, alacsony mobilitású, el­öregedő népesség.

A rendelkezésre álló humán-erőforrással több kísérlet is zajlik egy kor­sze­rűbb iparszerkezeti átalakítás irányában, de ez egyelőre csak mérsékelt si­kereket hoz. Annak ellenére, hogy a megye innovációs potenciáljának je­lentős hányada – legalábbis statisztikailag – napjainkra itt kon­cent­rá­ló­dik. Jelenleg abban kell bizakodnunk, hogy a közlekedési infrastruktúra fej­lődésével a befektetői-beruházói hajlandóság is növekedni fog – de tud­juk, ez is kétélű fegyver. Összességében: Salgótarján város nap­ja­ink­ban nincs túl jó állapotban…

*   *   *

A városokon túl pedig ott a palócvidék a végtelen erdőkkel és az apró fal­vakkal. Nógrád megye jellemzően aprófalvas településszerkezettel ren­del­kezik: a 131 település kétharmadának lakosságszáma nem éri el az 1000 főt (sőt egynegyede az 500 főt sem). Állandó népességének közel 60%-a él ebben a térben, amely főként a Cserhát dombjai között terül el. Nem javít a településszerkezet kiegyensúlyozatlanságán, hogy a városok egy képzeletbeli körív mentén, jellemzően a megyehatár szélein so­ra­koz­nak és agglomerációjuk csak mérsékelt intenzitással terjed a Cserhát bel­se­je felé. A közigazgatás átszervezése során talán lehettünk volna bát­rab­bak és sor kerülhetett volna egy belső-cserháti közigazgatási egység de­fi­ni­álására is – amennyiben alkalmas és vállalkozó településre bukkannánk. Va­lójában a járásközpont városok is inkább csak a címet viselik büszkén, de nem túl eltökéltek a térségi szintű szolgáltatások kialakításában, biz­to­sí­tásában.

Maga a Cserhát sem egységes: a nyugati részen lévő települések – a 2-es köz­lekedési folyosó környékén – Balassagyarmat és Vác vonzásában él­nek. Középen, a Galga-völgy mentén egy alacsonyabb intenzitású folyosó hú­zódik Balassagyarmattól Aszódig. Keleten, a Pásztói járás egyes részei is Aszód felé kapcsolódnak a központi régióhoz. Észak-kelet – Szécsény kör­nyéke – egy zártabb, magába forduló régiót alkot szinte azonos elérési idő­vel Balassagyarmat, Salgótarján és Pásztó felé. A megyében nyugat-ke­le­ti irányban haladva szembeötlő, hogy nyugaton jelentősen több a meg­mű­velt mezőgazdasági földterület (kis- és középbirtokokkal, fejlett nö­vé­nyi kultúrákkal), a középrészen az állattartás jellemző, így nagy ki­ter­je­dé­sű legelőkkel találkozunk, míg keleten leginkább a természet uralkodik, egy­re nagyobb összefüggő erdőterületekkel, elnyelve lassan a bányászati és ipartörténeti relikviákat.

(Nem kis büszkeséggel emlegetjük, hogy Nógrád az ország magasan leg­erdősültebb megyéje – területének több mint 40%-át borítják erdők. Ez persze vonzó az erdőgazdálkodók, vadásztársaságok, és az ide­gen­for­ga­lom számára, de más gazdasági ágazatok egyelőre meglehetősen kö­zö­nyö­sen viszonyulnak ezekhez a természeti adottságainkhoz.)

A településszerkezeti jellemzők arra utalnak, hogy a részleges urba­ni­zá­ció­val párhuzamosan az agglomerációk (a városkörnyéki falvak) is csak rész­leges kötődést alakítanak ki, a szolgáltatási háló nem terjed ki kellő mér­tékben és mélységben a körzetközpont-városok teljes von­zás­kör­ze­té­re. Valójában komoly infrastrukturális és kooperációs deficit mutatkozik a kistérségeken belül és a kistérségek között is – ami jelentősen fékezi, fé­kez­heti a helyi gazdaság amúgy is visszafogott lendületét.

*   *   *

És akkor néhány szó a bevezetőben említett, riasztó statisztikai ada­tok­ról: nagyjából negyedéves periodicitással megjelennek gazdasági, de­mog­rá­fiai, népegészségügyi, oktatási, foglalkoztatási, szociális, migrációs, stb. adat­sorok, amelyek a fenti aspektusokból leírják a valóság egyes ve­tü­le­te­it. Ezek rendre önálló szenzációkként tájékoztatnak bennünket a pil­la­nat­nyi helyzetről, de csak esetlegesen utalnak a jelenségek összefüggéseire. Már­pedig a valóságban ezek az adatok ugyanannak a társadalmi-gaz­da­ság­földrajzi-kulturális térnek egy mátrixszerűen elrendeződő elemei. Bár­mely elem megváltozása hatással van a többire és megváltoztatja az ele­mek egymáshoz viszonyított arányait. Ezek a módosulatok egy-két vál­to­zó esetében még viszonylag egyszerűen leírhatóak, de nyolc-tíz változó ese­­tében már rendkívül összetett, nehezen prognosztizálható fo­lya­ma­to­kat eredményeznek.

Ha pl. az elvándorlási rátát és az ingatlanpiac alakulását nézzük, a ne­ga­tív migrációs ráta – logikusan – csökkenő ingatlanárakat eredményez. Egé­szen addig, amíg az árak egy elképzelt-elvárt kockázati szint alá csök­ken­nek. Létezik az a mélypont, amikor az ár-érték arány már meg­moz­gat­ja a befektetők fantáziáját és megjelenik a spekulatív tőke az adott tér­ség­ben. Arra azonban csak következtethetünk, hogy ez hol következik be – mégpedig abból a tényből, hogy az ingatlanpiaci index ténylegesen meg­áll és nem süllyed tovább. Vagy: tudjuk, hogy az elöregedő, vagy szo­ci­álisan hátrányosabb helyzetű lakosság magasabb népegészségügyi koc­ká­zatokat rejt. Látjuk, hogy Nógrádban a daganatos megbetegedések szá­ma különösen magas. De azt is tudjuk, hogy ez a kockázatnövekedés – na­gyobb részt – az átlagéletkor emelkedésével együtt járó, természetes kö­vetkezmény. Tehát az a tény, hogy a megyében a daganatos meg­be­te­ge­dések száma magas, sajnálatosan, de szükségképpen következik a né­pes­ség elöregedéséből.

Aztán adódnak hosszabb következtetési-logikai láncok: az alacsony gaz­dasági hatékonyság csökkenő jövedelmeket eredményez. Ez utóbbi nö­veli az elvándorlási hajlandóságot, melynek következtében az ala­cso­nyabb mobilitású (elöregedett, ill. szociálisan hátrányosabb helyzetű) né­pes­ség aránya megnő. Ez statisztikailag egyre alacsonyabb iskolázottsági szin­tet, magasabb népegészségügyi kockázatot – betegebb helyi tár­sa­dal­mat – eredményez. A humánerőforrások minőségi gyengülése tovább ront­ja a helyi gazdaság hatékonyságát. A kör bezárult, illetve mégsem: itt egy lefelé tartó hélixről (csavarvonalról) – a geometriai pontosságra ke­vés­bé érzékenyek számára: „lefelé ívelő spirálról” – van szó.

A kérdés az, hogy ennek a mátrixnak[9] vannak-e kitüntetett elemei, ame­lyekből a többi elem nagy biztonsággal kifejthető, és ha vannak, me­lyek ezek a kulcstényezők? A gazdasági teljesítmény, a gazdasági ha­té­kony­ság például ilyennek tűnik: alapvetően meghatározza az átlagos jö­ve­de­lemszintet, a vásárlóerőt (és a fogyasztás szerkezetét), a szociális hely­ze­tet – ez utóbbin keresztül pl. az általános egészségügyi állapotokat; a kul­turális fogyasztási szokásokon keresztül az oktatás hatékonyságát, az in­novációs potenciált, és így tovább.

Egy térség gazdasági aktivitása szoros összefüggést mutat a fog­lal­koz­ta­tott­ság alakulásával: csökkenése alacsonyabb jövedelmeket és növekvő se­gélyezést, emellett prognosztizálhatóan növekvő elvándorlást, negatív de­mográfiai trendeket eredményez. Az adott régió gazdasági tel­je­sít­mé­nyét mégsem tekinthetjük a fejlődés Szent Gráljának, mivel az is sok té­nye­zőn múlik: függ az infrastruktúra állapotától (közlekedéstől, köz­mű­vek­től, az intézményi, szolgáltatási ellátottságtól), függ az adott térségben ren­delkezésre álló munkaerő mennyiségétől és minőségétől (kép­zett­sé­gé­től, egészségügyi-szociális-kulturális állapotától) és függ természetesen az ele­ve meglévő gazdaságföldrajzi adottságoktól. Tehát igen meghatározó mér­tékben a társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti előzményektől. Hát ez roppant lehangoló, leginkább a Szentírás következő sorait juttatja eszünk­be: „Mert a kinek van, annak adatik; és a kinek nincs, attól az is el­vé­te­tik, a mije van”.[10] Ebben a mondatban benne rejlik az az igazságtalanság is, mely szerint minél gyengébb egy rendszer, annál nagyobb veszteséggel mű­ködik. Régi gyanúm, bár ezt tökéletes egzaktsággal nehéz bizonyítani, hogy Nógrád gazdasági vérkeringése a szokásosnál jobban szivárog, na­gyobb veszteséggel dolgozik. Mit tekintünk ebben az összefüggésben vesz­teségnek? Jellemzően azokat a működési mozzanatokat, ahol a hely­ben megtermelt javak nem helyben hasznosulnak (visszatáplálva a rend­szert), hanem elfolynak és máshol kötnek ki. Ilyen szivárgás – a már em­lí­tett, ellenőrizetlen, súlyos privatizációs veszteségek mellett – a magas mi­nőségű munkaerő elvándorlása (amely tulajdonképp helyben kép­ző­dött és potenciálja majd máshol hasznosul). Ilyen veszteség ered a hiá­nyos kereskedelmi infrastruktúrából, amikor a helyben megkeresett pénz más­hol – a környékbeli kereskedelmi centrumok plázáiban – kerül el­köl­tés­re. De ilyen veszteség az is, amikor a közel háromezer felsőoktatásban ta­nuló nógrádi hallgató méregdrága fővárosi albérleteket fizet (a kol­lé­giu­mi rendszer hiányosságai okán) – és a szüleik által helyben megkeresett pénzt fővárosi bérbeadóknak adja át. A részlegesen emigrált mun­ka­vál­la­lók ugyanezt teszik – esetleg családostól. Csak ezek az utóbbi tételek – mint közvetlen veszteségek – elérhetik egy nógrádi város éves költ­ség­ve­té­sét. Pedig ez a pénz rendkívüli módon hiányzik a helyi kiskereskedelem és szolgáltatói szektor vérkeringéséből.

Aztán itt vannak az ingatlanpiaci értékvesztések: egy nógrádi ál­lam­pol­gár vagyonának jelentős (sőt inkább túlnyomó) része áll az ingatlanjában, in­gatlanjaiban. Ezek értékcsökkenése – a vagyonvesztés – ugyancsak az ér­tékesítéskor mutatkozik meg, de akkor – az egyéb túlkínálati hatásokkal együtt – igen jelentős mértékben. Mindezzel legfeljebb az állítható szem­be, amikor például a részlegesen (időlegesen) elvándorolt munkavállaló ha­zahozza távolban megkeresett jövedelmét – de látjuk, hogy annak hely­ben történő elköltésére valójában nincs megfelelő minőségű ke­res­ke­del­mi-szolgáltatási hálózat.

Kicsiben ezt a folyamatot nézhettük végig Salgótarján kereskedelmi inf­ra­struktúrájának radikális átalakulásakor – konkrétan a Tesco nagyáruház meg­nyitásakor. Egy éven belül – jó becsléssel – egy nagyságrendet zu­hant a bevárosi kiskereskedelmi bolthálózati és piaci forgalom (hoz­zá­szá­mol­va a kereskedelmi munkahelyek számának csökkenését is). Az igényes vá­sárlási térnek kigondolt Alba Üzletház és számos más üzlethelyiség rész­ben kong az ürességtől, illetve az egykori nagyáruházak helyét átvette a kevésbé igényes ázsiai piac. Ez nem pusztán a gyenge vásárlóerő kö­vet­kez­ménye. Pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy az eleve gyenge vá­sárlóerő továbbkoncentrálása és a megyéből kifelé történő csa­tor­ná­zá­sa történt meg 2004-2005-ben. (A vásárlóerő csökkenésének klasszikus ese­teként-következményeként inkább az éttermek, vendéglátóipari lé­te­sít­mények bezárását említhetnénk.)

A kereskedelem struktúrájának átalakulása nyugodtan tekinthető ir­re­ver­zibilisnek, amennyiben a későbbi változások nagy valószínűséggel az egy­szerre koncentrált és diverzifikált virtuális-internetes formációk to­váb­bi megerősödését hozzák. Ugyanúgy nincs út visszafelé, ahogyan az öreg bányászok reménye sem megalapozott: az ugyanis, hogy a kőolaj fo­gyat­kozásával, majd – „lássátok csak meg!” – újra lesz értéke a szénnek és újra nyílnak a nógrádi bányák. Ez nagy valószínűséggel illúzió. A szén­hid­rogének helyét ma már jól látható módon a rohamosan fejlődő al­ter­na­tív, „tiszta” energiaforrások veszik át. Hacsak nem következik be egy vi­lágméretű kataklizma – ebben az esetben azonban úgyis újra kellene gon­dolnunk a teljes civilizációs programot.

A kelet-nógrádi posztindusztriális térség számára a trend megfordulását – és ez már-már közhely – egy-két jelentősebb nagyberuházás je­lent­het­né, de ezek a látszólag korántsem előnytelen gazdaságtopográfiai jel­lem­zők ellenére sem érkeznek meg. Mi tartja távol a nagybefektetőket ettől a me­dencétől? Miért nem látják meg az előnyt a központi agglomeráció kö­zel­ségében, a határmentiségben, az olcsó munkaerőben és alacsony in­gat­lan­árakban, a szabad vállalkozási zónák nyújtotta jogi környezetben? A vá­lasz valószínűleg ugyanaz, mint tíz, húsz vagy harminc éve: a részleges ur­ba­nizáltság, az alacsony minőségű infrastruktúra, az alacsony kép­zett­sé­gű munkaerő és egy kevésbé innovatív, olykor mélyen depressziós helyi tár­sadalom. Emellett Nógrádnak nemcsak az „üzemi vesztesége” nagy, nem­csak az egy főre jutó GDP-je, a gazdasági teljesítménye alacsony, ha­nem amikor működik, azt is alacsony hatékonysággal teszi. Mintha kép­te­len lenne elszakadni az elavult technológiáktól, mintha elzárkózna min­den modernizációs csábítástól. Ez nem túl szerencsés. A világgazdaság szer­kezete – ha hihetünk a közgazdászoknak – mostanában úgy mű­kö­dik, hogy lecsökkent a tradíciók szerepe-értéke és legalábbis elvben bár­ho­vá letehető egy nagy alumínium doboz (lásd: üzemcsarnok), amiben kor­szerű technológiájú termelés kezdődhet. A jelenlegi gazdasági-tech­no­ló­giai mobilitás mellett bárki, a fejlettség bármelyik szintjén be­kap­cso­lód­hat a termelésbe, bár természetesen minden minőségi szintnek vannak be­lépési feltételei. A nagy hozzáadott értékű, magas minőségű ter­me­lés­nek nagy anyagi és humánerőforrás igénye van, a közepesnek pedig kö­ze­pes mindebből. Ez persze erős leegyszerűsítése a helyzetnek. Látjuk, hogy a tradíciók nem értékelődnek le és a „bárki-bármikor” tételét is fe­lül­írhatják a szociológusok által természetes egyenlőtlenségeknek ne­ve­zett – gyakran emberi – tényezők. De a jelenség lényegét tekintve igaz: Nóg­rádban is látunk gazdasági sikerzónákat, amelyek esetében alig ta­lá­lunk előzményeket.

*   *   *

Ha hiszünk abban a közkeletű hipotézisben, hogy egy térség élet­mi­nő­sé­gét[11] alapvetően a gazdaság fejlettsége határozza meg, akkor elsőként azo­kat a tényezőket kell számba vennünk, amelyek ennek instrumentális fel­tételeit alkotják, másodsorban azokat az adottságokat, amelyek e té­nye­ző­ket tartósan vonzzák, illetve helyben tartják. Megtörténhet, hogy a kulcs a másodsorban tételezett gravitációs képességben rejlik.

A ’90-es években úgy tűnt, hogy a beruházási kedvet – ami a gazdaság fej­lődésének motorját alkotja – nagyon sok helyi tényező befolyásolja. Azt gondoltuk, hogy egy erőteljesen urbanizált település, magas szintű kul­turális, egészségügyi, oktatási stb. szolgáltatásokkal, teljeskörű inf­ra­struk­túrával épp elegendő, hogy kedvező tendenciákat indítson el. Voltak is arra utaló szakértői vélekedések, hogy a kelet-nógrádi iparmedencéből (de általában Nógrádból is) ezek a tényezők hiányoznak. Azaz ez lehet a tar­tós sikertelenség oka. Néhány évtized elteltével azonban azzal szem­be­sül­tünk, hogy a közlekedési infrastruktúra, a logisztika és az in­fo­kom­mu­ni­káció fejlődése kezdi jelentéktelenné tenni a helyi, települési adott­sá­go­kat, hiszen – amint már láttuk – ma bárhová elhelyezhető a nagy szürke, alu­mínium doboz, és az ott akár termelőképessé is válik. Felértékelődtek te­hát a kevésbé lokális szempontok: egy szélesebb körön belül elérhető mun­kaerőbázis, annak minősége, a gazdasági stabilitás, a kedvező adók rend­szere – benne a helyi adókkal. Persze a munkaerő legyen olcsó, de jól képzett, az adók legyenek alacsonyak, az országos és helyi politika pe­dig legyen barátságos és kiszámítható. Ha már helyben is kell adót fizetni, ak­kor ezért cserébe a beruházó elvárja, hogy valami beleszólása legyen an­nak felhasználásába. Konkrétan: a helyben élők ne herdálják el ezt a for­rást, hanem fordítsák pl. a beruházás környezetének javítására, a biz­ton­ságra, a helyi munkaerő képzésére, munkaképességének (rek­re­áció­já­nak) fokozására. Legalábbis nagyobb részt. Ilyesformán a beruházások meg­települése sok esetben bizalmi kérdés. Egy-két konkrét esetben úgy tű­nik, hogy a bizalom (ami akár hosszadalmas alkuk során létrejövő kon­szen­zus is lehet – de az adott szó, a gentleman’s agreement erejével meg­pe­csé­telve) még a térség egyes hiányosságait is képes elfeledtetni.

Egy összetettebb, magasabb minőségű beruházás (pl. egy nagy autó­gyár) ennél is messzebbre tekint. Szerencsés, ha a beszállítói kör egy ré­sze – koncentrikus körökben – a gyártás helye köré rendeződik. Ezek azon­ban kis- és középméretű vállalkozások, amelyeket már nem a be­ru­há­zó alapít, hanem jellemzően a helyben élők. És itt lesz jelentősége a meg­lévő vagy hiányzó (elszivárgó) helyi tőkének. Nagyon nehéz el­kép­zel­ni, hogy Nógrád – a jelenlegi helyzetében, önerejéből – képes lenne ilyen szi­nergikus (organikus-kooperációs) rendszert kifejleszteni. Nógrád egy­sze­rűen nem rendelkezik olyan erejű gravitációs mezővel[12], ami az ehhez szük­séges alkotóelemeket idevonzaná, itt tartaná, és olyan hu­mán­po­ten­ci­állal, ami ezt esetleg működésbe is hozná. Bár szigorúan nézve a szoros együtt­működés, a szinergikus rendszer kialakítása nem feltétlenül szük­sé­ges és nem is elégséges feltétele a nógrádi gazdasági térség sikeresebb, ha­té­konyabb működésének, de annyit azért beláthatunk, hogy hátrányunkra nem válna. A tradicionális, organikus nyugat-nógrádi és a posztmodern, la­za szövésű kelet-nógrádi térség más-más képességeket feltételez, ami a leg­különfélébb helyzetekhez, elvárásokhoz történő alkalmazkodás le­he­tő­sé­gét rejti. Ehhez persze az infrastrukturális szakadékot és a múlt ár­nyé­kát egyszerre kellene átugrani. E megközelítésben exponálódik a kelet-nyu­gati folyosó – a 22. sz. főút – szűk keresztmetszete és a vasúti össze­köt­tetés hiánya. Részben ez az akadálya annak, hogy a nyugat-nógrádi mun­kaerőhiány és a kelet-nógrádi túlkínálat között nem indult meg a ki­egyen­lítődés. (Sőt napjainkra olyan extrém helyzetek jöttek létre, mint a me­xikói vendégmunkásokkal feltöltött szügyi üzemek.)

A kelet-nógrádi, depresszív mikroklímával nem is az a fő probléma, hogy nem kellően képzett a munkaerő. Ez egyes szakmákban egy-három éves képzéssel áthidalható lenne. Sokkal inkább az, hogy az itt élők nem hisz­nek a felzárkózás, a kitörés lehetőségében. A helyi társadalmi dep­resszió ugyanolyan, mint a személyiség pszichiátriai megbetegedése: el­vész a megújulásba, az erőfeszítések értelmébe – végsősoron a küz­de­lem­be – vetett hit. Milyen különös is ez Madách hazájában, aki szerint „A cél ha­lál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.”[13]

Még ha a magyar nemzetkarakterben – amennyiben létezik ilyen – meg is található némi búslakodási hajlam, ezt magasan felülmúlja Kelet-Nóg­rád XXI. századi enerváltsága, fásultsága, általános és mindent átható ke­se­rűsége. Egy rendkívül rosszkedvű helyi társadalomban élünk, amely rend­re kitér a valóságos kihívások elől, és nem mutatja az egymás iránti szo­lidaritás szükséges mértékét sem. (Ez utóbbi közgazdaságtani szem­pont­ból a lokálpatrióta gazdaságpolitikát jelentené, azaz az erőforrások, a tő­ke helyben tartását, a helyi piaci szereplők kölcsönös támogatását, azaz a kooperációs modellek működtetését, és így tovább.)

*   *   *

Kétségkívül az egyik legcélravezetőbb megoldás a sikeres programok elem­zése. A rétsági és szügyi ipari-boom[14] mögött leginkább az in­tel­li­gens diplomácia (vagy másképp: diplomáciai innováció) ereje sejlik fel – mert az egyéb, infrastrukturális feltételek önmagukban, a gaz­da­ság­föld­raj­zi környezethez képest nem kiemelkedőek. Van egy természetes gra­vi­tá­ci­ós tér (a 2-es folyosó, vagy a már meglévő, balassagyarmati ipari park) és egy kevésbé depresszív helyi társadalmi környezet. Ez utóbbi kapcsán ér­demes elgondolkodni azon, hogy bár a mezőgazdasági tevékenységek ál­tal előhívott, azokhoz kötődő tradicionális értékek ma kevésbé di­va­to­sak, a valóságban mégis jelentős erőforrást képviselnek. Nem véletlen, hogy a nemzetállamok az agrárszektort akkor is kiemelten támogatják, ami­kor az általános jólét és világkereskedelmi kínálati piac ezt alig in­do­kol­ja. Feltevésem, hogy a nyugat-nógrádi térség közösségi erőforrásainak fenn­tartásában a terület agrárorientáltsága jelentős támogató tényező. A me­zőgazdaság ugyanis a mai napig meglehetősen küzdelmes területe a ter­melőtevékenységek spektrumának és pszichológiailag komoly se­gít­sé­get nyújt a „megküzdési képesség” fenntartásához.

Meghatározó kérdés emellett, hogy a helyi társadalom – különösen a vé­leményalkotó értelmiség – képes-e a valóságos teljesítmények irányába tol­ni, taszítani a közösség aktivitását? Egyáltalán: képes-e aktivizálni a po­ten­ciális erőforrásokat és ezt az aktivitást a valóságos teljesítmények el­is­me­résével fenn is tudja-e tartani? Ennek a problémának része a ki­vá­lasz­tás folyamata (hogy ugyanis mindig a megfelelő szereplők kerülnek-e dön­téshozatali pozícióba), valamint a kooperációs képesség (azaz egy szé­lesen értelmezett munkafolyamat szereplői képesek-e a helyi közösség ér­dekében tartósan együttműködni).

A történeti előzmények – különösen az értelmiség ziláltsága – ta­pasz­tal­hatóan gyakran eredményeznek belső harcokat, terméketlen küz­del­me­ket, és sokkal ritkábban együttműködést, kölcsönös támogatást. (Mond­hat­juk, hogy ez a komprádor értelmiség súlyos, ideologikus öröksége, amely máig áthatja a helyi erőtereket. Ezt a helyzetet egy organikusan ala­kult értékstruktúrával rendelkező közösség kevésbé viseli el, im­mun­rend­sze­re rövid időn belül kiveti a diverzáns stratégiát követőket.)

Összegezve: jó, ha tisztában vagyunk azzal az egyébként nyilvánvaló té­tel­lel, hogy ha a teljesítményt nem ismerjük el, a jól teljesítőt a közösség nem jutalmazza (konkrétan közömbös vagy egyenesen gáncsolja), akkor a vég­eredmény a teljesítmény csökkenése lesz. Ha a piaci kofák egymás áru­jának ócsárlásával vannak elfoglalva, a vevő inkább más pultot keres.

Nem túl szerencsés az sem, hogy az egyes szakterületek, tu­do­mány­te­rü­letek művelői közötti kommunikáció meglehetősen szegényes. Néhai pénz­ügyi-számviteli főiskolánk vállalkozókedvű tanárai hiába ter­vez­get­tek klasztereket, alkottak gazdasági stratégiákat, kutatták az önfenntartó fa­lu modelljét stb., ezek az eredmények nem nagyon szivárogtak le a min­dennapi élet szintjére, mert hiányzott a több évtizedes, szerves kap­cso­lat az iskola és a helyi társadalom között. A tudomány kicsiny ele­fánt­csont-tornyának kimúlása alig okozott közvetlen fájdalmat a helyben élők­nek. (Leszámítva talán azokat, akik a főiskola diákjainak adtak ki al­bér­leteket…)

Márpedig a tudomány eredményei a gyakorlatban a legritkábban hasz­no­sulnak specifikusan. A tudás akkor válik használhatóvá, ha több szak­te­rület támadja a kritikus pontokat és egymás eredményeit kölcsönösen át­véve adnak magasabb minőségű válaszokat az adott problémára. Ez len­ne – ugye – a valóságos társadalmi innováció.

Mindezen elméleti fejtegetéseknek Nógrád vonatkozásában is jócskán akad tanulságuk. Legfőképpen abban az összefüggésben, hogy a fel­me­rü­lő – jellemzően akut – problémákra milyen módszertan szerint igyek­szünk válaszokat találni. Álláspontom szerint hibáink jelentős részét a prob­lémák határainak túlságosan szűk körű meghúzásával követjük el. (A köz­nyelv ezt nagyon kifejezően „szűklátókörűségnek” nevezi.) Gya­kor­la­ti szempontból egy szűk értelmezési tartomány könnyebb kezelhetőséget je­lent – ezért is törekszünk ösztönösen ebbe az irányba –, viszont el­vesz­nek a történeti és logikai összefüggések, amelyek nélkül szinte lehetetlen adek­­vát válaszokat alkotni.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Nos ennek végiggondolása egy újabb intellektuális nekirugaszkodást fog igényelni…

 

[1] Szeder Fábián: A Palóczokról [Tudományos gyűjtemény – 1819., VI. kötet] (Li­li­umAurum 2005.)

[2] A rendezett tanácsú város nem tagolódik a járási szerkezetbe, hanem köz­vet­le­nül vármegyei irányítás alatt áll.

[3] Bolvári-Takács Gábor: Pártállam és megyerendezés 1949–1950.

[4] A jegyzőkönyv szerint a Minisztertanács ülésén a földművelésügyi miniszter (Er­dei Ferenc) tesz egy homályos utalást: „Javasolja, hogy szakigazgatási vonalon te­gyenek majd egy-két kivételt. Így Esztergom-Komárom és Nógrád megyéknél.” Ezek tar­tal­mára azon­ban a jegyzőkönyv nem tér ki. Rendkívül tanulságos Kádár ér­ve­lé­se Csanád (Csong­rád) megye székhelye kapcsán is: itt úgy foglal állást, hogy a me­gye­szék­hely egy ideig maradjon Szentes, majd utóbb legyen Hód­me­ző­vá­sár­hely, mert „Sze­gedet a határhoz való közeli fekvése nem teszi megyeszékhelynek al­kal­massá”.

[5] Kosd, Rád és Pencz valójában már korábban eltűnik a területszervezés útveszőiben.

[6] Heréd, Lőrinci, Nagykökényes és Zagyvaszántó községekről van szó.

[7] 1988-ban jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában Szirmai Viktória: Csinált vá­rosok c. kötete, majd 2013-ban ennek továbbkutatott-továbbfejlesztett vál­to­za­ta az MTA TKSzI gondozásában, Csinált városok a XXI. század elején címmel. A Salgótarján-Bátonyterenye konglomerátum szempontjából kiemelkedően ér­dekfeszítő, tanulságos olvasmányok.

[8] Ha kissé erősnek is tűnik a fogalom, az értelmiség rétegzettségének ér­zé­kel­te­té­séhez szükséges: egy város tradicionális értelmisége együtt nő fel a helyi kö­zös­séggel, magáévá teszi történelmileg kialakult értékvilágát és természetes fe­le­lősséget érez sorsáért. A rövid idő alatt túlságosan nagy tömegben érkező ide­gen- és komprádor-értelmiség megkísérli ugyan az azonosulást, de túl­sú­lyá­nál, politikai erejénél fogva észrevétlenül átalakítja a struktúrákat és egy ek­lek­ti­kus – jellemzően ideológiai-politikai tartalmakkal átitatott – értékvilágot hoz lét­re, amely természetszerűleg elnyomja az eredeti kulturális szöveteket.

[9] Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olykor a mátrix elemei nem az elvárt irány­ban mozognak, hanem esetleg pontosan az ellentétes irányban, mint várnánk. Pl. elképzelhető olyan helyzet, amikor fokozott elvándorlás mellett sem csök­ken­nek az ingatlanárak vagy nem nő az átlagéletkor. Ezekben az esetekben rend­szerint akad egy rejtőzködő, atipikus elem a mátrixban (pl. valamilyen pia­ci várakozás, kivárás vagy valamilyen egyéb kényszerhatás), ami alkalmas a lo­gikailag várt trend torzítására. Az ilyen együtthatások matematikai mo­dell­jei­ért szokás időnként közgazdasági Nobel-emlékdíjakat osztogatni.

[10] Márk evangéliuma 4.25

[11] Végsősoron az „életminőség” tűnik a legátfogóbb kategóriának, ami a „jó élet” fogalmát – szociális, kulturális, egészségügyi, jövedelmezőségi stb. szem­pont­ból – összefoglalóan leírja.

[12] Az ebben az összefüggésben használt „gravitációs tér” Torják Vilmos tanár úr­tól, a „szinergia” pedig Brunda Gusztáv közgazdászunk frazeológiájából kerül köl­csönzésre.

[13] Tizenharmadik szín – Az űr.

[14] Kerüljön rögzítésre, hogy Rétság esetében Gresina István, Szügyben Markó An­tal polgármester urak személyéhez kötjük az idézett gazdasági áttöréseket.

A Palócföld folyóirat 2018/4. számának KÖZÉLET című rovatában megjelent cikk teljes változata.

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑