Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Szerző

palocfold

A doni történésekre így emlékezett egy katona (A teljes szöveg olvasható a Palócföld 2019/1. számában)

Doni mirákulum
(részlet)

(…)

Olyan szavak sorjáznak, mint a menetcsoport, me­net­lép­cső – lásd zuhanás – menetoszlop… Később lövészfészek, gyűjtőhely, pusz­tulás, rendezetlen gyáva csürhe. Repülő csonkok, ordítozás. Fagyás, vesz­teség. Mondja: meghalt mellettem a Grassl, aztán a legjobb em­be­rem, Tombor Zoli, szétvitte egy gránát. Oda lett Majtányi és Szmorák is. Az­után hosszadalmas beszámoló egy Vízkelety nevű ezredesről. Nem ér­tem, miért ez a mondatokból kiépített kerülő. Aztán kiderül. Olyan, mint egy leszállópálya a repülőgépnek. Nem lehet csak úgy földet fogni. Fenn-fenn, körözni kell. Egy darabig.

Menekülünk. Azt mondja hunyorogva: se nem állunk, se nem ülünk, egy­szerűen menekülünk. Vicceskedik.

– Minden csupa vér volt körülöttünk. Mint aki eszét vesztette, nem is tu­dom, milyen irányba, de tényleg a fejünket elveszítve rohantunk. Velem egy bizonyos Matus Illés. Az anyját Eisner Erzsébetnek hívták. Sose fe­lej­tem el. Iszkoltunk vagy két napon át. Főleg erdős területen. Amíg az­tán meg nem nyílt alattunk a föld. Ami nem is az volt, csak gallyakkal be­fe­dett, lombokkal letakart álcázott talaj. Lezuhantunk egy verembe. Vagy öt­méternyi mély. Farkasoknak szánták. Január vége volt, furcsamód még­sem fáztunk annyira, mint amikor az oroszok elől pucoltunk. Jó is volt, mond­juk fél napig. Megettük ketten azt a darab kenyeret, szopogattuk a be­hullott havat. Aztán jött az éjszaka. Egymást átölelve aludtunk. Igen, egy­mást átölelve. Másnap kezdett el Illés énekelni. Hagyd abba! – mond­tam. De ő csak egyre hangosabban énekelt. Imádkozva. Az Úristen az én vi­lágosságom és idvességem… Meg a többit. Azt mondta, csak énekeljek én is han­gosan, mert az elszáll, a kiabálás nem. Két nap múlva reszketve óbé­gat­tuk: Örvendj egész Föld az Istennek és énekelj szép zengéssel… Csócsáltuk az el­érhető gyökereket. Megfogadtuk, hogy nem bántjuk egymást, ha éhen ve­szünk, akkor se. Én még arra is megesküdtem magamban, szombatista le­szek, ha kimenekülök innen. Szombatista, mint Illés. Énekeltünk. Ne szállj perbe énvelem, óh, én édes Istenem… Megtudtam, először én vesztettem el az eszméletemet a gödör mélyére zuhanva. Illés énekelt állhatatosan fe­let­tem, ahogyan csak tudott. Aztán arra jött egy fiatal lány, az hívta oda az orosz falusiakat. Nekem kengyelt csináltak, úgy húztak fel. A faluhoz kö­zel egy szérűbe vittek, állatokat tartottak ott, a szalmában ébredtem fel. Te­át hoztak, meg ennivalót. Miként mondja a zsoltár? Az Úristen áldassék és felmagasztaltassék, ki küldött segedelmet.

(…)

A történetet lejegyezte: Hajnal József.

 

 

Válogatás a Palócföld Könyvek sorozat ez évi kötetéből, Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana disztichonjaiból

 „A vers legyen olyan, mint egy bizánci mozaik.
Apró részekből építkezik és részeiben is az egészet sugallja.”
Diószegi Szabó Pál

 

Diószegi Szabó Pál

Egy Catullus-versre

„Nem törekedtem, Cézár, annyira tetszeni néked!
Sem kikutatni: vajon Hószinü vagy? Fekete?”
Városom érdekel inkább, mert ma a benne lakónak
élete csak szavazat vagy propagandafogás…

 

Paprikajancsi

leoninus a XXII. Aquincumi költőversenyen

Mondd, mért csipked a szád, köpködsz a levesbe?
Tollad nem fakanál, vádolod egyre magad.
Kóstolsz másokat, ám te magad vágynál szeretetre,
Paprikajancsi ne légy; íztelen élc a szavad!

 

Galeotto fekhelyéről

disztichon, Galeotto „második” verse

Rád gondoltam! – Az ablakon át telihold süti arcom
ott, hun a Nap ragyogott nyáron az ágyamon így.
Most, télön, fagyosabb szavaim lehöletnyi világa
éjjel, a párnámon, hangtalanul: didörög.

Ady Endrére emlékezünk — Egy Nógrádból elszármazott magyartanár memoárja

Kaári Sándor

Tanítottam Adyt
(Memoár)

   83 éves, nyugdíjas magyar-történelem szakos tanár vagyok, 1957-ben végeztem Szegeden. Közel 4 évtizedig középiskolákban tanítottam mindkét tantárgyamat. Egy legutóbbi érettségi találkozón arról is beszéltem volt tanítványaimnak, hogy néha álmomban még ma is tanítok, gyakran a kedvenc költőimről, íróimról tartok órát.
Gimnáziumi éveimben valamiért nem került közel hozzám Ady. Talán éretlen voltam rá. Az egyetemi években következett be a változás. Közre játszott ebben a szegedi egyetemi oktatás színvonala és az is, hogy már korán elhatároztam, miből írom a szakdolgozatomat. Juhász Gyulára esett a választásom. Az ő révén Ady is egyik kedvencem lett, József Attila mellett. A tanári pályámat Nógrád megyei vidéki kis gimnáziumokban (Romhány, Rétság) kezdtem, és városi iskolák esti tagozatán folytattam. Szerencsémre. Ez a múlt század 60−70-es éveiben történt. Aki élt akkor, tudja, hogy mit jelentett hátrányos körülmények között tanítani vidéki iskolákban. Nagyon sokat kellett képezni magunkat, hogy fel tudjuk készíteni diákjainkat a főiskolai-egyetemi tanulmányokra. Abban is szerencsém volt, hogy a többségük nemcsak szorgalmas, de tehetséges is volt. Sokan felvételiztek a tantárgyaimból, és lettek óvó-védőnők, tanítók, tanárok, jogászok, könyvtárosok. Az iskolám vezetői jól felkészült, igényes emberek voltak, sokat követeltek.
Magyartanárként főként a lányok, asszonyok (a felnőtt tagozaton is tanítottam) körében éltem meg a sikerélményt. A fiúkat mindig jobban érdekelte a történelem. Miután ekkor már jól ismertem Adyt, a célom az volt, hogy tanítványaimmal is megkedveltessem a költészetét. Több versét könyv nélkül is tudtam, nem egyszer azzal kezdtem az órát, hogy memoritert mondtam tőle. Viszonylag sok verset követeltem diákjainktól is.
Kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy lehetőleg t e l j e s képet adjak a költőről. Ebben nagy segítségemre voltak Székely Aladár fotói és Bölöni: Az igazi Ady c. kötete. Nem hallgattam el emberi gyengeségeit, hibáit sem. De ezeket nem is nagyítottam fel. Alkoholizmusa, szertelensége, nőügyei nem maradtak titokban. Sikerült – remélem – elhitetnem, hogy életében három nő játszott fő szerepet: az anyja, Ídes, Pásztor Mária , Léda és Csinszka. Persze mások is, de az ő szerepük meghatározó volt. Anyjától örökölte a tehetségét, a szép iránti fogékonyságát, a családhoz való ragaszkodást, a szülőföld szeretetét és még annyi mindent.
„Sötét haja szikrákat szórt, / Dió-szeme lángban égett / …büszke, kreol arca vakított:”  (Ady: Az anyám és én). A költő imádta az édesanyját! Faluhelyen ez azért kedves téma, mert ott még erősebbek a családi kötelékek, tanítványaink élvezték a család meleg szeretetét, figyelmét, a segítségét. Termékeny talajra hullottak azok a szavak náluk, amelyek a szülőkről szóltak. Ady sokra tartotta az apját is, tisztelte őt, tőle örökölte a kálvinista nyakasságát, a szívósságát. Egész egyénisége tükrözi apja személyiségét. „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak…” Mennyire kifejező mindez Székely Aladár fotóján!  Ezt a verset könyv nélkül mondtam, és mondom ma is nagyon gyakran, mert imádom! Benne van Ady teljes személyisége: „Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle.” (Ady: A Hortobágy poétája). Tanítványaim is szerették. Diósyné Brüll Adél, Léda szerepe meghatározó a kötő életében.  Nagyváradon Ady ismert, jó tollú újságíró volt (Nagyváradi Napló), sokat írt. Bevallom, tanárként nem mertem, nem is tudtam vitatkozni vele a tévedéseiről, amelyeket ma már világosan látok: nem volt igaza Tisza Istvánnal szemben. Mindketten nyakas kálvinisták voltak, harcoltak a maguk igazáért. Ady nem ismerte fel Tisza államfői nagyságát. Erről időnként még a facebookon ma is vitatkozom ismerőseimmel.
Az őstehetség, a  z s e n i  Ady Léda hatására vált igazi költővé, így éreztem és éreztettem. Neki köszönhette Párizst, a francia szimbolistákat (Baudelaire, Verlaine). Ady számára Adél meglátása egy villámcsapás volt. Ismerem ezt az érzést. Ady 8 év alatt hétszer járt Párizsban, a Quality Hotelben és Lédáék lakásában élt furcsa szerelmi háromszögben. Az első vers az „egyetlen asszonyhoz”, A könnyek asszonyához címmel íródott: „Az egész asszony itt pusztít”. A Léda asszony zsoltárai versek szinte mindenkire hatással voltak. Nem véletlenül. A szésőségek, a harc, a küzdelem élet és halál motívumaival megragadták a 16-17 évesek fantáziáját. Adél megteremti Adyt, miképpen Ady megteremti Lédát – olvastam valakitől. A nyolc évi szenvedély után elemi erővel hatott, főként a lányokra a szakító vers 1912-ben. Többen szembe is fordultak a költővel, ez nem csoda, hiszen kegyetlen, egy kissé önző megnyilatkozás is. „Általam vagy, mert meg én láttalak, // S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. (Elbocsátó szép üzenet). Egyik tanítványom, aki imádja Ady líráját, sokáig élt Párizsban, „a szép ámulások szent városában”, meglátogatta mindazokat a helyeket, ahol a költő megfordult. Több, a francia fővárosban írt versét könyv nélkül tudja, és amint írja: „hosszú tanulmányt tudnék írni róla…”. (Mária, esti tagozat, Salgótarján, Párizs).
A másik múzsa Boncza Berta, aki 16 évesen írja első levelét az általa csodált költőhöz, és utána is ostromolja sokáig, végül feleségül veteti magát. Ekkor már kell a nyugvás, a háború borzalmai előli menekülésben is Csinszkához fut. Ez a romantikus történet nagy sztori, mint sok más is (a névadás – Csacsinszki, Csacsinszka, Csinszka −, a sokéves ápolás, az Ady halálát követő évek „vesszőfutásai” Bertuka életében – mind-mind hálás témák voltak.
Nem volt könnyű sorsa Csinszkának Adyval, de „megszelídítette, szerette, ápolta őt”. Az Őrizem a szemed c. vers mindenkit megfogott. Mondják emlékezetből. „Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked, / De a kezedet fogom, / S őrizem a szemedet.”
A tanterv szerint természetesen tanítottuk Ady hazafias líráját, magyarság- és forradalmi verseit. A legnagyobb sikere azoknak volt, amelyekben az útkereső, a töprengő, vívódó ember szólal meg: Magyar jakobinus dala („Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. / Dunának, Oltnak egy a hangja…”.) A legkedveltebb A föl-földobott kő c. vers volt. Letisztult nacionalizmusa, őszintesége mindenkit megragadott. Kötelező memoriter volt ez is: „Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön a fiad”. Valószínűleg a forradalmi verseket (Rohanunk a forradalomba, Vörös jelek…) rosszul tanítottam, mert ezekre később alig emlékeztek tanítványaim. Kiemelt jelentőséggel tanítottam az Új versek költőjét. Több versét ma is jól ismerik azok, akikkel eleven kapcsolatban vagyok. Az egyik leghatásosabb verse az Új vizeken járok volt. „Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse / Én nem leszek a szürkék hegedőse:” A legnagyobb vitát a Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű verse váltotta ki, ebbe a fiúk is nagy hévvel kapcsolódtak be, összeütköztek különböző vélemények származásunkról, magyarságtudatról.
Ady látnok volt. Óráimon a leggyakrabban – a már említett – Bölöni-könyvet és Vezér Erzsébet könyvét, tanulmányát használtam (Ady élete és pályája), de felhívtam a figyelmet mások visszaemlékezéseire, leveleire (Szerb Antal, Hatvany Lajos). Nem maradhatott el a Karinthy-paródia sem, ezen jót derültünk. („mindent kétszer mond, kétszer mond…”) Sikere volt más érdekességeknek is (6 ujjal születés, Léda halva született gyermeke, halálának okai, a 3 szavas versek, temetése a „nemzet halottja”-ként).
Hadd mondjam el végül egy pár évvel ezelőtti élményemet. Csoportos kirándulást szerveztünk a Partiumba Petőfi és Ady nyomában címmel. A szállásunk Koltón volt, onnan jártuk be a környéket, így Érmindszentre is eljutottunk. Idegenvezetőnk színes, sokrétű kalauzolása mellett én is „felléptem”, miután nagyon szeretek szerepelni, és hiányzik a tanítás. Vittem magammal a két verseskötetet, és olvastam vagy fejből mondtam a verseket. Petőfit sokan velem együtt mondták, de Adyt alig ismerték. Büszke vagyok rá, hogy ma évek múlva is – újságolják: köszönik, közelebb kerültek „A Hortobágy poétájához”. Persze, hatott a genius loci, a hely szelleme! „Az elvadult táj, a vad mezők” látványa és a vers hallgatása együtt igazi élmény volt. Érmindszent ma is olyan elhagyatott, mint Ady korában volt… De a fogadtatás, a magyar szó, a szülőház és a tárgyi emlékek látványa katarzist váltott ki belőlük. Elhelyeztük a nemzeti színű szalagot, büszkék voltunk magyarságunkra!

Befejezésül hadd idézzek pár sort tanítványaim leveleiből:

„Imádtam a magyarórákat. Adyt nagyon megszerettem. Sokat foglalkoztunk a versekkel, a verselés szabályaival, történelmi kontextusba helyezésével. Lehetőségünk volt, hogy szabadon értelmezhessük a verseket. Lehetett saját véleményünk, a versek a bőrünk alá bújtak”. (Márta, Rétság, könyvtáros)

„A 70-es években kedveltek voltak az irodalomóráink. Magyartanárunk szerette a verseket. Sok költőt hozott közel hozzánk, elsősorban Adyt. Gondolkodva, érzelmekre hatóan tanított. Ady költészetét általa szerettem meg. A lázadó, a kamasz diákokhoz emberközelbe hozta a zsenit. Szabadlelkű diákokat nevelt. Pedagógiai életpályámon egyik mottója éppen Ady verséből való: „Ifjú szívekben élek s mindig tovább / …mert életem millió gyökerű.” (Irén, Rétság, tanár)

„Felnőttként ültem be újra az iskolapadba. Olvasni korábban is szerettem, de a szép versekig 27 éves koromban jutottam el. Ekkor értettem meg, hogy az irodalom valami más. Az öröm dimenziójába értem el. Megértettük az érzékeny, lelki vívódásokkal küzdő költőt. Tudtuk, Párizs jelentette neki a szabadulást, hogy nemcsak a szerelme utáni vágy vitte oda. Nekem Ady és Párizs ma is egyet jelent, imádom, mormolom azokat a verseit, amelyek itt születtek (Páris az én Bakonyom, Párisban járt az ősz). Nagyon szeretem Ady „daloló Párisát”. (Mária, Salgótarján, vállalkozó Párizsból)

Egy kis őszi sétára invitáljuk olvasóinkat Szentjánosi Csabának, a legutóbbi Palócföld-bemutató egyik vendégének a versével!

Szentjánosi Csaba

Őszi séták II.

 

A betontörő dadog,
a kommunikációra
csak nem csatornákat keres?
Orrát piszkálva nézi
a gyermek, mint az életet
képviselő felperes.

A templom szárnyasoltár-
spalettáját, kinyitja
egy konfis-angyal,
míg Afrikában elefántok
emelik a Napot
vérző agyarakkal.

Apóskám műlábával lép,
oda, ahol a föld szívét
sejti,
elmúlásomban lassan
a világ örök változását
meg tudom szeretni.

 

Részlet Szentjánosi Csaba (1965, Budapest) költő vallomásából:

Feleségem, gyermekeim, Édesanyám, Édesapám (aki régen elment már), Nagyszüleim múltfigyelme-fegyelme, vagyis a családom, könyvtáram, folyóiratokban való megjelenéseim: Palócföld, Magyar Napló, Hitel, Art’húr, Lenolaj, Somogy, Parnasszus, Spanyolnátha, Kortárs…stb. Pályám koordinátorai: Pintér Tamás, Jóna Dávid, Bella István, Turczi István, Döbrentei Kornél, Cságoly Péterfia Béla, éveim, verseim, mások versei, barátaim, munkahelyeim, gyülekezetünk… mind egy kis életmű relikviái, ALAPJAI, nélkülözhetetlenségei, Isten ajándékai — AKIK, amik meghatároznak, alakítanak, vallomássá emelik mindazt, amit megpróbálok eldadogni…

Mindenszentek előestéjén Márkus László versével és szómontázs-képével emlékezünk

Márkus László

ecce homo

szikét ragad a hajnal hogy megműtse az éjt
épp eret vágott rajta hadd áradjon a fény
a sírok városában ősszel a köd az úr
jótékonyan elrejt minden koszorút
nem látszik melyik drága melyik mennyit ér
melyiket hozta ember és melyiket a pénz
vadgesztenyék a síron új élet kezdete
köröttük árnyak tánca megannyi remete
úgy hordozzák sorsukat mint kofa a batyut
míg odakint az élet itt bent halál az úr

Márkus László (1955, Miskolc) a Litera-Túra folyóirat,  a Litera-Túra Kiadó és a Litera-Túra Művészeti Magazin egyik tulajdonosa és szerkesztője. Street-fotókat készít. Barangolásai az irodalomban és az „aszfalton” szívet és szemet gyönyörködtetőek.

Jóna Dávid őszi versét ajánljuk

Jóna Dávid: Ősz


Ősz
Szelíd halál, törvényt követ,
látszódnak a sóhajok,
vízre hulló levelek,
mint apró kicsi csónakok
szelik a vizet.

Ősz 2.
Keki színű vakolatingében
áll mellettem a présház,
a diófa dühösen a homlokát a cserepeihez veri,
a mulandóságát beismeri,
miközben köpködi, nyálazza a járdát a köd,
csontot villant a nyári dög,
felejteni készül a világ.

Ősz 3.
Rongyos az akác,
átvérzett levelüket rázzák a fák,
a nádas hajlong a nedves szélben,
olyan ott a vízparton, mint egy széttépett szalmazsák
a megkísértett villámfényben,
dörög, mint az üvöltés utáni tompa végzet
egy faluszéli mészárszékben,
hol megszokott a halál.

Ősz 4.
A kőris, a vérszilva, s a juhar
Te jó ég mennyiféle bordó,
a felhő hasa köldöknél ereszt,
mint egy abroncsvesztett hordó.
Málik csendben az elágazásnál
a homokkő kereszt.

Ősz 5.
Mint megvakult szamuráj,
az ág csapkodja a vizet,
télikabátját keresi a táj,
hajlong hozzá a nyírfaliget,
és sustorog,
lombok zsebkendőjébe
még egyszer,utoljára belezokog,
búcsúzik a nyár.

 

 

 

 

Tóth Anna versei

Ismeretlen dallam

Megtanítottuk egymást arra, aminek még a létezéséről
sem tudtunk.
Mintha egy fülledt, végtelen kert közepén ülnénk
és egy ismeretlen dallamot vennénk át egymástól
– miközben egyre biztosabban tudjuk,
hogy sosem lesz vége, ebbe legfeljebb belehalni lehet.

Fogalmam sincs, hogy Téged szeretlek-e jobban
vagy azt a magamat, amilyenné csak Te tudsz tenni.

minden.

Felejtésből rosszak vagyunk.
De persze erről megint nem akartunk
tudomást venni.
Amikor reggel öltözöm
− jól tudom, hogy erről a virágos pólóról
és a hozzá illő zöld szoknyáról
már mindig ez a nap jut majd eszembe.

Odafelé a benzinkútnál
a Rolling in the deep-et hallgatom.
“Miénk lehetne minden,
de csak zuhanunk a mélybe…”
− vagy valami ilyesmi.
A véletlenekről
mindketten rég tudjuk,
hogy nincsenek.

Visszafelé már semmi sem az,
mint azelőtt.
Csak a testedre bírok gondolni.

Itthon a zuhany alatt
a csempének támaszkodva zokogok.
A lefolyóban úszik az illatod
és vele együtt a lelkem.

Gombostű

Te voltál az alfa és az omega.
Te voltál az öt percenként megnézett üzenet.
Te voltál a folytonos hiány, a folytonos jelen.
Te voltál a bűnöm vagy én voltam a tiéd
− nincs jelentősége, a vége úgyis ugyanaz.
Te voltál az örökös szemrehányás önmagamnak.
Te voltál a hányingertől átitatott reggelek sorjázása,
hogy sose lesz vége,
képtelenség túlvergődni ezen az egészen.
Te voltál a ki nem mondott, mégis folyton várt ígéret.
Feltettem rád az összes tétet biztosítékként,
köztük a legbecsesebbeket – a testemet és a lelkemet.
És mi csak süllyedtünk.
Együtt süllyedtünk
ahelyett, hogy emelkedtünk volna.

Te voltál az alfa és az omega.
Mi voltam én?
Néha azt hiszem csupán
gombostűre szúrt bogár,
aki elszakadásra képtelenül
a félelmei fájdalmas fogságában
alfa és omega között
a legsűrűbb homályban
újra és újra ugyanazokat
a köröket rótta.

 

Tóth Anna (1985, Budapest) szociálpedagógiai végzettséggel rendelkezik, médiareferensként dolgozik. Az elmúlt néhány évben ír tudatosabban verseket, szövegeket. A művészet pszichológiai vetületei iránt érdeklődik. A szépirodalom mellett nemrégiben festészettel kezdett el foglalkozni.

 

 

Artcolony Cered — Indiegogo

Indiegogo kampányba kezdett a ceredi művésztelep

24 éve a világ különböző pontjairól érkező művészek pár hétre Magyarország egy elszigetelt falujába költöznek, hogy művészetükkel feldolgozzák a körülöttük található, kihalófélben lévő kultúrát. Arra gyűjtenek, hogy munkáikat egy fesztivál keretében most széles körben is bemutathassák.

   Az 1996-ban alapított Artcolony Cered egy nemzetközi művésztelep, ahol a meghívott résztvevők az aktuálisan meghirdetett projekt keretein belül vesznek részt a művészeti színtér és műhely alkotómunkájában. A művészek, személyes jelenlétükkel, helyszíni megfigyeléseikből kiindulva hozzák létre alkotásaikat, amelyek reagálnak a mindenkori tematikus – Ceredhez kapcsolódó – felhívásra. Mára több, mint 20 ország képviseltette magát nálunk Mexikótól Ausztráliáig és csatlakozott missziónkhoz: a képzőművészet segítségével megmenteni eltűnőfélben lévő értékeket.
Hagyományosan a művésztelep lezárása egy nyílt nap, ahol családias hangulatban ismerheti meg a szűkebb közönség az alkotókat és alkotásaikat. Most Indiegogo kampányba kezdtek a szervezők, hogy a szélesebb közönség is becsatlakozhasson Cered különleges atmoszférájába.
   A cél egy olyan fesztivál létrehozása, amely autentikus környezetben mutatja be a művésztelep alkotásait úgy, hogy közben a helyi értékekre koncentrál a fesztivál többi programja során is. Ahol a helyi fogadó gondoskodik a cateringről és a régió előadóművészei töltik meg a műsort.
A kampány oldalán a különböző mértékű támogatásokkal nem csak az ügyet lehet támogatni, hanem a fesztivál belépőjét, az épülő rönkszínpad egy dedikált helyét, vagy egy műalkotás vázlatát is be lehet szerezni.

Jóna Dávidnak az ez évi 1. számunkban megjelent versére érkezett versválaszok Szentjánosi Csabától és Szokolay Zoltántól. Az illusztráció Makray János képzőművész alkotása.

Jóna Dávid
Attikám

                       „Barátom volt, nem ismertem.”
                                                              Ignotus

December 3. 19.35 perc, Szárszó.
Ami biztos, az maga a tény,
azóta is reszket a sínen a fény,
ahogy ráfolyt egy nagy költő vére,
hiába tesszük a kezünk a világ ütőerére,
a világmindenséget nézzük egy kulcslyukon,
pauszpapír az egyetlen-igaz az albumon.

Logikát keresünk ott is, ahol nincs,
Te mit szólsz ehhez, Attikám?
Hogy nem hallottad, hogy a vonat indul, sikolt, morog?
Hogy beléd mart a két kocsit összekötő vonóhorog?
Lehet, hogy Te sem tudod, mi történt?
Lehet, hogy téged is meglepett,
hogy a sorsod csúnyán rászedett?
Aznap negyedszer mentél át a vonatok között,
estére minden a végsőkig leegyszerűsödött…

Persze volt, hogy incselkedtél a halállal,
de talán Te se gondoltad komolyan,
akkor sem, ha nagyon fájt,
ha sorsod kínozva szeretett,
hisz ilyenkor szép szavakat tettél szikrázó hóra.
Tiszta szívvel leveleket írtál aznap este:
Ignotus, Cserépfalvi, Judit és Flóra.
Jöttél volna Pestre,
ahol díjat kaptál volna, hivatalt,
de egy tehervagon szétvagdalt.

Készen álltál? Kész a leltár?
Kezemre száradt a gyertyaviasz,
Attikám, egy költő ennél szebb halált tervezne magának,
mondd meg kérlek: igaz, vagy nem igaz?


Szentjánosi Csaba

Jóna Dávid költőbarátom versére
Attika 

„Attika”, ahogy barátom
írta a PALÓCFÖLDBEN,
igen, az a bizonyos József –
akinek Mária volt a vers,
Jézus az ihlető,
ez a gyönyörű költő-fej,
ország-fej,
halállal megmetszett életéből…
versfája újból és újból kinő.

Attika, akihez hozzátartozunk,
aki versapánk, szótestvérünk,
egy fogalom, egy ikon
irodalom-templomunk falán,
az ő szegénységét, érzékenységét,
szenvedését, szenvedélyét
adhatta át a költészetben Édesanyám.

Költőbarátom, aki verset írtál róla,
elmorzsoltad a sínek mellett levő
apró kövek rózsafüzéreit sorban,
„igaz nem igaz”, Attika, kaparásszuk nyaraidat,
mint a kutyák, ahol csönded felett,
már örök hó van.

Nem a vonat, nem a vonat, nem a vonat…
mert a vonat sínre teszi az életünk,
a vagonnyi bánat, költősúly – hogy enyhüljenek –
az Óperenciákon túlra jönnek velünk…

Szokolay Zoltán

Várunk a csalatkozásra

            Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
            nagyszerdán este

Utoljára Szabadszállásra mentem,
április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?

Ketykó István szonettkoszorúját húsvéti hittel ajánljuk az ünnepre készülődvén

 

Ketykó István:

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem

Szonettkoszorú

1.

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
lesz mit sikálnom; szenny sosem volt rajtam
sem sár, csak por. Évek óta hordozom –
megfürdök majd fény-kádban, tejben, vajban. 

Krisztusi harminc csak hetvenkét évem
lobognak bennem imák, apró lángok
hiszem: szép feltámadásom megérem
rólam álmodnak éjjel bögyös lányok. 

Nyílik tavasz bennem, múlnak a sebek
éveim szép hídján állok, alattam
csitul az örvény, már nem húz a mélybe. 

Loboncos hajamba masnikat tehet
a szél – látjátok, mégis megmaradtam
újjászülettem, okos szelídségre. 

2.

Újjászülettem, okos szelídségre
földpadlós, nyitott kéményű kis házban
kormos lámpafüstök szálltak az égre
örök világosság csillant anyámban. 

Bús ének hangzott fiatal szívéből –
én a hatodik, kéretlen a sorban
liebling, a kedvenc egy tó mélyéről
bukkantam fel hófehér miseborban 

szent ostyában és tűzpiros palástban.
Már akkor is töviskoszorú mélyedt
fejembe – nézték meggyötört homlokom 

Veronika kendőt nyújtott és láttam
az enyéim a keresztről – eltévedt
juhok voltak már, rég nem látták nyomom. 

3.

Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
két lator közt – fényre, reménységre
egyikre sem pályáztam, bár gondolom,
anyám, János sem várt a sötétségre.  

Mit ronthattam el, Atyám? Engedelmes
fiad voltam, többször őrült – remélem
megdicsőítesz majd és töredelmes
megbánásom nyugszik Isten-tenyéren. 

Voltam gyöngy egy édes anyai méhben
vagyok őskövület, balga zarándok
egy úton, mely nem visz a messzeségbe 

lettem bús, fáradt költő sötét mélyben
leszek még, érzem én, izzó zsarátnok
terelem napjaim okos hűségre. 

4.

Terelem napjaim okos hűségre
kifüstölgött belőlem sok éjszaka
sok hajnalt eldorbézoltam, cserébe
mégis eljutott hozzám az Úr szava. 

Költő vagyok, szívem tele van fénnyel
még meg nem írt dalokkal. Segíts, mama,
adj sok versbe valót, lelkemhez érj fel
légy roskadt éveim tartóoszlopa. 

Szétfeszítenek a meg nem írt versek
tizenhat év telt néma hallgatásban
segíts, hogy a szavak el ne hagyjanak. 

Boruljatok rám napok, órák, percek,
hogy a túl hideg sötét éjszakában
sebzett álmaim nehogy megfagyjanak. 

5.

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak,
mert kell még szerelem, öröm, ölelés
damaszkuszi út, jézusi pillanat
tagadás, majd vakság, végül megtérés. 

Boríts rám szép tavasz hűs felhőt, eget
lobbanj szememre, perzselj szenvedéllyel
kék olajággal csőrében integet
egy galamb, röptéről mégis lekéstem, 

mert mindig állandó késésben vagyok
örök tévedésben, rögös  tévúton –
emelj fel jó magasra, bölcs szavakhoz 

röptöm égi jel legyen – bénák, vakok
hirdessék mindig irgalmad, félúton
majd meg ne álljak Uram, vonzd  magadhoz. 

6.

Majd meg ne álljak Uram, vonzd magadhoz
adj új kegyelmet, erőt, bátorságot
legyek átjáró hegyhez, friss patakhoz
kegyelmet adj Uram és boldogságot 

feküdjek új versekkel estelente
ébredjek neveddel reggel; naponta
igazíts rajtam, juttass végtelenbe,
formálj magadra, jóságos arcodra. 

Legyek lombsátor, nem múló pillanat
szarvasok mély lépteiben lévő víz
legyek kettészelt tenger, új pirkadat, 

melyben véres arcát mossa kint maradt
sok lakodalmas vendég; ezer, száz, tíz
sebből vérző el nem múló kínjukat.                                          

7.

Sebből vérző el nem múló kínjukat
töröld le, hívd be őket országodba
bocsáss meg nekik és őrizd álmukat
egy se legyen már porba rogyadozva… 

A valóság ölébe visszahullva
kinyílik bennem sok dal, ezer ének
anyám fekete kötényébe bújva
már biztonságban vagyok, már nem félek. 

Mégis, olykor egymagamban bolyongok
elherdáltam életem – sok betegség,
a Rómába menő zúgó harangok 

pálmaágak kezemben, hozsannázok
Cireneiként viszem már keresztjét
jönnek égő szavak, térek magamhoz.                                                     

8.

Jönnek égő szavak, térek magamhoz
nem kérdezem, „Miért oly hosszú az éj?”
józanságom bölcsebbé tesz, haraghoz
nem vezet, eddig mély vizem már sekély. 

Várnak hófehér vonatok álmomban
piros sorompók, pipacsos zöld rétek
lépcsőkre tett rózsák, tini lányokban
bujkáló duzzadó, félős remények. 

Hol vannak már a füstös gőzmozdonyok,
a gágogó vadludak, rőt vadkacsák
gyermekeim játékai, koboldok? 

Hol vannak már a pálinkák, a borok
fáradt hajnalok, remegő éjszakák –
hol vannak már a bús halotti torok?

9.

Hol vannak már a bús halotti torok?
Temetem múltam száradt kút mélyére
betömöm bűneim, vétkeim, vagyok
égtiszta bárány, leszek vőlegénye 

szép menyasszonynak, szégyenlős arának
kihordom két terhét hű hitvesemnek
göngyölöm pólyába a holdat, fáznak
a csillagok is, félve integetnek 

vagyok fénylő arc angyalok szemében
leszek halk dallam égi operában
dübörgő taps sok-sok földim kezében 

vagyok húr gordonkán, fél sor középen
egy üres lapon, fény a félhomályban
leszek sugár mindenki börtönében.

10.

Leszek sugár mindenki börtönében
tékozló fiú, kit atyja vár haza
bűnbánó Magdolna, kenet kezében
illatos olaj kellemes illata 

Péter három tagadása, kakas hang
Júdás kezeiben harminc ezüstpénz
kötél egy nyakon, szálló giling-galang
sorsot vető katonák, ecet, víz, vér 

lándzsahegy, lezárt szemek, néma torok
összehajtott lepel, elgördített kő
nyugtalan éjszaka, minden átkozott 

– Nincs itt, feltámadt! Mámoros, víg borok
negyven napos öröm, majd mennybe szökő
szelídség, kétezer éves illatok. 

 11.

Szelídség, kétezer éves illatok
szép ifjúságom fodrozó kék tava
fiam, lányom, hitvesem  hol voltatok,
mikor rámborult a hideg  éjszaka, 

amikor összeért az ég a földdel,
hullámok döntöttek tenger mélyére;
hol voltatok, amikor kék a zölddel
játszott arcomon, estem  nagy kétségbe? 

Hol voltatok, amikor durcás, konok
gyermekkorom kútjába visszahullva
rámtaláltak megtépázott angyalok? 

Szülém ölében ringtam megfoltozott
bekecsembe vidáman visszabújva;
anyám tudta, éjjel róla álmodok.  

 

12.

Anyám tudta, éjjel  róla álmodok –
szalmával kibélelt matrac volt ágyam
szemei fénylő, áttetsző  csillagok
fején csodálatos glóriát láttam. 

Mesélt apámról, akit nem ismertem
ötvennyolc évét marta el a kaszás
filléres kaptafák árából ettem
már bennem élt a költő, de zúzmarás 

volt telem, nyaram tele szenvedéssel
tavaszom virág nélküli bolondság,
őszöm lombok nélküli szenvedéllyel. 

Boldog gyermekkor volt, sok csínytevéssel
felnőttem, lettem gyönyörű parázslás
mindent elmosó zápor, égi fénnyel. 

13.

Mindent elmosó zápor, égi fénnyel
megsebzett szavak, elbágyadt mondatok
suhogó hóval, széllel, jégveréssel
lám mégis itt vagyok, bár elhagytatok. 

Jöttök belőlem lázas bűntudattal
csorognak ereimben bús sóhajok
még nem tudom, mit tegyek bánatommal,
de érzem, már jégből vízzé olvadok 

belőlem virulnak körben balkonok
tündöklök hajnali ködben, meglehet
talán végleg eltűnnek a démonok 

már csak gyönyörű szívemre hallgatok –
szállj reám felpántlikázott képzelet,
majd takarjatok be hűvös alkonyok.    

14.

Majd takarjatok be hűvös alkonyok
és ébredjek hangos harsonaszóra
szeretteimmel jönnek tűz-csónakok
egymás után forduló, fordulóra 

még látom, hogyan örülnek – boldogok,
de a harmadik hangos kakasszóra
bűnös latorként keresztet ácsolok,
végül elsírom magam Péter módra. 

Így soha nem lesz megváltásom, tudom
fogak csikorgatása lesz majd részem
Káin bélyege csúfítja homlokom, 

de torinói lepelként hordozom
véres arcom – már nem félek, egészen
lebontom múltam, szép tisztára mosom.          

Mesterszonett 

Lebontom múltam, szép tisztára mosom
Újjászülettem, okos szelídségre.
Juhok voltak már, rég nem látták nyomom
terelem napjaim okos hűségre. 

Sebzett álmaim nehogy megfagyjanak
majd meg ne álljak, Uram, vonzd  magadhoz
sebből vérző el nem múló kínjukat
jönnek égő szavak, térek magamhoz. 

Hol vannak már a bús halotti torok?
Leszek sugár mindenki börtönében
Szelídség, kétezer éves illatok. 

Anyám tudta, éjjel róla álmodok –
mindent elmosó zápor, égi fénnyel
majd takarjatok be hűvös alkonyok.

A Palócföld Könyvek sorozat legutóbbi kötetéről recenzió az Ezredvégben: Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve című kötetéről Köves István írása

KÖVES ISTVÁN

Miért bolyonganak az élők a temetőkertekben?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!

   Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.

Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:

Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).

A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák(Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót(Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek.

(Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2018)

Megjelent az Ezredvégben: http://ezredveg.vasaros.com/html/2019_03_04/1903042.html#kois

Leskovics Tamás Kemény István: Nílus című kötetéről

Leskovics Tamás

Dunától a Nílusig

   2018 áprilisában jelent meg Kemény István új verseskötete Nílus címmel. A kötet egészen vékony, mindössze 81 oldalas. Már olvasás előtt felkeltette az érdeklődésemet a kötet címe. Vajon miért adta ezt a címet Kemény a legújabb alkotásának? Említette egy interjúban: „…engem egy verseskönyvben az első vers meg az utolsó vers érdekel a legjobban.”[1] A megállapítás, úgy vélem, erre a kötetre is igaz, mert az első és utolsó verse fogja közre a benne elhelyezkedő költeményeket. A könyv első versét a Magyarországon keresztülfolyó Duna ihlette. Ennek a versnek Rakpartos ballada a címe. Az utolsó vers, a Nílus pedig a kötet címével azonos. Ez a költemény a világ egyik leghosszabb folyóját idézi meg. A vers képversnek tekinthető, mert az utolsó pár sora a folyó torkolatát jelképezi, deltatorkolat formájában. A költemény intenzív érzelmeket hordoz magában, és a költő a folyó érzelmeit emberi érzésekkel azonosítja, és emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A versben megszemélyesítés jelenik meg, ami a vers összes sorában érzékelhető. A folyót a költő az idő múlásaként érzékelteti. „nem lesz már több mellékfolyód”, ebben a sorban a „Carpe diem” életérzést szeretné átadni az olvasónak. Ezzel arra utal, hogy egy pillanat vagy lehetőség nem fog visszatérni az ember életében, azaz a múlandóság érzetét teremti meg. Az első része a műnek komor hangvételű, majd az alkotás második részében megnyugvást és feloldozást lehet érzékelni: „csak most az egyszer gondold át Nílus, hogy mi vagy…”Azt üzeni, hogy életünk során át kell értékelnünk az addig megélteket, és számvetést kell készítenünk róla, ezért e művet létösszegző versnek tekinthetjük. Nagyszerűségét az adja, hogy a szerző sorai többféleképpen értelmezhetőek. A Nílus kötetében a két folyóról szóló versek közé két hosszabb ciklus ékelődik be: a Délig és az Estig. Ezáltal az egész kötetet egy nap leforgásaként is értelmezhetjük. A verseskötet nem mindig érezhető teljesen koherensnek. A lírikus művek olvasása közben sokszor lehet észlelni, hogy ez egy hullámokkal teli kötet, mivel számos egymástól eltérő alkotás található benne.
A Rakpartos ballada sokkal könnyedebb írás, mint a Nílus. Dallamosabb, és a nyelvezete is jobban érthető, mert ebben a versben direktebben fogalmaz a szerző. Ez a mű nem egy pillanatot ragad meg, hanem egy személy életútját szeretné bemutatni a futás által. A vers hangulata melankolikus. „fut a könnyű a nehézzel ez a test és ez a lélek” – ebben a két sorban Kemény érzékelteti, hogy mérlegre tette a testet és a lelket. De vajon a lélek is lehet ugyanolyan nehéz, mint a test? Későbbi soraiban említi: „nem kell értem aggódnotok kis túlzással boldog vagyok” – a boldogságot aktuális állapotként fogja fel, és közli a világgal, hogy az élete nem teljesen borús, hanem boldogságot is kapott. E vers idilli pillanatokat idézhet fel az olvasóban például ezzel a sorral: „egy lány meg egy barna vizsla visszanéz a Margit hídra…”. A kötet kezdő verse egy melankolikus reggelt foglal magába. Ha egy napként tekintünk a kötetre, akkor ezzel a verssel kezdődik a reggel és a Nílussal záródik az este. A Rakpartos ballada felidézte bennem József Attilának a Dunánál című művét, amelyben a rakparton ülve elmélkedett a vers szerzője. Az élet folyóként való megjelenítése pedig Radnóti Miklós egyik líráját juttatja eszembe, amelyben azonosítja a folyó folyását az élet múlásával.
„A kétszínű Életnek partján…
   Kétszínű életek útján…
   S alattam a víz morajlása
   Olyan, mint az élet folyása…”
A Nílus című kötetben több olyan érzés, motívum is megjelenik, amit már korábban is használt a költő. Ide sorolnám a reményvesztettséget, az érzelmi labilitást, a létezésen való töprengést, és a jelen állapotból való kitörés nehézségét. Egy állapotból való kitörés nehézsége már korábbi művében, a Búcsúlevélben is megjelenik, A királynál című kötetében. „…cinikus ember sem lett belőlem, csak depressziós, nehéz, elárult…” Ebben a versben hazájáról ír, amely becsapta őt, és ez által megfogalmazódik a költőben a reményvesztettség, amelyet Bartis Attilával közös kötetében is említ. A Kommunikáció című lírában lehet érzékelni a reményvesztett állapotot, ami már korábbi verseiben is megjelent. Ebben a versben a kommunikációról ír, ami ember és ember között zajlik. Sokszor nem látja értelmét ennek, mert szerinte mindenkihez csak a saját nyelvén lehet szólni, és csak azt érti meg. Emiatt sokszor egymás elől el is hallgatnak az emberek bizonyos dolgokat. Ezt a fajta kommunikációt üresnek tartja. Ebben az alkotásban, úgy vélem, a költő a kritikai gondolkodás hiányát is szeretné érzékeltetni, ami napjaikban erősen jelen van. Kemény úgy tünteti fel, mintha az emberek nagy része csak azt az információt fogadná be, amit egy számára szimpatikus, egyező véleményen lévő társa mond. Ez a mű lett számomra az egyik legkedvesebb a kötetben, mert a mindennapok gyakori történésére szeretne reflektálni. Úgy vélem, hogy burkoltan politikai kicsengése is van. Megfogalmazza, hogy sokszor meg lehet vezetni olyan embereket, akik tudatlanok. „Érthetően az értőknek, érthetetlenül az érthetetleneknek”. Olyan érzése lehet az olvasónak, mintha azt szeretné sugallni a költő, hogy nyitott szemmel, és füllel kell járni a világban, és meg kell tanulni kritikusan hozzáállni az élethez.
A kötet sajátossága az állandó hullámzás. Egy hosszabb verset sokszor egészen rövid versnek alig mondható írás követ. De ezekkel a néhány szavas művekkel is üzenetet akar közvetíteni Kemény, amire példa az Internet című írás, amelyben arról beszél, hogy „A szó elszáll, és megmarad”. Ebben a szerző direkt módon közli az internet káros hatását. Az írás elértéktelenedését, és a világban minden szó fontossá válását jeleníti meg ebben az egy mondatban. Leírja, hogy az internet elengedhetetlen mostanság, de nagyon veszélyes is, mivel ami a világhálóra egyszer felkerül, az ott is marad. Azt a tényt tudni lehet Kemény Istvánról, hogy író létére nem olyan rég van jelen az interneten. Mobiltelefonja nincsen, és ímélcíme is csak nemrég lett.
A kötet egyik leghosszabb verse a Zsidókeresztény társas. Ebbe a versbe egy hosszú elbeszélés története van belesűrítve. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, úgy itt is jelen van a történelem, ami művei alapján úgy tűnik, mindig visszatérő motívum. Ilyenkor lehet gondolni a rendszerváltásra, a Kádár-rendszerre, a Rákosi-rendszerre, de korábbi korok is érdeklik a szerzőt, amire művei alapján következtetek. E művében egy aktuálpolitikai problémát próbál feszegetni az író. A költemény elején két báburól ír, amelyeket emberi tulajdonságokkal ruház fel. Két egymástól teljesen eltérő figurát állít szembe egymással. Az egyik egy ötvenes, nagyszájú, lebernyegbe öltöző, okos, humán értelmiségi nő, a másik pedig egy dagadt, hőbörgő, hazug, sőt még rasszista is. A mű olvasása során értelmet nyer, hogy miért lett a mű címe Zsidókeresztény társas. A két egymástól különböző figura egymás mellé kerül egy esküvői asztalnál. A különbségek kiéleződése során az egyik fél részéről rasszista megnyilvánulás érzékelhető. Az egyik bábu zsidózni kezd, és ezáltal a másikban korábbi traumákat hoz felszínre, majd mentegetőzni kezd a származását illetően. A rasszizmus sajnos még napjainkban is jelen van, pedig már társadalmunk multikulturális társadalommá alakult át, így szintén aktuális problémát jár körül Kemény. A két bábu között játszmák folynak az asztalnál, ezáltal is lehet reflektálni a társas címre. A konfliktus lezárását a költő úgy oldja meg, hogy lesöpri az asztalról a bábukat, és véget vet a játszmáknak. Ezután a „szerelmespár” bábuk nélkül kommunikál, akik korábban játékosokként éltek a versben, majd elmélkednek a közös jövőjükön. „legeltetünk a start mezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között a célban állnak a sátraink.” A szerző itt a nomád életmóddal a házasság előtti létre utal, majd a lezáró sorban megjeleníti a házasságot a célban álló sátrakkal.
A leglassúbb teve tánca szintén egy meghatározó történelmi eseményre utal burkoltan. Ebben a lírában képvers formájába önti a mondanivalóját. A műben a diaszpóra képként jelenik meg. „de olykor történt valami egy-egy tevével: váratlanul megtorpant és táncolni kezdett: egyet előre, majd kettőt hátralépett, és újra előre és megint hátra és körbefordult, és megint hátralépett.” Ezekben a sorokban jelzi a különböző népek vándorlás során való letelepedését. Fel lehet fedezni a sorok olvasása közben aktuálpolitikai utalásokat is, így akár a migránsvándorlás képe is megjelenhet előttünk, ahogy karavánként vándorolnak országról országra, de az ószövetségi történetet is felidézheti az olvasó, mikor a zsidók Kánaán felé meneteltek.
Sokszor erős váltások észlelhetőek, például az Igen most címmel ellátott verset, amely pár sor, egy nagy lélegzetű líra, az Esti kérdés P. Gy.-hez költemény követ. Ez alapján a könyv koherensségét vizsgálva azt gondolhatnánk, hogy nem elég koherens kötetet tartunk a kezünkben. A Petri Györgyhöz szóló hommage-nek tekinthető alkotása 5 részre van tagolva. „Mennyivel jobb lenne, ha nem lett volna Petri György!” – így kezdi a szerző e művét. Ez az olvasót elgondolkodtathatja. Vajon miért kezdte így a szerző művét? Talán nem ismeri el a munkásságát? De később, a vers olvasása során erre is választ ad. Nem az a problémája, hogy volt Petri, hanem hogy MÁR volt. Ez az indítás egy ellentmondásos Petri-tisztelgésnek is tekinthető.[2] A költemény először 2015-ben jelent meg az Élet és Irodalom folyóiratban, Petri György halálának 15. évfordulója alkalmából. A lírában biblikus kép is fellelhető. A vízözön története jelenik meg a bárkaépítéssel együtt. A mű elbeszélője Noé szeretne lenni. „olyan Noé, aki alkonyatkor holtfáradtan is kiül a pálmafa alá, és elbeszélget a maradék pálinka mellett. Szóval jó ember” Az elbeszélőnek problémái vannak saját magával, és jobb emberré szeretne válni. Ezután rajzolódhat ki az olvasó elméjében, Kemény Noé és Petri között párhuzamot von, mégpedig abban, hogy Petrit is nagyon jó embernek tartja. A költő több művében is megfogalmazott világban való reményvesztettsége ebben az írásában is megjelenik. „Egyet mondjál meg nekem Gyuri: melyiket viszed magaddal a sírba: a reménytelenséget vagy a reményt?” Itt is látható, hogy a szerző az őt körülvevő univerzumban már sokat csalódott, és kilátástalannak tartja az aktuális helyzetet. Ezt a költeményt tartom a kötetben az egyik legerősebb versnek.
A kötetben vannak olyan művek, amelyek kihagyhatóak lennének. Sokszor úgy érzem, hogy egy-két belefoglalt alkotás semmitmondó. Például a Kérdés, amely abból az egy mondatból áll, hogy „Milyen volt az ég?” De a Legalsó sor című műve sem győzött meg. A Legalsó sor egyetlen egy sorból áll, amit a szerző a lap alján helyezett el. „De vajon miért?” Úgy vélem, a költő a cím és a szöveg között hagyott ürességgel akar közölni. Szintén rövid versének tekinthető az Egy emlék. Két mondatból áll. Az elsőben Kemény István már korábban emlegetett sorát tárja az olvasó elé. „Kétszer kettő az négy…”. Ezt a sort már megírja az Élőbeszéd című kötetében is a Kétszer kettő címet kapott versében, de ugyanezen könyvének az utolsó versében újra leírja ezt a sort.[3] Úgy gondolom, hogy a Kétszer kettő kezdetű sor azért vált toposszá Keménynél, mert az a kérdése ezzel, hogy vajon hányszor mondjuk el a legalapvetőbb dolgot ahhoz, hogy meghallják, megértsék, és ne felejtsék el az emberek.
A kötet által Kemény közvetíteni szeretne történelmi és politikai vonatkozások belecsempészésével. Azt gondolom, a verseknek azért van nagy hatásuk 2019-ben is, mert a témák, amelyekről ír, modernkori problémák. Például az emigráció kérdése, ami nem csak 1956-ban létezett, napjainkban is meglévő jelenség. Az olvasó számára a gyönyört az adja, hogy a sorai sokszor többféleképpen is értelmezhetőek. De a könyv záróversében megjelenik a lenyugvás és a beteljesedés. Számvetés fogalmazódik meg, mikor a „Nílus” visszaemlékezik, hogy mennyire értékes volt a léte, és mennyi mindent ért el az élete során. E vers zárásaként, amely a kötetet is lezárja, a folyó egy deltatorkolatba folyik, ami az egyiptomi vidék egyik legtermékenyebb területének tekinthető.[4] A könyv utolsó szava a csoda. A verseiben felvetett problémák megoldása a csoda, és az emberi életet is csodának tekinti.

[1] Balázs Imre József: Elágazva és megérkezve. In: Műút LXIII/3. 99.p.
[2] A Célszerű romok végén
[3] Mohácsi Balázs: „én Noé szeretnék lenni”. In: Műút LXIII/3. 96.
[4] Bodor Béla: „…Betonperon a gazban cigarettás”. Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről. http://www.litera.hu/hirek/%E2%80%9E%E2%80%A6betonperon-a-gazban-cigarettas%E2%80%A6%E2%80%9D Megtekintés dátuma: 2018.09.24. 21:12

 

Leskovics Tamás a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom – történelem és állampolgári ismeretek szakos tanárjelöltje. 

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑