Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Szerző

hubaigabor

Akikkel majdnem egy

Egy volt, aki csaknem ilyen sokaktól lett,
és ők is mások által váltak azzá, amik voltak,
de nem tudok róluk többet, csak hogy holtak.

Egy volt, aki magában növesztetett, hordozott,
és amikor kilenc hónap után szabadon engedett,
erőtlenül nézett rám. Szinte megkönnyebbülhetett.

Egy volt, aki velem dicsekedett a barátnőinek,
tutujgatott, majd kamasz koromban elfelejtett,
aztán felnőttem, és próbálta feledtetni a sérelmeket.

Egy volt, aki az oviban rögtön másképp fogta a kezem,
és asztal alá rántott, hogy megmutassa a barbiját.
Nevetett, majd felhajtotta rajta a fehér rojtos szoknyát.

Egy volt, aki másodikban lett az osztálytársam, és vele
jól alakulhatott volna. De miután virágot vittem a szülinapjára,
tizenöt évig nem volt hozzám több mondandója.

Egy volt, akit sokszor nézegettem tízéves koromban,
meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek.
Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg.

Egy volt, akibe ötödikben belezúgtam. Úgy öt évig fájt.
Mikor megláttam valahol, még visszaköszönni sem mertem,
pedig lehettünk volna együtt, mondta, csak már nem nekem.

Egy volt, akivel először mindent közösen. Úgy és akkor,
aztán pedig folyton együtt, de neki még így sem elégszer.
Követelőzött, fenyegetett, így persze meguntam egyszer.

Egy volt és fiatalabb, akivel ugyanannyira jót akartunk.
Egymásért bármit, gondoltuk. Mert reméltünk, hittünk,
éreztünk, vágytunk. Vele talán pontosan ez lett a vesztünk.

Egy volt, akivel nem lehettem elég igazságos. Mellette
méláztam el, hiszen korábbról egy emlék még marasztalt,
ő mégis hű lett hozzám, megértett, nem borogatott asztalt.

Egy volt, aki velem gondolkodott, de az érzéseit magának élte,
évekig az igazinak hitt, ám így is túl korai lehetőség lettem,
megijesztette a vágyakozás és önbeteljesítő félelmem.

Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam
a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre
kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.

De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll,
hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem,
senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.

Áfra János (1987, Hajdúböszörmény)
Két akarat, Kalligram, 2015
Fotó: irodalmijelen.hu

Reklámok

AZTÁN LEÜLTÜNK KÁVÉT INNI OTT,

ahol pár napja, könnyedén nevetve
ön azt mondta, már terhére vagyok –
„És jobban tenné, kedves, hogyha menne…”
Talán nem hitte el, hogy vége van,
és úgy gondolta, megy tovább a játék.
De most, hogy látta, nem hagyom magam,
ön meg se bírta inni azt a kávét –
sírva fakadt, és végig folyt a lé
a két napon, míg eljöttem magától.
Hát így döglöttünk mindketten belé,
ezért kíméljen, kedves, most a vádtól.
Hisz tudjuk már, mi mért történt velünk,
s így az a két nap lett az életünk.

 Kurdi Imre (1963, Ajka)
Holmi, 2006, Április
fotó:  Új Forrás

Könyvek

Kisfiam szeptember óta iskolába jár,

egy hónap alatt megtanult írni, olvasni,
és azóta lázasan olvas,
reklámot, feliratot, újságot, könyvet,
mindent, de főként könyvet,

azt hiszi,
van a könyvekben valami,
amit feltétlenül tudni kell.

 Oravecz Imre (1943, Szajla)
forrás: Bárka 2013/4
Fotó: jegy.hu

Naponta tükör elé

Azt mondják, majd elmúlik.
És végül is miért ne?
Függőségem, magányom
Fájdalmas szövődménye,
Naponta tükör elé
Állok, hogy elmondhassam:
Felgyógyulok belőled
Egyszer, bár kínos-lassan,

Felfekvésem, fekélyem,
Szívizomgyulladásom.
A szenvedés azért van,
hogy élesebben lásson,
Ki mélyen lakik bennem,
Nem érzés és nem elme,
Ki minden sötétségen
Átvezet énekelve
Egy olyan valóságba,
Hová nem vezet ajtó,
A seb heg nélkül gyógyul.
És semmi sem mulandó.

Kiss Judit Ágnes (1973, Budapest)
Szép versek 2015, Magvető
Fotó: drot.eu

 

Audiencia Benedeknél

Atyám, te ősz vagy és tiszteletreméltó,
És a csodákhoz Rómában közel állsz,
Ha szólsz, ólomsúly gurul szét a világban,
Nemes szívedben nem tör utat a láz,
Jól tartanak, s itt orvoshadak vigyáznak,
A szolgaságod mégis a legnagyobb,
Bölcs vagy, türelmes, te mindenek tudója,
Hát mit lépsz arra, hogy szerelmes vagyok?

Hogyha fölállunk, igen, atyám, segítek,
Aztán kinézünk együtt az ablakon,
Látunk egy régvolt, rettegett birodalmat,
Amit átvenni megvolt az alkalom,
Isten nevével ajkukon építették,
Örökké tették annyi- meg annyian,
Igen, de hol van ez attól a csóktól,
Amit én kaptam tegnap egy taxiban?

Atyám, ha meghalsz, én is sírok talán,
És templomokban akasztják ki a képed,
Míg engem aznap kétszázan, vesztesek,
Hozzám hasonló szarháziak idéznek,
Én csak matattam az örök könyv felett,
De már tudom, hogy elmúlok majd a nyelvvel,
Míg te dönthettél: a könyvben benne vagy,
S ahol eldőlsz, az örök időkre szent hely.

Ahol én éltem: cserélődött a nép,
Mikor szavam volt: sosem volt benne ólom,
Mégis hiszem, hogy a közös ismerős
Jézusnak tetsző az a tegnapi csókom.
S atyám, megkérdem még tiszteletlenül:
S vigyázz, a válasz mindent más fénybe vonhat:
Nem az az áldott, ki jelentéktelen,
S Urát keresve embertársába olvad?

Szálinger Balázs (1978, Keszthely)
Köztársaság, Magvető, 2012

Fotó: vs.hu

Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”
Rakovszky Zsuzsa (1950, Sopron)
Egyirányú utca, Magvető, 1998

Fotó:  pim.hu

Kutya

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
Sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját:
egy árnyékstoppos az útszélre dobva,
amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre,
aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!
Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?
Azt akartam, hogy állj meg, és ne hagyd ott,
ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg.
Egész héten ott volt a kutya köztünk.
Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
De mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis, mit akarsz tőlem,
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitáló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.

Tóth Krisztina (1967, Budapest)
forrás: Jelenkor, 2008. 51. évfolyam 4. szám.
Fotó: wikipedia

A gyönyörű gyár

Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár
A Révész utca végén, kulcsra zárva.
Emlékszik, mint a játszótéri pázsit,
A felnőtt század kisgyermekkorára.

Egy rész téglából, egy rész műanyagból,
Kétholdnyi föld, világtól elhagyott.
Kemény művészet kell, hogy összetartsa
A gazdátlanul tengő anyagot.

A pléhtető lejtőjén mennyi manzárd!
S legszebb a tornyok cukorsüvege…
Ha kialudna egyszer a kemence,
Az utca jéghidegre hűlne le.

A portás lustán megzördíti kulcsát:
Belül csupa tűz, kifelé komoly.
Az egyetlen hír ösztönéletéről
A kéményből fölszálló füstgomoly.

Éppen ilyen gyönyörű gyár az ország,
Legszurtosabb a szabadok közül.
Ha készen kapja félig kész jövőjét,
Szerencséjének dehogyis örül;

És nyögi azt a hülye hagyományát,
Hogy nem cselekszik isteni parancsra.
A túlélésre gondja van: kaput zár,
Hogy műszak végén bús fejét lehajtsa.

A változások őre változáskor
Akár a népe, oly tanácstalan.
De akkor is szép, hogyha tetszhalott, mert
Akárhogy nézem: ragyogása van.

Fölébreszthetném, mint vendég a portást,
De egy káromkodásával megölne…
Csak alszik, mintha kisgyermekkorában.
Alszik. Akármi lehet még belőle.

Térey János (1970, Debrecen)
forrás: Holmi 2004. április
fotó: wikipedia

Tizennégy óra, negyvenkét perc

     A februári napfény erőtlenül, gyanakvóan, kissé bizalmatlanul világítja meg a tócsát, ami pár héttel ezelőtt még egy méretes hóember volt. Egy hétig büszkén, kissé pökhendien állt, pocakosan, szinte nyeglén hirdette hóemberségét. Később hanyatlásnak indult, egyik hajnalban azt vette észre, hogy kedvetlen. Lelkesedése a világ és önmaga iránt napról napra kevesebb lett. Aztán jött néhány alsó tagozatos kisfiú és széttúrták hóembertestét.

       Tizennégy óra, negyvenkét perc. Ezek az első télvégi napsugarak, mint a szégyellős színészgyakornokok, kissé lesütött szemmel végzik még dolgukat, kissé belepirulva a szerepbe, minél kevesebb helyet foglalni el a színpadon, ujjaikat tördelve motyogják a betanult szöveget. Titkon remélve, hogy a segédrendezőnek tetszik, amit előadnak, beajánlja majd őket a főrendezőhöz, bizalmasan megsúgva az erényeiket (ügyesen elhallgatva hibáikat). Azt remélik, hogy három hónap múlva, májusban már teljes odaadással, a nagy színpadon, rutinnal, teli torokkal és széles mozdulatokkal, a legszebb jelmezeikben adhatják elő a nagy művet.

       A pocsolyába most kisgyerek ugrik páros lábbal. A kis kék gyerekcsizmák messzire fröcskölik a koszos vizet. A gyermek – tegyük fel, Balázs – imád a pocsolyákban dagonyázni. Édesanyja – mondjuk, Erika – nyugodt szívvel engedi ezt a kisfiúnak. Apja – például Gábor – videokamerával veszi fel a jelenetet, hosszasan zummol a vízben toporgó kiscsizmákra. Visszaállítja a képet, feltárul a környezet, kinyílik a lakótelepi park, a játszótér, a többi kisgyerek és azok szülei. A háttérben kutyák szaladgálnak, két kocogó tini lány közeledik, egy tolató kukásautó és három járókelő látható.

       Az egyik első emeleti konyhaablakban idős, elhasznált női arc figyeli a jelenetet, a tocsogó kisfiút. A megsárgult, nikotinszagú függönyt markolássza közben. Valamikor könyvelő volt az egyik állami vállalatnál, 20 éve nyugdíjas, 40 éve láncdohányos, 5 éve özvegy. Férje halálát személyes sértésnek vette és azonnal kidobott minden keresztet, bibliát és imakönyvet a lakásból. Hogy jobban teljen az idő, táblázatokat másol, miközben a háttérben az orosz hírcsatornát hallgatja. A táblázatokat 3 éve kezdte golyóstollal és vonalzóval rajzolni, majd kitalált adatokkal feltölteni. Szándékosan rejtett el hibákat a fiktív könyvelésekben. Amikor felfedezi a tévedéseket, mérhetetlen öröm tölti el, sápadt arcán a ráncok kissé kisimulnak, bele is pirul a felfedezésbe, aztán az öröm mozdulatai lassan visszaomlanak a tekintetén, összeroskadnak saját súlyuk alatt. A videofelvételen csak annyi látszik a kép bal alsó sarkában, hogy a függöny megrándul kissé.

       Az viszont már sokkal látványosabb, ahogy a szellőztetésmániás kozmetikusnő kétrét kihajtja a hálószoba ablakát a harmadikon. Akkorát szippant a hideg februári levegőbe, amekkorát csak bír, kényszeredett vigyorral, két pofára sóhajtozik, mint aki most szembesült először a lélegzés élményével. Naponta átlagosan hétszer szellőztet, mert egy gyerekkori trauma maradékaként meggyőződése, hogy büdös van a környezetében. Az, hogy ez az elképzelt bűz önmagából, a lakásból, a lakótelepről vagy az univerzumból szivárog, még nem egészen világos számára. Tizennégy óra, negyvenkét perc. Szomszédja, a villamosmérnök lány a tükör előtt áll és azt próbálgatja, hogyan fog köszönni és kezet nyújtani a két órával későbbi állásinterjún. Izzadt tenyerével negyedóránként hátrasimítja szőke haját, közben hosszan előrenyújtja a nyakát. Valami filmben látta ezt. Szereti ezt a mozdulatot, nemrég lefényképezte és kitette a közösségi oldalra, 72 lájkot kapott, egy korábbi ismerőse törölte ezért, két, addig számára ismeretlen férfi viszont ismerősnek jelölte. Épp a negyedik ilyen mozdulatnál tart, mikor csengetnek. Anyósa az, ajtónyitáskor a villamosmérnök lány kissé hivatalosan köszön anyósának, ezt gyakorolta eddig, semmi bizalmasság, kell a három lépés távolság. Anyósa nem érti, de nem érdekli, sose voltak igazán jóban. Most is csak addig marad, amíg átadja a reklámszatyorba csomagolt konyhakész kacsát. A lépcsőházban lefelé menet hangosan köszön a közös képviselőnek, aki épp menyéhez igyekszik, mivel ő a szeretője. Jól látni a videón, ahogy a közös képviselő sorban becsukja a lépcsőház nemrég kicserélt műanyag ablakait, mivel a kozmetikus nemrég levitte a szemetet és sorban kinyitotta lefelé menet az összes útba eső ablakot. Talán inkább csak megszokásból, hogy gyakorolja a mozdulatot, ne essen ki a rutinból.

     Balázs még mindig a pocsolyában tipeg, mert a kisgyerekek még bizalmas kapcsolatban vannak az olyan ősi elemmel, mint például a víz. Az idős könyvelő gyanakvással kukucskál ki az ajtón, amikor a közös képviselő elhalad ajtaja előtt. Sejti, hogy van valami a mérnöklány és a hivatalos férfi között, többször látta őket a boltban, lottózóban, látszólag minden ok nélkül összenevetni a pékség előtt. Tűrhetetlen, gondolja az ajtórésen leskelődve. Aztán visszamegy a konyhába és a szokásosnál erősebben, durvább mozdulatokkal húzza meg a készülő táblázat rácsait. A vonalvastagságokból viszonylag pontosan következtetni lehet az aktuális kedélyállapotra. Ha jókedvű, egészen fellengzős, szinte fátyolos vonalakat húz. Ha mérges, a füzetlap alatti asztalterítőn is látszanak a reklámtoll recsegve futó golyójának nyomai.

     Gábor, az apuka, spontán a felesége arcára nyom egy cuppanós szombati puszit, a kamerát ezért kissé eltartja magától. A lakótelepi park két másodpercig az oldalára borul a felvételen, mintha egy nagy billencses teherautó próbálná kiborítani, kiönteni a világot. Majd a pocsolyát látni három másodpercre, Balázs már nincs benne, a vízfelszín elcsitult, elültek a hullámok. Sima lett, csendes és hideg, akár egy hóember lelke.

Szávai Attila

Levél nagyapámnak

Annyit még azért mondanék neked,
hogy ha veled koppannék,
a földön hemperegve veled együtt nevetnék.
Mondanám, hogy van még mondhatnék.
Hagyaték.
Hagyatékom lett a mondhatnékom.
Mondanám, hogy nem vettem egy részt sem belőled,
hogy egy rész sem lehettél belőlem,
s hogy a rés, amit kerestem, az részlegesen elveszett a részletekben.
Annyit azért még mondanék, hogy nem tartottam magam,
nem tartottam sem a legszebbnek, és a legszebbet nem tartogattam magamnak.
Nem én írtam a Hiszekegyet,
de én mondtam el a legszebben.
Neked én mondtam el először, s én mondtam tényleg a legszebben.
Mondanám, hogy hazudtam.
Mint két tányér a levesben, úgy mosolyogtam,
virágoztam kék szemekre, s vakon eltaláltam vesztes erkélyekre.
Mondanám, ha mondhatnám még!
Tudom, hogy mondhatnám még,
persze ha akarnám, csak akkor mondanám.
De annyit még mondhatok, hogy szürkébbek a hajnalok,
sötétebb a szél,
és vergődnek a jövőbeli tegnapok.
És csak azért is mondanám, mert tudom.
Tudom, hogy neked még mindig mondhatnám!
Mondhatnám az egyszerűen összetettet,
mondhatnám egyszerűen az összetettet,
egyszerűen csak mondanám!
Mondanám azt, hogy szép a világ,
de nem mondom.

Laboda Róbert (1985, Nagykürtös)
kötetben: Túlzások, Athenaeum Kiadó 2015
fotó: slampoetry.hu

Kenyérbe sütnek

Kenyérbe sütnek hajnalban a pékek
betűkbe bújsz a reggeli címlapon
illata vagy a kávéfeketének
s egy korai versben a rímhalom
is tőled kavarodik úgy össze.

Cipőfűzőmmel vagy egybekötözve –
ha megyek az utcán folyton rádlépek.
Kicsomagollak egy parkban ebédnek
s cigarettával szívlak magamba
mintha te volnál az a nikotin.

A kopasz vágynak vagy kalapja
s én mindig meglátlak valakin.

 

Budai Zolka (1988, Nyíregyháza)
forrás: Bebeszélve,  Magánkiadás, 2010
kép: poet.hu

Piéta

Amikor már minden mindegy.
s csak szánalom marad,
szomorúságból nyílik sok
remény: izzadó fából új kereszt
hasítható.

Omló test puhul, csukott
szemből vakolatlan égbe szökik
a fény. Alkotó pillanat, eloldalognak
a részeg látványtervezők. Nékünk
is jár forgács, szép szenvedés.

Túl mindenen: muskétások
haragján, titkos halotti toron,
letiltott fájdalmakon,
szoknyába szőtt madarak
hamvain.

Tele kaktusz szúrta
hajnalokkal, tört ostyára,
penészes kenyérre várva.

Ádám Tamás (1954, Balassagyarmat)
Megjelent a Palócföld 2016/3. számában.

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑