Keresés

Palócföld blog

A Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat blogoldala

Áldott húsvétot kíván a Palócföld szerkesztősége Istenes Tibor versével

Istenes Tibor

Három napig

Ütöttem, csúfoltam, húsát téptem.
Istenkáromlónak kiáltottam.
Leköptem, töviskoszorúval koronáztam.
Megöltem, majd meghaltam vele.
Farostok szorították magukba a szeget,
S én vérben áztam,
Vérben léptem,
Elátkoztam,
Földet és eget,
Mindeneket.
Három napig sírban holtan,
Három napig elárultan,
Három napig elárvultan,
Hullottam részeimmé.
Aztán megnyílt a sír,
Többé nem vagyok.
Az élet karjában örökre elhalok,
A mindenség felett
Csak a sóhajok
Lebegésében foszló múlt vagyok.
Jelenné vált a jövőm,
Feltámadássá kárhozatom.
A sír elgurult kövébe zártam,
Egóm és áldozatom.
Kegyelem vérében mostam arcomat,
Tiszta lettem, mint a hó.
Nincs bennem idő s térszerű szerkezet,
Nem vívom már sajátos harcomat,
Melyben színész a rossz és a jó,
A mindenség felold és eltemet.
Átírja álomból álommá álmomat,
Majd kezdet leszek és a vég,
S mindez semmiség,
Hisz újjá lesz teremtve föld és az ég,
Ropogva múlnak el a napok,
A földi pőreség
És én csak vagyok, aki vagyok,
Velem tágul a mindenség.

Lélekemelő – Jóna Dávid verse Zsigmond István rajzával illusztrálva

Jóna Dávid: Most kellene

most kellene
hogy elbújtassalak
magad elől legfőképpen
hogy ne érezz
ne gondolkodj
ne félj
hogy ölelő karjaim
leválasszák a külvilág
tolakodását
hogy adjak
egy kis megnyugvást
csendet
amiben lélegzethez juthatsz

A Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Tóth Krisztina: Pixel c. kötetéről Szabó Noémi kritikája

Szabó Noémi

Kirakó

Tóth Krisztina: Pixel című kötetéről

Megcsalás, megbélyegzés, mélyszegénység, előítélet. Mind-mind olyan problémák, amelyek mindenkit érintenek. Tóth Krisztina lassan tízéves novelláskötetének szereplői is ezek közegében élik életüket. Nem fiktív szereplők drámáiról ír, hanem hétköznapi emberek hétköznapi gondjairól, akik rejtélyes módon kapcsolatban állnak egymással.
A novellák helyszíneiben is a mindennapok közegeit ismerjük fel: próbafülke, a metró ülései, kórházi folyosó, a bérelt lakások szobái, de visszaköszön a szerző művészetszeretete és kötődése a francia nyelvhez is, hiszen egyik fontos szereplője Jean-Philippe, aki tehetségesen rajzol és fotókiállítást tervez. Egy Literán megjelent interjúból tudjuk, hogy Tóth Krisztina képzőművésznek készült, elsajátította az üvegművességet, és francia tanulmányokat folytatott, sokat fordít. (Keresztury Tibor–Györe Gabriella, A dallamok alatt. Nagyvizit Tóth Krisztinánál, Litera, 2004. febr. 5.)
Kortárs szerzőink közül az élen jár abban, hogy az átlagos embert és traumáit állítja fókuszba. Ebben a kötetben új technikát alkalmaz, minden novella kerek történet, de az elrejtett szavak és keresztnevek segítségével mi magunk rakjuk ki, hogy egymáshoz tartoznak. Míg a Vonalkódban a lakóhely dominált, itt a kapcsolati szálak mozgatják a történeteket, ezek lehetnek szülő-gyerek, szerelmi viszonyok, de véletlen találkozások is. Olvasásuk közben a befogadó lelkébe belehasít a felismerés, hiszen ezek akár már meg is történhettek velünk. Az anya új párja nem szimpatikus a lány számára, és az érzés kölcsönös (Hatodik fejezet). Azonban később az anya története is szomorúvá válik, súlyos betegsége miatt nőiességének egy fontos ékétől kell megválnia (Tizenhatodik fejezet). Egy nőnek meg kell küzdenie férjével, aki a mama kicsi fia klasszikus példája (Huszonegyedik fejezet). Egy elvált férfi megtudja, hogy daganatos beteg, de azt nem, hogy már nem gyógyítható, hiszen a doktornő ezt eltitkolja, azonban viszonyt kezdenek egymással (Ötödik fejezet). Jean-Philippe és Jyran vonzódnak egymáshoz, de szerelmük véget ér, mert Jyran szülei hagyománytisztelők, fiuk végül elhagyja párját, hiszen „Utódokat kell nemzeni.” (Tizenkilencedik fejezet). Mit tesz akkor az ember, ha a férje elhagyja őt egy fiatalabb nő miatt, még azok után is, hogy gyermekeik vannak és a férfi anyját is élete utolsó éveiben gondozta? Itt éppen öngyilkos lesz (Huszonkettedik fejezet). Fontos kiemelni, hogy a drasztikus megoldással élő szereplők névtelenül vannak jelen. Ennek vajon mi lehet a célja? Talán az, hogy ne alakuljon ki velük érzelmi kötődése a befogadónak, de közben mégis empátiát érzünk irántuk, hiszen mi is tapasztalunk ilyen magánéleti válságokat, mégsem tesszük meg a legvégső lépést, mint az előbb említett fejezet felesége. A bordóra festett hajú tanárnő tragédiáját csak a róla szóló harmadik novellában tudjuk meg (Tizenötödik fejezet). Down-szindrómával született gyermekét örökbe adta, ezen a tettén egész életében vívódott, férjével ellentétben nem hajlandó újra gyermeket vállalni. Egy nehéz sorsú fiú halálát olvasva (Huszonhatodik fejezet) már csak egy kérdést teszünk fel: lehet még ennél is tragikusabb? Lehetne, de nem lesz. Szerzőnk ennyivel is eléri, hogy újra meg újra felismeréseket tegyünk. Igen, van a környezetünkben szinte minden szereplőre példa, a leginkább megdöbbentő, ha saját magunkra ismerünk.
A szerző stílusa letisztult, a lehető legegyszerűbb módon közli, amit közölni akar. Éleslátásáról árulkodik, hogy az adott novella szókincse éppen olyan, mint a szereplői: hol tudományos, hol trágár. A hétköznapokból kiragadott emberi sorsok is pont ilyen szélsőséges skálán mozognak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Pixel egyszerre hat az érzelemre és az értelemre. Hat az érzelemre, hiszen bárkiben megláthatjuk saját magunkat, de hat az értelemre is, mert az olvasó feladata, hogy ki tudja-e rakni a pixelkockákat. Ennek nehézsége az adott szereplőtől függ. Van, akiről már az első novellában megtudjuk, mi az, aminek később is szerepe lesz. Akad viszont olyan is, akiről több részen keresztül csak nagyon keveset tudunk meg, de a végén ezek segítségével is el tudjuk helyezni a hatalmas, kapcsolatokból összeálló hálóban.
A kötettel való első találkozás után azt éreztem, hogy túl sok és túl nehéz. Túlzónak találtam a traumák és a depresszív hangulat folytonosságát. Mikor azonban ismét elővettem, néhány szövegben megtaláltam a pozitív oldalt is. Bár Misit azért viszi az apja a munkahelyére, mert az új párja nem szíveli, mégis jól érzik magukat együtt. A komor hangulatból a végére az válik fókusszá, hogy milyen jól kijön egymással apa és fia, mennyire jó párost alkotnak (Tizenegyedik fejezet). Az utolsó novellánál is jó volt látni, hogy a helyére került a kirakó utolsó kockája (Harmincadik fejezet). Felüdülés a humor megjelenése: bár egy keserű társkeresésről szól a szöveg (Tizenharmadik fejezet), a kerítőnőként is működő Klárika engedi egy kis időre fellélegezni és megkönnyebbülni az olvasót, oldja az egyre fokozatosabb feszültséget.
Tóth Krisztina könyvét, akármennyire szomorú, nagyon nehéz letenni. Hiába tűnik úgy, hogy szünetet kell tartani, olvastatja magát. Hajt a kíváncsiság, hogy vajon miről szól a következő pixel, vajon melyikhez kapcsolódik az eddigiek közül? Úgy gondolom, hogy a témák és az egyszerű stílus együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy egyre szélesedő a közönsége az írónőnek. Nem csupán ennek a kötetének, hanem a többi művének is. Sokan túlzásnak találhatják, de kimond egy fájdalmas igazságot. „Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.” (83.)
A Pixel megmutatja: nincs szükség természetfeletti hősökre és kalandokra a jó történetekhez. Bőven elég körülnéznünk és észrevennünk a mellettünk élőket. A ma emberének élete kalandos, de leginkább drámai, még akkor is, ha nem sejtjük. Ez a kötet az olvasás után is napokig foglalkoztat, megdöbbent. Ettől remekmű, hogy valódi hatása van.

(Budapest, Magvető, 2011)

Szabó Noémi a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet hallgatója.

Baranyi Ferencet, a Palócföld egykori főszerkesztőjét 84. születésnapján Jóna Dávid versválaszával köszöntjük

Baranyi Ferenc: Öregapám

Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s – ha adni-venni falvak összegyűltek –
árulta őket nagy vásári ponyván.

Néhány kalap – s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap – s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék:
öregapám a lét nyűgét lerázta.

Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.

(1959)

Jóna Dávid: Dédapám

Hajadonfővel sétált, ezüstnyelű bottal,
kimérten, mint akitől elvenni nem lehet,
csemegeboltja volt ekkor az öregnek,
amit elvett később az államgépezet.

Üdvözlésképpen, ha ismerős jött szembe…
– kalapja nem volt, azt nem emelhette –
megállt, s komótosan bevárta őket,
majd katonásan biccentett helyette.

A promenádon karöltve a dámák,
a galambok rebbennek a téren,
a múlt szépségeiben mindent megtalálok,
mint a borbély a borotvát a saját műhelyében.

(2021)

Folytatódik a Kortárs Kritikai Műhely – Dékány Dávid verseskötetéről Hajdú Dorottya kritikája

Hajdú Dorottya

Dékány Dávid: Dolgok C-hez
című kötetéről

Azt mondják, minden embernek megvannak a maga krízisei, amiket akkor, abban az adott pillanatban, amikor zajlik, csapásként élünk meg. Talán ez a helyzet késztette Dékány Dávidot is arra, hogy tollával egy univerzumot rajzoljon nekünk a Darwin Motel galaxisa helyett. Egy olyan univerzumot, amely magába foglalja mindazt az önsajnálatot, amit teherként aggat ránk ez a kötet. Érzelmileg monoton módon, magányosan járjuk be azt az utat, ahova a szerző emlékei vezetnek minket. Csak az kérdés, hogy az utazás végén eljutunk-e saját magunkhoz, vagy egy teljesen más úticél felé vesszük majd az irányt?
Első kötete Darwin Motel (Jelenkor Kiadó, 2015) címmel jelent meg, amely számomra egyenlő volt egy önfelismeréssel, mivel az olvasott történetekbe akaratlanul is beleképzeltem magamat. Mondhatni erkölcsi dilemmák elé állított a magam valóságában úgy, hogy közben szépen szóló szavaival mégis az ő képzelgéseiben tartott. Ott ragadtam egy olyan „motelben”, ahova mindenki menedékként menekülne. Érzelmeiben és hangulatában tehát, megragadja az olvasót, de nem szándékozik engedni a szorításból, azt akarja, hogy mi is részesedjünk fájdalmából. Ebben az instabil lelki állapotban még a történések lineáris sorrendje is felborul, nem tudjuk, hogy pontosan mikor történnek az események, csupán sodródunk a szavakkal.
A kötet másik sajátossága az érzelmek mellett, hogy nyelvileg egyszerűnek mondható, hiszen minden ki van mondva, sokszor olyan dolgok is, amelyekre nem lenne kíváncsi az olvasó. Ez a vonás ugyanúgy felismerhető a Dolgok C-hez című kötetében is, ahol egy zárkózottabb emberrel találkozunk, aki a magánnyal lakik egy albérletben. A szerző a reményvesztettséggel és az olvasóval sétál néha kézen fogva a körtefa alatt, mialatt legbensőbb világáról vall. Ez a kötet nem megvezet minket, hanem rángat egyik szörnyűségből a másikba. Hol fül-orr-gégészeti vizsgálaton, hol pedig kínos születésnapi összejövetelen veszünk részt, ahol még a tömegben is egyedül tudjuk érezni magunkat.
Másfelől a szerző nemcsak az érzések, hanem saját maga írásának is az áldozata. Egy stagnáló univerzum rabja, ahol óriásnak látszó, üres képzelgéseinek a spiráljába kerül. A kötet végére elvész a mondanivaló, amely minden bizonnyal fontos kellett, hogy legyen, hiszen akkor nem született volna meg ez a versgyűjtemény. Nevezhetők-e egyáltalán ezek a költemények, írások versnek? Forma szempontjából rendezettebbek, mint az első kötetben, mégis a szabadversszerű felépítésnek köszönhetően nem éri el azt a kíváncsiságot, amely vonzaná az olvasót. A külsőségektől megriadni mégis nagy hiba lenne, hiszen minden egyes alkotásban megbújik egy olyan sor, amely miatt már érdemes volt elkezdeni annak olvasását. Ez alapján kimondhatjuk, hogy a Dolgok C-hez részleteiben erős, míg a Darwin Motel érzelmileg ad útravalót számunkra. Minden egyes apró elem közelebb engedi az olvasót az univerzum megismeréséhez, amíg rá nem jön, hogy nem is az az igazán fontos, amit eddig annak gondolt. Nem az a fontos, hogy megtanuljuk az ábécét, hanem „rájönni, mi a logika az ábécé sorrendjében”.
Dékány Dávid ezzel a versgyűjteményével hat az érzékeinkre. Azt akarja, hogy azt lássuk és halljuk, amit ő akar. Pontosan meghatározza a dolgok auditív és vizuális mivoltát, abból a célból, hogy a „felesleges” olvasói fantáziát a kötet határain kívül tartsa. Ez bizonyítható azzal, hogy pontos leírást ad egy történés alkotóelemeiről, tényként közli gondolatait. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a kötetben bevallja, meggyónja tinédzserkori bűneit, mikor gyermekkorában verekedést kezdeményezett, barátot hazudott magának, vagy épp mohát lopott az iskolai szertárból. Mégis kinek a dolga ítélkezni a tette felett? Látszólag ránk bízza a döntést, másrészt ezeket nem is tartja elítélendőnek. Egy olyan emberrel találkozunk, aki tisztában van saját hibáival, vállalja cselekedeteinek következményét, mégis ebbe a kötetbe (ezáltal a múltba) menekült ő is ahelyett, hogy a valóságban élne. Az a benyomásunk, mintha szerzőnk szobafogságban lenne a saját kötetében, gondolataiban.
Mint említettem, nagy szerepet játszik az, hogy az olvasó képzeletében képként megjelenjenek a történések. Ezért is érdekes a kötet belső borítóján található térképszerű rajz, amely kijelöli az olvasó számára azokat az állomásokat, határokat, amelyeket át kell lépnie a versdarabok olvasása közben. Mégis mennyire könnyű átlépni ezeket a határokat, egyáltalán miért kéne megtennünk? Nos, Dékány Dávid gondosan megrajzolta azokat a korlátokat, amelyeket ő maga nem tud és nem is akar kiradírozni, most pedig ránk bízza az ezeken való átsétálást. Olyan, mintha az olvasó lenne a báb, míg ő a bábjátékos szerepében tetszeleg. Egyik pillanatban még fog, szorít, a másikban már „szabadon enged”: kézen fogva vezet, majd hagyja, hogy a határok között magunk kószáljunk.

                                   (Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019)

Jóna Dávid: Visszagondolás

A félhomály őriz, ablakból nézem,
ahogy a hó-sáljában a körtefa int,
fura, hogy épp előre nézek,
az agy eközben meg hátratekint.

Az egész udvar fagyott és csendes,
én tízéves forma, kócos gyerek,
pocsolya jegét nézem itt éppen,
közel hajolva ott görnyedek.

Buborék fagyott bele a jégbe,
a reggeli fénytől szépséges gyöngy,
lehelet-felhő a hömpölygő légben,
a házunkban ekkor a telefon csöng.

Engem keresnek, futok be gyorsan,
a hívás akkor még ritka és jó,
cipőt lerúgva hátranézek:
napsütésben szállong a hó.

Szótlanok voltunk, elég volt így,
a sercegő csend valamit felold,
nem jöhettem rá, hogy én voltam akkor,
ki gyermekkorára visszagondolt.

Kimentem újra, játékom űzni,
mögöttem házunk békésen pipált,
a jéghártya mögül néhány kis vízcsepp
napmeleg szóra kikandikált.

Fotó: Tajti Bálint

Oravecz Tibor versével kíván minden olvasójának és szerzőjének áldott karácsonyt a Palócföld szerkesztősége

Oravecz Tibor

Karácsony

I.
Vártam vala Isten jövetelét régen bűnös élet várában
S míg áldását vártam, kerestem a társam a Föld tiszta arcában
S megtaláltam lelked, meghasadt kereszted az elmúlás porában.

II.
Nálam járt Jézus.
Halkan végigcsoszogott a szőnyegen,
Megnézte a festményeket,
Tetszően mosolygott, majd egy
„Boldogok a lelki szegények” elismeréssel
Leült a bejgli mellé és megette.
Farizeus fenyőillat fojtogatott a szobában
S a tüdőből felszakadó hullámok
Titkokat suttogtak fülembe.

III.
Csend volt,
Folyónyi suhogást lehetett hallani,
Ahogy az emberek cipelik nehéz keresztjüket,
Végig a falak mellett,
Ledörzsölve a vakolatsorsokat,
Porrá őrölve azt hófehér fájdalommá.
Azt mondja, szenvedett érettünk
S mi nem becsültük azt.
Azt mondja, urakat játszotok,
Pedig én szétkergettem őket.
Hiába lakattalak jól, ti most is éheztek.
Éheztek a csodára, de a szemfényvesztés nem az,
Minden percetek hazugság.
Kívánságaitokat keresitek
S a megmaradt gőgösök között
Meghal a kereszt.

IV.
Idő, idő, a fojtó idő.
A megszáradt tinta pillanata,
A lélek és gondolataitok
Szabadságának pillanata,
A lélek rabszolgaságának,
A nyomorultak pillanata.
Olyan ez, mint a Golgotán
Ott éltem én s haltam az út porán.

V.
Fájdalom
Vagy öröm, amit látsz?
Én nem születtem,
hanem bennetek léteztem.
Nem vette el senki az életem
Én adtam nektek
Ne kételkedjetek
A sors nem változik.
Üdvösséggel játszom
Nincs nekem bánatom.
Építsetek új világot
tisztát, egyszerűt.
Az ünnep értetek szól
Gyertyafényben csilingelve
Kedves szavakban
Elmélyülve.

VI.
Nézz e szép földedre, gazdag veteményre, hogy ontotta a reményt
Mily fényes volt a hit, adta áldásait s hozta el nekünk a fényt
Nem tudom, mit tettem, de rá emlékezem s hallgatom Őt, a törvényt.

Oravecz Tibor adventi verse

Oravecz Tibor

Látomás

Ma rideg Kőszobor-Társam várta
Ébren, a merengő Angyal-lányt,
Kavics-tenger fagyoskodó rabja
Állt a pult árnyán, dideregve.
Képmás az őszvégi éjszakában.
Néztem, gyermekarcú égi hittel
Átlebegve fenyőág-sorsokon,
A kürtőskalács-illatú téren.
Talán a vasárnapra gondol?
Egyszeri és megismerhetetlen
Gyertyafényes karácsonyi-csöndre?
Ahogy porciózza asztalunkra
Isten kegyelmét, átragyogja őt
A pult árnyán árván,
egy őszvégi látomás.

In memoriam Szokolay Zoltán (1956. szeptember 9. – 2020. november 23.)

A napokban elhunyt Szokolay Zoltán költőre, a Palócföld szerzőjére ezzel a versével emlékezünk.

Szokolay Zoltán: A révnél

halhát ezüstje villan
utolsó álmaimban
ártéri erdő reszket
és délre tartó rajban
szállnak madárkeresztek
ne higgyétek hogy baj van

minden mindennek része
így olvad új egészbe
jótett és bűn utólag
csak egymás hologramja
időrések csukódnak
nem emlékszem szavakra

voltál? vagy sosem voltál?
mért van mobil egy holtnál?
számod pöttyögi lassan
és cseng kicseng és senki
nincs fényben nincs vonalban
neved már ezt jelenti

az anyag mozdulatlan
és háboríthatatlan
békéjét ősnyugalmát
se kezdetet se véget
csak annyit mint egy halhát
egy pillanatnyi élet

minden szerelmem itt van
e szegletes ladikban
nem nézek többé hátra
s aki most el is vesztett
ha aggodalmam látja
csitít: maradjak veszteg

egyszer majd ő is átér
másik ladikra ráfér
s testéből szabadítva
ölel mint semmit semmi
türelmesen tanítja
hogyan kell ott szeretni

Márkus László “retróverse” a Palócföld blogoldalán

Márkus László

Sokol-fíling

Emlékszel, milyen nagy dolog volt egy zsebrádió?
Igen-igen, a Sokol.
Valódi bőrtok.
Feledhetetlen illatú (szagú?).
Ó!
Mennyit zsorváltam anyunak, mire megvette –
hónapszám spórolva össze az árát.
Nagybátyám gombászás közben lelt egyet a Csanyikban.
Bőrtokja foszladozott már.
Bekapcsolta.
Szólt.
Elpusztíthatatlan szovjet csinálmány.
Hogy miért hívták zsebrádiónak, mindmáig nem tudom.
Nemigen fért zsebünkbe.
Ám
nem is ez volt a cél.
Mindenkinek látni kellett, nekem van.
Recsegett.
Hullámzott a hangja.
A Szabad Európa Rádiót hallgattuk.
Volna,
de csak ritkán sikerült.
Tisztán meg pláne.
Zavarták.
Teeneger party.
Ez volt a neve, Cseke László szerkesztette.
Neki viszont nem ez a neve.
Ekecs Géza, bár sokaknak ez mit sem mondana.
Nem politizáltunk.
Jó,
nyugati zenére vágytunk.
Világslágerekre.
Itthon viszont Coca-Cola-mámorban fetrengő,
korcs ifjúságról szólt a fáma.
Mi
a Beatlesre, Rolling Stones-ra, Jimmy Hendrixre buktunk.
Hey, Joe…
hallhattuk olykor.
Műnarancs Bambit kortyoltunk.
Csatos üvegből.
Ma nincsen rádióm.
Nem divat.
Ha rám tör a hoppáré,
rádióműsort telefonról hallgatok.
Olykor kihangosítva.
Nagyságrendekkel jobban szól.
A Sokol-fílingnek viszont nyomába sem ér.
Tudom, miért.
Mobilja mindenkinek lehet.

Márkus László (1955, Miskolc) Pécsett élő és alkotó költő, fotós, lapigazgató.

Jóna Dávid gondolatai

Jóna Dávid

Világot látni

Elindultam világot látni, lassan három éve, hogy a kapuban állok, nem tudtam, hogy merre induljak el, nem jó megrekedni, de mégis a bizonyosság megvéd, hisz mit találhatnék utam során, sok élhetetlen mintát, példát, sőt példázatot. Valószínűleg lennének képeim bizonyítékul, hogy annyi szép helyre eljutottam, pedig amit keresek, nem is kinn, sokkal inkább benn van. Jó, rárakódott már sok szokás, kényszer, kompromisszum (így hívom a lemondást), leginkább azért, hogy élhetővé tegye azt, meg aztán már az induláskor hiányzott, ami van, amit szeretek szebbnek látni, mint amilyen, mert szeretni akarom az életem, mindazt, ami körülvesz, ami meghatároz, és azt hiszem ebben jó vagyok.  Így aztán a világjárásom a kapunkon fennakadt, mint az őszi falevél. Ott álltam a kapuban, volt, ki a nyakamba rózsafüzért tett, egy kisrác pogácsát, egy hazafi nemzeti szalagot a csuklómra, családok sétáltak házunk felé, rám mutogatva, összesúgva, itt az az ember, aki elment világgá, de a háza kapujánál tovább nem jutott…
Arra még emlékszem, hogy az éjjeli szekrényemen lévő olvasólámpához nyúltam, de hogy fel- vagy lekapcsoltam, arra már nem.

Kortárs Kritikai Műhely rovatunkban Darvasi László: Isten. Haza. Csal. című kötetéről Sipkovits László írása

Sipkovits László

Amikor a novelláknak lelke van

A novella elég behatárolt műfaj. A regénnyel ellentétben kevesebb szereplőt, kevesebb eseményszálat lehet bennük mozgatni, ez pedig rányomhatja a bélyegét a kész műre. Ha túlságosan behódol az író a műfaj szabályainak, akkor a befejezett írás csak lóg a levegőben, ha pedig túl sokat akar, kitör azokból a bizonyos keretekből, onnantól kezdve pedig már nehéz megmondani, hogy az alkotás egyáltalán novella-e még. Darvasi Lászlót olvasva találkozni lehet egy köztes megoldással, ami, bár így kompromisszumokra kényszeríti, mégis megengedi, hogy novella legyen, amit annak tervez. Ennek viszont ára van: írásainak értelmezésébe beletörhet az alkalmi, felületes olvasók bicskája.
Ezek fogalmazódtak meg bennem az Isten. Haza. Csal. novelláit olvasva, ugyanis ez a 2016-ban megjelent kötet nem könnyű darab. Kicsit mintha az író sokat akarna markolni, és azt, amit kimarkolt, mind oda akarná adni az olvasóinak. Azt persze hozzá kell tenni, hogy az ő novellái elég sajátos stílusban íródnak, ez úgy általában prózaírói tevékenységéről eleve elmondható, de ennél a kötetnél valami más is közrejátszik ebben. Nehéz ezt megfogni, de talán arról lehet szó, hogy az eleve „darvasis” íráshoz társul egy tipikusan ismerős, tipikusan magyar miliő, amely miatt egyrészt átélhetők a történetei, és az, amit nyomasztónak vagy elgondolkodtatónak szánt, az is;  másrészt az a hangulat, amit az írásaival megteremt, olyan lelkiállapotot igényel sok esetben, ami vagy képes előtörni az olvasóból, vagy nem. Utóbbi esetében is élvezhető minden történet, és azok minden mozzanata, de ahhoz, hogy egy nagy egésszé álljanak össze a végén, ahhoz igenis át kell szellemülni. Be kell, hogy szippantsa az olvasót a kötet. Darvasi egyedisége nem feltétlenül a témáiban mutatkozik meg, hiszen a való élet apró mozzanataiból merít, és ezek köré alkotja meg a történeteit, mint keretet, de az, ahogyan teszi, az az igazán érdekes. Ő ugyanis erőteljesen sűrít, igyekszik a novella rövidre szabott, szűk kereteit olyan mértékben kitágítani, hogy a novella megmaradjon novellának, de mégis mindent közöljön, amit szeretne. Kicsit olyan, mint egy neutroncsillag: kicsi, de a sűrűsége hatalmas, és emiatt zavarba hozhatja az arra merészkedő, gyanútlan kíváncsiskodókat óriási vonzásával. Történetei az álomszerű leírások és a pergő filmtekercs hatását keltő, gyors tempó révén kapnak érdekes töltetet. Az olyan novelláknál, mint A takarítónőm, akit Elenának hívtak vagy a Dobszó, ápoltaknak több dolog is történik, de szinte észre sem veszi az ember, mert sokszor a szereplők szövegeit is a narratívába ágyazza írásaiban, és mégis érthető, átlátható olvasmányokról van szó. Mire felocsúdik az olvasó, már a történet végére is értünk. Igaz, cserébe nagy odafigyelést igényel minden egyes novella olvasása, mert ez a sűrítés és tempó magában hordozza annak a lehetőségét, hogy fontos részlet felett siklik el az olvasó tekintete, és a kép csak második olvasásra áll össze teljesen.
 A kötetet vizsgálgatva az a benyomása az embernek, hogy Darvasi szereti a történetei végét nyitva hagyni. Az olvasó eljut a pontig, ahol várja a folytatást, de azon kapja magát, hogy a másik oldalon már másik novella kezdődik. A történeteknek természetesen megvan a maguk lezárása, de a folytatást mintha az olvasóra bízná. Nyilván a novella műfaji határai is befolyásolhatják ezt, de az ő esetében a hatáskeltés lehet a cél. Az olyan írásokban, mint a Kőlépcső, a Ki ne szeretne még egyszer megnézni egy filmet? vagy A pénzbehajtó is ember az olvasó várja, hogy mi kerekedik ki a megkezdett szituációkból, és lezárást ugyan kapunk, de „megoldást” nem. Kis szeletei ezek több, nagyobb és összetettebb sorsoknak, de pl.: a Kőlépcső esetében felépített, melankolikus sztori vége úgy zárul, hogy teljesen az olvasóra bízza az író az eset felgöngyölítését. Az A pénzbehajtó is embert olvasva a főszereplő életének két különböző mozzanata is megelevenedik, az viszont rejtély marad, hogy a már-már szimpatikusnak ható uzsorás számára vajon melyikből lesz meghatározó konfliktus később. Ez persze nem derül ki, ez csak egy kis szelet a nagy egészből, és nem is a lezárás a cél egy novellánál. Darvasi azonban nem közöl minden részletet (talán még kevesebb információt is ad, mint más novellisták) és ehhez még jön a furcsa, szinte az álomidő sebességével lezajló események láncolata, ami tényleg az álmokhoz hasonlatos: történések sokaságát éljük át, majd ez hirtelen megszakad, mikor felébredünk, az ébrenlét első perceiben pedig azon gondolkodunk, hogyan is folytatódhatott volna az a furcsa, de izgalmas álom akár a beteg lány, akár az együttérzést mutató uzsorás esetében. A misztikum ezekben rejlik, ezért érződnek némileg titokzatosnak ezek az írások: alig mond valamit a szerző, és amikor kezd valami kiderülni, máris másik, különálló történetbe fog. Mégis van eleje, közepe és vége annak, amit mond.
 A művek elég részletesek a szereplők lélektani ábrázolásban is, és ez van annyira fajsúlyos Darvasi írásaiban, mint maguk az élethelyzetek. Hiába hat a részletes helyzetleírás és a szereplők ábrázolása együttesen talán túlontúl töménynek, nem veszik el a részletekben. Írásaiban márpedig elmegy egészen a durva, erőszakos jellemekig, vagy éppen a megtört gyermeki lélekig. Talán a fent említett két elem kidolgozottsága miatt érezhető az, hogy a környezet, az események helyszínei a sűrű mondanivaló miatt kevésbé kapnak hangsúlyt. Ezzel, mondhatni, kompenzál Darvasi. A Hol lakik a Föld c. írásában egy kislány szemszögéből követjük az eseményeket, és elmerülve a gyermek érzéseiben, gondolataiban nem alakul ki hiányérzet amiatt, hogy nem tudjuk, mikor, hol játszódik. Vagy hogy miért az játszódik, ami. A gyermeki gondolatok, az érzelmek kavargása túlharsogja a részletes környezetleírás szükségességét. Novelláinak szereplői egyek a korral, a helyszínnel.
 Az Isten. Haza. Csal. változatos, hiteles történetekkel van tele, de mégis egy alternatív világ érzetét keltheti az olvasóban, amelyben elmerülve nagyon oda kell figyelni. Nem azért, mert túlbonyolított, vagy túlontúl művies lenne, hanem mert ezeknek az elbeszéléseknek érdemes a részeivé válni. Darvasi elkap egy-egy pillanatot a való életből, majd kiragadja és átülteti a saját fantáziavilágába, ahol a fikció valóság, a valóság pedig fikció. Ennek ellenére nem megy át misztikumba, de a misztikus töltet mégis fellelhető minden általa megálmodott írásban. Utazásra invitál magyar tájakon magyar emberekhez, sokszor tragikus sorsokhoz. Betekintést nyújt az emberi őrületbe, az elme sötétebb zugaiba, tabuk nélkül. Teszi ezt azért, mert az élet inspirálja, és emiatt van az írásainak „lelke”. Emiatt nyújt, ha nem is többet, de valami mást, mint a megszokott.

Sipkovits László a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv – és Irodalomtudományi Intézetének hallgatója.

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑