Krajnyák Dalma

Sokat akar a szarka, de végül kissé mellé-
nyúl
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy című regényéről

(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)

A regény 2021-es újranyomott példányát tartom a kezemben, a könyv három évvel ezelőtti megjelenése engem valahogy elkerült. Nagy sikerű novelláskötete után a többszörösen díjazott írónő első nagyregényét akkor izgatott várakozás övezte. Vagyis nem tehetek úgy, mintha nem született volna már tucatnyi kritika a mű kapcsán, így tehát igyekszem a legszemélyesebb benyomásaimat megragadni a Mágneshegyet illetően.

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy a könyvesboltban a borító látványa miatt nyúlt egy könyvért. Ez történt velem is, amikor megláttam a nyulas könyvet. Hívott, így leemeltem a polcról. A pici okkersárga kockák barátságossága rögtön lánykorom olvasmányélményeit, az anyukámtól örökölt pöttyös könyveket juttatta eszembe. Persze, ezek kockák. „Ha egy női szerző nőnemű főhősről ír regényt, akkor a végeredmény a leggyakrabban valamilyen lektűr vagy lányregény – mondom. – Egy pöttyös könyv. Tisztelet a kivételnek.” (74.) A borító közepén pedig egy nagy nyúl rajzolódik ki. Érdekes döntésnek találom, hogy ezt a motívumot ragadták ki a könyvből és helyezték annak külsejére. A nyúl szürreális álomképként tűnik fel a regényben, de véleményem szerint a jelenet nem bír olyan jelentőséggel a mű egészére nézve, hogy kiérdemelje ezt az emblematikusságot. Azonban az egyik főszereplő életében megjelenő, a regény családpszichológiai, transzgenerációs örökségeket felvillantó vonalán erősebb magyarázatra lelhetek. Börönd Enikő családja a Nyúl utcában lakik, ami esetükben kissé metaforikus. Szeretném azt hinni, hogy a nyúl szimbólum arról is szól, amire az események az összes szereplő esetében rávilágítanak: vagyis hogy milyen sokáig menekülünk saját magunk, a sorsunk, múltunk elől, gyáván, nem szembesülve valós félelmeinkkel és életünk igazságaival. Ezzel a borító mindjárt több értelmet nyer, ellentétben a címmel, ami ugyan elsőre izgalmasnak hat, de sajnos ez ennyiben ki is merül, hiszen a Mágneshegy, bárhogy is kerestem a többletértelmezést, megmarad egy rövid időre felbukkanó elemnek, ami nem bír címadásra okot adó horderővel. Hacsak arra nem gondolok, hogy mindenkinek megvan a saját mágneshegye, a múltja és származása, ami egyre visszarántja, determinálja az egyént, de akkor már messze megyünk az elvonatkoztatásban, amit a könyv sem támaszt alá egyéb konkrétabb utalásokkal.

Találó választás a történet ezredforduló környékére való helyezése. Olyan átmeneti időszak ez, amikor gondolkodásmód mellett a mindennapokban életvitelszerűen is erősen megjelenik még a régi és új egymás mellett létezése. S ahogy kint, úgy bent, a szereplők is egytől egyig változásban vannak, egy életszakaszuk lezárásán és egy új nyitásán fáradoznak.

A szerző nem jelöl ki főszereplőt. Bár Börönd Enikő az egyedüli, aki valamilyen formában a könyv összes fontosabb szereplőjével kapcsolatba kerül, mégis az egyetemista Réka a regény első személyű narrátora. Kétség sem marad afelől, hogy Mán-Várhegyi ezzel a karakterrel tud a leginkább azonosulni, miután egy igen szellemes ön(alkotás)reflektív részben a lány a regényírás nehézségeiről beszél. A borító kapcsán fent kiválasztott részlet is őt idézi. A kételyek, amelyeket Réka megfogalmaz, általános érvényű irodalomszociológiai kérdéskör, a női írók helyzetének problematikája is egyben. A legszellemesebb fricska, hogy az írónő bátorkodik a saját nevét adni szereplőjének. „Mivel nőként nőkről írok (…), a főszereplőt velem fogják azonosítani.” Duplatalálatos sorok ezek.

A többi szereplőnél a külső narráció eszköze érvényesül. Az egész elbeszélő mód- és nézőpont-váltogatás érdekes megoldásnak ígérkezik az elején, de a végére sajnos értelmetlennek bizonyul. Az én-elbeszélő a regény második részében minden magyarázat nélkül eltűnik, a karakter kikopik a történetből. Persze lehet írói szándékokat, feltételezett okokat belemagyarázni, miért döntött így Mán-Várhegyi, de a végeredmény akkor is erőteljes olvasói hiányérzet. A szálak nincsenek elvarrva az erre felmerülő igény minimális szintjét elérve sem, és ez nem csak Réka esetében érvényes. A nézőpontváltás előnye, miszerint egy szereplőről többdimenziós ábrázolást kapunk – ki milyennek is látszik különböző szemüvegeken keresztül – eltörpül a rosszul kivitelezett technika hátrányai mellett. Nem beszélve arról, hogy időnként még az író maga is belekavarodik a nézőpontok sokaságába.

Hasonlóan a hátrányok javára billen a mérleg a mű szerkezeti megoldását illetően is. Először izgalmasnak tűnik az idősíkok keverése, az időbeli ugrálás a fejezetek között. Sokáig vártam, hogy a mozaikszerű szerkezeti elv logikája előbb-utóbb felfedi önmagát, de ez a pont sajnos nem érkezik el. Az az érzésem, a szerző nagyon eredeti akart lenni ezzel az ötlettel, de végül a saját maga által állított csapdába sétál bele itt is. A regény feléig még hittem a sikerben, annak ellenére, hogy az olvasótól komoly aktivitást igényel a puzzle-ök egyben tartása, de a könyv második felére az a szomorú felismerésem, hogy a kirakósok nem illeszkednek egymásba. A realistának induló regénybe beleszőtt fiktív, disztópikus békásmegyeri szál pedig végképp szétlazítja a könyv megmaradt kohéziós erejét.

Ennek, illetve annak is következménye a hiányérzetem fokozódása, hogy írónk túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a műbe. Rengeteg fontos dologról ír, de így csak megpengetni sikerül azokat a bizonyos húrokat, legyen az egy szereplő vagy kapcsolódásainak pszichológiája, társadalmi problematikák, mint a feminizmus, metoo, marginalizálás vagy a magyar értelmiségi réteg kisstílű szűklátókörűsége és még hosszan sorolhatnám a felmerülő témákat. Amennyire magukkal ragadtak az első fejezetek, úgy vetett ki magából a regény a végére, mivel senkihez és semmihez nem tudtam igazán közel kerülni, vagyis a könyv nem engedett.

Ez azért nagy kár, mert Mán-Várhegyi igenis jól ír. Spiritusszal teli stílusa, eredeti hasonlatai, képei igazi csemegék az olvasó számára. Kiváló a karakterábrázolásban, olyanról és olyanokról ír, amit és akiket igazán jól ismer, legalább is elhisszük ezt neki. Éppen ezért neki hinnie kellett volna, hogy a kevesebb néha több.

(Magvető Kiadó, Budapest, 2018)