Kardos Alexandra

Háy János: A gyerek

„Akinek nem volt még: most íme van. Akinek volt, tudja, mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek. Most megtudhatod róla, amit nem tudtál, mert elrejtőztél, mert elrejtőzött előled. Most megismerheted a sorsát, és azokat a sorsokat, amely sorsok az ő sorsát alakították, amely sorsokat ő is alakított. Azt mondod, nem érdekel, azt mondod, olyan idegen, azt mondod egy senki által nem ismert ősre ütött, pedig belőled van gyúrva, hisz gyerek, és a tied.” (Részlet a 2019-es kiadás borítójának belső füléről)

Háy János 2007-ben megjelent regénye, A gyerek első olvasásra azt is üzenhetné, hogy maga az író meséli el a gyermekkorát, még a cím is utalhatna erre. Ezzel szemben maga a könyv egy igazi apalexikon, akár kiállítóterem is lehetne, amelyben rosszabbnál rosszabb „apatikus-apatípusok” jelennek meg. Nem csak az apák sorsa, de velük együtt a leszármazottjaik élete, a tipikus 20. századi falusi, a Kádár-korszakban kiteljesülő vidéki élet is megmutatkozik benne.  A regényt olvasva eszébe juthat az olvasónak, hogy nem… János, mondd, hogy nem ilyen rossz és keserű az élet. De igen. Pontosan ilyen.

A műben a szülő-szülő, szülő-gyermek, férj-feleség, tanár-diák és mindenki-mindenkivel konfliktus is előtérbe kerül. Vidéki családban kezdődik…, viszont a családban akad egy fiúgyermek, aki próbált nagyot álmodni és Budapesten találni szerencsét. Ez a szerencsepróbáló-körút azonban nem úgy végződik, mint ahogy titkon remélnénk. A vágyálmok jelképes pillangója elröppen, végső szárnycsapásai egyszer s mindenkorra eltűnnek az utolsó nyári napsugárral. Ez a megkeseredett légkör megfertőzi, majd halálra ítéli a gyerek házasságát, amiként őt magát is. A légkör keserűsége mellett az egész íráson áthalad egy csapongó, anekdotázó narráció: reménytelen hangnemben meséli el a hétköznapi ember sanyarú sorsának alakulását. Egy igazi falusi szocioregény.

Háy János nagyon jól bánik a szavakkal, a szereplők kidolgozása nagyon részletes, viszont nem lehet egyik negatív figurát sem elítélni. Lehet, hogy éppen amiatt, hogy ezek az alakok mindenki életében megjelenhetnek. Alkoholista, erőszakos, munkakerülő, sérült férfiak, apák, férjek… Azért sem lehet őket elítélni, megvetni, mert Háy annyira magas szinten műveli a lélekábrázolást, hogy az olvasó még együtt is érezhet a cselekvővel, azt az érzetet adja, hogy nyilván negatív, amit csinál, de hát nem tehetett másképp. Megrázó a hangvétel végig, ahogy az öröklődő nyomort mutatja be. A sors mellett a rossz döntéseket is remekül végig tudjuk kísérni, mindamellett az is érdekes, ahogyan szemlélteti a reményt a változásra, és aztán azt is, hogyan lehet a gödör széléről visszaesni az aljára.

Úgy érzem, Háy tökéletes láncot alkotott ezekből az életekből. Tehetsége van ahhoz, hogy pontosan leírja a cselekmények miértjeit, a következményeket és a várható eseményeket is. Nekem az egyik legmegrázóbb pillanat az volt, mikor a főszereplő fiú, Laci apja meghalt, és álltak a temetésén. A fiú nem értette, hogy az anyja miért sír annak az embernek a koporsója mellett, aki az egész életét tönkretette. Miért kell őt ennyire sajnálni? Aztán rájött, hogy az anyja élete nem állt semmi másból, csak abból, hogy az apát próbálta megjavítani, megmenteni. Ezek vagyunk mi, nők. Szenvedünk mások miatt, mások helyett is, és most nem a „feminista” beszél belőlem, csupán a tapasztalat. A nő, aki próbálja megmenteni a rossz útra tévedt férjét, majd később a hasonló sorsra jutó fiát, épp annyira ismerős sorsfordulat, mint a regény apa-leírásai.

Köztünk élnek, belőlünk táplálkoznak.

 (Európa Kiadó, Budapest, 2019)