Szabó Noémi

Kirakó

Tóth Krisztina: Pixel című kötetéről

Megcsalás, megbélyegzés, mélyszegénység, előítélet. Mind-mind olyan problémák, amelyek mindenkit érintenek. Tóth Krisztina lassan tízéves novelláskötetének szereplői is ezek közegében élik életüket. Nem fiktív szereplők drámáiról ír, hanem hétköznapi emberek hétköznapi gondjairól, akik rejtélyes módon kapcsolatban állnak egymással.
A novellák helyszíneiben is a mindennapok közegeit ismerjük fel: próbafülke, a metró ülései, kórházi folyosó, a bérelt lakások szobái, de visszaköszön a szerző művészetszeretete és kötődése a francia nyelvhez is, hiszen egyik fontos szereplője Jean-Philippe, aki tehetségesen rajzol és fotókiállítást tervez. Egy Literán megjelent interjúból tudjuk, hogy Tóth Krisztina képzőművésznek készült, elsajátította az üvegművességet, és francia tanulmányokat folytatott, sokat fordít. (Keresztury Tibor–Györe Gabriella, A dallamok alatt. Nagyvizit Tóth Krisztinánál, Litera, 2004. febr. 5.)
Kortárs szerzőink közül az élen jár abban, hogy az átlagos embert és traumáit állítja fókuszba. Ebben a kötetben új technikát alkalmaz, minden novella kerek történet, de az elrejtett szavak és keresztnevek segítségével mi magunk rakjuk ki, hogy egymáshoz tartoznak. Míg a Vonalkódban a lakóhely dominált, itt a kapcsolati szálak mozgatják a történeteket, ezek lehetnek szülő-gyerek, szerelmi viszonyok, de véletlen találkozások is. Olvasásuk közben a befogadó lelkébe belehasít a felismerés, hiszen ezek akár már meg is történhettek velünk. Az anya új párja nem szimpatikus a lány számára, és az érzés kölcsönös (Hatodik fejezet). Azonban később az anya története is szomorúvá válik, súlyos betegsége miatt nőiességének egy fontos ékétől kell megválnia (Tizenhatodik fejezet). Egy nőnek meg kell küzdenie férjével, aki a mama kicsi fia klasszikus példája (Huszonegyedik fejezet). Egy elvált férfi megtudja, hogy daganatos beteg, de azt nem, hogy már nem gyógyítható, hiszen a doktornő ezt eltitkolja, azonban viszonyt kezdenek egymással (Ötödik fejezet). Jean-Philippe és Jyran vonzódnak egymáshoz, de szerelmük véget ér, mert Jyran szülei hagyománytisztelők, fiuk végül elhagyja párját, hiszen „Utódokat kell nemzeni.” (Tizenkilencedik fejezet). Mit tesz akkor az ember, ha a férje elhagyja őt egy fiatalabb nő miatt, még azok után is, hogy gyermekeik vannak és a férfi anyját is élete utolsó éveiben gondozta? Itt éppen öngyilkos lesz (Huszonkettedik fejezet). Fontos kiemelni, hogy a drasztikus megoldással élő szereplők névtelenül vannak jelen. Ennek vajon mi lehet a célja? Talán az, hogy ne alakuljon ki velük érzelmi kötődése a befogadónak, de közben mégis empátiát érzünk irántuk, hiszen mi is tapasztalunk ilyen magánéleti válságokat, mégsem tesszük meg a legvégső lépést, mint az előbb említett fejezet felesége. A bordóra festett hajú tanárnő tragédiáját csak a róla szóló harmadik novellában tudjuk meg (Tizenötödik fejezet). Down-szindrómával született gyermekét örökbe adta, ezen a tettén egész életében vívódott, férjével ellentétben nem hajlandó újra gyermeket vállalni. Egy nehéz sorsú fiú halálát olvasva (Huszonhatodik fejezet) már csak egy kérdést teszünk fel: lehet még ennél is tragikusabb? Lehetne, de nem lesz. Szerzőnk ennyivel is eléri, hogy újra meg újra felismeréseket tegyünk. Igen, van a környezetünkben szinte minden szereplőre példa, a leginkább megdöbbentő, ha saját magunkra ismerünk.
A szerző stílusa letisztult, a lehető legegyszerűbb módon közli, amit közölni akar. Éleslátásáról árulkodik, hogy az adott novella szókincse éppen olyan, mint a szereplői: hol tudományos, hol trágár. A hétköznapokból kiragadott emberi sorsok is pont ilyen szélsőséges skálán mozognak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Pixel egyszerre hat az érzelemre és az értelemre. Hat az érzelemre, hiszen bárkiben megláthatjuk saját magunkat, de hat az értelemre is, mert az olvasó feladata, hogy ki tudja-e rakni a pixelkockákat. Ennek nehézsége az adott szereplőtől függ. Van, akiről már az első novellában megtudjuk, mi az, aminek később is szerepe lesz. Akad viszont olyan is, akiről több részen keresztül csak nagyon keveset tudunk meg, de a végén ezek segítségével is el tudjuk helyezni a hatalmas, kapcsolatokból összeálló hálóban.
A kötettel való első találkozás után azt éreztem, hogy túl sok és túl nehéz. Túlzónak találtam a traumák és a depresszív hangulat folytonosságát. Mikor azonban ismét elővettem, néhány szövegben megtaláltam a pozitív oldalt is. Bár Misit azért viszi az apja a munkahelyére, mert az új párja nem szíveli, mégis jól érzik magukat együtt. A komor hangulatból a végére az válik fókusszá, hogy milyen jól kijön egymással apa és fia, mennyire jó párost alkotnak (Tizenegyedik fejezet). Az utolsó novellánál is jó volt látni, hogy a helyére került a kirakó utolsó kockája (Harmincadik fejezet). Felüdülés a humor megjelenése: bár egy keserű társkeresésről szól a szöveg (Tizenharmadik fejezet), a kerítőnőként is működő Klárika engedi egy kis időre fellélegezni és megkönnyebbülni az olvasót, oldja az egyre fokozatosabb feszültséget.
Tóth Krisztina könyvét, akármennyire szomorú, nagyon nehéz letenni. Hiába tűnik úgy, hogy szünetet kell tartani, olvastatja magát. Hajt a kíváncsiság, hogy vajon miről szól a következő pixel, vajon melyikhez kapcsolódik az eddigiek közül? Úgy gondolom, hogy a témák és az egyszerű stílus együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy egyre szélesedő a közönsége az írónőnek. Nem csupán ennek a kötetének, hanem a többi művének is. Sokan túlzásnak találhatják, de kimond egy fájdalmas igazságot. „Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.” (83.)
A Pixel megmutatja: nincs szükség természetfeletti hősökre és kalandokra a jó történetekhez. Bőven elég körülnéznünk és észrevennünk a mellettünk élőket. A ma emberének élete kalandos, de leginkább drámai, még akkor is, ha nem sejtjük. Ez a kötet az olvasás után is napokig foglalkoztat, megdöbbent. Ettől remekmű, hogy valódi hatása van.

(Budapest, Magvető, 2011)

Szabó Noémi a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet hallgatója.