Jóna Dávid
Attikám

                       „Barátom volt, nem ismertem.”
                                                              Ignotus

December 3. 19.35 perc, Szárszó.
Ami biztos, az maga a tény,
azóta is reszket a sínen a fény,
ahogy ráfolyt egy nagy költő vére,
hiába tesszük a kezünk a világ ütőerére,
a világmindenséget nézzük egy kulcslyukon,
pauszpapír az egyetlen-igaz az albumon.

Logikát keresünk ott is, ahol nincs,
Te mit szólsz ehhez, Attikám?
Hogy nem hallottad, hogy a vonat indul, sikolt, morog?
Hogy beléd mart a két kocsit összekötő vonóhorog?
Lehet, hogy Te sem tudod, mi történt?
Lehet, hogy téged is meglepett,
hogy a sorsod csúnyán rászedett?
Aznap negyedszer mentél át a vonatok között,
estére minden a végsőkig leegyszerűsödött…

Persze volt, hogy incselkedtél a halállal,
de talán Te se gondoltad komolyan,
akkor sem, ha nagyon fájt,
ha sorsod kínozva szeretett,
hisz ilyenkor szép szavakat tettél szikrázó hóra.
Tiszta szívvel leveleket írtál aznap este:
Ignotus, Cserépfalvi, Judit és Flóra.
Jöttél volna Pestre,
ahol díjat kaptál volna, hivatalt,
de egy tehervagon szétvagdalt.

Készen álltál? Kész a leltár?
Kezemre száradt a gyertyaviasz,
Attikám, egy költő ennél szebb halált tervezne magának,
mondd meg kérlek: igaz, vagy nem igaz?


Szentjánosi Csaba

Jóna Dávid költőbarátom versére
Attika 

„Attika”, ahogy barátom
írta a PALÓCFÖLDBEN,
igen, az a bizonyos József –
akinek Mária volt a vers,
Jézus az ihlető,
ez a gyönyörű költő-fej,
ország-fej,
halállal megmetszett életéből…
versfája újból és újból kinő.

Attika, akihez hozzátartozunk,
aki versapánk, szótestvérünk,
egy fogalom, egy ikon
irodalom-templomunk falán,
az ő szegénységét, érzékenységét,
szenvedését, szenvedélyét
adhatta át a költészetben Édesanyám.

Költőbarátom, aki verset írtál róla,
elmorzsoltad a sínek mellett levő
apró kövek rózsafüzéreit sorban,
„igaz nem igaz”, Attika, kaparásszuk nyaraidat,
mint a kutyák, ahol csönded felett,
már örök hó van.

Nem a vonat, nem a vonat, nem a vonat…
mert a vonat sínre teszi az életünk,
a vagonnyi bánat, költősúly – hogy enyhüljenek –
az Óperenciákon túlra jönnek velünk…

Szokolay Zoltán

Várunk a csalatkozásra

            Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
            nagyszerdán este

Utoljára Szabadszállásra mentem,
április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?

Reklámok