KÖVES ISTVÁN

Miért bolyonganak az élők a temetőkertekben?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!

   Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.

Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:

Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).

A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák(Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót(Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek.

(Ádám Tamás: Így mélyül – Anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2018)

Megjelent az Ezredvégben: http://ezredveg.vasaros.com/html/2019_03_04/1903042.html#kois

Reklámok