Leskovics Tamás

Dunától a Nílusig

   2018 áprilisában jelent meg Kemény István új verseskötete Nílus címmel. A kötet egészen vékony, mindössze 81 oldalas. Már olvasás előtt felkeltette az érdeklődésemet a kötet címe. Vajon miért adta ezt a címet Kemény a legújabb alkotásának? Említette egy interjúban: „…engem egy verseskönyvben az első vers meg az utolsó vers érdekel a legjobban.”[1] A megállapítás, úgy vélem, erre a kötetre is igaz, mert az első és utolsó verse fogja közre a benne elhelyezkedő költeményeket. A könyv első versét a Magyarországon keresztülfolyó Duna ihlette. Ennek a versnek Rakpartos ballada a címe. Az utolsó vers, a Nílus pedig a kötet címével azonos. Ez a költemény a világ egyik leghosszabb folyóját idézi meg. A vers képversnek tekinthető, mert az utolsó pár sora a folyó torkolatát jelképezi, deltatorkolat formájában. A költemény intenzív érzelmeket hordoz magában, és a költő a folyó érzelmeit emberi érzésekkel azonosítja, és emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A versben megszemélyesítés jelenik meg, ami a vers összes sorában érzékelhető. A folyót a költő az idő múlásaként érzékelteti. „nem lesz már több mellékfolyód”, ebben a sorban a „Carpe diem” életérzést szeretné átadni az olvasónak. Ezzel arra utal, hogy egy pillanat vagy lehetőség nem fog visszatérni az ember életében, azaz a múlandóság érzetét teremti meg. Az első része a műnek komor hangvételű, majd az alkotás második részében megnyugvást és feloldozást lehet érzékelni: „csak most az egyszer gondold át Nílus, hogy mi vagy…”Azt üzeni, hogy életünk során át kell értékelnünk az addig megélteket, és számvetést kell készítenünk róla, ezért e művet létösszegző versnek tekinthetjük. Nagyszerűségét az adja, hogy a szerző sorai többféleképpen értelmezhetőek. A Nílus kötetében a két folyóról szóló versek közé két hosszabb ciklus ékelődik be: a Délig és az Estig. Ezáltal az egész kötetet egy nap leforgásaként is értelmezhetjük. A verseskötet nem mindig érezhető teljesen koherensnek. A lírikus művek olvasása közben sokszor lehet észlelni, hogy ez egy hullámokkal teli kötet, mivel számos egymástól eltérő alkotás található benne.
A Rakpartos ballada sokkal könnyedebb írás, mint a Nílus. Dallamosabb, és a nyelvezete is jobban érthető, mert ebben a versben direktebben fogalmaz a szerző. Ez a mű nem egy pillanatot ragad meg, hanem egy személy életútját szeretné bemutatni a futás által. A vers hangulata melankolikus. „fut a könnyű a nehézzel ez a test és ez a lélek” – ebben a két sorban Kemény érzékelteti, hogy mérlegre tette a testet és a lelket. De vajon a lélek is lehet ugyanolyan nehéz, mint a test? Későbbi soraiban említi: „nem kell értem aggódnotok kis túlzással boldog vagyok” – a boldogságot aktuális állapotként fogja fel, és közli a világgal, hogy az élete nem teljesen borús, hanem boldogságot is kapott. E vers idilli pillanatokat idézhet fel az olvasóban például ezzel a sorral: „egy lány meg egy barna vizsla visszanéz a Margit hídra…”. A kötet kezdő verse egy melankolikus reggelt foglal magába. Ha egy napként tekintünk a kötetre, akkor ezzel a verssel kezdődik a reggel és a Nílussal záródik az este. A Rakpartos ballada felidézte bennem József Attilának a Dunánál című művét, amelyben a rakparton ülve elmélkedett a vers szerzője. Az élet folyóként való megjelenítése pedig Radnóti Miklós egyik líráját juttatja eszembe, amelyben azonosítja a folyó folyását az élet múlásával.
„A kétszínű Életnek partján…
   Kétszínű életek útján…
   S alattam a víz morajlása
   Olyan, mint az élet folyása…”
A Nílus című kötetben több olyan érzés, motívum is megjelenik, amit már korábban is használt a költő. Ide sorolnám a reményvesztettséget, az érzelmi labilitást, a létezésen való töprengést, és a jelen állapotból való kitörés nehézségét. Egy állapotból való kitörés nehézsége már korábbi művében, a Búcsúlevélben is megjelenik, A királynál című kötetében. „…cinikus ember sem lett belőlem, csak depressziós, nehéz, elárult…” Ebben a versben hazájáról ír, amely becsapta őt, és ez által megfogalmazódik a költőben a reményvesztettség, amelyet Bartis Attilával közös kötetében is említ. A Kommunikáció című lírában lehet érzékelni a reményvesztett állapotot, ami már korábbi verseiben is megjelent. Ebben a versben a kommunikációról ír, ami ember és ember között zajlik. Sokszor nem látja értelmét ennek, mert szerinte mindenkihez csak a saját nyelvén lehet szólni, és csak azt érti meg. Emiatt sokszor egymás elől el is hallgatnak az emberek bizonyos dolgokat. Ezt a fajta kommunikációt üresnek tartja. Ebben az alkotásban, úgy vélem, a költő a kritikai gondolkodás hiányát is szeretné érzékeltetni, ami napjaikban erősen jelen van. Kemény úgy tünteti fel, mintha az emberek nagy része csak azt az információt fogadná be, amit egy számára szimpatikus, egyező véleményen lévő társa mond. Ez a mű lett számomra az egyik legkedvesebb a kötetben, mert a mindennapok gyakori történésére szeretne reflektálni. Úgy vélem, hogy burkoltan politikai kicsengése is van. Megfogalmazza, hogy sokszor meg lehet vezetni olyan embereket, akik tudatlanok. „Érthetően az értőknek, érthetetlenül az érthetetleneknek”. Olyan érzése lehet az olvasónak, mintha azt szeretné sugallni a költő, hogy nyitott szemmel, és füllel kell járni a világban, és meg kell tanulni kritikusan hozzáállni az élethez.
A kötet sajátossága az állandó hullámzás. Egy hosszabb verset sokszor egészen rövid versnek alig mondható írás követ. De ezekkel a néhány szavas művekkel is üzenetet akar közvetíteni Kemény, amire példa az Internet című írás, amelyben arról beszél, hogy „A szó elszáll, és megmarad”. Ebben a szerző direkt módon közli az internet káros hatását. Az írás elértéktelenedését, és a világban minden szó fontossá válását jeleníti meg ebben az egy mondatban. Leírja, hogy az internet elengedhetetlen mostanság, de nagyon veszélyes is, mivel ami a világhálóra egyszer felkerül, az ott is marad. Azt a tényt tudni lehet Kemény Istvánról, hogy író létére nem olyan rég van jelen az interneten. Mobiltelefonja nincsen, és ímélcíme is csak nemrég lett.
A kötet egyik leghosszabb verse a Zsidókeresztény társas. Ebbe a versbe egy hosszú elbeszélés története van belesűrítve. Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, úgy itt is jelen van a történelem, ami művei alapján úgy tűnik, mindig visszatérő motívum. Ilyenkor lehet gondolni a rendszerváltásra, a Kádár-rendszerre, a Rákosi-rendszerre, de korábbi korok is érdeklik a szerzőt, amire művei alapján következtetek. E művében egy aktuálpolitikai problémát próbál feszegetni az író. A költemény elején két báburól ír, amelyeket emberi tulajdonságokkal ruház fel. Két egymástól teljesen eltérő figurát állít szembe egymással. Az egyik egy ötvenes, nagyszájú, lebernyegbe öltöző, okos, humán értelmiségi nő, a másik pedig egy dagadt, hőbörgő, hazug, sőt még rasszista is. A mű olvasása során értelmet nyer, hogy miért lett a mű címe Zsidókeresztény társas. A két egymástól különböző figura egymás mellé kerül egy esküvői asztalnál. A különbségek kiéleződése során az egyik fél részéről rasszista megnyilvánulás érzékelhető. Az egyik bábu zsidózni kezd, és ezáltal a másikban korábbi traumákat hoz felszínre, majd mentegetőzni kezd a származását illetően. A rasszizmus sajnos még napjainkban is jelen van, pedig már társadalmunk multikulturális társadalommá alakult át, így szintén aktuális problémát jár körül Kemény. A két bábu között játszmák folynak az asztalnál, ezáltal is lehet reflektálni a társas címre. A konfliktus lezárását a költő úgy oldja meg, hogy lesöpri az asztalról a bábukat, és véget vet a játszmáknak. Ezután a „szerelmespár” bábuk nélkül kommunikál, akik korábban játékosokként éltek a versben, majd elmélkednek a közös jövőjükön. „legeltetünk a start mezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között a célban állnak a sátraink.” A szerző itt a nomád életmóddal a házasság előtti létre utal, majd a lezáró sorban megjeleníti a házasságot a célban álló sátrakkal.
A leglassúbb teve tánca szintén egy meghatározó történelmi eseményre utal burkoltan. Ebben a lírában képvers formájába önti a mondanivalóját. A műben a diaszpóra képként jelenik meg. „de olykor történt valami egy-egy tevével: váratlanul megtorpant és táncolni kezdett: egyet előre, majd kettőt hátralépett, és újra előre és megint hátra és körbefordult, és megint hátralépett.” Ezekben a sorokban jelzi a különböző népek vándorlás során való letelepedését. Fel lehet fedezni a sorok olvasása közben aktuálpolitikai utalásokat is, így akár a migránsvándorlás képe is megjelenhet előttünk, ahogy karavánként vándorolnak országról országra, de az ószövetségi történetet is felidézheti az olvasó, mikor a zsidók Kánaán felé meneteltek.
Sokszor erős váltások észlelhetőek, például az Igen most címmel ellátott verset, amely pár sor, egy nagy lélegzetű líra, az Esti kérdés P. Gy.-hez költemény követ. Ez alapján a könyv koherensségét vizsgálva azt gondolhatnánk, hogy nem elég koherens kötetet tartunk a kezünkben. A Petri Györgyhöz szóló hommage-nek tekinthető alkotása 5 részre van tagolva. „Mennyivel jobb lenne, ha nem lett volna Petri György!” – így kezdi a szerző e művét. Ez az olvasót elgondolkodtathatja. Vajon miért kezdte így a szerző művét? Talán nem ismeri el a munkásságát? De később, a vers olvasása során erre is választ ad. Nem az a problémája, hogy volt Petri, hanem hogy MÁR volt. Ez az indítás egy ellentmondásos Petri-tisztelgésnek is tekinthető.[2] A költemény először 2015-ben jelent meg az Élet és Irodalom folyóiratban, Petri György halálának 15. évfordulója alkalmából. A lírában biblikus kép is fellelhető. A vízözön története jelenik meg a bárkaépítéssel együtt. A mű elbeszélője Noé szeretne lenni. „olyan Noé, aki alkonyatkor holtfáradtan is kiül a pálmafa alá, és elbeszélget a maradék pálinka mellett. Szóval jó ember” Az elbeszélőnek problémái vannak saját magával, és jobb emberré szeretne válni. Ezután rajzolódhat ki az olvasó elméjében, Kemény Noé és Petri között párhuzamot von, mégpedig abban, hogy Petrit is nagyon jó embernek tartja. A költő több művében is megfogalmazott világban való reményvesztettsége ebben az írásában is megjelenik. „Egyet mondjál meg nekem Gyuri: melyiket viszed magaddal a sírba: a reménytelenséget vagy a reményt?” Itt is látható, hogy a szerző az őt körülvevő univerzumban már sokat csalódott, és kilátástalannak tartja az aktuális helyzetet. Ezt a költeményt tartom a kötetben az egyik legerősebb versnek.
A kötetben vannak olyan művek, amelyek kihagyhatóak lennének. Sokszor úgy érzem, hogy egy-két belefoglalt alkotás semmitmondó. Például a Kérdés, amely abból az egy mondatból áll, hogy „Milyen volt az ég?” De a Legalsó sor című műve sem győzött meg. A Legalsó sor egyetlen egy sorból áll, amit a szerző a lap alján helyezett el. „De vajon miért?” Úgy vélem, a költő a cím és a szöveg között hagyott ürességgel akar közölni. Szintén rövid versének tekinthető az Egy emlék. Két mondatból áll. Az elsőben Kemény István már korábban emlegetett sorát tárja az olvasó elé. „Kétszer kettő az négy…”. Ezt a sort már megírja az Élőbeszéd című kötetében is a Kétszer kettő címet kapott versében, de ugyanezen könyvének az utolsó versében újra leírja ezt a sort.[3] Úgy gondolom, hogy a Kétszer kettő kezdetű sor azért vált toposszá Keménynél, mert az a kérdése ezzel, hogy vajon hányszor mondjuk el a legalapvetőbb dolgot ahhoz, hogy meghallják, megértsék, és ne felejtsék el az emberek.
A kötet által Kemény közvetíteni szeretne történelmi és politikai vonatkozások belecsempészésével. Azt gondolom, a verseknek azért van nagy hatásuk 2019-ben is, mert a témák, amelyekről ír, modernkori problémák. Például az emigráció kérdése, ami nem csak 1956-ban létezett, napjainkban is meglévő jelenség. Az olvasó számára a gyönyört az adja, hogy a sorai sokszor többféleképpen is értelmezhetőek. De a könyv záróversében megjelenik a lenyugvás és a beteljesedés. Számvetés fogalmazódik meg, mikor a „Nílus” visszaemlékezik, hogy mennyire értékes volt a léte, és mennyi mindent ért el az élete során. E vers zárásaként, amely a kötetet is lezárja, a folyó egy deltatorkolatba folyik, ami az egyiptomi vidék egyik legtermékenyebb területének tekinthető.[4] A könyv utolsó szava a csoda. A verseiben felvetett problémák megoldása a csoda, és az emberi életet is csodának tekinti.

[1] Balázs Imre József: Elágazva és megérkezve. In: Műút LXIII/3. 99.p.
[2] A Célszerű romok végén
[3] Mohácsi Balázs: „én Noé szeretnék lenni”. In: Műút LXIII/3. 96.
[4] Bodor Béla: „…Betonperon a gazban cigarettás”. Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről. http://www.litera.hu/hirek/%E2%80%9E%E2%80%A6betonperon-a-gazban-cigarettas%E2%80%A6%E2%80%9D Megtekintés dátuma: 2018.09.24. 21:12

 

Leskovics Tamás a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom – történelem és állampolgári ismeretek szakos tanárjelöltje. 

Reklámok