A környék vérszívójának tartották…
Anyám megfogott, odatolt az orra elé, és otthagyott dolgozni, szolgálni. Alig voltam
tizennégy éves, és már cselédként dolgoztam.
Négyen voltunk testvérek, négy lány, és nagyon szegények. Édesapám nap mind nap, reggeltől estig napszámosként fát vágott a havasokon. Sokszor sötétedéskor érkezett haza. Ilyenkor csendben bejött, behúzta maga mögött a pitvar ajtaját, és az alig pislákoló lámpa fényénél tarisznyájával lerogyott a tapasztott földű szobában a lócára. Tudta, hogy még nem alszunk; úgy tett-vett, mintha nem látná a kíváncsiskodó gyermekszemeinket, mintha csak önfeledten cselekedne. A tarisznyájából elővéve maga mellett sorakoztatta fel a lócán a gyümölcsöket, amelyeket útközben gyűjtött nekünk az erdőből – hol vadcseresznyét, szamócát, hol áfonyát, vadkörtét, mikor mi termett a havasok hűvös erdeiben. Amikor mindet elővett, mosolygó szemeivel ránk nézett, és ekkor már tudtuk, hogy azt mondja: „Gyertek, gerléim!” Minket, gyerekeket, egyszerűen gerléknek nevezett. Keveset beszélt, és mondatait nem cifrázta. Azt azonban tudtuk, hogy a „gerléim” a legőszintébb apai vallomás.
Apánk szeretete szívből jövő, nemes érzés volt. Anyánk azonban más volt. Időnként úgy éreztem, érzelmei hullává dermednek, megfagynak; mintha örökösen bujkálna virágokkal tarkított fekete keszkenőjébe burkolózva.
Számomra anyám nem az édest jelentette; a mostohám volt. Ameddig élt, szipolyozott – talán azért, mert én voltam a legnagyobb gyerek, és szívósságom is erre ösztönözte. Mindezt feltűnés nélkül tette úgy, hogy életünk csendesen belesimuljon a mindennapok porába. Egyébként sem érdekelt akkor senkit egy gyerek élete. Alig volt vége az I. világháborúnak; sokaknak mindene odalett. Elölről kellett kezdeni a küzdelmet az élettel. Apám családját ekkor szakította szét a történelem. Egyik fele Szentjakab-pusztán maradt, a másik – vagyis mi – a Tatár-kő lábánál sínylődött. Soha nem találkoztam sem apám, sem anyám rokonságával; úgy nőttem fel, mint egy otthonából elűzött vad. Azokban az időkben ez nem volt feltűnő; nem foglalkoztak azzal, ha a család elszakadt a gyökereitől – annak örültek, hogy egyáltalán életben maradtak. Szinte természetesnek tűnt a megviselt embereknek, hogy az életösztön időnként átvágja a rokoni szálakat, a kapcsolatokat pedig elsenyveszti.
Oltott mésszel fehérre mázolt kis vályogházunk a falu egyik keskeny mellékutcájának végében állt. Takaros portaként maradt meg emlékeimben. Apámra mint ügyes gazdára gondolok vissza. Volt veteményeskertünk, és voltak tyúkjaink is. Disznót nem tartottunk, azt csak a módosabbak engedhették meg maguknak. Mikor olyannyira felcseperedtem, hogy már nem ejtettem ki kezemből a kapát, az önfeledt gyerekkor szinte szempillantás alatt lezárult előttem. Attól a perctől nekem kellett őrködni a szulák, a disznóparéj meg a többi gaz fölött, nehogy megvessék lábukat a veteményesünkben. Büszkeséggel töltött el, hogy én már komoly feladatot látok el, hogy én már kapálok, míg a többi gyerek visongva rohan a réten – ahogy én is egykoron. A rongylabdázás volt akkoriban a kedvencünk, amolyan szegények játéka. Otthonról elcsent ócska rongyokból göngyölített labda jelentette számunkra a megunhatatlan játékszert.
Ahogy teltek a hónapok, úgy sokasodtak a feladataim is, ami a parasztcsaládok életvitelének velejárója volt, hiszen ahogy serdültek a gyerekek, szinte belenőttek a feladatokba. Ez volt a természetes; én sem tiltakoztam, sőt örültem a ház körüli teendőimnek. Az sem érdekelt, hogy apró ujjaimat a dér vagy a csalán vörösre csípte; alázattal tettem a dolgomat.

***

    Mintha ma történt volna, oly elevenen emlékszem arra a virágillatú tavaszi napra, amikor a faluban csak az asszonyok meg a gyerekek maradtak, a férfiak pedig a mezőkön életet vetettek. A langyos melegben anyám ott ült a tornác előtt a padon, és hímzett. Gyönyörűen varrt, egyik virág a másik után bontogatta a szirmait, mintha megbűvölte volna a tűt s a fonalat. Mozdulatlanul álltam, ujjait, feszes, finom kézfejét figyeltem, ahogyan egymásba szövi mozdulatait. Élvezni akartam, ízlelgetni ezt a meghittséget; szerettem volna mélyen beszívni a nyugalmat, és azt hinni, hogy anyám csakis miattam ült ide feltárni féltett titkát, varázslatának rejtelmét.
    „Eridj dógodra, ne tátsad a szádat!” – sipított anyám. És úgy rezzentem össze, mintha tarkómon talált volna egy kő. A virágillatú tavaszi nap nem hozott túl sok szerencsét nekem. Aznap este tudtam meg, hogy reggel elvisz anyám Rosenfeldékhez cselédnek. Apám nem mondott semmit, szótlanul felállt, és kiment az udvarra. Úgy tett, mintha számba venné addigi munkámat a veteményeskertben. Valójában keserűsége elől menekült…
Kora reggel megjelent Szándu a lovas szekerével, és elindultunk Sármásra Rosenfeldékhez. Szándu tőlünk a harmadik házban lakott feleségével meg két fiával, és bár román volt, jól beszélt magyarul. Sok évvel azután, hogy – ki tudja miért – vonat elé vetette magát, azt kezdték pletykálni az asszonyok a faluban, hogy amikor az apám napokig a havasokon dolgozott, titokban ez a román ember átjárt anyámhoz.
A nap már fénylett a dombok fölött, amikor megálltunk egy hatalmas, boltíves kapu előtt. Anyám megfogta a kezemet, és szinte húzott maga után. Görcsösen oldalamhoz szorítottam batyumat, és beléptünk a kapun. Ott ült az udvaron a foszladozó kárpitú karosszékében egy cserzett arcú, sűrű szemöldökű, szakállas férfi. Kicsi, kerek szemeivel vizslatott, láthatóan elégedetten. Bólintott, mire anyám odatolt az orra elé, és otthagyott. Otthagyott dolgozni, szolgálni.
Este, amikor a halk szavú, beteges kinézetű Rosenfeldné bekísért a cselédszobába, és ottmaradtam egyedül a darab kenyérrel, meg a gyertyacsonkkal, a nyitott ajtónál egy árny jelent meg aszott testű öregasszony képében. Félénken rám nézett, és miközben botjával hevesen hadonászott, suttogni kezdett. Keveset tudtam románul, annyit viszont megértettem az öregasszony mozdulataiból, hogy menjek innen. Riadtan húztam meg magam a sötét, dohos, kis cselédszobában. Soha addig nem hajtottam fejemet álomra egyedül. Nem tudtam aludni, hiányzott a húgaim szuszogása, a párás, tejszagú leheletük. Úgy éreztem, mintha a dohszag ólomként nehezedne a mellkasomra. Fulladoztam. Féltem. Akaratlanul is összerezzentem minden neszre. Úgy tűnt, mintha órák óta összekucorodva feküdnék a priccsen. Felálltam, és a holdfényben elindultam a latrinára, amikor az ajtó nyílásán megpillantottam a halovány gyertyafénynél Rosenfeldet. Jött felém. Egyik kezében a gyertyát tartotta, a másikban egy lapos, fehér, zománcozott tálat, amelyen egy üvegfecskendő csillant meg. Ijedtemben visszaléptem, becsuktam az ajtót és bereteszeltem. Erős ajtókopogás törte meg a sötét éjszakát, de nem mertem megmozdulni. Ott virrasztottam a priccsen guggolva, lidérceimmel viaskodva pirkadatig.
Amikor már látni lehetett a kertek halvány körvonalait, magamra kaptam vastag hárászkendőmet, és batyumat görcsösen oldalamhoz szorítva kiosontam a házból. A kerteken át elértem az utcát, és elindultam haza. Gyalog, mezítláb. Az éhség, a szomjúság, meg a köves út addig gyötörte a testemet, míg végül legyőzött. Azon vettem észre magam, hogy egy út menti diófa tövében lágy esőcseppek gördülnek végig az arcomon és csupasz nyakamon. Hosszasan sírtam – megéreztem tehetetlenségemet. Imádkozni kezdtem. Ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy Isten egyszülött fia cserbenhagyott, hogy az égiek nem akarják meghallani egy kétségbeesett gyerek hangját.
Visszafordultam hát Rosenfeldékhez megtörten, legyőzve. Egy arra járó öreg megszánt, és fölengedett a lovas szekerére; így értem el estefelé Rosenfeldék házát. Megálltam a barátságtalanul tátongó, sötét kapualj előtt, és beleborzongtam, amikor megpillantottam a vészjósló öregasszonyt. Botjára támaszkodva úgy bámult rám, mintha soha nem látott volna. Bizonytalan léptekkel indultam hát a kapualjon befelé. Az öregasszony az udvaron át, egészen a konyha ajtajáig követett; nem mertem hátranézni, csak a botja tompa kopogását hallottam.
Nem, dáde, nem! Édest akarom!” – szaladt ki az udvarra egy szipogó, ébenfekete hajú kisfiú. „Mózi!” – kiáltott utána egy férfihang. Rosenfeld volt, felismertem. Ott álltam a félig nyitva maradt konyhaajtónál; nem mertem belépni. Láttam, ahogyan távolról végigmér a kisfiú, és a tekintete megakad a mezítelen lábfejemen. Barátságosnak tűnt. „Te ki vagy?” – kérdezte. „Csuri” – és belepirultam remegő hangom hallatán. „Nem hallottam soha ezt a nevet” – mondta Rosenfeld. Nem tűnt mérgesnek; meglepettnek sem. „Látom, visszajöttél!” –, s közben apró szemeivel ugyanúgy vizslatott, mint első alkalommal. „Mégiscsak akarsz dolgozni? Na, menj! Menj a konyhába, Jula elmondja, mit kell csinálni.” Jula a család jobb keze volt – fiatal, életerős, vidám menyecske; bejárónő, bizalmas és társalkodónő egy személyben. A konyhában serénykedő, nagytestű Julától kaptam egy darab hideg puliszkát, hogy enyhítsem éhségemet – látta, hogy ennivalóért könyörög a testem.
Hetek, hónapok teltek el, amikor azon vettem észre magam, hogy elfelejtettem félni. Magamra hagyott a félelem. Ez akkortájt történhetett, amikor Rosenfeldné rosszul lett. Julának aznapra kimenője volt, és Rosenfeld engem kiáltott a hálószobájukba. A felesége begörcsölt végtagokkal, verejtékezve feküdt az ágyban, és elhaló hangon nyögött. Rosenfeld utasítására megfogtam az asszony karját, és amennyire csak tudtam, magamhoz szorítottam. Ekkor vettem észre az éjjeliszekrényen a fehér, zománcozott tálat a fénylő üvegfecskendővel. Rosenfeld megfogta a fecskendőt, és injekciót nyomott az asszony vénájába. Mire az utolsó csepp is eltűnt a fecskendőből, az asszony rohama csillapodni kezdett. „Mózi ne tudja meg!” – súgta Rosenfeld, és elszégyelltem magam egykori gyerekes képzelgéseim miatt.
Mire kezdtem megbarátkozni új életemmel, egyszerre minden összezavarodott körülöttem. Julától megtudtam, hogy ismét gyülekeznek a háború vészjósló felhői, Rosenfeldnét pedig ez a félelem egyre erősebben megbetegíti. Eleinte a téli, jeges vízbe mártózás segített ugyan az asszonyon, de csak ideig-óráig. Most már csak az erősebb gyógyszerek hatnak – mintha érezné a közeledő vészt. Szinte alig értettem, hogy miről beszél Jula, hogy miért csak őneki szabad kora reggel kimenni a piacra bevásárolni, és hogy Rosenfeldék élete már nem a szabadságról szól, hanem a túlélésről, a félelem leküzdéséről. „Mózi semmiről sem tud – az apja azt akarja, hogy vidám legyen!” – suttogta Jula. De hogyan lehet boldog egy gyerek, ha az anyját csak néha láthatja egy lesötétített szobában? Miért legyen vidám, ha nem érintheti meg az arcát a meleg anyai kéz? És eszembe jutott a keszkenőjébe rejtőző anyám, aki elválasztott az otthontól, és idegenek házába taszajtott. Néma lettem, és világtalanul bámultam Jula pirospozsgás arcát. A fájdalomtól a sírás a torkomat szorongatta – Jula átölelt, magához szorított, és hagytam, hogy puha, húsos tenyerével letörülje arcomról a könnyeket. Ezek a pillanatok édesebbek voltak az anyámmal töltött éveknél is. Jula szeretete, életereje olyan erős volt, hogy mindenkit áthatott; csordultig telt vele az egész Rosenfeld-ház.
A következő év beárnyékolta mindenki életét. Jula apját és öccsét, Pityut behívták a hadseregbe; kivezényelték őket a frontra. Így Julának haza kellett költöznie. Semmit sem bízott a véletlenre – mindent megtanított, amit csak tudni kell a Rosenfeld-ház szokásairól. Elmondta, hogy figyeljek a padlóra, mindenhol, mindig tiszta legyen – Rosenfeldné nem bírja elviselni a pecsét vagy a por látványát, és havonta kenjem át lenolajjal. A kenyértésztát erőteljesen dagasszam, csapkodjam a dagasztóteknő falához, hogy hólyagosodjon, mert csak így lesz igazán puha a kenyér. Jula még azt is megtanította, hogyan kell a kemencét befűteni a kenyérsütéshez. Napokon keresztül magyarázta, hogy a puskapor szagú reggeleken miként lehet bevásárolni a piacon, hogy csak keddenként van friss hús a hentesnél, hogy sötétedéskor ne menjek utcára, de ha mégis, akkor az utcai ellenőrzéskor mit kell mondanom. Most is előttem van, ahogy az elválás előtti percekben is rendez, pakol és útbaigazít.

***

    Szürke, hűvös, nyirkos a reggel. A ház néma, élettelen.
A kapu előtt kordon. „Tilos bemenni!” – kiáltja egy katona. „Rokon?” – kérdi, és erőszakosan megragadja a karomat. A kosaramat elejtem, s a néhány szem krumpli szétgurul. „Nem vagyok rokon. Takarítani jöttem.” – hebegem, és valami régi érzés kerít a hatalmába. A félelem. Ismét remegek, a torkom elszorul, és rettegésemben hírtelen megszólal Jula. Zavarodottan nézek körül, sehol sem látom őt, de mégis mintha hozzám beszélne: „A segítség nem bűn. Egyszer meg fogod érteni.” Így váltunk el, és egy pillanatig még a hajának levendulaillatát is érzem, ahogy átölel. „Zsidó?” – és idegesen megrángatja a karomat a katona. „Nem vagyok zsidó. Jöttem takarítani.” – hebegem ismét. „Na, azt nem kell. Ezek már elutaztak.” – röhög a katona, és tovasétál.
Elhagytak! Nélkülem mentek el! Értetetlenül bámulok a katona után, és minden erőmmel igyekszem megszólalni: „Rosenfeldné ki sem mozdult a szobájából egy éve. És Mózi? Őt is magukkal vitték?”
    Kavargó gondolataimmal, félelemmel és dérrel átitatódva elindultam haza. Gyalog. Az éhség, a szomjúság meg a köves út gyötörte ismét a testemet, de tudtam, hogy most erősnek kell lennem. Sötétedéskor egy erdőszéli boglya tövébe húzódtam; s akárcsak a vadak, befészkeltem magam a szénába. Virrasztottam és remegtem – hol a repülők süvítettek el felettem, hol Rosenfeldék jutottak eszembe. Lelkemet a fájdalom mardosta, mert magára hagytam Mózit, őt, aki a legjobban ragaszkodott hozzám. Tompult kábultságomban hallottam még csilingelő gyerekhangját, s láttam, ahogy önfeledten játszik karikájával – szinte éreztem apró kezét, amikor megfogott, és vitt magával megmutatni gyerekkincseit a ház mögötti kis rejtekhelyén.

***

   Kora őszi, vasárnap délután Hévíz főterén ücsörgött Csuri az árnyas fák alatt egy padon. Félhangosan egy gyerekdalt dúdolt, miközben álomba ringatta a gyerekét a babakocsiban.
A főtér kihalt volt, s az egyhangúságot csak néha szakította meg egy-egy kisebb gyerekcsoport visongása. Úgy tűnt, mintha a semmiből előkerült volna egy férfialak, és pont őfelé tart. Nem, nem tévedett Csuri; a férfi őt figyeli, és egyre közeledik – már az arca is jól kivehető: sápadt arcú, sűrű szemöldökű, ősz, szakállas férfi. Kicsit tétovázik, de léptei felgyorsulnak, Csuri mellé ér, és átöleli őt. Csuri erőteljesen bontja le testéről a remegő karokat, riadtan tolja el magától az idős férfit.
Elnézést! Csuri, ugye? – kérdi könnyes szemmel a férfi.
Igen, de maga kicsoda?
    – Mendel, Rosenfeld Mendel.
   – Istenem! – mondta, vagy inkább csak gondolta Csuri, és meredten nézett a könnyes szemekbe.
Szótlanul ültek egymást figyelve ugyanúgy, mint amikor először találkoztak a sármási Rosenfeld-ház udvarán sok évvel ezelőtt. Az egykor magabiztos férfi, aki elé odatolta Csurit az anyja, és otthagyta szolgálni, most megtörten ült siratva múltját, életét, feleségét s egyetlen reményét, Mózit.
Átutazóban vagyok – folytatta Rosenfeld. A szülői házat kerestem meg. Mi valójában hévíziek vagyunk… Kisfiú? – mutatott rá a babakocsira.
Kislány – mondta kissé zavartan Csuri. Ilona, akárcsak én – mosolyodott el.

Reklámok