Kalocsai Péter

Mit csinálunk rosszul…?
Nógrád megye gazdasági teljesítménye a XX-XXI. század fordulóján

Mikszáth Kálmán sóhaja – „Boldog Nógrád vármegyeiek!” – a XX. szá­­zad második felében, a XXI. század elején igen kevéssé tűnhet őszin­té­nek. A Szklabonyán (ma Szlovákia, Nagykürtösi járás) született író is in­kább a Karancs erdeinek varázslatos zengésére, a gyönyörű természeti kör­nyezetre utal, semmint a jó palócok világmegváltó innovációira, gaz­da­sági teljesítményeire. Bár akkortájt a helyi, dolgos népek mindennapi mun­kája – ha küzdelmesen is, de – elegendő volt a megélhetéshez.

Szeder Fábián: A Palóczokról című, 1819-ben megjelent néprajzi ta­nul­má­nyában egyenesen azt írja: „A Palóczok nem csak szorgalmatos földmívelők, ér­telmes marhatartók, hanem többnyire minnyájan mesterséges faragók is. (…) A pa­lóczok lelki és testi tehetségre nézve a többi Magyaroknál nem alább valók.”[1] Ha­bár Nógrád megye nem teljesen fedi le a palócvidék topográfiai egységét – etnikailag a nógrádiak leginkább ekképp azonosítják magukat.

Bárhogyan is szemléljük az itt élők sorsát, azzal szembesülünk, hogy a he­lyi gazdaság teljesítménye – legfőképp az egy főre jutó GDP – immár év­tizedek óta a legalacsonyabb a megyék rangsorában. Ehhez pedig szá­mos, hasonlóképp kedvezőtlen adat társul, így például: a demográfiai, mig­rációs, egészségügyi helyzetkép, a munkanélküliségi, szociális és is­ko­lá­zott­sági mutatók, stb. A jelenség olyannyira makacs, hogy ma már sem­mi­képp nem tekinthetjük véletlennek, átmenetinek, múlandónak. A ki­ala­kult ál­lapot szívósan ellenáll a kisebb intenzitású válságkezelési kez­de­mé­nye­­zé­sek­nek, kormányzati intervencióknak, a gazdasági szerkezet vál­to­zá­sai­nak. A probléma tehát megérett a végiggondolásra, alaposabb elem­zés­re.

Van azonban egy előkérdés, melynek eldöntése lényegesnek látszik: va­ló­ban van-e értelme? Lehetséges-e, értelmes-e egy mesterséges köz­igaz­ga­tási egység gazdasági-gazdaságtörténeti elemzése? Mert akárhogyan is ala­kuljon egy ország közigazgatási tagolódása, az számos esetlegességet rejt magában. A közigazgatási egység táji-, topográfiai-, gazdasági-, tár­su­lá­si-együttműködési határvonalakat metsz át, gyakran önkényes és nem fel­tétlenül veszi figyelembe a történeti, társadalmi dimenziókat. Egy te­le­pü­lés sokkal inkább természetes (organikus) kooperációs egység; míg egy já­rás, vagy megye soha nem homogén, esetleg csak egy következetesen, de önkényesen generált szám a KSH adatsoraiban.

Talán a megye történeti mélysége, a „következetesség” az egyetlen ok, amely miatt most éljünk a feltevéssel: van értelme Nógrád gazdaságát, gaz­dasági teljesítményét önmagában vizsgálni.

A kilencvenes évek elejétől létezik egy kézenfekvő, tetszetős és hihető, ám nagy valószínűséggel téves narratíva, mely szerint Nógrád megye gaz­dasági összeomlását a rendszerváltás radikális gazdasági át­ren­de­ző­dé­se, a szénbányászat megszűnése, a kelet-nógrádi iparmedence nagy­vál­la­la­tai­nak bezárása idézte elő. Ez elfogadható magyarázat a munkanélküliségi rá­ta rendkívül kedvezőtlen alakulására, de nem sok köze van a GDP ala­ku­lásához. A megyei GDP zuhanása ugyanis sokkal korábban kezdődött. Amennyire a töredékes és gyakran változó módszertannal számított ada­tok­ból rekonstruálható: Nógrád megye egy főre jutó GDP-je az ’50-es évek­ben volt utoljára az országos átlag közelében. (Nem az élbolyban, nem az első harmadban, hanem az országos átlagon – azaz a kö­zép­me­zőny­ben!) Az országos átlag feléig (azaz a jelenlegi mélypontig) tartó le­sza­kadás kétharmada – úgy tűnik – 1990 előtt zajlott és csak a maradék egy­harmad írható a rendszerváltás számlájára. Bár ezek az adatok még ellen­őrzésre, forráskritikára szorulnak, szöges ellentétben állnak az idé­zett, uralkodó narratívával. Mostanában már találkozhatunk bátrabb elem­zésekkel, amelyek a leszakadás első szakaszát a ’70-es és ’80-as évek­re teszik, azaz egy lépéssel közelebb kerültünk a valós okok feltárásához.

Miután Nógrád településszerkezete „fejnehéz”, a II. világháborút kö­ve­tő gazdasági anomáliák jelentős részéért a szocialista nagyipar látszólag fé­nyesen ragyogó ékköve, Salgótarján iparváros és a kelet-nógrádi ipar­me­dence felel. Itt koncentrálódik a szénbányászat, a nehéz- és könnyű­ipar, ide áramlik a munkaerő és ereje fogytán itt a legzajosabb az össze­om­lás és innen a legerősebb az elvándorlás. Valójában mi történt itt?

A XIX-XX. század fordulóján Nógrád vármegye lélekszáma 240 ezer fő, területe 4130 km2. (Ez a méret a mai Baranya, Fejér vagy Veszprém me­gyének felel meg.) Középpontjában Losonc rendezett tanácsú városa[2] áll, mégpedig egy csillag-tipológiájú infrastruktúra metszéspontjában. Itt fut­nak össze a vasútvonalak, közutak, ezen keresztül zajlik az észak-dél irá­nyú forgalom jelentős része.

A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (benne a Salgótarjáni Vas­fi­no­mí­tó Társasággal) a századfordulón az ország nyersvastermelésének, acél­gyár­tásának 44%-át adja. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. az ország egyik leg­dinamikusabb bányavállalata, lényegében 1960-ig expanziót mutat.

A vármegye közigazgatási központja 1790-1950 között Balassagyarmat, amely egyúttal járási székhely és 1437 után 1923-ban nyer ismét városi ran­got. Földrajzi jelentőségét az adja, hogy a főváros és az Alföld felől e te­rületen keresztül közelíthetők meg a felvidéki bányavárosok.

Nyugat-Nógrádban emellett több fázisban – a XVII-XVIII. század for­du­lóján – jelentős szlovák diaszpóra, szlovák falvak jönnek létre. A XVIII. sz. elején egy lényegesen kisebb sváb, valamint Balassagyarmaton egy igen jelentős számú zsidó közösség alakul ki.

Ezt a földrajzi-gazdasági-társadalmi struktúrát metszi félbe 1920-ban a tria­noni határ, melynek kialakításával a megye („csonka Nógrád-Hont Vár­megye”) területe majdnem felére, 2500 km2-re csökken és magyar aj­kú lakosságának egy részét is elveszíti. (A 240 000 fős népességet 1980-ban éri el ismét.) A korábbi helyzet áll vissza egy rövid időre – 1938-45 kö­zött – az első bécsi döntés következtében.

Egy pillanatra visszatérve a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. tör­té­ne­téhez: úgy tűnik, az ózdi iparvidék osztja a kelet-nógrádi medence sor­sát: a trianoni határ elvágja természetes vonzáskörzetének egy részétől – így a főbb nyersanyagforrásoktól is –, és csak 1938-ra éri el az 1928-as tel­jesítményének szintjét, összefüggésben a II. világháborút megelőző, fo­kozott nehézipari aktivitással.

Ebben a megközelítésben a kelet-nógrádi iparmedence és az ózdi tér­ség – a kapcsolódó dél-szlovákiai (rimai) területekkel együtt – alkot egy gaz­daságtörténeti-topográfiai egységet.

A II. világháborút követően a borsodi iparvidék egy erőteljesebb mo­der­nizációs megerősítést kap, de a súlypontok a határ vonalától Miskolc, Di­ósgyőr (és országosan Dunaújváros) irányába tolódnak el. Ez a vél­he­tő­en stratégiai döntéssorozat lényegében megpecsételi a határ menti te­rü­le­tek sorsát. Valami hasonló folyamat zajlik le a határ túloldalán: a ha­tár­kö­zeli térségek gyors hanyatlásnak indulnak és ezek a dél-kelet-szlovákiai te­rületek is depresszióba süllyednek. A térségből – mintegy sziget – Kas­sa és környéke emelkedik ki.

A trianoni határ Nógrádban egy „infrastruktúra-torzót” eredményez, mely­nek fő jellemzői a mai napig megfigyelhetők: a kelet- és nyugat-nóg­rá­di vasútvonalak megyén belül nem találkoznak (északon Losoncon, dé­len a Hatvan-Aszód vonalon futnak össze). A kelet-nyugati közutak ter­mé­szetes csomópontja is a határon kívülre, Losoncra kerül. Nógrád je­len­tősebb városainak természetes vonzáskörzete megfeleződik: Ba­las­sa­gyar­mat, Szécsény és Salgótarján a „határra tapadva” találja magát. A kör­kö­rös vonzáskörzetek helyett létrejövő félkörök a mai napig erősen de­ter­minálják e városok expanzióját. (Ebbe a félkörbe rendeződik va­la­mennyi szolgáltatási ágazat – például a megye két nagy kórházának el­lá­tá­si területe is –, ami egy meglehetősen pazarló logisztikai szisztémát ered­mé­nyez.) A határ bénító közelsége nyilván nemcsak a magyar, hanem a szlo­vák oldalt is sújtja, de a történelmi előzmények okán egyik állam sem túl aktív a (fizikai) kapcsolatok fejlesztésében.

Megjegyzendő, hogy önmagában a határ közelsége nem feltétlenül je­len­tene hátrányt – ahogyan Dél-Nyugat-Szlovákia felé, a Duna ter­mé­sze­tes határvonala ellenére a ’90-es évektől viszonylag gyorsan kialakultak a ha­tár menti gazdasági együttműködések. Csak épp Pozsonytól Párkányig egy gazdaságilag lényegesen aktívabb, fejlettebb zónát találunk, amely ter­mé­szetes expanziójával áttöri a meglévő kereteket. Ugyanez a hatás már messze nem működik Párkánytól, Esztergomtól keletre.

A jelenlegi helyzet lesújtó: nincs tömegközlekedés Nógrád megye és a Lo­sonci járás városai között. Az 1896-ig megépült Balassagyarmat–Szé­csény–Ipolytarnóc–Losonc vasútvonal minimális aktivitást mutat (pa­ra­dox módon az Ipolytarnóc–Nógrádszakál–Busa szakaszt is főként a szlo­vá­kok használják, így érve el Losonc felől a Nagykürtös környéki ipari te­rü­leteket). Ahogyan ez a vasúti szakasz, úgy a Hatvan–Salgótarján–Fülek vo­nal is kimarad a modernizációból, pedig ez utóbbi villamosításának, két­vágányúsításának tervét sokáig dédelgetik a nógrádiak. Az egykori Ipoly-hidak közül napjainkig mindössze kettő épült meg és az egykori köz­úti kapcsolatok összekötése is rendkívül vontatottan zajlik. [Persze mi­ért is lepődnénk meg ezen, amikor Nógrád belső tömegközlekedési inf­rastruktúrája is elképesztő képet mutat: egy Ipolytarnóc–Nézsa, vagy Ce­red–Nézsa utazás időtartama – az ország második legkisebb területű me­gyéjében – 4 és 5,5 óra (!) között ingadozik, napszaktól és szerencsétől füg­gően, de a helyközi autóbusz- és vasúti közlekedés minden erő­for­rá­sá­nak igénybevétele mellett…]

*   *   *

Egy latin-amerikai szállóige parafrázisával szólván: nem kis problémája Nóg­rádnak, hogy távol van Istentől és közel a fővároshoz. Köz­gaz­da­ság­ta­ni közhely (v. evidencia), hogy a gazdasági erőcentrumok (nagyvárosok) ki­zsákmányolják agglomerációjukat. Ez egy természetes szimbiózis, ami­nek azért vannak szintjei. A kertvárosok, alvóvárosok önmagukban ugyan kevésbé életképesek, de még ráépülnek a centrum szolgáltatási inf­ra­struktúrájára – így téve lehetővé a „kint is vagyok – bent is vagyok” quasi városias életformát.

Ahogyan távolodunk a centrumtól, úgy csökkennek az előnyök és nő­nek a hátrányok. Az „egyórás innovációs zónán” kívül a centrum elszívó ha­tása még érvényesül, de az általa – pl. életminőségben – biztosítható elő­nyök már nem érzékelhetőek. A kereskedelemnek – és más szol­gál­ta­tá­si ágazatoknak, valamint az iparnak – már nem érdekük az ilyen távoli ki­település, az ingatlanárak nagyságrendeket esnek, a tömegközlekedés rit­kábbá válik, a közutak érhálózata gyérebb, és így tovább. A távoli agg­lo­merációból már csak a munkaerő áramlik a centrum felé – annak is el­ső­sorban a magasan képzett, piacképes, rugalmas, innovatív fajtája – így a he­lyi gazdaságot az elvándorlás kétszeresen is sújtja: egyrészt mennyi­sé­gi­leg csökken a rendelkezésre álló erőforrás, másrészt a megmaradó erő­for­rás minősége is jelentősen romlik.

Nógrád e tekintetben sem homogén: a Rétsági járás déli része már egy­ér­telműen a központi agglomeráció része – 2008-2009-ben, a válság mély­pontján is pozitív a vándorlási egyenlege, nincs munkanélküliség és Szen­dehely-Katalinpuszta környékén megjelennek a lakóparkok. A 21. sz. főút keresztmetszetének megnövelésével párhuzamosan várható, hogy az egyórás elérési zóna Kelet-Nógrádban is észak felé – Pásztótól to­vább, legalább Bátonyterenyéig – tolódik. Ez persze kettős hatást vált ki: egyrészről helyben vonzóbb beruházási klíma alakulhat ki, másrészről azon­ban megnövelheti a munkaerő-elvándorlási hajlandóságot.

A harmadik erőtér, amely hatással volt Nógrádra, egy mesterséges te­rü­le­ti lehatárolás (NUTS 2) eredménye: az Észak-Magyarországi Régió – Mis­kolc központtal. Bár ez egészen újkori képződmény (lényegében csak a rendszerváltást követően fejtett ki némi hatást) mégis több probléma for­rásává vált. Nógrád alapdilemmája, hogy a központi régió leg­sze­gé­nyebb „kistestvére” vagy az észak-keleti régió gazdagabb tagja legyen-e, és hogy melyik minőségében érhetne el magasabb intenzitású központi tá­mogatást? A ’90-es évek az utóbbi irányba sodorták a megyét és gyor­san megtapasztalhattuk, hogy nem csak a főváros képes kizsákmányolni agg­lomerációját. Amellett, hogy ezt a területi beosztást a közlekedési inf­ra­struktúra a legkevésbé sem támogatta, Nógrád megye egyébként is cse­kély területi- és létszámarányát messze alulmúló mértékben tudta ér­vé­nye­síteni érdekeit a régióban. Ez a kiesett egy-másfél évtized – és kiesett te­rületi kiegyenlítő támogatások – nagy valószínűséggel jelentős hátrányt je­lentettek a gazdaságszerkezet átalakulásának aktív időszakában.

*   *   *

A megyét körülvevő erőterek vizsgálata után vessünk egy pillantást ma­gá­­ra Nógrádra, mégpedig az önkényesen kiválasztott kezdőpontra, az ’50-es évek legelejére. Rögtön egy nagyon érzékeny ponton, az 1950. évi me­gye­rendezés kérdésénél találjuk magunkat. Hogy a vármegyerendszer át­szer­vezése milyen hatással van Nógrád későbbi gazdaságfejlődésére, el­ső rá­nézésre nem könnyen eldönthető kérdés. Nézzük a történeti tény­ál­lást:

Kádár János belügyminiszter 1949. szeptember 30-án terjeszti a Mi­nisz­tertanács elé a megyék területének és székhelyének megállapításáról szó­ló határozati javaslatot.[3] A nem túl bőbeszédű dokumentum 10. pont­ja határozottan fogalmaz: „Nógrád-Hont megye megmarad. Megyeszékhely: Sal­gó­tarján.” A javaslat indokolásában a megyeszékhely kérdéséről Kádár a kö­vetkezőt mondja: „Az új megyei kialakításokkal kapcsolatban általában meg­tar­tottuk a régi megyei székhelyeket, kivéve Esztergom-Komárom, valamint Nógrád-Hont megyét. Az elsőnél új székhelyként Tatabányát, a másodiknál Salgótarjánt ja­va­soljuk, mert mind a két megyében ezek a városok az iparosodás következtében gya­korlatilag is megyeszékhelyekké váltak.”[4]

A megyék területének részletes meghatározásáról szóló B.M. 5.201/ 11/II-1/1950.(III.12.) számú rendelet azonban már korántsem hagyja érin­tetlenül Nógrád-Hont megyét. Nem tudhatjuk, mi történt 1949 de­cem­bere és 1950 márciusa között, de Nógrád váratlanul búcsút mondhat a Szobi (és Vámosmikolai) járásnak, Hont vármegye maradványából mind­össze négy települést tarthat meg. Dél-nyugaton további te­le­pü­lé­se­ket ad át Pest megyének[5], dél-keleten pedig Heves megyének. Ezzel pár­hu­zamosan keleten tíz települést kap Hevestől, köztük Pásztót, amely azon­nal át is veszi a járási székhely címet Sziráktól.

A keleten történt megyehatár-kiigazítás nem nélkülöz minden ész­sze­rű­sé­get: Nagybátonyt valóban célszerű közigazgatásilag is a nógrádi szén­me­dencéhez csatolni; az is észszerű, hogy a 21. sz. főút mindkét oldala (az­az az Észak-Nyugati Mátra) azonos közigazgatási régióhoz tartozzon. A Hatvan közeli települések is természetes vonzáskörzetükhöz kerülnek.[6] Ar­ra azonban, ami nyugaton történik, nincs ilyen – legalábbis általam is­mert – észszerű, racionális magyarázat. A mai megyék területének össze­ha­sonlítása azt mutatja, hogy a területi kiegyenlítés aligha volt valóságos szem­pont: két megyét találunk 7000 km2 felett és kettő is akad 3000 km2 alatt. Különös egybeesés, hogy pont Nógrád (2546 km2) és Komárom-Esz­tergom (2265 km2) megyéről van szó.

A kialakult elrendezés megtöri Nógrád természetes határát, az Ipoly-fo­lyó nyomvonalát; a Börzsönyt, mint természetes tájegységet kettévágja. Nóg­rádverőcével a megye elveszíti „tengeri kijáratát” és a Szobi járással („cson­ka Honttal”) egy utóbb értékesnek bizonyuló – bár gazdaságilag je­lenleg szintén gyengén teljesítő – idegenforgalmi területet. Mind­e­köz­ben Pest megye egy irracionális alakzatot vesz fel: 6400 km2-es területe el­indul a szlovák határtól (Bernecebarátitól) és délen mélyen belenyúlik Kecs­kemét (Bács-Kiskun) természetes agglomerációjába.

Alighanem van némi igazságuk azoknak, akik az ’50-es megyehatár-ren­de­zés egyes megoldásai mögött a racionalitáson túlmutató politikai és egyéb partikuláris szempontokat sejtenek. Ezek a szempontok pedig – hogy visszautaljak az eredeti kérdésre – hosszabb távon aligha szolgálják a gazdaság kiegyensúlyozott, organikus fejlődésének érdekeit.

Önmagában a megye mérete nem magyarázat a tartós sikertelenségre: nagy valószínűséggel az „üzemméret”, a földrajzi-topográfiai el­ren­de­ző­dés, a településszerkezet aránytalanságai, az átgondolatlan te­rü­let­szer­ve­zé­si beavatkozások és a környezeti hatások együttesen hozzák létre azt a klí­mát, amelyben a gazdaság nem, vagy alig tud fejlődni.

*   *   *

Miután a településszerkezet, a térségi központok, városok helyzete-jel­le­ge erős kölcsönhatást mutat a gazdasági folyamatok alakulásával, cél­sze­rű alaposabban is megszemlélni Nógrád „városállamait”, úgymint vá­ro­sait-járásait is. Mindezt megelőzően azonban néhány alapvetés az úr­ba­ni­záció kapcsán.

Általános tévhit, hogy a várossá nyilvánításnak vannak egzakt módon meg­határozott feltételei. Valójában ez gyakran fejlesztéspolitikai – vagy tisz­tán csak politikai – kérdés. De ha mégis lennének, akkor azok nagy­já­ból a következők lennének. Egy város méreteivel, lakosságszámával és gaz­dasági teljesítményével rendszerint kiemelkedik természetes tér­sé­gé­ből. Rendelkezik közúti és vasúti (esetleg vízi-, légi-) kapcsolatokkal, ezek cso­mópontjaiban található. Infrastruktúrája környezetét meghaladó mó­don fejlett, nyújt egészségügyi, szociális, oktatási, közművelődési és köz­igaz­gatási szolgáltatásokat (rendelkezik ilyen típusú intézményekkel). Jel­lem­zően kereskedelmi csomópont. Van önkormányzata, természetes agg­lo­merációja és szolgáltatási képessége-hajlandósága ki is terjed erre az agg­lomerációra. [Már-már ideológiai előkérdés, hogy a gazdaság húzza-e az infrastruktúrát (a városi kultúrát) vagy a kultúra húzza a gazdaságot? Az organikus fejlődési modellben egyik sem elsődleges, hanem a két té­nye­ző egészséges kölcsönhatását feltételezzük.]

Valljuk be: Nógrád megye városainak többsége közelében sincs e fel­té­tel­rendszer teljesítésének. Esetükben legfeljebb részleges urbanizációs fo­lya­matról beszélünk. Nézzük tehát városainkat – valóban csak leg­fon­to­sabb urbanisztikai jellemzőik szempontjából.

Nógrád az ötvenes évek legelején két várossal és 45.300 városlakóval ren­delkezik. A ’80-as évek urbanisztikai boom-ja további négy várossal gaz­dagítja a megyét, a városlakók száma 1990-re 103 000 főre növekszik – ez a teljes népesség 45%-a. E szám alapján azt gondolhatnánk, hogy Nóg­rád egy magas fokon urbanizált területté vált. A rendszerváltást kö­ve­tő negyed század alatt a hat város össznépessége 82 000 főre apad, ami 20%-os veszteséget jelent. Ugyanezen időszak alatt a teljes népesség csök­kenése 13,7%, azaz az elöregedő nógrádi aprófalvak népessége lé­nye­gesen kisebb mértékben csökken. (Ekkorra Nógrád már túl van saját né­pességrekordján, ami 1980-ban 240 000 fő felett tetőzött – elérve a Tria­non előtti Nógrád vármegye népességét.) És akkor a városok:

Rétság kétségkívül Nógrád egyik legsikeresebb térségének központja. Föld­rajzi elhelyezkedése, az európai 2-es folyosóra történő ráépülése, a köz­ponti agglomerációhoz történő csatlakozása jelentős előnyöket rejt. Ka­tonai-stratégiai jelentőségét ugyan elveszíti, de az 1936-97 között mű­kö­dő, a város méreteihez képest hatalmas laktanya megszűnése sem töri meg. A kialakult űrt egy – a város méreteihez képest szintén „túl­mé­re­te­zett” – ipari park tölti ki. Gazdasága élénk, válságálló; kezdetektől inkább a munkaerő hiánya, semmint a munkanélküliség jellemzi. Belső migrációs rá­tája pozitív. Városi rangot 1989-ben kap. Infrastruktúrája rendkívül hiá­nyos – mondhatni: egyáltalán nincs városi karaktere – a szolgáltatások je­len­tős részét Vác és Balassagyarmat biztosítja térsége számára. In­téz­mény­hálózata meglehetősen hézagos – nincs kórháza, középiskolája, mú­zeu­ma, vasútján ma nem zajlik személyi forgalom. Agglomerációja szá­má­ra visszafogott mértékű kereskedelmi és közigazgatási szolgáltatásokat nyújt. Rétság ma is az ország egyik legkisebb városa (2700 fős lé­lek­szá­má­val akár község is lehetne), de érdekes módon mindig „nagyobbnak lát­szik” valós méreteinél. Gazdasági stabilitásához nagyban hozzájárul, hogy minimális infrastruktúrát, szolgáltatási szerkezetet működtet. Ennek vi­szont az az ára, hogy a járás (déli) településeinek egy része át­csa­tor­náz­za magát a váci térséghez, illetve saját potenciális népességgyarapodására is fékezően hat.

Bátonyterenye térsége hosszú időn keresztül a megye egyik gazdasági mély­pontja, amely a rendszerváltást követően két évtizeddel váratlan élén­külést mutat. Jellegzetes bányavidék, amely nagyon lassan heveri ki a nóg­rádi szénbányászat ’60-as évektől tartó agóniáját. (A bányák ki­ter­me­lése 1990-re az 1880. év szintje alá csökken, majd 1993-ban végképp meg­szűnik.) Az itt felhalmozódó munkaerőt a közeli Salgótarján részben fel­szívja, de a kialakult helyzet ellenére az elvándorlási ráta viszonylag ala­csony: a rendszerváltástól a 2008-as válságig tartó időszakban mindössze 12-15 %-os a népességfogyás, ami ez esetben a helyi munkaerő rendkívül ala­csony mobilitására vezethető vissza. Igazi településszerkezeti nóvum: Kis­terenye és Nagybátony (egykori Nógrád és Heves vármegyei te­le­pü­lé­sek), valamint Maconka egyesülésével jön létre 1984-ben, majd nyer vá­ro­si rangot 1989-ben. Bár rendelkezik egy városisas maggal („Bá­nya­vá­ros”), de alapvetően falusias karakterisztikájú, szórt szerkezetű, gyűrű-ti­po­lógiájú település. Két fő településrésze a mai napig nem rendelkezik köz­vetlen közúti kapcsolattal – ami óvatosan fogalmazva is szokatlan. Vas­úti csomópont, de a Kisterenye–Kál-Kápolnai ágon a forgalom 2007 óta szünetel. A közelmúltban tapasztalható, mérsékelt gazdasági élén­kü­lés már a 21. sz. főút fejlesztésének, az ipari park létrehozásának (és a nem csekély mértékű központi támogatásnak) tudható be. Maga a város rész­legesen urbanizált, alacsony-közepes szintű infrastruktúrával ren­del­ke­zik, bár vannak középiskolái, sportlétesítményei, szociális és kulturális in­tézményei. 2013-tól járási székhely, tehát közigazgatási szolgáltatásokat is nyújt. Tulajdonképpen az észak-kelet-nógrádi agglomeráció része, így sok tekintetben osztja Salgótarján sorsát.[7]

Szécsény és Pásztó két hasonló karakterisztikájú történelmi me­ző­vá­ro­sunk: Szécsény 1334-ben Károly Róberttől, Pásztó 1407-ben Zsigmond ki­rálytól nyer városi kiváltságokat. Stratégiai jelentőségüket a török hó­dolt­ság idején elvesztik, újra városi rangot 1986-ban, illetve 1984-ben nyer­nek. Hasonlóságukat erősíti, hogy Szécsényben a ferencesek, Pász­tón a ciszterci rend épít kolostort. Mostanában mindkét város ren­del­ke­zik önálló, elkülönült (csatolt) településrészekkel (Pösténypuszta, Ben­czúr­falva, illetve Mátrakeresztes, Hasznos). Rendelkeznek vasúti kap­cso­lat­tal, közúti csomóponttal, kereskedelmi egységekkel. Vannak kö­zép­is­ko­láik, múzeumaik, közművelődési és szociális intézményeik (sőt Pász­tó­nak még kórháza is). Urbanisztikai szempontból: szabályos kisvárosok meg­felelő településszerkezettel és agglomerációval – csak épp méretük ma­rad el az átlagtól: mindkettő tízezer fő alatti lélekszámmal rendelkezik még a csatolt részekkel együtt is. Elmúlt századi fejlődésük többé-ke­vés­bé kiegyensúlyozott. Szécsény téglagyára, bútorgyára, „lakatgyára”, Pász­tó vendéglátóipara (termálstrandja), élelmiszer- és nyomdaüzeme jelzi az ipa­rosodási tendenciákat. Talány, hogy a gazdaságföldrajzi helyzetből fa­ka­dó hátrány, az erőteljes gazdasági visszaesés miért napjainkban éri el Szé­csény térségét, hiszen eddig is a határ mentén, a két nógrádi nagy­vá­ros holtterében, az egyórás elérési zónán kívül helyezkedett el. Egy le­het­sé­ges magyarázat, hogy az elmúlt időszakban a gazdasági súlypontok a 2-es és 21-es közlekedési folyosók felé tolódtak el – ezzel „szíva el a le­ve­gőt” a megye északi középrészétől –, de elképzelhető az is, hogy ennek a vissza­esésnek nem célszerű túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Ilyen mé­re­tű térségek, települések esetében akár egy évtizeden belül is meg­for­dul­hat­nak a kedvezőtlen tendenciák. Tény azonban, hogy pillanatnyilag Szé­csény vonzáskörzetében találjuk Nógrád gazdasági mélypontját.

Balassagyarmat 1437-1871 között, majd 1923-tól ismét város (az át­me­ne­ti félévszázadra is tulajdonképpen önként mond le városi címéről). Je­len­tős kereskedelmi csomópont – e szerepe a Felvidék elvesztésével ra­di­ká­lisan csökken. A határ közelsége miatt stratégiailag védhetetlenné válik (ek­kor még mindent áthat a katonai-stratégiai logika – akkor is, ha a ba­rá­ti, kommunista Csehszlovákiával néz farkasszemet) – így 1950-ben, a ha­son­ló helyzetű Esztergommal együtt veszíti el megyeszékhely rangját. Ká­dár János belügyminiszternek nyilván nem esik nehezére meghozni ezt a döntést egy alapvetően polgári attitűdű település kapcsán, bár az igaz­ság­hoz hozzátartozik, hogy akadnak más megyeszékhelyek is, ahol a kom­munista párt kifejezetten gyengén szerepel. (Ha nem így lenne, nem len­ne szükség a kék cédulákra és a polgári pártokkal szemben alkalmazott ter­ror teljes eszköztárára.) De hát Nógrádban adott a rivális, a jelentős mun­kásmozgalmi hagyományokkal rendelkező Salgótarján.

Balassagyarmat az ’50-es évek elejétől átmenetileg téli álomba merül, de a ’60-as évektől már megjelennek a kisebb-nagyobb ipari létesítmények és a város lassú, de egyenletes fejlődést mutat. Klasszikus, szabályos te­le­pü­lés­szerkezetű, mindvégig jellemzően organikusan alakuló, magas szintű szol­gáltatási, közigazgatási infrastruktúrával rendelkező település, amely­nek agglomerációja a határok legújabb kori megnyitásával természetesen ter­jed ki észak felé is. A rendszerváltástól megkezdődő népességfogyás a me­gyei átlagnál kisebb mértékben érinti (1980-as lakosságszámához ké­pest vesztesége 10%-os, 1990-hez képest 17%-os). Iparszerkezetét töb­bé-kevésbé megtartja, a központi agglomerációhoz való viszonylagos kö­zel­ség előnyei jobban, hátrányai kevésbé érvényesülnek.

Salgótarján Nógrád állatorvosi lova, amennyiben az erőltetett ur­ba­ni­zá­ció és iparosítás tökéletes XX. századi példázata. Természetesen nem az ipa­rosodással van a gond – ez természetes civilizációs trend –, hanem a kvan­titatív szemlélet eluralkodásával a kvalitatív szempontok felett. Sal­gó­tarján a II. világháború végéig egészen organikusnak tűnő fejlődést mu­tat: egy jelentős szénmezőre települő nehézipari központ, a mo­der­ni­tás és az újkori kapitalizmus természetes ellentmondásaival. A hatalmas trösz­tök saját igényeiknek megfelelően fejlesztik az infrastruktúrát (a ko­há­szati üzemek és a bánya impozáns iskolákat, kórházakat, kulturális lé­te­sít­ményeket, irodaházakat épít). A város az ötvenes évek legelején 32 500 főt meghaladó lakossággal rendelkezik, ami majdnem megfelel mostani né­pességének.

Aztán megszületik a diadalmas szocialista nagyváros víziója, melynek csak a földrajzi adottságok szabnak határt. A szűk völgy fékezi a területi ex­panziót – ezért kell nyomtalanul eltüntetni a történelmi belvárost. Bár a Hild-díjas, új városközpont eléggé impozáns (így fokozva a kontrasztot a központ és a külvárosok között), de a város közepén húzódó ipari lé­te­sít­mények mai szemmel nézve szinte hihetetlenek, nem beszélve a helyi szleng­ben „peremeknek” nevezett külvárosi városrészekről. A gom­ba­mód szaporodó üzemek kontrollálatlanul szívják fel a mezőgazdaság ipa­ro­sítása következtében felszabadult, magas fokon mobilizált tömeget az or­szág minden tájáról. Ennek a népességrobbanásnak komoly szociális kö­vetkezményei vannak – leginkább a mai napig fellelhető kolóniák („tar­jáni favellák”) kialakulásával. De legpusztítóbb hatása, hogy a helyi tár­sadalom amúgy sem túl erős kötőszövetét (hiszen nagyon fiatal te­le­pü­lés­ről van szó) a beáramló munkások a felismerhetetlenségig felhígítják és egy hideg, elidegenedett, atomizált világ jön létre. Ami a tradicionális kö­tő­szövetből marad, az leginkább a környékbeli falvak szűkebb kö­zös­sé­gei­ben mutatható ki.

A tervgazdasági logikával megáldott várostervezők a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején kapnak észbe, hogy a rendszer nem fog működni ará­nyo­san nagyobb létszámú műszaki és humán értelmiség nélkül. Az eről­te­tett értelmiségimport aztán a maradék tradicionális értelmiséggel szem­ben egy idegen- és egy komprádor-értelmiségi[8] réteget alakít ki –, amely vé­gül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, azaz nem modernizálja erő­teljes innovációkkal az iparmedencét. Így, ezzel a megmaradt, elavult – mesterségesen életben tartott – iparszerkezettel érkezik meg a város a rend­szerváltás küszöbéhez.

Nehéz megítélni, hogy a világháborút követő jóvátétel mennyiben érin­ti az iparmedence eszközállományának sorsát (szokatlan lenne, ha a ki­vo­nu­ló német és bevonuló szovjet csapatok nem dézsmálnák meg az ipari esz­közöket, gépeket), de Nógrád gazdaságának teljesítményén ez talán ke­vésbé érződik. (Emlékezzünk: a megye egy főre jutó GDP-je ekkor még megfelel az országos átlagnak.) A rendszerváltáskori privatizációról szin­tén nehéz egzakt adatokat találni – de ez a folyamat legalább annyira sú­lyosnak tűnik, mint egy közepes mértékű háborús veszteség. Az egy­ko­ri nagyüzemek, gyárak – az akkori jogszabályi környezetben, tökéletesen el­lenőrizetlen körülmények között – szinte nyomtalanul szívódnak fel a XX. század végén, és Salgótarján szenvedi el a legnagyobb mértékű né­pes­ségfogyást – lakosságának több mint 30%-át veszíti el az elmúlt más­fél évtizedben. (A csökkenés alig észrevehető módon már a ’70-es évek leg­végétől megkezdődik, de úgy tűnik, ez akkor még nem aggaszt senkit.) Az elvándorlás korábban tárgyalt negatív hatásai látványosak: a di­na­mi­kus, magasan képzett, mobil munkaerő megindul a központi agg­lo­me­rá­ció felé és marad a szociálisan leszakadó, képzetlen, alacsony mobilitású, el­öregedő népesség.

A rendelkezésre álló humán-erőforrással több kísérlet is zajlik egy kor­sze­rűbb iparszerkezeti átalakítás irányában, de ez egyelőre csak mérsékelt si­kereket hoz. Annak ellenére, hogy a megye innovációs potenciáljának je­lentős hányada – legalábbis statisztikailag – napjainkra itt kon­cent­rá­ló­dik. Jelenleg abban kell bizakodnunk, hogy a közlekedési infrastruktúra fej­lődésével a befektetői-beruházói hajlandóság is növekedni fog – de tud­juk, ez is kétélű fegyver. Összességében: Salgótarján város nap­ja­ink­ban nincs túl jó állapotban…

*   *   *

A városokon túl pedig ott a palócvidék a végtelen erdőkkel és az apró fal­vakkal. Nógrád megye jellemzően aprófalvas településszerkezettel ren­del­kezik: a 131 település kétharmadának lakosságszáma nem éri el az 1000 főt (sőt egynegyede az 500 főt sem). Állandó népességének közel 60%-a él ebben a térben, amely főként a Cserhát dombjai között terül el. Nem javít a településszerkezet kiegyensúlyozatlanságán, hogy a városok egy képzeletbeli körív mentén, jellemzően a megyehatár szélein so­ra­koz­nak és agglomerációjuk csak mérsékelt intenzitással terjed a Cserhát bel­se­je felé. A közigazgatás átszervezése során talán lehettünk volna bát­rab­bak és sor kerülhetett volna egy belső-cserháti közigazgatási egység de­fi­ni­álására is – amennyiben alkalmas és vállalkozó településre bukkannánk. Va­lójában a járásközpont városok is inkább csak a címet viselik büszkén, de nem túl eltökéltek a térségi szintű szolgáltatások kialakításában, biz­to­sí­tásában.

Maga a Cserhát sem egységes: a nyugati részen lévő települések – a 2-es köz­lekedési folyosó környékén – Balassagyarmat és Vác vonzásában él­nek. Középen, a Galga-völgy mentén egy alacsonyabb intenzitású folyosó hú­zódik Balassagyarmattól Aszódig. Keleten, a Pásztói járás egyes részei is Aszód felé kapcsolódnak a központi régióhoz. Észak-kelet – Szécsény kör­nyéke – egy zártabb, magába forduló régiót alkot szinte azonos elérési idő­vel Balassagyarmat, Salgótarján és Pásztó felé. A megyében nyugat-ke­le­ti irányban haladva szembeötlő, hogy nyugaton jelentősen több a meg­mű­velt mezőgazdasági földterület (kis- és középbirtokokkal, fejlett nö­vé­nyi kultúrákkal), a középrészen az állattartás jellemző, így nagy ki­ter­je­dé­sű legelőkkel találkozunk, míg keleten leginkább a természet uralkodik, egy­re nagyobb összefüggő erdőterületekkel, elnyelve lassan a bányászati és ipartörténeti relikviákat.

(Nem kis büszkeséggel emlegetjük, hogy Nógrád az ország magasan leg­erdősültebb megyéje – területének több mint 40%-át borítják erdők. Ez persze vonzó az erdőgazdálkodók, vadásztársaságok, és az ide­gen­for­ga­lom számára, de más gazdasági ágazatok egyelőre meglehetősen kö­zö­nyö­sen viszonyulnak ezekhez a természeti adottságainkhoz.)

A településszerkezeti jellemzők arra utalnak, hogy a részleges urba­ni­zá­ció­val párhuzamosan az agglomerációk (a városkörnyéki falvak) is csak rész­leges kötődést alakítanak ki, a szolgáltatási háló nem terjed ki kellő mér­tékben és mélységben a körzetközpont-városok teljes von­zás­kör­ze­té­re. Valójában komoly infrastrukturális és kooperációs deficit mutatkozik a kistérségeken belül és a kistérségek között is – ami jelentősen fékezi, fé­kez­heti a helyi gazdaság amúgy is visszafogott lendületét.

*   *   *

És akkor néhány szó a bevezetőben említett, riasztó statisztikai ada­tok­ról: nagyjából negyedéves periodicitással megjelennek gazdasági, de­mog­rá­fiai, népegészségügyi, oktatási, foglalkoztatási, szociális, migrációs, stb. adat­sorok, amelyek a fenti aspektusokból leírják a valóság egyes ve­tü­le­te­it. Ezek rendre önálló szenzációkként tájékoztatnak bennünket a pil­la­nat­nyi helyzetről, de csak esetlegesen utalnak a jelenségek összefüggéseire. Már­pedig a valóságban ezek az adatok ugyanannak a társadalmi-gaz­da­ság­földrajzi-kulturális térnek egy mátrixszerűen elrendeződő elemei. Bár­mely elem megváltozása hatással van a többire és megváltoztatja az ele­mek egymáshoz viszonyított arányait. Ezek a módosulatok egy-két vál­to­zó esetében még viszonylag egyszerűen leírhatóak, de nyolc-tíz változó ese­­tében már rendkívül összetett, nehezen prognosztizálható fo­lya­ma­to­kat eredményeznek.

Ha pl. az elvándorlási rátát és az ingatlanpiac alakulását nézzük, a ne­ga­tív migrációs ráta – logikusan – csökkenő ingatlanárakat eredményez. Egé­szen addig, amíg az árak egy elképzelt-elvárt kockázati szint alá csök­ken­nek. Létezik az a mélypont, amikor az ár-érték arány már meg­moz­gat­ja a befektetők fantáziáját és megjelenik a spekulatív tőke az adott tér­ség­ben. Arra azonban csak következtethetünk, hogy ez hol következik be – mégpedig abból a tényből, hogy az ingatlanpiaci index ténylegesen meg­áll és nem süllyed tovább. Vagy: tudjuk, hogy az elöregedő, vagy szo­ci­álisan hátrányosabb helyzetű lakosság magasabb népegészségügyi koc­ká­zatokat rejt. Látjuk, hogy Nógrádban a daganatos megbetegedések szá­ma különösen magas. De azt is tudjuk, hogy ez a kockázatnövekedés – na­gyobb részt – az átlagéletkor emelkedésével együtt járó, természetes kö­vetkezmény. Tehát az a tény, hogy a megyében a daganatos meg­be­te­ge­dések száma magas, sajnálatosan, de szükségképpen következik a né­pes­ség elöregedéséből.

Aztán adódnak hosszabb következtetési-logikai láncok: az alacsony gaz­dasági hatékonyság csökkenő jövedelmeket eredményez. Ez utóbbi nö­veli az elvándorlási hajlandóságot, melynek következtében az ala­cso­nyabb mobilitású (elöregedett, ill. szociálisan hátrányosabb helyzetű) né­pes­ség aránya megnő. Ez statisztikailag egyre alacsonyabb iskolázottsági szin­tet, magasabb népegészségügyi kockázatot – betegebb helyi tár­sa­dal­mat – eredményez. A humánerőforrások minőségi gyengülése tovább ront­ja a helyi gazdaság hatékonyságát. A kör bezárult, illetve mégsem: itt egy lefelé tartó hélixről (csavarvonalról) – a geometriai pontosságra ke­vés­bé érzékenyek számára: „lefelé ívelő spirálról” – van szó.

A kérdés az, hogy ennek a mátrixnak[9] vannak-e kitüntetett elemei, ame­lyekből a többi elem nagy biztonsággal kifejthető, és ha vannak, me­lyek ezek a kulcstényezők? A gazdasági teljesítmény, a gazdasági ha­té­kony­ság például ilyennek tűnik: alapvetően meghatározza az átlagos jö­ve­de­lemszintet, a vásárlóerőt (és a fogyasztás szerkezetét), a szociális hely­ze­tet – ez utóbbin keresztül pl. az általános egészségügyi állapotokat; a kul­turális fogyasztási szokásokon keresztül az oktatás hatékonyságát, az in­novációs potenciált, és így tovább.

Egy térség gazdasági aktivitása szoros összefüggést mutat a fog­lal­koz­ta­tott­ság alakulásával: csökkenése alacsonyabb jövedelmeket és növekvő se­gélyezést, emellett prognosztizálhatóan növekvő elvándorlást, negatív de­mográfiai trendeket eredményez. Az adott régió gazdasági tel­je­sít­mé­nyét mégsem tekinthetjük a fejlődés Szent Gráljának, mivel az is sok té­nye­zőn múlik: függ az infrastruktúra állapotától (közlekedéstől, köz­mű­vek­től, az intézményi, szolgáltatási ellátottságtól), függ az adott térségben ren­delkezésre álló munkaerő mennyiségétől és minőségétől (kép­zett­sé­gé­től, egészségügyi-szociális-kulturális állapotától) és függ természetesen az ele­ve meglévő gazdaságföldrajzi adottságoktól. Tehát igen meghatározó mér­tékben a társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti előzményektől. Hát ez roppant lehangoló, leginkább a Szentírás következő sorait juttatja eszünk­be: „Mert a kinek van, annak adatik; és a kinek nincs, attól az is el­vé­te­tik, a mije van”.[10] Ebben a mondatban benne rejlik az az igazságtalanság is, mely szerint minél gyengébb egy rendszer, annál nagyobb veszteséggel mű­ködik. Régi gyanúm, bár ezt tökéletes egzaktsággal nehéz bizonyítani, hogy Nógrád gazdasági vérkeringése a szokásosnál jobban szivárog, na­gyobb veszteséggel dolgozik. Mit tekintünk ebben az összefüggésben vesz­teségnek? Jellemzően azokat a működési mozzanatokat, ahol a hely­ben megtermelt javak nem helyben hasznosulnak (visszatáplálva a rend­szert), hanem elfolynak és máshol kötnek ki. Ilyen szivárgás – a már em­lí­tett, ellenőrizetlen, súlyos privatizációs veszteségek mellett – a magas mi­nőségű munkaerő elvándorlása (amely tulajdonképp helyben kép­ző­dött és potenciálja majd máshol hasznosul). Ilyen veszteség ered a hiá­nyos kereskedelmi infrastruktúrából, amikor a helyben megkeresett pénz más­hol – a környékbeli kereskedelmi centrumok plázáiban – kerül el­köl­tés­re. De ilyen veszteség az is, amikor a közel háromezer felsőoktatásban ta­nuló nógrádi hallgató méregdrága fővárosi albérleteket fizet (a kol­lé­giu­mi rendszer hiányosságai okán) – és a szüleik által helyben megkeresett pénzt fővárosi bérbeadóknak adja át. A részlegesen emigrált mun­ka­vál­la­lók ugyanezt teszik – esetleg családostól. Csak ezek az utóbbi tételek – mint közvetlen veszteségek – elérhetik egy nógrádi város éves költ­ség­ve­té­sét. Pedig ez a pénz rendkívüli módon hiányzik a helyi kiskereskedelem és szolgáltatói szektor vérkeringéséből.

Aztán itt vannak az ingatlanpiaci értékvesztések: egy nógrádi ál­lam­pol­gár vagyonának jelentős (sőt inkább túlnyomó) része áll az ingatlanjában, in­gatlanjaiban. Ezek értékcsökkenése – a vagyonvesztés – ugyancsak az ér­tékesítéskor mutatkozik meg, de akkor – az egyéb túlkínálati hatásokkal együtt – igen jelentős mértékben. Mindezzel legfeljebb az állítható szem­be, amikor például a részlegesen (időlegesen) elvándorolt munkavállaló ha­zahozza távolban megkeresett jövedelmét – de látjuk, hogy annak hely­ben történő elköltésére valójában nincs megfelelő minőségű ke­res­ke­del­mi-szolgáltatási hálózat.

Kicsiben ezt a folyamatot nézhettük végig Salgótarján kereskedelmi inf­ra­struktúrájának radikális átalakulásakor – konkrétan a Tesco nagyáruház meg­nyitásakor. Egy éven belül – jó becsléssel – egy nagyságrendet zu­hant a bevárosi kiskereskedelmi bolthálózati és piaci forgalom (hoz­zá­szá­mol­va a kereskedelmi munkahelyek számának csökkenését is). Az igényes vá­sárlási térnek kigondolt Alba Üzletház és számos más üzlethelyiség rész­ben kong az ürességtől, illetve az egykori nagyáruházak helyét átvette a kevésbé igényes ázsiai piac. Ez nem pusztán a gyenge vásárlóerő kö­vet­kez­ménye. Pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy az eleve gyenge vá­sárlóerő továbbkoncentrálása és a megyéből kifelé történő csa­tor­ná­zá­sa történt meg 2004-2005-ben. (A vásárlóerő csökkenésének klasszikus ese­teként-következményeként inkább az éttermek, vendéglátóipari lé­te­sít­mények bezárását említhetnénk.)

A kereskedelem struktúrájának átalakulása nyugodtan tekinthető ir­re­ver­zibilisnek, amennyiben a későbbi változások nagy valószínűséggel az egy­szerre koncentrált és diverzifikált virtuális-internetes formációk to­váb­bi megerősödését hozzák. Ugyanúgy nincs út visszafelé, ahogyan az öreg bányászok reménye sem megalapozott: az ugyanis, hogy a kőolaj fo­gyat­kozásával, majd – „lássátok csak meg!” – újra lesz értéke a szénnek és újra nyílnak a nógrádi bányák. Ez nagy valószínűséggel illúzió. A szén­hid­rogének helyét ma már jól látható módon a rohamosan fejlődő al­ter­na­tív, „tiszta” energiaforrások veszik át. Hacsak nem következik be egy vi­lágméretű kataklizma – ebben az esetben azonban úgyis újra kellene gon­dolnunk a teljes civilizációs programot.

A kelet-nógrádi posztindusztriális térség számára a trend megfordulását – és ez már-már közhely – egy-két jelentősebb nagyberuházás je­lent­het­né, de ezek a látszólag korántsem előnytelen gazdaságtopográfiai jel­lem­zők ellenére sem érkeznek meg. Mi tartja távol a nagybefektetőket ettől a me­dencétől? Miért nem látják meg az előnyt a központi agglomeráció kö­zel­ségében, a határmentiségben, az olcsó munkaerőben és alacsony in­gat­lan­árakban, a szabad vállalkozási zónák nyújtotta jogi környezetben? A vá­lasz valószínűleg ugyanaz, mint tíz, húsz vagy harminc éve: a részleges ur­ba­nizáltság, az alacsony minőségű infrastruktúra, az alacsony kép­zett­sé­gű munkaerő és egy kevésbé innovatív, olykor mélyen depressziós helyi tár­sadalom. Emellett Nógrádnak nemcsak az „üzemi vesztesége” nagy, nem­csak az egy főre jutó GDP-je, a gazdasági teljesítménye alacsony, ha­nem amikor működik, azt is alacsony hatékonysággal teszi. Mintha kép­te­len lenne elszakadni az elavult technológiáktól, mintha elzárkózna min­den modernizációs csábítástól. Ez nem túl szerencsés. A világgazdaság szer­kezete – ha hihetünk a közgazdászoknak – mostanában úgy mű­kö­dik, hogy lecsökkent a tradíciók szerepe-értéke és legalábbis elvben bár­ho­vá letehető egy nagy alumínium doboz (lásd: üzemcsarnok), amiben kor­szerű technológiájú termelés kezdődhet. A jelenlegi gazdasági-tech­no­ló­giai mobilitás mellett bárki, a fejlettség bármelyik szintjén be­kap­cso­lód­hat a termelésbe, bár természetesen minden minőségi szintnek vannak be­lépési feltételei. A nagy hozzáadott értékű, magas minőségű ter­me­lés­nek nagy anyagi és humánerőforrás igénye van, a közepesnek pedig kö­ze­pes mindebből. Ez persze erős leegyszerűsítése a helyzetnek. Látjuk, hogy a tradíciók nem értékelődnek le és a „bárki-bármikor” tételét is fe­lül­írhatják a szociológusok által természetes egyenlőtlenségeknek ne­ve­zett – gyakran emberi – tényezők. De a jelenség lényegét tekintve igaz: Nóg­rádban is látunk gazdasági sikerzónákat, amelyek esetében alig ta­lá­lunk előzményeket.

*   *   *

Ha hiszünk abban a közkeletű hipotézisben, hogy egy térség élet­mi­nő­sé­gét[11] alapvetően a gazdaság fejlettsége határozza meg, akkor elsőként azo­kat a tényezőket kell számba vennünk, amelyek ennek instrumentális fel­tételeit alkotják, másodsorban azokat az adottságokat, amelyek e té­nye­ző­ket tartósan vonzzák, illetve helyben tartják. Megtörténhet, hogy a kulcs a másodsorban tételezett gravitációs képességben rejlik.

A ’90-es években úgy tűnt, hogy a beruházási kedvet – ami a gazdaság fej­lődésének motorját alkotja – nagyon sok helyi tényező befolyásolja. Azt gondoltuk, hogy egy erőteljesen urbanizált település, magas szintű kul­turális, egészségügyi, oktatási stb. szolgáltatásokkal, teljeskörű inf­ra­struk­túrával épp elegendő, hogy kedvező tendenciákat indítson el. Voltak is arra utaló szakértői vélekedések, hogy a kelet-nógrádi iparmedencéből (de általában Nógrádból is) ezek a tényezők hiányoznak. Azaz ez lehet a tar­tós sikertelenség oka. Néhány évtized elteltével azonban azzal szem­be­sül­tünk, hogy a közlekedési infrastruktúra, a logisztika és az in­fo­kom­mu­ni­káció fejlődése kezdi jelentéktelenné tenni a helyi, települési adott­sá­go­kat, hiszen – amint már láttuk – ma bárhová elhelyezhető a nagy szürke, alu­mínium doboz, és az ott akár termelőképessé is válik. Felértékelődtek te­hát a kevésbé lokális szempontok: egy szélesebb körön belül elérhető mun­kaerőbázis, annak minősége, a gazdasági stabilitás, a kedvező adók rend­szere – benne a helyi adókkal. Persze a munkaerő legyen olcsó, de jól képzett, az adók legyenek alacsonyak, az országos és helyi politika pe­dig legyen barátságos és kiszámítható. Ha már helyben is kell adót fizetni, ak­kor ezért cserébe a beruházó elvárja, hogy valami beleszólása legyen an­nak felhasználásába. Konkrétan: a helyben élők ne herdálják el ezt a for­rást, hanem fordítsák pl. a beruházás környezetének javítására, a biz­ton­ságra, a helyi munkaerő képzésére, munkaképességének (rek­re­áció­já­nak) fokozására. Legalábbis nagyobb részt. Ilyesformán a beruházások meg­települése sok esetben bizalmi kérdés. Egy-két konkrét esetben úgy tű­nik, hogy a bizalom (ami akár hosszadalmas alkuk során létrejövő kon­szen­zus is lehet – de az adott szó, a gentleman’s agreement erejével meg­pe­csé­telve) még a térség egyes hiányosságait is képes elfeledtetni.

Egy összetettebb, magasabb minőségű beruházás (pl. egy nagy autó­gyár) ennél is messzebbre tekint. Szerencsés, ha a beszállítói kör egy ré­sze – koncentrikus körökben – a gyártás helye köré rendeződik. Ezek azon­ban kis- és középméretű vállalkozások, amelyeket már nem a be­ru­há­zó alapít, hanem jellemzően a helyben élők. És itt lesz jelentősége a meg­lévő vagy hiányzó (elszivárgó) helyi tőkének. Nagyon nehéz el­kép­zel­ni, hogy Nógrád – a jelenlegi helyzetében, önerejéből – képes lenne ilyen szi­nergikus (organikus-kooperációs) rendszert kifejleszteni. Nógrád egy­sze­rűen nem rendelkezik olyan erejű gravitációs mezővel[12], ami az ehhez szük­séges alkotóelemeket idevonzaná, itt tartaná, és olyan hu­mán­po­ten­ci­állal, ami ezt esetleg működésbe is hozná. Bár szigorúan nézve a szoros együtt­működés, a szinergikus rendszer kialakítása nem feltétlenül szük­sé­ges és nem is elégséges feltétele a nógrádi gazdasági térség sikeresebb, ha­té­konyabb működésének, de annyit azért beláthatunk, hogy hátrányunkra nem válna. A tradicionális, organikus nyugat-nógrádi és a posztmodern, la­za szövésű kelet-nógrádi térség más-más képességeket feltételez, ami a leg­különfélébb helyzetekhez, elvárásokhoz történő alkalmazkodás le­he­tő­sé­gét rejti. Ehhez persze az infrastrukturális szakadékot és a múlt ár­nyé­kát egyszerre kellene átugrani. E megközelítésben exponálódik a kelet-nyu­gati folyosó – a 22. sz. főút – szűk keresztmetszete és a vasúti össze­köt­tetés hiánya. Részben ez az akadálya annak, hogy a nyugat-nógrádi mun­kaerőhiány és a kelet-nógrádi túlkínálat között nem indult meg a ki­egyen­lítődés. (Sőt napjainkra olyan extrém helyzetek jöttek létre, mint a me­xikói vendégmunkásokkal feltöltött szügyi üzemek.)

A kelet-nógrádi, depresszív mikroklímával nem is az a fő probléma, hogy nem kellően képzett a munkaerő. Ez egyes szakmákban egy-három éves képzéssel áthidalható lenne. Sokkal inkább az, hogy az itt élők nem hisz­nek a felzárkózás, a kitörés lehetőségében. A helyi társadalmi dep­resszió ugyanolyan, mint a személyiség pszichiátriai megbetegedése: el­vész a megújulásba, az erőfeszítések értelmébe – végsősoron a küz­de­lem­be – vetett hit. Milyen különös is ez Madách hazájában, aki szerint „A cél ha­lál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.”[13]

Még ha a magyar nemzetkarakterben – amennyiben létezik ilyen – meg is található némi búslakodási hajlam, ezt magasan felülmúlja Kelet-Nóg­rád XXI. századi enerváltsága, fásultsága, általános és mindent átható ke­se­rűsége. Egy rendkívül rosszkedvű helyi társadalomban élünk, amely rend­re kitér a valóságos kihívások elől, és nem mutatja az egymás iránti szo­lidaritás szükséges mértékét sem. (Ez utóbbi közgazdaságtani szem­pont­ból a lokálpatrióta gazdaságpolitikát jelentené, azaz az erőforrások, a tő­ke helyben tartását, a helyi piaci szereplők kölcsönös támogatását, azaz a kooperációs modellek működtetését, és így tovább.)

*   *   *

Kétségkívül az egyik legcélravezetőbb megoldás a sikeres programok elem­zése. A rétsági és szügyi ipari-boom[14] mögött leginkább az in­tel­li­gens diplomácia (vagy másképp: diplomáciai innováció) ereje sejlik fel – mert az egyéb, infrastrukturális feltételek önmagukban, a gaz­da­ság­föld­raj­zi környezethez képest nem kiemelkedőek. Van egy természetes gra­vi­tá­ci­ós tér (a 2-es folyosó, vagy a már meglévő, balassagyarmati ipari park) és egy kevésbé depresszív helyi társadalmi környezet. Ez utóbbi kapcsán ér­demes elgondolkodni azon, hogy bár a mezőgazdasági tevékenységek ál­tal előhívott, azokhoz kötődő tradicionális értékek ma kevésbé di­va­to­sak, a valóságban mégis jelentős erőforrást képviselnek. Nem véletlen, hogy a nemzetállamok az agrárszektort akkor is kiemelten támogatják, ami­kor az általános jólét és világkereskedelmi kínálati piac ezt alig in­do­kol­ja. Feltevésem, hogy a nyugat-nógrádi térség közösségi erőforrásainak fenn­tartásában a terület agrárorientáltsága jelentős támogató tényező. A me­zőgazdaság ugyanis a mai napig meglehetősen küzdelmes területe a ter­melőtevékenységek spektrumának és pszichológiailag komoly se­gít­sé­get nyújt a „megküzdési képesség” fenntartásához.

Meghatározó kérdés emellett, hogy a helyi társadalom – különösen a vé­leményalkotó értelmiség – képes-e a valóságos teljesítmények irányába tol­ni, taszítani a közösség aktivitását? Egyáltalán: képes-e aktivizálni a po­ten­ciális erőforrásokat és ezt az aktivitást a valóságos teljesítmények el­is­me­résével fenn is tudja-e tartani? Ennek a problémának része a ki­vá­lasz­tás folyamata (hogy ugyanis mindig a megfelelő szereplők kerülnek-e dön­téshozatali pozícióba), valamint a kooperációs képesség (azaz egy szé­lesen értelmezett munkafolyamat szereplői képesek-e a helyi közösség ér­dekében tartósan együttműködni).

A történeti előzmények – különösen az értelmiség ziláltsága – ta­pasz­tal­hatóan gyakran eredményeznek belső harcokat, terméketlen küz­del­me­ket, és sokkal ritkábban együttműködést, kölcsönös támogatást. (Mond­hat­juk, hogy ez a komprádor értelmiség súlyos, ideologikus öröksége, amely máig áthatja a helyi erőtereket. Ezt a helyzetet egy organikusan ala­kult értékstruktúrával rendelkező közösség kevésbé viseli el, im­mun­rend­sze­re rövid időn belül kiveti a diverzáns stratégiát követőket.)

Összegezve: jó, ha tisztában vagyunk azzal az egyébként nyilvánvaló té­tel­lel, hogy ha a teljesítményt nem ismerjük el, a jól teljesítőt a közösség nem jutalmazza (konkrétan közömbös vagy egyenesen gáncsolja), akkor a vég­eredmény a teljesítmény csökkenése lesz. Ha a piaci kofák egymás áru­jának ócsárlásával vannak elfoglalva, a vevő inkább más pultot keres.

Nem túl szerencsés az sem, hogy az egyes szakterületek, tu­do­mány­te­rü­letek művelői közötti kommunikáció meglehetősen szegényes. Néhai pénz­ügyi-számviteli főiskolánk vállalkozókedvű tanárai hiába ter­vez­get­tek klasztereket, alkottak gazdasági stratégiákat, kutatták az önfenntartó fa­lu modelljét stb., ezek az eredmények nem nagyon szivárogtak le a min­dennapi élet szintjére, mert hiányzott a több évtizedes, szerves kap­cso­lat az iskola és a helyi társadalom között. A tudomány kicsiny ele­fánt­csont-tornyának kimúlása alig okozott közvetlen fájdalmat a helyben élők­nek. (Leszámítva talán azokat, akik a főiskola diákjainak adtak ki al­bér­leteket…)

Márpedig a tudomány eredményei a gyakorlatban a legritkábban hasz­no­sulnak specifikusan. A tudás akkor válik használhatóvá, ha több szak­te­rület támadja a kritikus pontokat és egymás eredményeit kölcsönösen át­véve adnak magasabb minőségű válaszokat az adott problémára. Ez len­ne – ugye – a valóságos társadalmi innováció.

Mindezen elméleti fejtegetéseknek Nógrád vonatkozásában is jócskán akad tanulságuk. Legfőképpen abban az összefüggésben, hogy a fel­me­rü­lő – jellemzően akut – problémákra milyen módszertan szerint igyek­szünk válaszokat találni. Álláspontom szerint hibáink jelentős részét a prob­lémák határainak túlságosan szűk körű meghúzásával követjük el. (A köz­nyelv ezt nagyon kifejezően „szűklátókörűségnek” nevezi.) Gya­kor­la­ti szempontból egy szűk értelmezési tartomány könnyebb kezelhetőséget je­lent – ezért is törekszünk ösztönösen ebbe az irányba –, viszont el­vesz­nek a történeti és logikai összefüggések, amelyek nélkül szinte lehetetlen adek­­vát válaszokat alkotni.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Nos ennek végiggondolása egy újabb intellektuális nekirugaszkodást fog igényelni…

 

[1] Szeder Fábián: A Palóczokról [Tudományos gyűjtemény – 1819., VI. kötet] (Li­li­umAurum 2005.)

[2] A rendezett tanácsú város nem tagolódik a járási szerkezetbe, hanem köz­vet­le­nül vármegyei irányítás alatt áll.

[3] Bolvári-Takács Gábor: Pártállam és megyerendezés 1949–1950.

[4] A jegyzőkönyv szerint a Minisztertanács ülésén a földművelésügyi miniszter (Er­dei Ferenc) tesz egy homályos utalást: „Javasolja, hogy szakigazgatási vonalon te­gyenek majd egy-két kivételt. Így Esztergom-Komárom és Nógrád megyéknél.” Ezek tar­tal­mára azon­ban a jegyzőkönyv nem tér ki. Rendkívül tanulságos Kádár ér­ve­lé­se Csanád (Csong­rád) megye székhelye kapcsán is: itt úgy foglal állást, hogy a me­gye­szék­hely egy ideig maradjon Szentes, majd utóbb legyen Hód­me­ző­vá­sár­hely, mert „Sze­gedet a határhoz való közeli fekvése nem teszi megyeszékhelynek al­kal­massá”.

[5] Kosd, Rád és Pencz valójában már korábban eltűnik a területszervezés útveszőiben.

[6] Heréd, Lőrinci, Nagykökényes és Zagyvaszántó községekről van szó.

[7] 1988-ban jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában Szirmai Viktória: Csinált vá­rosok c. kötete, majd 2013-ban ennek továbbkutatott-továbbfejlesztett vál­to­za­ta az MTA TKSzI gondozásában, Csinált városok a XXI. század elején címmel. A Salgótarján-Bátonyterenye konglomerátum szempontjából kiemelkedően ér­dekfeszítő, tanulságos olvasmányok.

[8] Ha kissé erősnek is tűnik a fogalom, az értelmiség rétegzettségének ér­zé­kel­te­té­séhez szükséges: egy város tradicionális értelmisége együtt nő fel a helyi kö­zös­séggel, magáévá teszi történelmileg kialakult értékvilágát és természetes fe­le­lősséget érez sorsáért. A rövid idő alatt túlságosan nagy tömegben érkező ide­gen- és komprádor-értelmiség megkísérli ugyan az azonosulást, de túl­sú­lyá­nál, politikai erejénél fogva észrevétlenül átalakítja a struktúrákat és egy ek­lek­ti­kus – jellemzően ideológiai-politikai tartalmakkal átitatott – értékvilágot hoz lét­re, amely természetszerűleg elnyomja az eredeti kulturális szöveteket.

[9] Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olykor a mátrix elemei nem az elvárt irány­ban mozognak, hanem esetleg pontosan az ellentétes irányban, mint várnánk. Pl. elképzelhető olyan helyzet, amikor fokozott elvándorlás mellett sem csök­ken­nek az ingatlanárak vagy nem nő az átlagéletkor. Ezekben az esetekben rend­szerint akad egy rejtőzködő, atipikus elem a mátrixban (pl. valamilyen pia­ci várakozás, kivárás vagy valamilyen egyéb kényszerhatás), ami alkalmas a lo­gikailag várt trend torzítására. Az ilyen együtthatások matematikai mo­dell­jei­ért szokás időnként közgazdasági Nobel-emlékdíjakat osztogatni.

[10] Márk evangéliuma 4.25

[11] Végsősoron az „életminőség” tűnik a legátfogóbb kategóriának, ami a „jó élet” fogalmát – szociális, kulturális, egészségügyi, jövedelmezőségi stb. szem­pont­ból – összefoglalóan leírja.

[12] Az ebben az összefüggésben használt „gravitációs tér” Torják Vilmos tanár úr­tól, a „szinergia” pedig Brunda Gusztáv közgazdászunk frazeológiájából kerül köl­csönzésre.

[13] Tizenharmadik szín – Az űr.

[14] Kerüljön rögzítésre, hogy Rétság esetében Gresina István, Szügyben Markó An­tal polgármester urak személyéhez kötjük az idézett gazdasági áttöréseket.

A Palócföld folyóirat 2018/4. számának KÖZÉLET című rovatában megjelent cikk teljes változata.

Reklámok