FB_IMG_1537076839731

SZÜLINAP ÉS HALINAP

Szokásos vacsorával indult az este, az öcsik ilyenkor kitalálják, hogyan szóljon róluk minden egyes pillanat,
ne turkáld a májkrémet,
ne kend össze a terítőt,
ne tunkold a pohárba a kenyered,
ez gusztustalan,
össze fogod csöpögtetni a terítőt,
már össze is csöpögtetted, gratulálok,
ne rugdosd az asztal alatt a másikat,
nem is én rugdostam, ő kezdte,
te kezdted,
de előbb te,
mert elhalásztad a papucsom,
micsoda?, sose láttam,
nem is láthattad, mert az asztal alatt van, de elhalásztad,
maradjatok békén, mert nem lesz mese,
csak neki ne legyen, én jó voltam,
ha nem vagytok jók mindketten, egyikteknek se lesz,
ez nem igazság, emiatt a hülye miatt
nem mondunk rá ilyet, hogy hülye,
de mondunk, hülye, hülye, hülye, most már úgyse lesz mese,
csak akkor nem lesz mese, ha csúnyán viselkedtek,
akkor mégis lesz mese?
ha szépen viselkedtek,
akkor nem vagy hülye, de add vissza a papucsom,
száraz a kenyér, nem tunkolhatom a tejbe, ha vigyázok?
nekem nem volt szabad, akkor neked se szabad,
de én vigyázok, nem leszek olyan béna, mint te,
na, most meg ő vette el az én papucsom,
ne kezdjétek elölről, mert nem lesz mese,
ha nem kezdjük elölről, akkor lesz mese?
Ez így ment a végtelenségig, apám, mint egy megvadult hajó kapitánya, próbált úrrá lenni a helyzeten, mérsékelt sikerrel, de legalább lekötötték egymást, a két kis idióta meg ő, legalább nem jutott rám figyelem. Mert az sokkal idegesítőbb volt, amikor nagyon empatikusan próbált rám figyelni, hiszen kamasz vagyok, és még vak is, vakkamasz, dupla figyelemadag, de ha egy buliból nem kísértek haza időben, vagy valahogy billent az otthoni hajó, rögtön ordítozott velem a telefonban, lehordott ribancnak meg minden, okés, hogy aggódik, meg felelősnek érzi magát, de akkor én meg honnan tudjam. Honnan tudjam, melyik az igazi, amikor szép intelligensen úgy bánik velem, mint egy hímes tojással, vagy amikor élősködő ribancnak titulál, még ha utána bocsánatot kér is, ami duplán idegesítő, sokra megyek vele.
Szóval megy a szokásos hajcihő a vacsoránál, aztán lekapcsolódik a villany, amit abból tudok meg, hogy a teljes káosz hirtelen nagyon fura és még teljesebb káosszá változik. Mintha az addigi értelmetlen huzakodást hirtelen leeresztették volna a lefolyón, és most örvényként kavarogna. Én csak azt kérdezgettem előbb halkan, majd mind hangosabban, hogy mi történt. Ekkor viszont már mindenki elhallgatott, és megjelent anyám egy tortával, melyen égő gyertya állt. Én csak kérdezgettem, hogy mi a frász van, mondják el, ne idegeljenek! Ha tudtam volna, hogy anyám szánt szándékkal lecsapta a biztosítékot, akkor még jobban elcsodálkozom, el nem tudtam képzelni, hogy anyám tudja, hol lehet lecsapni a biztosítékot, én se tudtam, azt hittem, apámon kívül senki se tudja abban a házban, és nagy bajban lennénk, ha egyszer olyankor menne ki az áram, amikor apám nincs otthon.
Erre kiderül, nemcsak tudja, hol van, de még játszik is vele, bár keserves egy játék lehetett ez, mert anyám a legnagyobb sötét kellős közepén beállított egy egészen fekete tortával, melyen egy szál gyertya égett, letette az asztalra, majd zokogásban tört ki. A tortát meg a fényt nem láthattam, de mikor utólag elmesélték, megesküdtem volna, hogy láttam a gyenge, táncoló fényt. Néha áttör valami a sötétségen, a túlságosan vakító fényt megérzem, lehet, így történt, de simán belefér, hogy utólag gyártom az egészet, mert minél jobban át akarom érezni, hogy az a szál gyertya átluggatta az életemet, a tudatomat, átégette még a vakságom falát is. Anyám totál ki volt borulva, könnyek közt bejelentette, hogy ez az ő első halálozásnapja, ha van szülinap, miért ne lehetne halinap, most már bizonyos a diagnózis, rákja van, és innentől minden nap visszafelé számít, negatívban, mert a hasnyálmirigyrák pillanatok alatt kaszálja le azt, akit utolér, ezt írják az interneten, ezt mondja mindenki.
Az egyetlen lény, aki valóban szeret, jóvátehetetlenül beteg, és ami legjobban feldühített engem, igazából nem is tett erőfeszítést a gyógyulásra. Anyámból mintha kiestek volna a csontok, a munkahelyén elment betegszabadságra, nem szívesen engedték el, nem sok normális óvónő van, ez egyszer biztos, az enyémek annak idején tök debilek voltak, pedig tudták, hogy anyám a szomszéd csoportban tevékenykedik. Nem akartak rosszat, de nem sok jó lett abból a jóból, amit rám akartak tukmálni. Az óvónő anyám, ugye, biztos azt szeretné, hogy szépen játsszak, ezért kellett időről időre kezembe nyomni egy tetszőleges babát vagy építőkockát, nesze. Hiszen nem csak vak vagyok, hanem nyilvánvalóan annyira hülye is, hogy fogalmam sincs, hol találhatok játékokat magamnak ebben az iszonytató gyárépület nagyságú, brutális ovis teremben, s ha találok is egy párat, tuti, hogy a formájuk alapján képtelen lennék azonosítani őket. Amikor ebédhez ültünk, vagy sétálni indultunk, vagy fogat kellett mosni, vagy pisilni, akkor a kezemnél fogva ráncigáltak maguk után, mint egy rongybabát, és idegesek lettek, ha elbotlottam, és a földön csúsztam utánuk. Szóval tényleg figyeltek rám, a tökfőzeléket meg tojáslevest meg a hasonló undorító lebernyegeket belém diktálták, majd boldogan jelentették anyámnak, hogy sikerült bebizonyítani, egy óvónő gyereke mintaovis, minden a legnagyobb rendben. Én meg megsajnáltam anyámat, amikor utólag kérdezgetett, és a hangjában ott rezgett az aggodalom, túl jól ismerte ezeket a nyanyákat ahhoz, hogy ne gyanakodjon, minden szuper volt, anya, minden nagyon szuper.
Anyám nemcsak a nevében volt óvónő, hanem teljes valójával. Ha otthon egy szobában voltunk, éreztem a tekintetét minden mozdulatomon. Sosem volt tolakodó, mindig inkább kérdezett.
Nem lenne jobb egy másik pólót venni,
vastagabbat vagy vékonyabbat?
mit szólnék, ha másik színeket párosítanánk?
Mintha lenne mit szólnom a színek ügyében… Aki nem született vak, annak biztos jelent valamit az ilyesmi, de nekem! Persze attól még számít, hogy jól nézzek ki, ezt anyám is tudta.
nem akarnék a jobb kezemnél lévő pohárból inni?
nem egyszerűbb a cipőkanállal, amit épp most ad nekem oda?
nem szeretném, ha megvarrná a szakadást a tűvel, ami épp itt van a kezében?
a belső polcon kerestem már a müzlit?
ugye jobban szeretem ezt a selyemsonkát, rátegye a kenyeremre?
Mint valami betanított melós a mesternek, állandóan a kezem alá dolgozott, de ezt sose tette szóvá, nem dörgölte az orrom alá. Megvárta, míg olyan pontra érkezem, ahol kell a segítség, és mellékesen, tolakodás nélkül közölte, hogy amire szükségem van, azt épp a kezében tartja, vagy ott látja a kezem ügyében. Olyan volt, mint a levegő, mindig készen arra, hogy beszívjam. Mint a gravitáció, ami hűségesen magához rántja a tárgyakat, lehet rá számítani. Olyan volt, mint Süti, aki mindig ott van, hogy a meghosszabbításom legyen. Bár mikor a kiképzésből hazahoztuk, az is kiderült, hogy nem felejt. Pontosan tudta, mit engedtem otthon azelőtt, és folyton bepróbálkozott, le kellett törni a szarvát. Már ha egy kutyának volna szarva… Nem járnánk vele jól, összevissza lyuggatná az ember lábát meg derekát törleszkedés közben. Mindenesetre villámgyorsan el kellett kapni idehaza, különben elkanászodik. Rögtön átlátta, merre hány méter, meg hogy a sorompók végleg lecsapódtak, és akkor már nem kísérletezett többet. Belenyugodott, hogy hozzám tartozik, és kész, egy test vagyunk, egy akarat, egy gondolat. Akárcsak anyámmal.
Aki mégis megtette, amit tett. Amit sosem bírtam megérteni. Azok után, hogy úgy élte velem az életemet, ahogy élte. Ahogy körbevett a gondoskodásával. Addigi életünket egyszeriben összegyűrte, mint egy darab papírt, és kidobta a szemétbe. Míg nem voltunk otthon, a díványon ült, egészen kiülte már azt a sarkot, ha éppen vizsgálaton volt, akkor is ki tudtam tapogatni a helyét, anyám formájának negatívját. Mikor megjöttünk, bármilyen gyorsan vagy halkan érkeztünk is, csattant a szobája ajtaja, fordult a kulcs. Egyszer elbújtam otthon suli helyett, és előjöttem, amikor előjött… Nem hagytam, hogy elfusson, átöleltem, ki akart szabadulni, összegabalyodtuk, a padlóra zuhantunk. Ott is csak rúgkapált, mint egy gyerek az orvosnál, ha oltani akarják.
Ordítottam vele, mintha az anyja lennék, hogy nincs joga így elhagyni, még mielőtt muszáj lenne, hogy úgy szerettem volna az utolsó hónapokat vele tölteni, megmaradna emléknek örökre, hogy mi a francnak nem vetetett el engem inkább, ha nem volt rám szüksége.
Egymás hangját is alig hallottuk, mert ő meg ordítozott velem, hogy miért nem lehet neki békét hagyni. Hogy még az állatnak is joga van egyedül meghalni. Hogy ne akarjunk úgy csinálni, mint aki segíthet, mikor rajta már az Isten se segít. Hogy csak megnehezítjük az útját azzal, ha rácsimpaszkodunk. Aztán ellökött, és berohant a szobájába, én meg összesírtam a szőnyegpadlót.
Érted ezt? Elhagy, akit a legjobban szerettem, és megtiltja, hogy elkísérjem. Kiradíroz az életéből. Ez olyan, mintha az összes ölelést, az összes mesélést, a közös sétálásokat, a közös jövőtervezgetést, a végigizgult óvodai meg iskolai éveket, mindent visszavett volna tőlem. Konokul kihúzgált minden ilyesmit az életemből, fogta, betette egy aktatáskába, elzárta egy széfbe, aminek ajtajához csak ő ismerte a számkombinációt. A szobája mágnesesen vonzott magához, néha a falához tapadtam, mintha őhozzá bújnék. Valahogy be kellett volna férkőznöm az álmaiba, de fogalmam se volt, hogyan tehetném meg. Az én álmaimban rendszeresen megjelent az anyám. Valaki ott mozgott mellettem, és tudtam, hogy ő az.
Anyám olyan volt, mint egy kiszáradt kút. Mint egy szellemváros, amely mindenben hasonlít más városokra, van ott kocsma, kórház, posta, varroda, kisbolt, iskola, csak már nem lakik benne senki. Az ablaküvegek kipotyogtak, keretüket kieszi a sivatagi szél, a padlót elöntötte a homoktenger. A hasznavehetetlen percek fellázadtak, és kupacba gyűltek, megfogva a belépő lábát, elgáncsolva lendületét. Anyám lakatlan város lett, már ki sem pillantott a saját szemén, minden kíváncsiság elillant belőle. Nem kötötték le a történetek, a krimik, nem hallgatott zenét, nem nézegette a sok fényképes albumot, pedig régebben mennyire szeretett mesélni nekem a képekről.
Emlékszem, ahogy régen a Laokoón-csoportot leírta, a kígyóölelésbe gabalyodott családot, a kigyúrt testű, csodásan göndörített hajú, szakállas apát és a nem kevésbé izmos, csupasz állú fiúkat, ahogy a csúszósan és izmosan tekergőző kígyókkal viaskodnak, az apa próbálja távol tartani a kígyófejet, meg ne marja őket. Az a jó ebben a jelenetben, hogy sosincs vége, hogy mindig van tovább, a szenvedésnek mindig van további fokozata, tovább tekergőzik a hüllőtest, tovább rángatózik az emberi test, nincs menekülés, és halál sincs, csak a meghosszabbított birkózás életre-halálra.
Borsót, babot, lencsét főztünk neki, letettük az ajtaja elé, állítólag jót tesz. Friss zöldségeket vagdostam össze salátának, pár nap múlva ott találtuk az egészet megfonnyadva. Alig evett belőle, egyáltalán, az utolsó időkben tisztára csontváz lett. Vettünk neki epret, narancsos csokit, olyasmit, amit azelőtt szeretett, hozzá se nyúlt. A végén már nagyon erős fájdalomcsillapítókat szedett, hevert az ágyon, de ha bejöttünk, meg se szólalt, semmire nem válaszolt. Néha hallottam, amint anyám vonyít a kíntól éjszakánként, nem volt erős hang, inkább kitartó, mint mikor a kutyák a holdra nyüszítenek. Nem értettem, hogy bírja levegővétel nélkül olyan hosszan, abba a hangba bele lehetett őrülni. És meg lehetett szokni, ez talán még szörnyűbb, attól fogva, hogy egyszer hallottam, valahányszor felébredtem éjszaka, és megint a fülembe kúszott a vonítás, már csak arra gondoltam, ja, igen, ez anya, később már csak féléberen nyugtáztam, igen, hát persze, és újra álomba zuhantam. Mindent meg lehet szokni. Csak azt nem, hogy mindent meg lehet szokni. Anya talán a halála éjszakáján is vonyított.
El voltam tévedve az életemben, próbáltam magyarázni, ami velem történik, de minden összegabalyodott. Mintha örvény pörgetne körbe-körbe, fogalmam se volt, merre van előre, merre hátra. Mi ez az egész, és mit jelent? Bárminek, ami velünk történik, kell-e jelentenie bármit? Ha van Isten, tényleg az életünkön keresztül levelez velünk, követ dob elénk, ha el kell botlanunk, jó embereket, ha azt akarja, hogy révbe érjünk, mocskos árulókat, ha arra vágyik, hogy eltévedjünk? Van terve ránk vonatkozóan, vagy elsütötte a startpisztolyt, és most fotelből bámulja, ki lesz a győztes? Vagy már nem is kíváncsi ránk, beleunt egy kicsit, olyan inkább, mint a kocsmában a csapos, akit érdekel is a sportközvetítés, meg nem is, néha herótja van tőle, mert egész nap az megy a képernyőn. Meg ő nem ezért van itt, ő csak felszolgál, örüljön mindenki, ha néha egy kis érdeklődést mutat.
Voltam barátokkal meccset nézni ilyen kiülős helyen, és végig azt figyeltem, hogy a meccs üvöltő kommentárjai meg a fel-felhördülő szurkolók moraja alatt különböző, független hangsávokon hogyan zajlik az élet. Egy párocska gyengéden és idegesen suttogva vitatta meg valami fontos érzelmi ügyét. A pincérek közömbösen vették fel és adták le a rendeléseket akkor is, ha épp mindenki egy ígéretes gólhelyzeten csüngött közben. Egy kiskölyök fagyiért nyúzta a szüleit, de az apja mindig leintette, hogy csak még ezt a támadást, hihetetlen formában van a Manchester.
Szóval ilyen külön hangsávok vannak, és Isten, a keverőpultos, néha hanyagul belepiszkál egyikbe-másikba? Vagy mint egy biztonsági őr, kamerákon figyeli a világot, és megvan a szolgálati szabályzata, mikor kell beavatkoznia? Törvényszerű volt, hogy anyám begubózzon, és elvágja magát mindannyiunktól? Ez volt megírva egy kegyetlen, hatalmas könyvben, melyen egy betűt, egy ékezetet sem képes módosítani senki emberfia? Az ő döntése, melyet el kell fogadnunk? De akkor miért magyarázat nélkül? Miért nem tudta kimondani, hogy éppen mit érez, mi fáj neki, mit szeretne? Azt is megértettük volna,
ha kimondja, hogy semmit se szeretne, semmit se kér, semmire sincsen szüksége,
ha kimondja, végtelenül fáradt, belefáradt az életbe, a betegségbe, a gyógyszerekbe, nincs ereje már semmihez, inkább csak üljünk mellette, és fogjuk a kezét,
ha kimondja, irtóztatóan sajog a hasürege, érzi a mirigyeit elöntő fájdalmat, mintha a dereka le akarna szakadni, hogy a következő pillanattól a lába és a felsőteste végleg elváljon egymástól,
ha kimondja, hogy a nap minden pillanatában késes gyilkosok szurkálják a hasfalát, még csak nem is kéjes vigyorral, hanem közömbösen, mintha ez lenne a feladatuk, ő pedig nem akar üvölteni, nem akar hisztériázni, ne kelljen undorodnia magától,
ha kimondja, hogy magában akarja tartani a szenvedést, mert attól fél, hogy különben kicsap, mint egy cunami, elönt, szétrombol és felborít mindent, elsodorja a házunkat, elsodor minket, még mindig jobb, ha csak őbenne viharzik és sistereg és tombol az áradat, az ő ügye, kinek mi köze hozzá,
ha kimondja, hogy egy egész életen át gyengéd feleség, gyengéd anya és gyengéd óvónő volt, mindenkit megértett, mindenkinek kitalálta a titkos gondolatát, a vaknak ő volt a szeme, a süketnek a füle, a némának a szája, a kicsinek a létrája, de mostanra elfogyott belőle a gyengédség, nincs több raktáron, egy morzsányit se talál, a földre kiszóródva sem,
ha kimondja, hogy azt sem akarja, hogy mások gyengédek legyenek vele, jobb, ha nem is érünk hozzá, mert mintha le lenne nyúzva a bőre, minden érintés fájdalom, hozzáadódik az elviselhetetlen kínokhoz, utolsó utáni csepp a pohárban,
ha kimondja, hogy ne haragudjunk, de ha lehet, ne is üljünk be a szobájába, ne is nézzük, mert a jelenlétünk is felborzolja minden idegszálát, úgy érzi, viselkednie kell előttünk, pedig tudja, hogy nem, de ez mélyebben van, mint a tudatosság, még ha ránéz valaki, az is felsérti őt, amilyen érzékeny, még egy vak tekintet súlyát se képes elviselni,
ha kimondja, jobb lenne, ha a lakásban se mozognánk, mert minden szó és minden lépés és minden edénycsörömpölés átböki a falat, átböki a tudata falát, legjobb lenne, ha nem is lennénk a világon, ha nem is létezne a világ, a legjobb lenne, ha bejönnénk valami hosszú, hegyes tárggyal, mondjuk egy konyhakéssel, és addig szurkálnánk a szívét, amíg meg nem szabadítjuk ettől az egésztől,
ha kimondja, hogy erre persze képtelenek vagyunk, a világ minden kincséért meg nem ölnénk őt, sőt azon vagyunk, hogy meghosszabbítsuk az életét, böngésszük az internetet, orvostól orvosig futunk, telefonálgatunk, csak hogy ez a kibírhatatlan szenvedés mind tovább tartson, csak hogy mind tovább süssük őt izzó olajban, teljesen értelmetlenül,
ha kimondja, hogy mindezt azért, mert úgymond szeretjük őt, csak éppen rosszul, a szeretet nem lehet mindig ugyanolyan, az igazi szeretet rafináltan változtatja alakját, nem készíthetek valakinek egy finom szendvicset akkor is, mikor éhes, akkor is, mikor fáradt, akkor is, mikor hányingere van, akkor is, mikor szomorú,
ha kimondja, hogy az ilyesmi nem szeretet, hanem érzéketlenség, önigazolási vágy, és rajta aztán igazán senki ne próbálja meg bebizonyítani, micsoda jó ember, még mi sem, ne akarjuk a legjobbat adni magunkból, amikor arra neki semmi szüksége…
A temetésén meg voltam fázva, nem lehetett eldönteni, a náthától vagy a könnyeimtől szörcsögök jobban, mitől dagad be és mitől ég a szemem.

 
Lackfi János (1971, Budapest) József Attila-, Déry Tibor- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító, szerkesztő, az irodalomtudomány doktora. Harmincnál több könyv szerzője. 1999-től a Nagyvilág szerkesztője.

Reklámok