000024118_frideczky_k__jpg_jpg_orig

A kör bezárul

Féltem visszamenni abba a lakásba. Pedig addigra a lányom már eltakarította a nyomokat. A bútorokat a helyére tologatta, az üvegszilánkokat felseperte, és mindenhonnan eltüntette a vérfoltokat. Megkímélt attól, hogy szembesülnöm kelljen a látvánnyal. Vidéken voltam a támadás idején. Anya egyedül élt. Lassan állt össze a kép. A folyosórács feltépve. Léptek dobognak lefelé a lépcsőn. Anya véresen fekszik a küszöbön. A szomszédok a zajra futottak össze. Maguk se tudták, mihez kapjanak legelőbb. Fussanak a betörő után, vagy anyát élesztgessék. Még látták, amint a betörő átfut az udvaron. Utolérni semmi esély. Aztán hívták a mentőket, rendőrséget, értesítették a lányomat. Anya egyedül élt. Vidéken voltam a támadás idején. A hírre visszajöttem a fővárosba, de Anyát már csak másnap kaptam meg, amikor kiengedték a kórházból. Két mentős hozta hordszéken. Szegénykém, nem elég, amit elszenvedett, még oda is ütötték a karját a kapuhoz. Csak felszisszent. Én már reggel óta idegeskedtem, mikor hozzák már? Óránként telefonáltam a kórházba, ahol mindig azt mondták, hogy már úton van. Egész nap étlen szomjan furikázták többedmagával a városban, míg mindenkit le nem pottyantottak a lakcímén. Anyát estefelé hozták meg. Kicsi, riadt madárka, talán még fel sem ocsúdott a sokkból. Borravalót adtam a mentősöknek, pedig vigyázatlanok voltak, odaütötték anya karját a kapuhoz a hordszékkel. Éppen elég volt neki, amit elszenvedett. Csak felszisszent.
Anya folyton azon izgult, nehogy otthon érje a halál. Félt, hogy az unokájának abban a lakásban kell majd laknia, ahol ő meghalt, és ez rossz lesz neki. Vigyetek kórházba, ha látjátok, hogy a végét járom, aggodalmaskodott néha. Nem akarok itthon meghalni! Vagy lehet, hogy eladjátok ezt a lakást, esetleg albérlőket fogadtok és nem is Vera fog itt lakni? Ne izgulj, anya, intettem le minden alkalommal, ezzel még ráérünk foglalkozni. A temetése körül is ellentmondó utasításokat adott. Néha azt szerette volna, ha az édesanyja mellé temetjük, de aztán eszébe jutott, hogy akkor nekünk kéne a sírját ápolni, azt meg nem akarta, hogy halála után is úgymond a terhünkre legyen. Ilyenkor inkább mégis a hamvasztás mellett döntött. Mosolyogtam rajta, és biztosítottam afelől, hogy örökké fog élni. Ha megtudom, hogy meghalsz, agyoncsaplak, viccelődtem vele. Ez az agyoncsapás közszájon forgott a családban. Anyának ugyanis olyan hosszú életvonala volt, hogy csaknem körbefonta a hüvelykujját. Magát úgy kell agyoncsapni, mondták a jósnők, amikor megnézték a tenyerét. Örültünk, hogy anyát ilyen jó fából faragták és nem foglalkoztunk a halál gondolatával. Embert nem láttam, aki ennyire szeretett volna élni! Mint egy kisgyerek, úgy ujjongott reggelenként, mikor új napra ébredt. Elkészítette a reggelijét, mely pirítósból és tejeskávéból állt, majd rendbe szedte a lakást és leült tévézni, vagy keresztrejtvényt fejteni. Ebédre rendszerint tejes puliszkát evett. Egyebet csak akkor főzött, ha meglátogattuk. Én általában délután jártam dolgozni, előtte néha beugrottam hozzá ebédre. Terített asztal várt és huncut mosoly, ami mögött megint valami új ételkreáció lapult. Én szeretem az egyszerű ételeket, anya viszont állandóan újított. Amikor szóvá tettem, minek cifrázza a paprikás krumplit, amikor az úgy jó, ahogy van, anya azzal mentegetőzött, hogy csak jót akart. Anya, ne akarjál jót, telefonáltam rá néha ebéd előtt. Mindig jobban akartam tudni, mi jó neki, mint ő maga. Anya, minek mosol itthon, miért nem viszed a Patyolatba, legalább az ágyneműt? Hogyisne, hogy elszaggassák, megszürkítsék! Ne törődj te ezzel, nekem nagyon jó kis technikám van, nem megerőltető se a mosás, se a kicsavarás. Anya nem használt mosógépet. Amikor elköltöztünk, otthagytuk nála a mosógépet, de ő csak arra használta, hogy rátegye a lavórt. Kézzel mosott. Meg kell hagyni, sokkal fehérebbek voltak a fehérneműi, mint az enyémek, amiket becsaptam a gépbe vegyesen, ahogy puffant. Anya imádott mosni. A pofácskája is olyan lett öregségére, mint egy kis mosómedvéé. Falun nőtt fel, a vízért a kútra kellett járni, folyó meleg vízzel leginkább már csak Pesten találkozott. Akkor aztán nem győzött pancsikolni. Azt sem értettem, miért mászkál le-föl a harmadikról, befizetnénk helyette a csekket, be is vásárolnánk, esetleg megrendelhetné a hazaszállítást. Ő azzal érvelt, hogy ez neki feladat, tevékenység és ne akarjam korlátozni. Különben is látni akarja, mit vesz, néha ott jutnak eszébe a dolgok a boltban, amikor meglátja őket. A konyhaablakból rálátni az iskolára, ahol most Idősek Klubja működik. Folyton kapacitáltam anyát, menjen le néha, legyen társaságban, vegyen részt az általam érdekesebbnél érdekesebbnek ítélt programokon. Dehogy megyek én csupa vénasszony, vénember közé, csattant föl anya, semmi szükségem rájuk! Engem boldoggá tesz, ha kinézek az ablakon és látom, milyen szépen megfesti az eget a naplemente. Ezt az egyet én is irigyeltem tőle. Ahol mi lakunk, nem látni a naplementét. Én pedig rabja vagyok a Napnak. Dédelgetett és soha meg nem valósult álmom, hogy elindulok, folyton a nappal szembe és ha beesteledik, bezörgetek az első házba szállást kérni. Lehet, hogy a XIX. században ez még működött volna, Petőfi korában, de manapság ez már csak illúzió. Anya imádott ábrándozni, mi lenne, ha nyernénk a lottón, mit vennénk a pénzen, hová utaznánk. Ehhez képest sose játszott és az ország határán túl is csak párszor járt. Egyszer együtt utaztunk Olaszországba. Én egy versenyen vettem részt és magammal vittem anyát. Az úton végig frászolt, mi lesz, ha lekéssük a vonatot, mi lesz, ha nem kapunk szállást, mi lesz, ha nem találunk oda? Egész életében emlegette ezt az utat és sóvárgott, hogy bárcsak még egyszer elmennénk oda együtt.
Féltem visszamenni abba a lakásba.

 

A teljes szöveg a Palócföld 2018/1-es számában olvasható.

FRIDECZKY KATALIN (1950, Budapest) író, zongoraművész. Négy önálló kötete jelent meg, a legutóbbi: Fehér árnyék (Irodalmi Jelen Könyvek, 2016). Írásai rendszeresen jelennek meg folyóiratokban. Tagja a Szépírók Társaságának.

Reklámok