20180309_094808

Mintha mosolyogna

– Mamának –

Mélyen aludni a nehéz falusi paplan alatt, sokkal mélyebben, mint a modern, vékony városi takaró alatt. Többet és szebbet álmodni. A lassabb átmenetre figyelni, ahogy álomból az ébrenlétbe vált át az alvó, mint traktor a falusi műútról a zsíros, ködös földekre a falu határában. Hogy a nagyinál ez, álomból ébrenlétbe mennyivel másabb, lassabb, puhább. Hunyorogva kidugni, aztán visszadugni a fejet a kövér dunna alá, bele az éjjel összesűrűsödött fülledt testmelegbe. Kilenc évesnek lenni. Azt gondolni, hogy a vastag dunyha egy barátságos kövér állat, ami megbízható, hűséges, megvéd minden félőstől. Távol tartja az éjfélkor támadó kétméteres robotmedvéket, amiknek pirosan világító gépszemük van. A barátra gondolni, aki mesélt erről.

Nagymama benyit a szobába, a szelíden nyikorgó üveges szobaajtó lassan tárul fel, nagymama szuszog az igyekezettől, hogy nehogy felébresszen. Nem okozni csalódást, úgy tenni, mintha aludnék, alvósan venni a levegőt is. Hallani, ahogy a szoba közepéig halad, lelassul, majd megáll a cipőkopogás az öreg padlón, felém fordul a nagymama csendje. Tudni, hogy ilyenkor engem néz és mosolyog. Aztán tovább indul. Nézni a dunyha melegéből, ahogy a régi tükrös fésülködőasztalhoz megy, amin családi fotók és vallásos kegytárgyak vannak aprólékos igényességgel elrendezve. Szűz Mária szobor mellett, anyáék, tesó, csupa ismerős műtermi fotóarc. Valamit matat az egyik fiókban, majd kimegy. Hallgatni, hogy kifelé már sietősebben kopognak a nagymamacipők. Ahogy néhány másodpercre kitárja az ajtót, érezni a konyhából beáramló friss kakaó és a pirítós illatát. A konyhaszekrény tetejére tett rádióban híreket mondanak. A sparheltre gondolni, ahogy a forró felületen barnára sül a vastagra szelt falusi kenyér. Szelíd tűzropogás a nehéz vastestből. Az asztalra készített fokhagymagerezdekre és a kacsazsírra gondolni. Hallgatni a nagymama hangját, ahogy mondja, hogy ébresztő, mindjárt kész a reggeli. A sótartó puha koppanása az asztal viaszkos vászonján. Felhajtani a nehéz dunyhát, beengedni alá a szoba hűvösét, a pirítós enyhe, fátyolos füstjét, egyáltalán nem zavaró. Beengedni a kakaó szelíd illatát és a rádiós híreket.

Odakintről, az utcáról a kora tavaszi, erőtlen galambhuhogást. Az alvástól kipirultan hallgatni a szemközti közért előtt beszélgető falubeli férfiakat, akik szinte mindig munkásruhában vannak. Nem érteni, miről beszélnek, csak monoton mormogást hallani. A gázpalackos kézikocsi aljának koppanása a betonjárdán mutatja, hogy komoly témára kanyarodott a diskurzus. Ahogy a vaskos szőrös kéz leengedi a kiskocsi alját ütközésig az évtizedek alatt morzsalékossá fagyott betonra. Elképzelni az ormótlan férfikezet, ahogy markolássza a kopott műanyagfogantyút, az öt centis bordázott slagdarabot. A macska lopódzását figyelni, ahogy besurran a résre hagyott ajtón. Ahogy felugrik az ablakba és a még üres gólyafészken csiripelő verebeket figyeli megigézve. A közért melletti kocsma ajtaja sokszor és hangosan csapódik, ahogy a reggeli munkásruhás férfiak beugranak egy reggeli fröccsre, szinte érezni a savanyú bor és az olcsó arcszeszek émelyítő szagát.

A bolt előtt autó lassít, majd teljesen megáll, harmincéves diszkósláger szól az utastérben. A közeli templomban harangoznak a reggeli misére, a vastag kendős nénikre gondolni, akik mélyeket köszönnek nagymamának a boltban, amikor együtt megyünk át. A bolt kávéillatára, ami megragadt az épületben, pedig már régóta nem lehet kávét darálni az üzletben. Nem érteni, hogy az idős asszonyok, miért paskolgatják tenyérrel a fejem búbját köszönés közben, miért járnak naponta kétszer templomba. A templom régi faszobraira gondolni, a szépen formázott arcokra. A rádióban hamarabb jelzik a reggeli órát, mint a templomban. Vagy csak nehezebben szivárog keresztül a harangszó a ház előtti autóból szóló régi diszkózenén.

Ásítozni, nehezen venni rá magam a kikelésre. Egy öreg férfi sokáig próbálkozik a motorja berúgásával, hetedszerre sikerül, hosszan húzza a gázt, zeng az utca. Miután elhalkul a távolodó motoros hangja, még sokáig ugatnak a kutyák.

Kikelni az ágyból, felülni, nyújtózkodni, kócosan ásítani. Köldököt vizsgálni, mutatóujjal piszkálni, hogy milyen alakú. A magas ágyon ücsörögve emlékezni arra, hogy nemrég a tesóval teherautó-sofőröset játszottunk az ágyban, mert akkora méretű, tömegű és magasságú a nagymama ágya, mint egy régi orosz ZIL, ami a téesznek is volt. Zilest játszani a nagy falusi ágyban, fonott szakajtó a kormány, hörögve zúgni, nagyokat sziszegni minden sebességváltáskor. Ahogy az igazi ZIL is. Hangosan mondani az utcaneveket, hogy épp hol tart a teherautó. Templomkert, szisz-szisz, Diófa utca, kisbolt, szisz-szisz. Elmosolyodni ezen. Kiugrani az ágyból. A fésülködőasztalhoz menni. Nézni a tükörben a kilencéves pizsamást. A tükör üveglapja megvetemedett a sok-sok évtized alatt, amióta a szobát mutatja. Arra gondolni, hogy talán az a rengeteg emlék az időben, az a milliónyi történés, aminek a súlya alatt csíkokban meggörbült a tükör kapja. A kilencéves már kilenc éve kuncog azon, ahogy a tükörben eltorzul a feje. Óriásira nő a homlok, majd kis mozdulat és már az orr az, ami hatalmas, majd az áll. Fel-le. Kuncogás. Aztán lejjebb is, a mellkas, kidomborul a szív tájéka, arra gondolni, amit a boltos néni mondott mamának: nagy szíve van ennek a gyereknek. Felvenni a székre kikészített ruhákat. Öltözés közben a tükör elé kitett családi fotókat és vallási tárgyakat nézni. Saját kisgyerekkori kepén és nagymama fiatalkori fotóján pár percig elidőzni. Felnézni, észrevenni a tükörben, hogy nagymama konyharuhába törli kezét, miközben az ajtó üvegén a szobába néz. Mosolyog. Az ajtó felett fából faragott Jézus-arc van a fehérre festett ajtótokra erősítve. A tükörben sokkal nagyobbnak látni, mint amekkora valójában. Mintha mosolyogna.

 

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

 

 

Reklámok