Madaras Márton

Tetteink hagyatéka

  – Nem, nem, nem!… Ez nem lehet igaz! – gondolta Mihály. – Ha már az ökreim is odalesznek, tényleg nehéz telünk lesz.
A távolban varjak károgása hallatszott, hónapok óta jártak rá a termésre, nagyon
megnehezítették szegény Mihály gazda életét.
– Mi a baj Mihály? – rohant a drága öreg Józsi bácsi át a szomszédházból a nagy kiabálásra.
– Jaj, kedves szomszéd, nézd meg, mi történt, már megint azok az átkozott mócok lesznek! – Mihályt sötét harag fogta el, ahogy a hegyi emberekre gondolt, újra kezdtek felgyülemleni benne az emlékek.
– Nézd meg jobban, barátom, csikasz okozta annak a szegény ökörnek a halálát! – amint közelebbről is megvizsgálta Mihály a jószágon keletkezett sebeket, be kellett látnia, hogy tényleg a nádi farkas lesz a bűnös.
Kezdett kicsit felmelegedni az idő. Mióta elkezdődtek a bajok, mindig korán kelt fel és járt körbe a birtokon Mihály. Egyre kilátástalanabb lett a helyzet, és mindenről a saját szemével kellett meggyőződnie. Ezen a kora őszi reggelen is azzal állított be hozzá a cselédlegény, hogy az egyik idős ökör vérbe fagyva fekszik a deres szénán.
Mihály elköszönt az öreg barátjától és elindult ellenőrizni, hogy hogyan halad a betakarítás, még sok dolga volt a mai napon.
   – Jaj Miklós, ha itt lennél… De te is mindig a szívedre hallgattál az eszed helyett!
   A diófa lehullott levelei ropogtak a talpa alatt, ahogy a gondolataiba mélyedve haladt a bérmunkások felé. Mögötte a félig felkelt nap aranyba öntötte a dombokat, előtte a betakarítókon túl látszott a birtok egyik határát jelző láp, amit már hetek óta piszkosfehér köd lepett el.
Az új intéző, János egy részeges ember volt, Mihály már többször megfenyegette, hogy ajtót mutat neki, ha még egyszer borvirágos képpel látja meg munka közben.
   – Jaj Miklós, ha te itt lennél…
 Sokszor előfordult, hogy a mócok leszivárogtak a hegyekből és megdézsmáltál a gyümölcsöst. Egy évvel ezelőtt ezt megelégelte Miklós, az intéző és többedmagával elkísérte az almaszedőket, hogy elkergessék a románok, ha netalántán újra kedvet kapnának egy kis ingyen eledelhez. Miklós még a bokatörése előtt katonáskodott is, ezért akarta saját kezébe venni az ügyet, bár a katonai múltja óta rég őszbe borult a feje és a szeme se volt már a régi. Mikor leviharzott a hegyekből olyan 30-40 bocskoros, a munkások és az őrök nagy része elmenekült, de Miklós és két bátor legény ottmarad megvédeni Mihály gazda vagyonát. A mócok nem számítottak ellenállásra, így egy kicsit megszeppentek, de végül is másnap reggel mind a három bátor védőt az almafára fellógatva találták a munkások. Mikor Mihály gazda értesült a hírről, éktelen haragra gerjedt, és ötven általa válogatott emberrel felvonult a hegyekbe. A szolgák két napig nem látták őket, már rémhírek kezdtek el terjengeni, vörös fényeket láttak a hegyek ormai közül kiszűrődni, azt hitték, lidércek szállják meg a völgyet. Végül harmadnapra üveges tekintettel, kormosan és piszkosan megjöttek mind, egy se hiányzott az önbíráskodók közül, de senki egy szót se beszélt arról, amit tettek vagy láttak.
Ahogy Mihály a dolgos emberek közé lépett és végignézett a terményen, a látvány mély barázdákat szántott a homlokára és verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a tarkóján.
– Idén félig se telik meg a magtár… Le kell majd vágnunk a jószágok egy részét. Isten elpártolt tőlem… Egy éve rossz a termés, az állatok is hullanak.
   Mintha egy fehér árnyat látott volna elsuhanni a szeme sarkából.
   – … az nem lehet… hetek óta nem láttam, már az álmaim is nyugodtak!
   Mihály arcán megült az irdatlan rettegés, az arca kezdett elszürkülni. Ez nem kerülte el a munkások figyelmét se, akik között már hónapok óta terjengett a pletyka, hogy biza Mihály uruk kezdi elveszíteni az eszét. Nem egyszer volt rá példa, hogy sikoltozást hallottak a szobájából az éjszaka közepén és olyan halálra vált arccal lépett ki az ajtón, mint aki kísértetet látott.
Mihály észreveszi, hogy őt nézik, ezért egyszer csak megszólal:
– Ma este toportyánra vadászunk! – mondta, és érezte, hogy a hangja megremeg, amitől elöntötte a harag. – Aki leöli nekem a csikaszt, amely megölte tegnap este az egyik ökrömet, az hatalmas jutalomban részesül!
Ez már tetszett a jó munkás embereknek, mindenki készült az estére. Mihály is felvette a régi vadászruháját, de minden mozdulatában benne volt a félelem. Kora este volt, kuvik szólt az ablak alatt.
– Telihold lesz – gondolta Mihály.
   – Csak ma este ne lássam… Csak most ne lássam azt a fiút!
   Érezte, hogy kezdenek feltörni a sötét elnyomott emlékek.
– Istentelen kutya mócok! Ezt érdemelték!
 Ahogy elindultak vagy negyvenen a hajtóvadászatra a láp felől, hallották, ahogy felvonyít a farkas. Mindenki meg is indult a jutalom reményében, mindannyian elsőként akartak végezni a toportyánféreggel. Mihály nem hallotta a csikasz vonyítását, ő nem látott és hallott semmit. Csak egy dolog volt a szemei előtt, egy közel tízéves fiúcska, fehér ruhácskában, göndör dús barna hajjal, hatalmas rémült barna szemekkel. Nem is különbözött volna a legtöbb román fiútól, de nagyon csúnyán össze volt égve. Mihályon ismét kezdett eluralkodni a pánik, már senki se volt körülötte, mind a lápi rémet üldözték, de ezt ő úgyse érzékelte. Egy gondolat kavargott a fejében.
 – Kutyák… Átkozottak… Megérdemelték! Megérdemelték! Megérdemelték!… Megérdemelték?
   Az arca olyan ezüstösen csillogott a verejték miatt, ami már szinte nem is gyöngyözött, hanem kisebb patakokban folyt róla, mint a mostanra teljes egészében feljövő hold. Telihold volt, jól sejtette Mihály gazda. Ismét megszólalt a kuvik.
A fiú eltűnt a nádban, a lápot belepő köd halványan zöldes fényben tündökölt.
Egy csobbanás hallatszott…
Senki se figyelt föl rá, mivel az elfojtott vonyítás és a diadalittas üvöltés elnyomta azt a lágy hangot.

A szerző az ELTE magyar alapszakjának hallgatója. Gyöngyösön él.

A kép forrása: http://www.pixabay.com

Reklámok