szavaikep (2)

Glóriaillat

A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll a téli utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Lassan, ólmos nyikorgással tárul fel a bejárati ajtó, amikor érkezik vagy távozik valaki az épületből.

Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy minden táskát, szatyrot megvizsgál egy szállítószalagos berendezés, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek.

A kövérkés biztonsági őr hátra tett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a beléptető kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus.

Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendárium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig megemlíti, erre tereli a beszélgetést.

Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi.

Nem foglalkozik az ilyen véleményekkel. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre.

Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rosszul felvitt ajakrúzs-ívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szobakonyhás kisházban).  Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak.

Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok.

A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs.

Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor.

Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban.

Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy karácsonyi gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

Screenshot_2018-01-08-11-12-55-1.png

Reklámok