Fancsik János

Mint ha pásztortűz ég…

Gondolatforgácsok Arany Jánosra emlékezve

     Már jó néhány hónapja benne vagyunk az Arany János 200. születésnapja alkalmából meghirdetett ünnepi évben. Azóta nincs talán egyetlen nap, hogy ne találkoznánk koszorús költőnk nevével. Megemlékeznek róla a legkülönbözőbb kulturális rendezvényeken és a média is alaposan kiveszi részét a figyelem ébrentartásából. Az irodalom kedvelőit örömmel töltheti el, hogy a politikai viszálykodásokat is felülírva ilyen nagy egyetértéssel fordul a közvélemény e nemes ügy felé. Úgy látszik, Arany békés, kompromisszumkereső egyénisége még ma is tiszteletet kelt az emberekben.
Arany János verseit már kisiskolás koromban is szerettem. Egyre halványuló emlékeim között is emlékszem, hogy a csupán három elemit végzett édesanyám is velem együtt hangosan olvasta és kívülről megtanulta a Családi kör gyönyörű sorait:

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, neki megy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
——————————————

    A falusi udvar esteledő hangulatát mint gyönyörű festményt láttam magam előtt és mintha magam is ott lettem volna az éjszakai nyugovóra készülődő család körében, hallgatva a szép, szelíd szavakat, átélve a gyerekek örömét az apjuk zsebében talált kisnyúl láttán. Megrendülve hallgattam végig a béna harcfi emlékeit s én is félrebillent fejjel éltem át, hogy „…a földre hintik a zizegő szalmát…/ S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.”
Városi gyerek létemre ilyen világot képzeltem el magam körül, s talán ennek a versnek köszönhető, hogy egyszer karácsonyi ajándéknak is egy akkoriban szokásos „parasztudvart” kaptam istállóval, gémeskúttal, galambdúccal és mindenféle „aranyjánosi” háziállatokkal. Évekig rendezgettem, őrizgettem, középiskolás koromban vitte el az én Jézuskám valamelyik rokon kisgyereknek. Minden verselemzés nélkül megragadtak bennem a szállóigévé váló olyan mondatok, mint: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa”, „Jaj, valami ördög… vagy ha nem, hát… kisnyúl”, „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, / Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.” A „Családi kör” képe felnőtt koromban is gyakran megjelenik képzeletemben, olyankor pedig a valóságban is, amikor Szőnyi István vagy Farkas András képeit meglátom.
Édesanyámtól gyakran hallottam, hogy Arany János és Petőfi Sándor (s talán Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc is) „koszorús költő” lett volna. Aztán középiskolás, majd felnőtt koromban sem velük, sem más költőkkel kapcsolatban már nem hallottam ezt a jelzőt. Most, az emlékév kapcsán azonban itt-ott ismét felbukkant, s rákerestem az interneten. Kissé csalódottan olvastam, hogy ez az epiteton ornans bizonyos nemzetközi kritériumok alapján kiket illet meg. Ezek között egy magyar költő sem szerepel. A helyzet azért mégsem reménytelen, mert a régebbi magyar irodalommal foglalkozó írásokban jó néhány nagy klasszikusunkat mégis így emlegetik. A 200 éves évforduló kapcsán érdemes lenne ezt a jó szokást ismét feléleszteni. Megérdemli a koszorút az a költő, aki másfél évszázad után is ilyen osztatlan népszerűségnek örvend, akinek a versei ma is a legolvasottabbak közé tartoznak. A közelmúltban elhunyt Esterházy Péter természetesnek tartotta például hallgatósága előtt kijelenteni, hogy minden napját Arany János valamelyik versének olvasásával kezdi, Finta József építész ugyancsak azzal büszkélkedett egy rendezvényen, hogy még most is betéve el tudja mondani a Toldi első énekét.
A közelmúltban, Salgótarjánban, az Arany-évforduló keretében megtartott ünnepi beszédében Hámori József professzor még azt sem tartotta túlzó megállapításnak, hogy a magyar nyelv és Arany János azonos fogalmak! Agykutatási eredményekkel támasztotta alá, hogy Arany nyelve, a magyar, a képi jellegű, befogadó – ha úgy tetszik, beolvasztó – nyelvek közé tartozik, ezért képes évszázadok óta fennmaradni a geopolitikai változások ellenére is.  (Talán ez a magyarázata annak is, hogy a Családi kört mindmáig festményként látom magam előtt?)
Ennek az ünnepi rendezvénynek emelkedett hangvételű előadásai mellett számomra a legfelemelőbb élményét talán mégis az jelentette, hogy a kiosztott nyomtatványok alapján, a hallgatóság sorai között lévő középiskolás diákok szavaló kórusához csatlakozva mindnyájan, együtt, a termet betöltő zengéssel mondhattuk el a Szondi két apródját! Mi, itt Nógrádban, a drégelyi vár megyéjében!
Ez a közös versmondás elemi iskolás szavaló kórusunkat juttatta eszembe. Akkortájt talán nem volt olyan iskolai rendezvény, melynek programjában ne szerepelt volna legalább egy, az alkalomhoz illő vers, melyet néhány napos begyakorlás után, 30–40 tagú kórusunk a tanító úr vezényletével adott elő. Akkor volt ez, amikor az „interaktivitás” szót még nem ismertük, de mindenféle hangosító berendezés nélkül magunk énekeltük a Himnuszt és a Szózatot! Sem a közös versmondáshoz, sem a közös énekléshez nem kellett különös memorizáló készség, vagy éles hallás, szinte mindenki aktív résztvevője lehetett az ünneplésnek. Mai, elidegenedő világunkban, amikor keressük a „csapatépítés” lehetőségeit, a kóros internet függőség ellenszereit, az élményközpontú irodalomtanítás eszközeit, nem ártana ezeket, a már kipróbált, egyszerű módszereket előszedni a lomtárból.  Jó példát nyújtott ehhez a (versmondás Kodály-módszerének is nevezhető?), Fűzfa Balázs és Jordán Tamás által néhány éve életre keltett mozgalom, a Nagy Versmondás. Nem ártana az eddigi helyszíneken is periodikusan megismételni (hiszen mindig új generációk nőnek fel), és olyan új helyszíneken is megvalósítani, melyekhez az irodalom egy-egy neves személyisége, vagy története fűződik. Nálunk Drégely mellett Zách Klára okán szóba jöhetne Karancskeszi, Petőfi révén, többszörösen is Salgó. De alkalmat kínál Szabó Lőrinc gyerekkorának színhelye, Balassagyarmat is, Mikszáth és Madách emlékhelyeiről nem is beszélve. Ezeken kívül természetesen még sok település (Fülek, Losonc, Rimaszombat) alkalmas lenne arra, hogy a helyi élmények által erősítse az iskolás gyerekek (és felnőttek) kötődését mind az irodalomhoz, mind a lakóhelyükhöz.
Az utóbbi hónapokban – ugyancsak az emlékév által inspirálva – a szokottnál kissé jobban belemélyedve Arany műveinek olvasásába, némileg meglepett, hogy a magát hajdúnak tartó koszorús költőnk műveiben – a fentebb már említetteken túl is – milyen sokszor találkozhatunk Nógrád megye, illetve a Palócföld helyszíneivel, történelmi eseményeivel és személyiségeivel!
A Buda halálában részletesen szerepel a Zagyva és a Tarna összefolyásánál található térségen Attila lakhelye és sátorpalotája. Meglehet, Attila sohasem járt itt, a palócok és jászok földjén, de ne csodálkozzunk azon, hogy feltételezett táborának „verses festménye” annyira erősíti a jelenleg ott lakók lokálpatriotizmusát, hogy emlékhelyként tisztelik.

Ott, hol napkeletre kanyarul a Zagyva,
Gyűlt össze az udvar, mind kicsinye, nagyja;
Ott vala a város: Etele királyi
Lakóhelye, könnyed sátorpalotái. 

Nem szorult e város tetemes falakra,
Nagy nehéz kövekből nem volt összerakva,
Az erőnek szolgált kirepítő fészkűl,
Nem a gyávaságnak biztos menedékűl.
——————————————

Az épületek közt, valamint a méhraj,
Sürög-forog a nép, van mindenfelé zaj:
Gyermekek és vének, asszonyok, leányok,
Idegenek, húnok, szolgák és királyok.
——————————————

Ez nyergel, az lovat fog, amaz sátrát szedi,
Ezt már vasing, amazt vért, sisak, paizs fedi;
Itt még gyűl, ott menőben hullámzik egy csoport,
Vonszolva hosszú farkat, a földi lomha port.

 Duna-Tisza közé, hol a lusta Zagyva foly,
Mindenfelől az ember tolong, mint hangyaboly;
A Zagyva és a Tarna, mely együvé siet,
Alig győz már italra adni elég vizet.

 Térség van e folyók közt, a téren egy halom,
Melynél a Mátratőig nincsen magasb orom;
Attila most e halmon üté fel udvarát,
Tornyos, tetős, rovátkos palota-sátorát.

     Arany versei nem tekinthetők történelmi forrásmunkáknak, az azonban mégis figyelemre méltó (lábjegyzeteiből is kitűnik), hogy minden állításának megvan a valóságos alapja. Elmélyülten tanulmányozhatta a nemesi családok címereit és azok keletkezéstörténetét is, melyeket ma is bizonyítható alapossággal ír le. A Toldi szerelmének mindkét változatában fontos szerepe van például a mi pokoljáró, „tarvarjús” címerű Tar Lőrincünknek:

Toldi a Tar Lőrinc színeiben áll ki,
Zöld-fehér bágyadt szín, tudja ott akárki,
Címerén tarvarjút visel ősi vérte;
Sokszor lekárogták cimborái érte.
De most Toldi Miklós vette maga mellé,
S Lőrincet azóta csúfolni ki merné!…
—————————————–

Rege szállott régi, néminemű Tarról,
Ki pokolt megjárta; ének vala arról;
Neve Lőrinc szintén; most e csudát látván;
„Ez az! Ez az!”mondják: „belebújt a sátán.”
————————————————–

    Ugyancsak fontos szerepet játszik ebben az elbeszélő költeményben Nógrád megye történetének (például a reformáció elterjesztésének) egyik legmeghatározóbb családja, a „sellős” címerű Forgács család.

Összegyűlt sok régi, nagy nemzetség fia:
Csapi, Gúti, Kemény jelesebb közüle,
S két Forgács-fiú, kit Bebek Anna szüle.
Pajzsukon a tenger aranyhajú lánya,
(Nem Mária, bizony, magyarok királya!)
——————————————-

Szeme egy-két percig rajtavesz a képen,
Forgács Andor kapta, elmondom, miképen:

    S ezek után nyolc, egyenként nyolcsoros versszakban leírja, hogyan kísérte és védte hősiesen a Muhi csatavesztés után az Adriáig menekülő Béla királyt Forgács Andor, akinek aztán a tengerből kiemelkedő gyönyörű hableány a kérlelt csók helyett egy sokkal értékesebb ajándékot, évszázadokig tartó nemesi család ígéretét ajándékozta, mielőtt ismét lemerült a tengerbe. A romantikus történet utolsó versszaka:

Mohón kap az ifjú a szép sellő után…
Mintha álom után…hiú szellő után…
Soká még a parton tünelődve jára,
Majd íratta képét ősei paizsára.
Örömest engedte azt hordani Béla,
Mindenütt, hol később megfordul acéla:
Hadban, öklelésen, párbajon és tornán,
Sátoron, pecséten, zászlón, sírja ormán.

     Az itáliai hadjáratra gyülekező nemesek között csak egy mondattal, de ott szerepel Berényi is, aki „fürge mókusával” jött. A karancsberényi gyerekek mellét (identitástudatát) valószínűleg ugyanúgy dagasztaná, ha az iskolában hallanának arról, hogy az ő templomuk tornyán lévő mókusos címer Arany János Toldijában is szerepel, mint ahogy az enyémet is dagasztotta, amikor pécsi medikusként felfedeztem ugyanezt az egykori pécsi püspök, Berényi Antal nagy becsben őrzött palástján.
Az egyik Forgách fiú és a Vág-menti Budetin várúr leánya, a szépséges Katalin a tragikus főhősei a Katalin című „költői beszély”-nek, és a Temesvári hősről, Losonczy Istvánról, Losonczy Anna édesapjáról is olvashatunk egy hosszabb elbeszélő költeményt. Arany hitelességi törekvésére jellemzők ebben is a következő sorok:

Megkérem a királyt, felséges uramat,
Ossza fel közöttünk minden birtokomat,
Úgysincsen fiam, csak öt kis lánycselédem:
Fiúsítsa őket ország törvényében.
—————————————
Téged pedig, Annám, az árvák s özvegyek
Istene tartson meg, ha majd én elmegyek:

    A mi vidékünkhöz több szállal is kötődik a Murány ostroma című elbeszélő költemény. Wesselényi Ferenc egy ideig Fülek várának volt a kapitánya, a meghódított murányi vár úrnője pedig itt, a közelben, Rimaszécsen született. Emlékét napjainkban a Fülek és Murány között kialakított, jelzett turistaút is őrzi. Arany verseinek lokálpatriotizmust erősítő hatását magam e példán is tanúsíthatom: a vers inspirált arra, hogy életemben legalább egyszer felkapaszkodjak a gyönyörű fekvésű várhegyre, és ott vissza tudjak révedni az évszázadokkal korábbi múltba. A zordon Murányi-fennsík homlokán emelkedő Ciganka csúcsán ülő romok között szerzett élmény hatására pedig azóta is többször beleolvasok a költemény egy-egy részletébe.

Murányalja megett, délszaki oldalon,
Tiszolc felé menve domborul egy halom,
E halom lejtőjén feküvék a tábor,
Tetején piroslott a vezéri sátor.
Megszállotta immár a völgyet az este,
Szürke félhomálya áradozni kezde,
Lassan elborítá a tábort, a halmot,
A sátort s vezért, ki a tetőn andalgott. 

Szemeit függeszti magas Murányvárra,
Melyen ég a napnak visszavert sugára;
———————————————-
Szép hölgye a várnak tünődik magában,
Nyugtalanul viraszt éji szobájában,
S mintha tán szerelem ellen védné magát,
Harcias páncélban tölti az éjszakát.

    A Szondi két apródjából is illenék néhány szép sort kiragadnom a Nógrádhoz (is) kötődő, szíveinket az átlagosnál jobban megdobogtató versrészletek közé, de akkor az egész verset kellene idéznem. Életem egyik legszebb irodalmi élménye volt, amikor a kilencvenes évek elején, a sokévi hallgatás után megrendezett emlékünnepélyen Sinkovits Imre ott fent, Drégely romjain állva szavalta el a sokaság előtt. Akkor határoztam el, hogy én is megtanulom, hogy néha legalább magamban, magamnak fel tudjam idézni.
Arany költészetének egyik legfőbb törekvése a hazafiság erősítése volt, büszkén emlegethető történelmi múltunk részleteinek felidézésével. Meggyőződését mai tapasztalataink is igazolják: mi is szeretünk büszkélkedni elődeinkkel. S ennek érdekében néha igyekszünk a múltat is megszépíteni. A Toldi hatalmas sikere óta a nógrádi emberek között mindig akadtak, és ma is vannak, akik Alsó- és Felsőtoldot szeretnék Arany János költeményének helyszíneivé alakítani. Ez az igyekezetünk azonban nem vezethet eredményre, hiszen Arany, Nagyfalut értelmező lábjegyzetében egyértelműen leírja: „Ilosvai nyomán biharmegyei, ma már nem létező helységet értek alatta, melyhez közel Told puszta ma is viseli nevét. (Lásd Miskolczy Károly akadémiai értekezését: kivonatosan Budapesti szemle 1870. évi X.k.) A nógrádiak Toldija más lehet, az Mátyás korában élt. A.J.”
    Mi inkább örüljünk, és teremtsük meg kultuszát annak, hogy itt járt és itt jártáról versben és prózában is bőségesen megemlékezett másik koszorús költőnk, Petőfi Sándor.
Arany Jánosnak Petőfi mellett talán másik legbensőségesebb barátja Tompa Mihály volt. Az ő sírkövére írott verséből idézett részlet is közelről érint bennünket, hiszen itt, Medvesalja határán, a hanvai református templomkertben van eltemetve. Furcsa véletlen, hogy éppen e sorok írása közben találkoztam egy rendezvényen, itt Salgótarjánban, a könyvtárban mindkét költőnk emlékét őrző, a hanvai síremléket gondozó szlovákiai magyar barátainkkal, akik elmeséltek egy szép történetet arról, hogyan emlékeztek néhány napja az ottani gyerekekkel Arany János és felesége egyhetes hanvai látogatásáról, melyet Tompáék gyászának enyhítése érdekében tettek kisgyermekük elhalálozásakor. Tompa síremlékén ma is e sorok olvashatók:

 „Hű fia drága porát e helyen őrzi Gömör!
Lágyan öleld tetemét Anyaföld, s ti szeretti, Virágok,
Üljetek ágya köré, mondani méla regét.”

    Sohasem volt titok, hogy Az ember tragédiája végleges szövegének kialakításában és a megjelentetés támogatásában Arany Jánosnak fontos szerepe volt. Arról viszont már kevesebbet tudunk, hogy egyik legbecsesebb irodalmi emlékünknek, Madách lúdtollal írott kéziratának megmentése Arany János lelkiismeretes, megfontolt hivatalnoki munkájának köszönhető. Gondosan becsomagolta és iratai között megőrizte annak ellenére, hogy tudomása szerint az „csak” másodpéldány volt. (Csak később derült ki, hogy ez volt az egyetlen példány!)
Arany Jánosról emlékezve szeretnék még szólni költészetének és a költészetről vallott nézeteinek mára is érvényes üzenetéről.
A versek maguk helyett beszélnek. De csak akkor, ha olvassák őket. Hogy Arany verseit ma is sokan olvassák-e, biztos adatok nincsenek, de van jó néhány jel, amiről erre lehet következtetni. Az egyik legértékelhetőbb adat maguknak a versolvasóknak az önvallomása. Még nem hallottam egyetlen esetben sem, hogy bárki ne pozitív élményként említette volna Arany verseinek olvasását. Számomra mindig nagyon rokonszenves, ha egy író-olvasó találkozón, vagy rádióban, tévében hallom, hogy egy költő nyilatkozik arról, hogy példaképe Arany János. Aztán verseinek hallatán lehangolódok a számomra teljesen élvezhetetlen, érthetetlen szövegek miatt. Így voltam ezzel a fentebb már említett Esterházy Péter esetében is. Ma is nehéz elképzelnem, hogy az ő írói felfogása mögött valahol ott lappangjon Arany szelleme. Mivel azonban azt sincs okom feltételezni, hogy Esterházy ezzel a vallomásával inkább csak dicsekedni (büszkélkedni?) szeretett volna, számomra továbbra is talány, őszintén hivatkozhat-e Aranyra, aki mindent megtesz, hogy ne hasonlítson rá?
Ez annál inkább elgondolkodtató, mert Arany János nemcsak jó példával akart elől járni, hanem „példabeszéddel” is. Tucatnyi versében fejtette ki ars poétikáját.  Ezek közül talán egyedül a Kozmopolita költészet is elég lenne ahhoz, hogy a mai önköldökvizsgáló, fanyalgó, érthetetlen szóömlenyeket fabrikáló mű-avantgárdok letegyék a lantot. (Pedig talán ezzel tennék a költészet népszerűsítése érdekében a legjobb szolgálatot.)

 Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom,
S hazám földén túl se jár;
——————————  

Költő az legyen, mi népe,
Mert kivágyni: kész halál.
——————————-
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?

 Légy, ha birsz, te „világköltő”
Rázd fel a rest nyugatot;
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
—————————–

    Az irodalmi közélet Arany idejében sem volt zajtalan. Ő ezekben a vitákban mindig kifejtette véleményét, s – szerencsénkre – legtöbbször versbe foglalva. Sajnálatosnak tartom, hogy a Vojtina Ars poetikája és Vojtina levelei öccséhez I-II. című hosszabb lélegzetű írásai a magyar nyelv oktatásában nem kaptak azelőtt sem, és talán most sem kapnak megfelelő hangsúlyt. Tapasztalatom szerint az átlagos versolvasók – s talán a kortárs költők egy része sem – nem is ismerik ezeket, a költők és olvasóik által egyaránt megszívlelendő verseket.

Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt,
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.
———————————–

 Van a magyarnak…úr Krisztus, mi van!?
Saját mértéke: népdalaiban,
Melyet kitáncol a parasztlegény,
És Farkas Józsi oly szépen kihúz,
De a poéta (kincsek közt szegény!)
Mértéket idegen mintára nyúz.
————————————

Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
————————————-
Hitesd el, hogy ami látszik, az való,
Akkor neved költő lesz, nem csaló!
—————————————–
Jelennek írunk…és tán a jövőnek
(legtöbbször pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát
Gyártván divathoz a vásárfiát;)

    Arany Grammatika versben című, a kelleténél talán kevesebbek által ismert versében üzent az anyanyelvért feleslegesen és látványosan aggódóknak is:

Mi a verset rontja, az a legfőbb veszély,
Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.
—————————————————–
Szóval annyi bűne, amennyi mondása
Ez a parasztbeszéd vagy isten-csapása.
———————————————-
Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész,
Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,
Az a három, négyszáz tudós képviselő,
Kik egy-egy indítványt sűrűn hoznak elő.

    Talán legalább most, a jubileumi évben, a megszokottnál jobban oda lehetne figyelni Vojtinára! Jó-e az, ha a média egyértelműen a „korszerűséget”, az „érthetetlenséget” részesíti előnyben hangoztatva, hogy „a mű maga a mérce!” Használnak-e a költészet népszerűsítésének az olyan versengő rendezvények, mint a „versmaraton”, vagy az olyan hangoskodó műsorok, mint a „vers az utcazajban”? Napilapjainkban, folyóiratainkban nem kellene-e néha-néha – legalább egy-egy jubileumi alkalomhoz kötve – megjelentetni egy Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Szabó Lőrinc, vagy Illyés Gyula, esetleg Kányádi Sándor, vagy Baranyi Ferenc, netalán Balázs János, vagy Szepesi József verset?
A koszorúzások, emlékbeszédek, tanulmányok írása helyett nem kellene inkább magukat, a verseket felidézni? Ezek legyenek számunkra a zsarátnokok, amelyek világítanak felénk, „mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon”.

                                            ——————————

     Fiatal orvos koromban egy konzíliumba vitt hozzátartozómra várakoztam a debreceni belklinika professzorának, Leövey Andrásnak a várószobájában. A rendelő ajtaján keretbe foglalva, szépen megformált betűkkel nyomtatva Arany János Vásárban című verse volt olvasható. Amíg várakoztam, a verset többször végig olvastam. Az orvosi rendelő szorongató csendjében egyre inkább megértettem, miért választotta önvallomásul a tudós professzor Aranynak ezt a versét:

Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,
Honnan cipel a sors – s e három egér?
Hoztál-e pirosló új búza-magot?
Mezők üde lelkét: friss széna-szagot?

 Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?
Rét gyapja lenyírve; foly a takarás;
Boglyák tetejéről egy-egy suta gém
Néz szét aratóknak vidám seregén?

 Rég nem látta bizony, vidámnak e nyájt,
Minden nyara – új seb – a régire fájt:
De talán most ez a nagy mezei jószág
Áldást hoz ez egyszer: szép Magyarország! 

Legyen is. Legyen is megáldva e föld
– Isten maga telke – mint rég ezelőtt,
Mikor én is „markot hajtani” kezdtem,
S nem sikerült, bárhogy s mint igyekeztem.

 Így – vézna, ügyetlen testi dologra –
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe’ szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat. 

De, hogy a mezőt, az anyatermészet
Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,
Holtig sajog itt benn, – s tüzesebben vér
Láttodra, te búzás alföldi szekér.

 Arany János, 1877. július 9.

(A kép forrása: cultura.hu)

 

Reklámok