grecso_krisztian

Jegyzetek egy nemlétező naplóból

Egy kocsmacimbora vallomásai Dukay Nagy Ádámról

 

 

Június 24.

Néhány hete hívott, fogadtunk a Két korsóban, tippmix, és elég nagyot nyertünk,

én nem is tudtam, ő meg gondolta, hogy meg sem néztem a szelvényt,

olyan nagyon boldog volt, hogy nyertünk, ez a boldogság jutott ma reggel az

eszembe, meg hogy nincs értelme kimenni a Lehelre, mert nincs ott, hát ki

meséli el még egyszer, hogyan kell tejből, vodkából és kakaóból házi Baileyst

csinálni, és ha meg ilyen csend van, akkor meg nem lehet, ugye, nem arra

gondolni, hogy mit szólna Ádám ehhez, ehhez a sok indulathoz, számonkéréshez,

hogy mi járt volna neki, meg hogy ki nem vette észre, ami csak

azért, hogy is mondjam, furcsa és idegen tőle, mert őt nem érdekelte semmilyen

szakmai hívság, ha reggel együtt kezdett „Dezsőkével” (mindig így emlegette

Tandorit), akkor szép volt a napja, akkor mosolygott a szeme, a költészet

érdekelte maga, csak az, és semmi mással nem törődött, és az a kérdés,

barátaim, akik ismertük, csodáltuk, rendre kihasználtuk a nagyszerű társaságát,

hogy mi van azzal a nagy, nehéz laptoppal, amit mindenhová magával cipelt,

a piacra is, Grinzingibe is, az újra megszeretett Két korsóba is, meg a

jegyzetekkel, hogy tudja-e valaki, hogy az a két kötetre is elég új vers és félbe,

negyedbe maradt kezdemény, hogy azzal mi van?

 

 

Július 30.

Kaiser Laci hívott, menjek le a Két korsóba, meg kell beszélni, mikor legyen

az Ádi búcsúztatója. Az itteni. A temetés szűk családi körben lesz,

úgy szeretné a család, csak a mamája, a tesója. A mi búcsúnk sem irodalmi

búcsú, de ha rendesen megszervezzük, ha szólunk, eljön a Balatonról a család,

meg mindenképpen jönni akarnak a Borsos kollégák is. Miatta lett közösség

az újlipóti szomszédok, kocsmatársak, csodálók, olvasók, csaposok,

lebzselők, írók, szerkesztők, újságírókból, miatta köszönnek egymásnak az

emberek, a miatta figyelünk egymásra emberek búcsúja, mindenkié, aki

erőt kapott tőle, aki használta az erejét, a humorát, a szemét. Különös, léha

világ ez, minden mindegy itt, és lám, miatta mégsem, ez az Ádi utolsó világa,

az utolsóvá lett terek, a „kései” haverok, milyen furcsa, az utolsó hónapokban

már ki sem mozdult innen, önként hajszolt kerületi rabság, a dagadó

bokával és azzal a hülye bottal, ami úgy öregítette, őt, a nem is olyan régen

még sportembert, aki most bicegett a Victor Hugon, mint egy hattyúdalra

készülő költő, és csak ha belenéztél a szemébe, akkor láttad, hogy ő az, a

fiatalember, az ifjú költő, aki nem öregszik, és nem öregedhet, mert nem

engedi meg a létnek, hogy bosszút álljon rajta, és a szegénységnek, hogy

bár, ennyire közelít, eljöjjön hozzá, sem a megalázottságnak, hogy visszajöjjön,

az utolsó este még bement a Két korsó irodájába, segített Ági néninek

megírni egy levelet, nem sokkal később sárga volt a szeme, nem sokkal

később meg elkerült mindent, ami méltatlan lett volna hozzá, és csak lézengünk

nélküle, amikor megtudtam, kimentem a piacra, az emeleten sírtak az

emberek, ott általában nem köszönnek egymásnak azok sem, akik már utálatig

sokat ülnek egymás mellett, Hilda, a csaposlány tőle tanult magyarul,

tőle hallotta először azt a szót, hogy pikírt, én pikírt vagyok, kérdezi Hilda,

és sír, most nem, felelem, de máskor igen, és tudod már, mit jelent, kérdezem,

utána néztem, mondja, amikor meghalt az Ádi, addig nem, kérdezem,

addig nem, mondja, de hát ezért vagyok pikírt. Lemegyek a Két korsóba,

hosszan telefonálgatunk, mindenki nyaral, egyik időpont sem jó, már egészen

kínos, de nem adjuk fel, Henriknek remeg a keze az idegességtől, ő

törte rá Ádira az ajtót, ő hívott mentőt, és most csak bólogat, ki gondolta,

hogy ekkora a baj, öt percenként kimegy, hogy megnézze, nem húzta-e fel

valaki a redőnyt, hátha felszalad a lakásba valaki a családból, de nem mozdul

a redőny, az anyukájánál van a laptop, biztos helyen, abban vannak az

utolsó versek, muszáj, hogy legyen még egy kötetre való.

 

 

Augusztus 3.

Mennyi szeretet, tisztelet, csak ilyen lehetett Dukay Nagy Ádám búcsúztatója

tegnap, a családdal, sok baráttal, újságíró és író kollégával (köszi, Kaiser

Laci, a szervezést!), rengeteg adoma az öccsétől, vers, levelek, Ádámos

borítékcímzések megidézésre az imádott édesanyjától, és persze a termékeny

szándék, hogy aki szerette őt, velünk tart.

És ezen túl minden évben, Ádi születésnapjához (október 22.) legközelebb,

a Tar-túra mintájára, a hét végén vagy a vége felé Dukay Nagy Ádám

barátságtúrát tartunk.

A Lehel piacon kezdünk, Zolikánál, emelet, utána Két korsó (lásd az elődöt

a képen), Ági néninél és Henriknél, és ahol Egressy Zolival ültek mindig,

a Grinzingiben zárlat.

A Dukay Nagy Ádám barátságtúra első tervezett alkalma: 2017. október

28. 10 óra, Lehel piac, emelet, barátaim, gyertek el, kik ezt olvassátok.

 

 

Augusztus 23.

A piacon mutatja Zolika, hogy szeptember 18-ra, a Gödörbe megszervezték

az irodalmi búcsút is a régi barátok, nagyon jó, mennyire hiányzott, nem lehetett

volna enélkül, de Gyukics megcsinálta, a legközelebbi barát, akit úgy

féltett, akinek a betegségéről minden alkalommal sokáig beszélt, de ott

vannak a többiek is, Kabai, Egressy, Nyilas Attila, a csöndes társ, a nagy

barát,aki évekig tartotta benne a lelket, és persze a rajongott Györe Balázs,

minden fülszövegének írója.

 

 

Augusztus 29.

Azt veszem észre, hogy figyelem. Meg akarom ismerni, pontosabban fel,

minden szakállas, fekete inges, mellényes férfiban, mert nem jó itt nélküle,

nem tudom annyira szeretni a saját világom, mint eddig, és hogy elfelejtem,

hogy nincs, ott van a telefonban, és ahogy megyek a leveses előtt, már várom,

hogy ott üljön délcegen, és mondja különös szavait, kérjen egy deci

szikvizet, ledobjam az ÉS-t, megnézze, benne van-e, hátha benne van, és

hátha ott van, de nem lesz benne, és nem lesz ott, és csak hazafelé, a házak

között tudok arra gondolni, hogy tudta, ha nem is akarta, de tudta, mit miért

csinál, volt ebben a kitartó utolsó egy évben valami gyönyörű kanossza, egy

végtelen búcsú, ahogy az érte aggódókat, a magamfajta kocsmacimborákat

csitította, abból tudom, abból a kegyes nyugalomból, hogy figyel, és remélem,

most már ha kedve van, túl lebeg a Váci úton.

 

GRECSÓ KRISZTIÁN (1976, Szegvár) József Attila- és Aegon Művészeti Díjas író, Újlipótvárosban él. Legutóbbi kötete: Harmincév napsütés (2017, Magvető).

 

Reklámok