szavaikep (2)

A kanapé

 

Egy héten át, minden este kutattak az interneten, mire rátaláltak. Az építész már hajnalban felébredt. Egészen pontosan négy óra negyvenkor: a helyi járat akkor húz el a nyitott erkélyajtó alatt, a buszkerekek nagyot döndülnek a megsüllyedt csatornafedeleken.

Pontosan egy másodperc telik el a két puffanás között, ahogy az első és a hátsó kerekek áthaladnak a három centis szintkülönbségen, felverve álmából az út menti panellakások lakóinak egy jelentős részét. Akik éppen álmodtak, azok álmaiban a két dörrenés egészen rejtélyes módon épül be, a szomszéd vadász álmában épp szalonkavadászaton van, két puskadörrenésként jelenik meg a hajnali zaj. A villanyszerelő felesége éppen ott tart álmában, hogy két hatalmas pofont kap férjétől, amiért véletlenül kidobta a szemétbe a fázisceruzát.

Az építész nem sokkal öt után már a bekapcsolt monitor előtt ül, a monitor kékesen villog a szemüvegén, legújabb munkáján, egy kétszintes családi ház tervein dolgozik. A költözés miatt kissé megcsúszott az aktuális megbízással, feltorlódtak a tennivalók. Sűrű, langyos kávéillat lengi be a lakást, kitölt minden légteret, így azt a két négyzetmétert is a nappali fala tövében, ami a leendő kanapé helyét jelöli meg a nappali hosszabb fala előtt. Napközben, bármikor érkezhettek a kertésznadrágos bútorszállítók, hogy pozdorjaszagú szuszogások közt felcipeljék a bútort a második emeletre.

Az öblös, puha, széles karfás, alacsony háttámlás bőrkanapéra sokáig vadásztak. Hirdetéseket, lakberendezési áruházak katalógusait böngészték hónapok óta, hogy a megfelelő darabot választhassák ki. Végül egy használt darab mellett döntöttek. Egy sötétbarna marhabőr borítású kanapét szemeltek ki. A mérnök szerette az antik bútorokat, sokkal megbízhatóbbnak vélte az évtizedekkel korábban készült használati tárgyakat. Ahogy többször megfogalmazta: hatvan éve még az ember szolgálatára készítettek bútorokat, nem a profit szolgálatára. Amikor először meglátta a bőrkanapét, elöntötték az emlékek. A nagyszülői házban voltak hasonló bútorok, az épület falai közt a finom bőrillat évtizedekig érződött. Nagyszülei, akik szintén mérnökök voltak, fényesre koptatták az ülőfelületeket. Haláluk után nem volt hová tenni a ház berendezését, így azokat odaajándékozták egy szegényeket segítő egyházi szervezetnek.

A lépcsőház megtelt zajokkal, ahogy a bútorszállítók a kanapé felcipelésével bajlódtak. Elfojtott krákogások, tompa csoszogások, a lépcsőfordulókban kimondott rövid vezényszavak töltötték meg a légteret, emeld, várj, jöhetsz, most fordulj, vigyázz a virágra, kezicsókolom. Javarészt idős emberek lakják a lépcsőház lakásait, az utóbbi években költözött be néhány harmincas pár, fiatal családok, ahogy az építészék is.

A neszezésre ajtók nyílnak, nyugdíjas lakások, nyugdíjas életek nyílnak meg, hogy felhúzott szemöldökkel (megemelkedett, szinte viszkető kíváncsisággal) kikukkantsanak a bentlakók: szelíd erdei lények, akik eseményt, esetleg veszélyt szimatolnak.  Otthonkák feszülnek meg, kontyokat simítanak régi mozdulatokkal, teli tenyérrel megtapogatva, csinosra nyomkodva-emelgetve azokat. Mamuszok szőnyegszagú mélyében markolásszák a lábujjak a frottír puha anyagot: kollektív izgalom járja át a lépcsőház korosabb, érdeklődőbb társadalmát. Akik persze azonnal meg is beszélik a látottakat, nem pletykásak ők, csak közlékeny természetűek.

A lakás bejárati ajtaja előtti lépcsőfordulóban a kukucskáló idősebb szomszédok nagy örömére váratlan esemény történik: az elöl lépkedő melós kezéből kicsúszik a kanapé, ráesik a nagylábujjára, az áldozat felordít, könyökkel leveri az egyik muskátlis műanyagládát, a lépcsőre csapódó virágtartó edény széttörik, a fekete föld vastagon szétömlik a fordulóban. Az addig arasznyira nyílt ajtórésekben sötétebb tónusra váltanak a szembogarak, miközben néhány lépcsőházi kukkoló halkan felszisszen, vagy felnyög a zajra, ki-ki hajlamának, vérmérsékletének, társadalmi rangjának megfelelően.

A kanapé néhány perc múlva a helyére kerül. A modern környezetben úgy fest a régimódi kopott bőrkanapé, mint egy divatüzletben ücsörgő idős nő, akit otthagytak az eladótér szélén, amíg a fiatal rokonok vásárolnak, cikáznak a sorok között; kopottas, avítt bőréről lassabban, szomorúbban, fáradtabban verődik vissza a fény, mint a környezetében feszülő büszke, harsány bútorokról, berendezési tárgyakról. A mérnök eleinte sokáig nézi a lakás új tagját. Mikor először beleül, meglepődik, hogy a bútor éltes kora ellenére mennyire kényelmes. Hamar megszokja, megszereti az öreg kanapét, gyakran úgy tűnik számára, mintha az ülőalkalmatosság körül lelassulna az idő, szinte a levegőnek is más nyomása van a bútor közvetlen környezetében. Ha regényt, vagy novellás kötetet olvas a kanapéba süppedve, sokkal élénkebben érzékeli a karaktereket, a cselekményt, sokkal fogékonyabb a kulcsmondatokra, finomabbak, érzékletesebbek a tájleírások. Színesebbek a leírt őszi színek, a virágos rétek illatai, a papírlapokon élesebben morajlik a tenger, hangosabban hallja egy emberi ölelés, vagy épp szeretkezés finom zörejeit.

Másnap a régiségkereskedésben, ahol átvették a bútort, a férfi megpróbált kérdezősködni a kanapé múltja felől, nem emlékszik-e valaki az eredetére, de az alkalmazottaktól nem tud meg különösebben sokat. Végül a csarnoknyi régiségkereskedés óriási ajtajában álló tulajdonost szólítja meg, a köpcös alak éppen cigarettázik. Nézze, ha minden bútor eredeti tulajdonosát nyilvántartanám a fejemben, már régen megőrültem volna, fortyog a kockásinges, pocakos ember, majd nagyot köp az ajtó melletti hamutartó irányába.

Melyik darabról van szó, hogy mondta? kérdezi aztán valamivel érdeklődőbben a régiségkereskedő, miközben a csarnok távolabbi sarkában berendezett kisméretű irodába irányítja a férfit. Arról a kétszemélyes öreg bőrkanapéról, amit tegnap hoztak ki a szállítók. Bőrkanapé, bőrkanapé, mennyibe is került? kérdezi, miután semmi más azonosítási pont nem maradt, közben magas támlájú modern irodai bőrszékében előre-hátra hintázni kezd. Miután megkapja a választ, azonnal megáll a hintázással, az asztalra könyököl, szóval maguk vették meg, szól szinte egészen vidáman, de mégis kissé titokzatosan, majd kézrázásra nyújtja otromba, szőrös kezét. Gratulálok, mondja elégedetten, nos, kivételesen emlékszem az eredeti tulajdonosára. Egy idős, özvegy nőé volt, aki azzal adta oda, hogy én egy kiválasztott vagyok a bútor sorsában, ilyesmi fura szöveg, meg, hogy minden bútor és tárgy saját életet él az emberi életekkel párhuzamosan, azokon keresztül, nem nagyon értettem ezt. Aztán mondta még, hogy a saját anyjától örökölte, aki egy cigányasszony volt valahol a borsodi faluvilágban. Ez a cigányasszony állítólag kapcsolatban állt a túlvilággal és egészen elképesztő képességek birtokában volt. Akit végül a faluhoz közeli erdőben találtak meg felakasztva. Sose derült ki, mi történt valójában, a rendőrség évtizedek után lezárta a nyomozást. Ennyit tudok, dől újra hátra a bútorkereskedő, majd fogpiszkálót vesz elő, fogait piszkálja, közben az építészt nézi.

A mérnök sokat gondol erre a beszélgetésre, amikor a kanapén ücsörög késő este, amikor már alszik a felesége és a gyerekek is. A tévé halkan duruzsol, a mérnök szemei lassan lecsukódnak, félálomba merül, a film hangjai eltompulnak, összemosódnak, majd egyetlen hang emelkedik ki ebből a masszából, lesz egyre élesebb: egy öreg cigányasszony távoli káráló éneke.

597a47897c328-chesterfield-barokk-antik-konyak-szinu-valodi-bor-kanape.jpg

Folyt. köv.

 

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).

 

Reklámok