edina

 

(Azon a napon, amelyiken valamelyik inkarnáció megjelenik, fesztivál van.)

(regényrészlet)

 

Huszonöt év telt el azóta, hogy először megláttam azt a gyönyörű nőt a kórház előtt. Őt sodorta elém a jósorsom, amiben mindig is bíztam akkoriban. Soha nem kellett még annyira, hogy valaki szeressen, mint azon a napon, amikor kiadták a papírjaimat a kórházból és azt mondták, mehetek, ahova akarok. Tizenkilenc éves voltam és nem tudtam, merre induljak el. Igen. Nem tudtam. Az volt az első gondolatom, hogy hazamegyek a falumba, de aztán eszembe jutott, hogy nincs ott már senkim, mind meghaltak, akiket szerettem, hülyeség arra a helyre azt mondani, hogy haza. Hazamenni hülyeség. Mára már megváltozott a világ, főleg én. Most már jól vagyok, nem hiányzik senki és semmi, de akkoriban még nagyon jól jött volna, hogy valaki szeressen.

És akkor megjelent ő, azzal a sok mosolygós, hosszúszoknyás lánnyal meg fiúval. Homlokuk közepét tésztaszerű izé díszítette, színes ruhákban táncoltak, énekeltek az utcán, nyakukban, karjukon rengeteg ékszer. Én ilyet azelőtt csak tévében láttam. Én is olyan szép szeretnék lenni, mint ők. Mint ez a lány, aki rám mosolygott, amikor kiléptem a kórház kapuján.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Sadhana devi dasi – válaszolt mosolyogva. Megálltunk, a többiek énekelve, tánclépésben sétáltak el mellettünk.

– Szép név! Nehéz megjegyezni. Jó hosszú, bonyolult, viszont nagyon szép. Sőt! – mondtam.

– Köszi. Nekem is tetszik.

– Mióta hívnak így? Új név? Vagy ezzel a névvel születtél? Kaptad vagy választottad?

– Mindenki ezt kérdezi – mondja és nevet. – Épp ma van egy éve, hogy az egyház tagja vagyok, azóta hívnak így.

– Gratulálok, nagyon szép név, tényleg. Szép a ruhád. Mindenkié szép. És klassz, hogy ilyen vidámak vagytok, meg énekeltek, meg ilyesmi.

Dicséretnek szántam minden szavam.

– Ünnep van. Azon a napon, amelyiken Isten valamelyik inkarnációja megjelenik, fesztivál van – mondja.

– Tényleg? De jó! Mi az az inkarnáció? – kérdezem.

– Nem tudod? – kérdezi.

– De, lehet, hogy tudom. Először mondd meg, mi az, aztán megmondom, hogy tudtam-e.

– Hát, hogy valakinek többféle alakja is van. Többféle időben, többféle minőségben is létezett, létezik.

– Ja, akkor ezt tudtam!

Megfogja a kezem. Nem ért hozzám senki már nagyon régóta. Illetve de, de arra inkább már nem is akarok gondolni, hagyjuk. Főleg a kezemet nem fogta meg senki nagyon régóta.

– Maradj velünk, ha nem sietsz – mondja.

– Nem sietek sehova. Tulajdonképpen maradhatok. Tulajdonképpen ide jöttem.

– Ide? Mármint a fesztiválra? Te is érdeklődő vagy?

– Érdekel, igen.

– Szuper! Lehet ám sátrazni is. Maradhatsz éjszakára, ez most egy nyitott fesztivál. Akár több napig is itt lehetnek az érdeklődők.

Kicsit lemaradtunk a többiektől, a beszélgetés meg ez a kézfogás lelassított minket.

– Még nem tudom, meddig maradok. Meglátom.

– Maradsz, ameddig maradhatsz – mondja. – Ma mindenképp ünnepelj velünk. Nem lehet véletlen, hogy összefutottunk.

Ezek szerint ő is hisz a sorsban! Ő is tudja, hogy nincsenek véletlenek. Tudtam, éreztem, amikor először megpillantottam, belenéztem a csodálatos kék szemébe, hogy ő meg én valahogy összetartozunk. Nagyon megörültem. Tuti, barátnők leszünk.

– Te is hiszel az időutazásban? – kérdeztem.

– Miben? Időutazásban? – felnevet. Olyan a kacagása, mint a királylányos rajzfilmekben a csengettyűk hangja. – Szerintem az időutazás hülyeség – mondja.

– Ja, persze, szerintem is az – válaszolom. Zavarban voltam, most erre mit mondjak? Jó benyomást akarok kelteni. Nem akarom, hogy ő is bolondnak nézzen. Nagyon elegem volt akkoriban már abból, hogy mindenki azt hiszi, nem vagyok normális. – Csak azért kérdeztem, mert olyan ismerősnek tűnsz, hogy azt hittem, te is hiszel abban, hogy esetleg már találkoztunk egy másik életben, másik időben. Azért hoztam fel az időutazást. De szerintem is hülyeség. Csak úgy mondtam.

– Ja, hát abban viszont hiszek! Olyan baromságokban, mint időutazás nem, de az előző életekben, abban igen!

– Ugye? – fellelkesültem, egy hullámhosszra kerültünk. – Vagy az is lehet, hogy szerelmesek voltunk egymásba! Esetleg én voltam az anyukád, apukád, férjed, öcséd, húgod vagy valami ilyesmi.

– Igen! Vagy én, neked! Vagy én voltam az úrnőd, a szolgálód, az őröd, az oltalmazód, a mosónőd vagy házvezetőnőd. Vagy te az enyém – mondja ő is nevetve. – Tök jó, hogy te is hiszel a lélekvándorlásban.

– Az igazából nincs meg nekem, hogy mi is pontosan az a lélekvándorlás – válaszolom –, de az tuti, hogy jó, hogy most itt vagyok.

– És ez még csak a kezdet! Majd meglátjuk, meddig van közös utunk. – A szívemből szólt. – Én még nem is tudom a te neved. Hogy hívnak? – kérdezi.

– Eileithüia.

– És még az enyémre mondod, hogy bonyolult? – megint csilingel a nevetése.

– Fura név, tudom. De nagyon szeretem. Azt jelenti, hogy a kisgyerekek megmentője.

– Hú, az szép jelentés! – mondja. – Nagyon szép.

– És a tiédnek mi az értelme? – kérdezem.

– A Sadhana azt jelenti, az elvégzett feladat ellenőrzése. Azért választottam ezt, mert a tökéletes felé igyekszem.

– Hogy érted azt, hogy a tökéletes felé? Képletesen, ugye?

– Mit értesz az alatt, hogy képletesen?

– Azt, hogy a tökéletes nem valahol van, hanem valamerre, ugye?

Megtorpan. Összehúzza a szemöldökét, tekintetét az ég felé szegezi. Elgondolkodik.

– Most ezt így nem tudom megmondani neked. A kettő nem ugyanaz? A valahol meg a valamerre? – elbizonytalanodik, kicsit elfárad. – Most már nagyon lemaradtunk a többiektől, igyekeznünk kéne.

A többiek két sarokkal előrébb vannak. Mindenki kitér az útjukból, megbámulják és megmosolyogják őket a járókelők. Már ezért megéri közéjük tartozni. Mosolyt csalni a rosszkedvű emberek arcára.

– Kicsit bonyolult vagy, tudod? – folytatja a lány. – Furákat kérdezel. De nem baj, nem bánom, – teszi hozzá vidáman, örül, hogy megtalálta a megoldást – mert minden kérdésre megvan a válasz: Isten tökéletes. Sok neve van, nem csak egy, és számtalan alakban jelenik meg. Ezt ünnepeljük most is. Ő mindig itt van.

– Értem. Akkor ez tök jó. Ha mindig itt van. Akkor itt tényleg minden nap fesztivál van.

– Minden nap van ok az örömre, maradjunk ennyiben. Örülj velünk, légyszi, és ne bonyolítsuk a dolgokat. – mondja. Meggyorsította a lépteit. Én is vele siettem. – Később minden kérdésedre választ kaphatsz – folytatta. – Vannak itt ilyen nyílt napjaink, meg minden. De most örüljünk, tényleg, ennyi csak. Gyere, ne maradjunk le, menjünk a többiek után. Annak van most itt az ideje, hogy táncoljunk.

Még mindig fogtuk egymás kezét. Nem húzta el, ennyi épp elég volt az örömhöz.

– Örülök nagyon! – mondom neki. Mindenképp akartam valami kedveset mondani. – Tetszik a ruhád. – Már majdnem futottunk, hogy hamarabb beérjük a többieket.

– Nálunk nagyon szép ruhákat lehet kapni. Mindjárt odaérünk, vehetsz te is. Vannak köztünk olyanok, akik saját kezűleg varrják.

– Te is varrsz? – kérdezem.

– Nem, én főzök. Imádok főzni. Majd megkóstolhatod.

– Szuper, tuti eszem belőle. – Egy pillanatig csend lett, kicsit haboztam, de aztán muszáj volt megkérdezni. – És most milyen alakban van itt?

– Ki?

– Az Isten. Rá lehet ismerni? Milyen alakban van jelen?

– Minden pillanatban és mindig más alakban.

– Akkor viszont elég nehéz észrevenni, nem?

– Ezt hogy érted? Most viccelsz velem? – elengedte a kezem. Nem kellett volna megkérdeznem, most elengedte a kezem, hogy fogom visszaszerezni?

– Én? Ja, nem, csak azt mondom, hogy olyan bonyolult az isteneket felismerni, nem?

– Egy Isten van! Ez nem bonyolult.

– Igen? – kérdeztem, de meggondoltam magam. – Igen – mondtam.

– Igen! – mondta.

– Értem! – mondtam.

– Akkor most van kedved velünk énekelni, vagy mi van? – kérdezte.

– Igen! Van! Nagyon is!

– Akkor gyere, állj be végre a sorba, egyszerű a szöveg, mondd utánam, megtanulod hamar.

– Oké, Shadana devil dasi! – mondtam kedvesen, lelkesen.

– Sadhana! És devi dasi. Nem devil.

– Ja, jó. Sadhana devi dasi, mehetünk!

– Igen, menjünk Eij… – megakadt a szava, nem tudta kimondani a nevem. Megtorpant egy pillanatra, de legalább ez elég volt arra, hogy újra megfogja a kezem. – Amúgy mielőtt ilyen fura nevet kaptál, hogy hívtak? – kérdezte.

– Annus. És Téged?

– Erzsi.

 

 

Tallér Edina (1971) író, drámaíró. Legutóbbi kötete: A negyvenkettedik széken ülő nő (2016, Kalligram Kiadó). A kötetben szereplő Egy perccel tovább című drámából készült előadás 2015-ben elnyerte az I.Vallai Péter Kortárs Előadóművészeti Fesztivál fődíját. Előkészületben: A lány a város felett munkacímű regénye.

 

Reklámok