Zoltay Lívia

Két összeillő ember…

   Ritkán látni külsőre két ennyire összeillő embert…
Egykorúnak tűntek, mindketten hatvanon felül, magasak, vékonyak, mint két idősebb modell.
A nő, nevezzük Máriának, mindig nagyon csinosan öltözött, divatos ruhákat viselt, gyakran farmert, magas sarkú cipőt, olykor bőrdzsekit. Tehette, mert jól mutatott rajta minden. Vállig érő, hullámos, vörös haja valószínűleg már festett, az arca érdekes, különleges, csak a vibráló, kék szemeiben látszott némi idegesség.
A férfi, nevezzük Árpádnak, még így, korosan is kifejezetten szép arcú, hosszúkás orra, hatalmas dióbarna szemei és a gondosan ápolt, már majdnem teljesen fehér szakálla erősen vonzotta a női tekinteteket, az enyémet is. Pedig vagy huszonöt évvel fiatalabb voltam nála.
Amikor beköszöntött a kánikula, Árpád leginkább térdig érő nadrágot és papucsot viselt, felül pedig egyszínű pólót. Az elegánsabb stílust, az öltönyt és a hosszú, fekete szövetkabátot meghagyta a hidegebb napokra. Sötét lencséjű napszemüvege miatt ilyenkor nem láthattam a szép, nagy szemeit. Dús, ősz, rövidre vágott haj keretezte a hosszúkás arcát. Ami még feltűnt rajta, azok az ezüst ékszerek, amiket viselt. Három gyűrű, kettő a jobb kezén, egy a balon, és egy skorpiót formázó nyaklánc a nyakában, ami a születési jegyére utalt.
Nem voltak házasok és nem is éltek együtt. Hetente kétszer, háromszor találkoztak a férfi lakásában, gyakran láttam őket, mert én is abban a házban lakom. Egy jobb napokat látott lakótelep egyik négyemeletes házának a második emeletén volt a rezidencia. Ez a lakás kiszolgált már egy négyfős családot. Árpád hosszú ideig élt házasságban és volt két felnőtt lánya, akik már nem laktak vele, meg egy unokája az egyikük révén. A felesége hét éve meghalt. Beteg volt. Én már nem ismertem, még látásból sem, mert amikor odaköltöztem a házba, az asszony már nem élt. Árpádot akkoriban sokszor láttam egyedül, és már akkor is megállapítottam, hogy milyen szép. Olyan volt, mint egy festmény. Egy szomorú férfit ábrázoló festmény, lefelé konyuló szájjal, a korához képest gyors, lendületes mozdulatokkal. Soha egy szót sem beszéltünk egymással, de mindig előre köszönt nekem.
Máriát úgy két éve láttam először Árpád mellett. Emlékszem, még örültem is, hogy végre talált egy hozzá illő nőt. Amikor együtt mentek valahová, Mária mindig Árpádba karolt. Olyanok voltak, mint két szép, hosszú árnyék.
– Próbálok hozzád közelebb kerülni, de te nem hagyod. Nem engedsz be a lelkedbe – mondta Mária.
– Ilyen vagyok. Tudtad már akkor, amikor elkezdtük. Mondtam neked. Nem fogok megváltozni, lassan hetven évesen.
– Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
– Igen, tudom.
– És te? Szeretsz legalább egy kicsit?
– Jaj, Cica, ne lihegj már állandóan a nyakamba. Miért koldulod így a szeretetet? Szép vagy, csinos vagy, okos is vagy. Nincs neked szükséged erre.
– Nekem rád van szükségem. Illetve lenne, ha hagynád. Annyi mindent megpróbáltam már, hogy igazán közel kerüljek hozzád. Sokáig türelmes voltam, a fájdalmad miatt. Tudom, hogy nagyon szeretted.
– Erről nem akarok beszélni.
– De muszáj! Nem húzhatsz állandóan falat közénk.
– Jól megvagyunk, nem? Mit akarsz még?
– Azt, hogy szeress. Ha nem is úgy, mint ahogy én téged, de szeress. Legalább próbáld meg! Nem bírom elviselni, hogy még mindig csak ő van a fejedben, pedig már évek óta halott.
– Mária, fejezd be! Ne rendezz jelenetet, nagyon nem szeretem. Viselkedjél már!
– Mi az, hogy viselkedjek? Úgy beszélsz velem, mintha egy ostoba, hülye gyerek lennék. Megéltem én is a magamét, tudod jól, bár igazán soha nem érdekelt, mi van, vagy mi volt velem. A fiaimat sem tudod elfogadni, pedig én a te gyerekeidet nagyon szeretem.
– Ez van. Ők nagyon nem az én világom.
– És én?
– Néha igen, néha nem.
– Mit akarsz te tőlem tulajdonképpen?
– Inkább te vagy az, aki itt akar valamit. Mindig is te akartad ezt az egészet. Mondtam neked, hogy én már nem vagyok képes igazi érzelmekre és valószínűleg nem is leszek soha.
– Miatta?
– Miatta.
– Irigylem őt, tudod?
– És mit irigyelsz tőle? A fájdalmát, a szenvedését?
– Azt, hogy ennyire szeretted.
– Nem tudok ezzel mit kezdeni…
Többször láttam Máriát kisírt szemekkel, ahogy szeli a lépcsőket, korához képest dinamikusan, aztán hallottam, ahogy teljes erőből bevágja maga mögött a kaput. Olyankor nem jött egy darabig. Volt, hogy hetekig.
Aztán idővel megjelent megint, tele csomagokkal, csinosan, frissen, szépen, mert mindig hitt abban, hogy újra tudja kezdeni. Miatta és vele. Vele és miatta.
– Nekem azért kicsivel több együttlétre lenne igényem. Hónapok óta hozzám sem nyúlsz, pedig én mindent megteszek, hogy kívánatos legyek.
– Ez van. Nem vagyok már negyven.
– Én sem. Ugyanannyi idős vagyok, mint te, úgyhogy ezzel ne próbálkozz. Nem kívánsz?
– Nem úgy, ahogy te szeretnéd.
– Miatta?
– Miatta. Ő nagyon más típusú nő volt, mint te. Külsőre is és belsőre is.
– És miért baj az, hogy én más vagyok? Nem könnyebb így?
– Még mindig ő van előttem. A hosszú, barna hajával, a kislányos arcával, az alacsony, telt alakjával. És a lelke…, nagyon mély volt, nagyon intenzív. Nem tudtam megfejteni. Soha. Csak birtokolni akartam, mindig. Ő meg hagyta. És nagyon szerette azt, ahogy én birtokoltam. Te meg én, külsőre sokkal jobban illünk egymáshoz. Vele például soha nem tudtam táncolni. Túl alacsony volt hozzám. Veled tudok. És te megértő vagy, kedves. Ő sokszor volt indulatos, hangos, szenvedélyes. Olyankor mindig szóltam neki, hogy Anyuci, zeng az egész ház…
– Hagyd már ezt az Anyucit, ettől kiráz a hideg.
– Pedig így hívtam. Harmincöt év házasság hosszú idő, mintha nem tudnád.
– Én csak húsz évig voltam házas.
– Az is elég, amint látjuk.
– Ez övön aluli volt.
– Fáraszt ez a beszélgetés, Cica.
– Ne hívj így, annyiszor kértelek már. Minden nődet így hívtad.
– Nem voltak nőim.
– Dehogynem voltak. Mindannyian tudtuk, hogy a főmérnök úr időnként, hogy úgy mondjam, csipeget. De mindegy. Hagyjuk.
– Én is azt mondom, hogy hagyjuk. És nem szeretem, ha így rám akaszkodsz. Ezt csak tőle viseltem el.
– És ő hogy viselte a nőügyeidet?
– Mondtam, hogy nem voltak nőügyeim.
– Ne mondd már, hogy nem sejtett dolgokat, ha olyan szenvedélyes volt és mély lelkű.
– Egyszer majdnem elveszítettem, de erről nem akarok beszélni.
– Megcsalt?
– Ő soha nem tett volna olyat.
– Pedig megérdemelted volna.
– Mária, most nagyon nem akarom, hogy itt legyél…
Sírás, erőteljes léptek le a lépcsőkön, egészen a kapuig, aztán a csattanás, megint. Mária, idősödő nő létére hangosan zokog. Beül az autójába és elmegy.
Aztán visszajön, újra.
– Engedj be, beszélni akarok veled.
– De én nem akarok beszélni veled.
– Miért nem?
– Mária, mi nem illünk össze.
– És ezt így mondod? Eddig miért nem mondtad?
– Mondtam, csak te nem akartad meghallani.
– Engedj be, csak még egyszer!
– Nem!
– Én ebbe belehalok.
– Majd lenyugszol és elfogadod, hogy ez így van.
– Aljas, kőszívű ember vagy. Végtelenül önző és egoista.
– Az vagyok.
Ez után a jelenet után nagyon hosszú ideig nem láttam Máriát. Árpád úgy járt-kelt a környéken, mintha ez a kapcsolat soha nem is lett volna. Talán jót is tett neki, hogy a nő, aki ennyire akarta és akit ő ennyire nem akart, eltűnt az életéből. Olyan volt, mint aki megkönnyebbült…
Emlékszem, azon a napon különösen hideg volt az évszakhoz képest és reggel óta szakadt az eső. Alig vártam, hogy hazaérjek és beálljak a forró zuhany alá. Ahogy a második emeletre értem, láttam, hogy Árpád lakásának az ajtaja tárva-nyitva. Bentről furcsa zaj szűrődött ki, valami sanzonféle szólt, talán Edith Piaf. Közelebb mentem az ajtóhoz, hogy jobban halljam. Nem Piaf volt, Mária énekelt, rekedtes hangon. Nem gondoltam, hogy tud franciául. A nyitott ajtón át beléptem az előszobába. Sehol senki. Balra fordultam, amerre a fürdőszoba és a két nagyobb szoba volt. Mária ott ült a földön, az egyik kezében egy hatalmas húsvágó késsel, a másikban egy húsklopfolóval, arccal a falnak fordulva. A ruhája véres, és még mindig énekelt. Nem vett észre.
– Mária! – szóltam halkan. – Mi történt? Hol van Árpád?
Ahogy meghallotta a férfi nevét, felém fordította a fejét és abbahagyta az éneklést. A festék elkenődött rajta, az arca, a haja ragacsos volt a vértől, és körülötte is minden csupa vér.
– Árpád? – kérdezte halkan, remegő hangon, aztán belenézett a szemembe, nagy levegőt vett és úgy mondta, tisztán és hangosan: – Feltrancsíroztam, mert szemét volt…

 

Zoltay Lívia (1974, Budapest) író. 2010-ben kezdett publikálni. Jelentős irodalmi lapokban, folyóiratokban jelentek meg írásai. Közölte már írását az Apokrif, A Vörös Postakocsi, a Helikon, a Kis Lant, a Napút, a Szabadság, az Új Nautilus, a Várad, a Palócföld, valamint az Irodalmi Jelen.  Műfaja a rövidpróza.

 

Reklámok