Kedves Olvasók!
Folytatódik Dsida Jenő munkásságának bemutatása.

Mi állhat Dsida Jenő szerény ismertségének hátterében? A területi elszigeteltség nem lehet indok, hiszen más erdélyi magyar művészek nagy népszerűségre tettek szert már saját korukban is, például Reményik Sándor vagy Tamási Áron. Bár tevékeny irodalmi életet élt, alkata, betegsége, katolikus neveltetése távol tartotta őt a tömegből kitűnő, vezéralak szerepétől. A művészetről való felfogását az 1932-ben megjelent Üzenem című prózai alkotásában foglalta össze. „Üzenem mindazoknak, akik többre tartják a hangos programot a csöndes cselekedetnél, a dühöt az áhítatnál, a gépolajat az ihletnél, a kétes hasznot a szépségnél, a plakátot az irodalomnál – üzenem mindazoknak, hogy a művészet több tiszteletet követel!”

A mai versek Dsida Jenő 1928-ban megjelent Leselkedő magány című kötetéből származnak.

Az első versben megjelennek az elmaradhatatlan biblikus motívumok, a halálfélelem. A vers hangulata sejtelmes, titokzatos, nyugodt, hiszen a költő énekelni akar, nem lázadni a sorsa ellen.

Dsida Jenő: Sötét szobor a város felett

Gyöngyházcseppekre bomlik a levegő,
részegen kacagnak az emberek.
Senki se gondol a sötét Szoborra,
álmában se látta senki még.

Napsütötte ősz; fecseg a korzó,
katonazene harsan a házak között,
cintányér csattan, pereg a dob –
Az óriás előtt senki se tiszteleg.

Szerelmes párok, gerjedt szívűek,
bizsergő ínaik unszolására
a ködfekete talpazatra kúsznak:
ott csap lihegve szájra a száj.

… De valahányszor hanyatlik a nap,
a sose sejtett, láthatatlan,
gigászi szobor hideg árnya
végigfekszik a balgák városán,

s ha fellobbantak a lámpa-lángok,
a suhogó, nagy lovas árnyék
leléptet halkan a házak közé
s minden tizedik kapura keresztet ír.

A mai második vers a kötet címadó verse. A teljes rezignáltság hangulatát az utolsó versszakban meggyújtott mécses fénye töri meg.

Dsida Jenő: Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe…
És csöndesen a küszöbre ülök.

Reklámok