Döme Barbara2

Döme Barbara

 

Az elveszett félóra
(részlet)

„Van egy szabad fél órád?
Nincs, a kis dög tegnap szó nélkül lelépett.”
(egy elfoglalt nő siralmai)

Ötödik történet
Már megint mákos tészta, dünnyögte a férfi, miközben a menzán elvette az ebédet a tálalóalakból. Utálta a mákos tésztát, gyerekkorában minden héten legalább egyszer azt ettek, mert az volt az apja kedvence. Az apját is utálta, erőszakos volt. Ivott. Ha berúgott, repült a mákos tészta a tányérral együtt. A fekete mákszemek szögekké lettek anyja koporsójában. Miután a férfi megette a menzakosztot, felvette hosszú ballonkabátját, és visszaindult az irodába. Még volt fél órája, úgy döntött, sziesztázik kicsit a parkban.
A Félóra – aki két nappal korábban megszökött gazdájától, egy munkamániás nőtől – sajtos szendvicset majszolt, amikor a férfi leült mellé a padra. Egymás felé bólintottak. Tavaszodott, de a szél még hideggel karcolta az ember bőrét. A Félóra bekapta az utolsó falat zsemlét, majd a szalvétájáról a földre szórta a morzsákat. Egy veréb került elő, szinte a semmiből. A morzsákat szedegette a földről. Komótosan csipegette egyiket a másik után, a nagyobbakkal játszadozott. A férfi sokat szórakozott gyerekkorában üveggolyókkal. A testvérével élvezettel gurították a szivárványos gömböket a konyhaasztalon, mindaddig, amíg az apja haza nem ért a kocsmából. Ilyenkor a golyók szanaszét gurulva menekültek a pofonok elől.
A Félóra, szalvétája összegyűrődött csücskéből újabb adag morzsát hintett a kis madár elé. Szerette a verebeket, egyszer eggyel összebarátkozott. Kapcsolatuk hosszú éveken át töretlen volt, még egymás nyelvét is megtanulták. A madár egy napon eltűnt. Barátja napokon keresztül várta megszokott találkahelyükön, de nem került elő. Ez a veréb most elveszett barátjára emlékeztette a félórát.
A ballonos férfi hosszasan bámulta a verebet. Azt látta, hogy a feje egyre nagyobb. A kis test mindjárt összeroskad a hatalmas súlytól, gondolta. A veréb meginogott, amikor az újabb morzsáért nyúlt. A csőre lüktetett és vörösen izzott. Ez a madár készül valalamire, gondolta a férfi és megrázkódott egy hideg fuvallattól, amely a morzsák jelentős részét felkapta és szanaszét hordta. A veréb ügyet sem vetett a történtekre. Másra koncentrált, egy kutyát nézett ki magának. Már nem csak a csőre izzott, a szeme is vörösen lángolt. Mindjárt elkapja a kutyát és megöli, gondolta a férfi.
A Félóra közben magokat vett elő a zsebéből. Mindig tele volt oda nem illő dolgokkal a zsebe. Korábban egy mosógépkapcsolót és egy nagy, lukas pöttyös labdát is találtak nála. Amikor megkérdezték tőle, ezek a dolgok mit keresnek a zsebében és egyáltalán, hogyan fértek be oda, csak annyit mondott: egy törött tengelyű Trabant is van nálam, húsz éve. A kis veréb éppen végzett a maradék zsemlemorzsák felcsipegetésével, amikor a Félóra oda nyújtotta neki a tenyerét a magokkal együtt. A kis madár meghátrált a közeledéstől. A teste olyan aprócska volt, hogy a Félóra keze péklapátnak tűnt mellette.
Ez meg mit csinál, gondolta közben a férfi. Megőrült, ez az óriásfejű jószág mindjárt leharapja az egész karját. Kiabálni akart, hogy figyelmeztesse a mellette ülőt, de csak némán tátogott. Úgy érezte magát, mint a karácsonyi ponty a fürdőkádban a végzetes fejbeverés előtt. A veréb közben rájött, a Félóra nem akarja őt bántani, közelebb ugrált hozzá. A kacska lába kicsit lassította, de így is elérte a tenyerét. Csőrével válogatni kezdte a magokat. Egy kis feketét kikapott a többi közül és lenyelte. Aztán egy újabbat vett ki.
A férfi egy darabig elhűlve bámulta, ahogyan a veréb a Félóra tenyeréből eszik, aztán felnézett az égre. Fekete lovashadsereg jött felé, vörös lándzsákat hajigáltak. Dobokat vertek a katonák, egyre közelebb kerültek hozzá. A férfi halálra rémült. Csapdába került, egyik oldalon a hatalmas veréb, a másikon a gyilkos katonák. Úgy érezte, a madár hipnotizálja őt. Ahogy bámulta, észrevette, hogy a verébnek olyan az arca, akár az apjáé. Úgy vigyorgott, mint gyermekkorában, mielőtt elővette a nadrágszíjat. A férfi hirtelen elkapta a verebet. Küzdöttek. A madár nyaka egy aprócskát reccsent. A Félóra tehetetlenül bámulta őket. Eleredt az eső.

Hatodik történet
Megivott egy üveg vodkát, elszívott egy doboz cigit és felgyújtott egy tucat utcai kukát. Végül eltemette a törött nyakú verebet egy nagy diófa tövében.
Rótta az utcákat, hajnalban egy csónakban ébredt. Hogyan került oda, ki tudja? Nem volt egyedül. Horgász ült mellette, bámulta a végtelen vizet. Napok óta semmi nem akadt a horgára. Dühös volt. Elhatározta, addig nem megy haza, amíg halat nem fog. Egész nap égetett a nap, de estére vihart jósoltak. Az úszómester a közelgő veszély miatt mindenkit kiparancsolt a tóból.
A Félóra látta, ahogy kelet felől haragossá válik az égbolt. Egyre sötétebbek lettek a felhők, mintha valaki zöldeskék selyem helyett fekete gyászfátyollal borította volna be a Balatont. A túlsó part felől vízhegycsúcsok közeledtek szabályos sorban a horgász csónakja felé. A hullámok először csak játszadoztak a hajóval, aztán a hátukra emelték és egyetlen mozdulattal felborították. A horgász jó úszó volt, de ezzel a váratlan helyzettel nem tudott megbirkózni. Teste, akár egy nehéz tárgy, úgy iparkodott lefelé a tó fenekére.
Biztosan tehettem volna valamit, hogy ezt a szerencsétlen embert megmentsem, ha nem lennék ennyire másnapos, gondolta a Félóra, miközben ült a parton és bámulta a Balatont feketére fodrozó vihart. Ő ugyanis, mivel nem ember volt, a felborult csónak alól kiszabadult és a vízen kisétált a szárazföldre. Egy későbbi kutatásban erre az esetre hivatkozva valaki azt pedzegette, a Félóra Jézus reinkarnációja lehetett. Ezt végül sosem bizonyították.
A Félóra szerette nézni, ahogy az őserő átrendezi a tájat. Látta, amint a nagy erejű szél szétroppanja a gyenge fák törzsét. Közben gondolkodott, hogyan menthetné meg a szerencsétlenül járt horgászt. Biztos volt benne, hogy a férfi megfulladt, mivel nem látta kiúszni a partra. Eszébe jutott arany hátú halbarátja, aki többször tett már neki szívességet.
Ezalatt a horgász teste megfeneklett a Balaton alján. Fejét beverte egy hatalmas kőbe. A szeme felakadt, a szája, mint egy csodálkozó gyermeké, tátva maradt. Egy halraj úszott el mellette, ügyet sem vetettek rá. Aztán az egyik, nagyobbacska, arany hátú kopoltyús kivált a többiek közül és közelebbről is szemügyre vette a horgászt. Körbeúszta, körbevette egy különös áramlattal, amely felemelte a testet és kisodorta a partra. A Félóra mosolygott, amikor észrevette a horgászt. Látta, amint az arany hátú hal mesterséges légzéssel és szívmasszázzsal élesztgette. A férfi hirtelen köhögni kezdett és köpködte a vizet. A halacska örömében tapsikolt. Emberek sereglettek köréjük, mindenki azt hajtogatta, mekkora szerencséje van a horgásznak, hogy túlélte a vihart, ráadásul még egy arany hátú halat is kifogott. A horgász ekkor vette észre a mellette tátogó kopoltyúst. Boldog volt, átfutott az agyán, ezzel már simán hazaállíthat, senki nem fogja gúnyolni. Fogta a zsákmányt, betette a szákba, hazavitte.
A Félóra másnap a híradót nézte. Vezető hírként hangzott el a horgász története, akinek őrült nagy mázlija volt, hiszen nem elég, hogy kimenekült a viharos Balatonból, de még egy különleges halat is sikerült fognia, amelyből aznap este alaposan belakmározott. Elég jó volt, de ettem már finomabbat is, holnap is kimegyek, talán nagyobb szerencsém lesz, mondta a horgász, amikor a tévések megkérdezték.

 

Döme Barbara (1973, Debrecen) író, újságíró, szerkesztő. Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Novelláit a Magyar Napló, a Hévíz, a Székelyföld, a Napút, az Irodalmi Jelen, az Ambroozia és a Képírás folyóiratokban publikálja. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. Novelláskötete 2013-ban jelent meg, A nagymama, aki elfelejtett meghalni címmel. Több riportkötet szerzője. A Magyar Újságírók Szövetségének tagja.

Reklámok