IMG_8844 másolata

Az első rész itt olvasható:

https://palocfold.wordpress.com/2017/03/24/szavai-attila-a-pinceajto-elso-reszlet/

Sanyi, hogy elterelje Gabriella figyelmét, lefelé menet mesélni kezd. Egy idegenvezető magabiztosságával és rutinjával mondja, hogy itt lent télen-nyáron fix tizenhárom fok van, a pincében még nagyapja kezdett borászatba. A környékbeli dombokon kiváló szőlőt adott a föld, a környező falvakból sokan vették, itták az öreg vörösborát, még a piacra is jutott belőle, folytatja büszkén. Értékes ember lehetett a nagyapja, szólal meg a nő, miközben hunyorogva lesi maga előtt a pince mélyébe merülő lépcsőt. Az a kevés, erőtlen lámpafény odalentről nehezen kúszik fel a hűvös, nedves betonon. Igen, feleli Sanyi, de sajnos itt halt meg az öreg a pincében. Húsz évvel ezelőtt talált rá a nagymama, a szíve vitte el az öreget, miközben fejtette az újbort. Gyorsan hívta a körzeti orvost, de az már nem tudott segíteni, csak a fejét csóválta az elhunyt fölött. A mama azután többet nem jött le a pincébe, félt a nagypapa kísértetétől. Eleinte, mikor az épületben tett-vett, gyakran hallott hangokat a lezárt lejáratú pincéből, mintha valaki matatna lent a hordók között. Aztán a mama már az épületet is elkerülte, fejezi be Sanyi. Gabriellát kirázza a hideg, a tizenhárom fokban összehúzza magán a kardigánt. Szép ez a pince, szólal meg, hogy mégis mondjon valamit, de egészen mást gondol közben, inkább nyomasztónak tartja a szűkös helyiséget. Úgy érzi, mintha percről percre szűkülne odalent a tér. Igen, nagyon közel nőtt a szívemhez, mondja Sanyi. A nagypapa a halálában sem volt sztenderd, hogy úgy mondjam, folytatja aztán a mackótermetű férfi. Hamvasztást választott a család, hogy aztán a közeli folyóba szórják az öreg hamvait. De az urnát kiöntő családtag nem tudta, hogy ilyenkor egészen közel a vízfelszínhez kell kiszórni a hamvakat, így viszont állva, derékmagasságban billentette ki az urna tartalmát. Nagypapa maradványai a szeles időnek köszönhetően így részben a nadrágszárán, részben a mellette álló hároméves dédunoka pulóverén és a stégen landoltak. Gondolhatja, néz vissza Sanyi kérdőn-vidáman a válla fölött, kuncogva. A gyászolók közt többen gyors mozdulatokkal keresztet vetettek, mások szégyenkezve krákogtak, köhécseltek, hölgyem, ha látta volna, fejezi be az anekdotát.  Közben leérnek a pince aljára.

Mintegy négy méter mélyen vannak a földfelszín alatt. Öt hordó sorakozik a pince jobb oldalán, rajtuk krétával, férfias, szálkás betűkkel felírva az évjárat, a bor típusa. A régi bolthajtásos pince nedves téglafalait pókháló és penész fedi, a fal tövében baloldalt borászati segédeszközök sorakoznak. A nő kissé fintorogva nézi a falakat, ezt látva Sanyi szabadkozni kezd, hogy negyedévente szokták kénezni a falakat a penész és pincebogarak ellen, épp a hetekben lesz ismét esedékes. A temetkezési vállalkozó az egyik hordó mellől másfél literes műanyag palackot vesz elő, majd üvegből készült borlopót akaszt le az egyik szögről. Gyakorlott mozdulatokkal megtölti a palackot, majd Gabriella felé nyújtja. Tegye el, kérem, ez a grátisz, mondja a nő szemébe nézve, barátságos hangon a férfi. A nőt meglepi ez a közvetlen gesztus, megköszöni, és mosolyogva teszi hátizsákjába a vörösborral teli palackot.

Miközben Sanyi visszaakasztja a borlopót a falra, odafentről nagy döndülés hallatszik, óriási csattanás. Odafent a konyhai falon a kereszt árnyéka mintha megnőne. Azon a régi arcon, az az alig észrevehető szemöldökemelkedés, amikor lecsukódik a nagy pinceajtó. Vagy csak a fény játéka, káprázat, nem tudni.

Sanyi a pince bejáratához siet, hogy megnézze, minden rendben van-e. A csapóajtót azonban zárva találja. Hé, van ott valaki, kiáltja. A hangoskodásra a nő is odasiet a csapóajtóhoz, mi történt, kérdezi. Nem tudom, fordul felé Sanyi. Ekkor odafentről neszezést hallanak. Én nagyon is tudom, mondja Pokróc a túloldalról. Bezárás van, lent maradás, szól tompa hangon Sánta is a háttérből. Hallani lentről, ahogy Pokróc a csapóajtóra húz egy régi széket, közben morog valamit Sántának, nem érteni pontosan, a diskurzus végét lezáró hangos “nem”, ami egyedüliként kivehető. Sanyi odalentről dörömbölni kezd, mire Pokróc a munkáscipő sarkával visszadörömböl, kuss legyen odalent, ordítja. Mit akar ez jelenteni, kérdezi ingerülten Sanyi, azonnal nyissátok ki a pinceajtót, kiáltja emelt hangon. Azt akarja jelenteni, szól Pokróc, hogy elegem van belőled. Elegünk, elegünk, siet Pokróc rendelkezésére Sánta is.

Elegünk van abból, hogy egész nap megdöglött falubeliek sírjait ássuk, télen-nyáron, kezdi Pokróc. Fillérekért, szól Sánta a háttérből, ezek folyamatosan hullanak, hogy alig győzzük, te meg csak az irodában pöffeszkedsz, és a pénzt számolod, amit legombolsz a gyászolókról, méltatlankodik Sánta. Miről beszélsz, kérdi hitetlenkedve Sanyi. Mi ez az egész, értetlenkedik a nő, azonnal engedjenek ki, vagy rendőrt hívok, fenyegetőzik hangosan. Rendőrt, persze, nevet fel Pokróc, telefon hiányában nehezen hiszem, aranyoskám, fölényeskedik a sírásó. A telefonjaink, a kulcsok, mindenünk fent van a konyhaasztalon, eszmél fel a nő, elsápad. Pokróc, ordítja most már idegesen Sanyi, elég legyen a hülyeségből, azonnal engedjetek ki innen, nem értitek? Hozd ide a nő táskáját, parancsol Sántára Pokróc. Döngő léptek hallatszanak a köpcös Sánta talpa alól, ahogy a konyhaszekrényhez megy. Közben egy apró pukkanás hallatszik, dugót húznak ki egy borosüvegből. Elmondom, hogy mi lesz, folytatja Pokróc, nagyot reccsen a szék alatta, ahogy kényelmesen hátradől, rágyújt, lábait az asztalra teszi. Ti kicsit lent maradtok, vagy nem éppen kicsit, csak rajtatok múlik, folytatja a munkásruhás sírásó. Mit képzel, hogy fogva tarthat minket, kiáltja Gabriella. Fogd be a szád, ordít fel dohányos hangon Pokróc, majd halkabb tónusra vált, ahogy kezébe kapja a nő táskáját. Nézzük csak, mi van ebben a táskában, mondja olyan hangerővel, hogy a pinceajtó túloldalán is hallani lehessen. Azonnal tegye le, maga szörnyeteg, kiáltozik a nő. Pokróc dudorászva kezdi kidobálni a női táska tartalmát, közben hangosan sorolja az abban talált tárgyakat. Kéjesen, hörögve sorolja, fésű, telefon, tampon (itt kicsit elidőzik, sóváran nézegeti), parfüm. Sánta felhörren, parfüm, parfüm, azt add ide, kell nekem. Gyermeteg nevetése árulkodik arról, hogy megkapta, amit akart. Slusszkulcs, folytatja a sort a sírásó, itt ismét megáll. Ó, micsoda szép fotók a kislányáról, nagyon helyes teremtés, mondja Pokróc. Hogy merészeli, kiabál a nő. Hé, Sánta, megvan még az autókereskedő haverod? Sánta nem válaszol, csak valami hümmögést hallat, épp a parfümöt szagolgatja, közben a nőre gondol, a karcsú derekára, a kecses mozgására, a vékony nyakára, a formás kis női kezeire, a domborodó kebleire. Pokróc hozzávágja a Lenin-szobrot. Sánta összerezzen, majd remegő hangon válaszolja, de, megvan valahol. Hívd fel és mondd meg neki, hogy van egy nem teljesen tiszta verda, mit ad érte, mikorra vihetjük, förmed rá Sánta. Sanyi közben feszegetni próbálja a pinceajtó hatalmas lapját, többször felnyög. Mit tudok segíteni, mihez kezdünk most, kérdi remegő hangon Gabriella. Fogalmam sincs, válaszol a férfi. Sánta végül egy vastag borítékot húz elő a táska egyik oldalsó zsebéből. Belekortyol az imént felbontott borba, leteszi a poharat a pinceajtóra, odalent is hallani a koccanást, az üveg és a fa találkozásának hangját. Ez meg mi lehet, kérdezi kíváncsian, majd kiabálni kezd. Mi van a borítékban kisanyám? A nő zavartan Sanyira néz, a boríték, mondja megdöbbenve, az épület vételára van benne euróban, ahogy önnel megbeszéltük. Jajj, ne, sóhajt fel Sanyi. Sánta, gyere csak ide, parancsolja magához Pokróc a parfümöt éppen magára permetező férfit. Ezt nézd, mutatja oda a borítékot. Kinyitja, majd hosszan, hangosan felkacag. Odakint ugatni kezdenek a kutyák. Sanyi és a nő leülnek a pincelépcsőre, percekig csendben maradnak, fogalmuk sincs, mitévők legyenek.  Negyed óra telik el néma csendben, majd Sanyi feláll, lemegy a hordókhoz. Kér egy pohár bort, kérdi a nőtől. Jó ötlet, feleli a nő, mit is tudnánk tenni itt egy borospincében, válaszol, próbál viccesnek tűnni.  A temetkezési vállalkozó két pohár borral tér vissza, leül a nő mellé, beleisznak a hűvös italba. Mit gondol, kezdi a nő, meddig tartanak itt fogva minket? Nem tudom, válaszolja a férfi, ha isznak, kiszámíthatatlanok, ezért nem engedem nekik munka közben az ivást. Néhány éve épp temették az egyik falubelit, amikor a félig részeg Sánta odament az özvegyhez és elmondta a zokogó feketeruhás asszonynak, hogy mennyivel tartozott neki az elhunyt, és, hogy az özvegy mikor kívánja rendezni a restanciát. Úgy kellett elráncigálni a férfit, mondja nevetve Sanyi, miközben a bort forgatja a pohárban. Ismét hosszú csend. Tizenkét perc telik el így, aztán újra neszezést, lépteket hallanak odafentről, a pincelépcsőn ülők felélénkülnek. Az ajtóra tett széket elhúzzák, hallani, ahogy Pokróc, vagy Sánta az ajtó lakatjával bajlódik. Az ajtó résnyire kinyílik. Két cipőorr tűnik fel, mindkettő elhasznált, kicsámpázott. Sanyi megpróbálja feltolni az ajtót, de nem bírja, valamiben ütközik odakint, erős ellenállást érez, hamar feladja. Na, idefigyeljetek, szólal meg a két cipőorr, köszönjük a kilenc millió forintot kóstáló eurót, most számoltuk meg kint a kocsiban, nagyon szép kis autó, azért is kapunk majd 1-2 millát, folytatja a hangja alapján Pokróc. A nő sikoltozni, kiabálni kezd, segítséget próbál hívni, hátha meghallja valaki. Ordíthat kedvére, szól Sánta, a legközelebbi lakott telek minden irányban három kilométerre van, mondja, majd hangosan felröhög. Igaza van, fordul Sanyi a nő felé, senki sem hallja meg, esélytelen. Jé, szól a hang, ez itt a falon, ez a csatlakozó a konnektorban csak nem a pincevilágítás vezetéke? Ne, meg ne próbáld, szól fenyegetően Sanyi, próbálja megragadni a cipők egyikét, de mindhiába. Sánta karcos, dohányos nevetés kíséretében kihúzza a villásdugót a konnektorból. A pincét elborítja a sötétség, csak egy vékony résen szűrődik be némi fény odakintről. A férfi és a nő az előttük álló cipőorrokat nézi, az egyik cipő eltapos egy cigarettacsikket, hosszasan tiporja a füstszűrőig szívott cigarettacsonkot. Szép álmokat, szól végül a hang odakintről, majd lecsapódik a súlyos ajtólap. Néhány percig még hallható a lakatzörgés, aztán csend borul a sötét pincébe, tömött, süket csend. Kis idő elteltével a férfi és a nő zihálása hallatszik. Most mi lesz, kérdi a nő, mi lesz velünk, mi lesz a kislányommal, a pénzzel, a kocsival, mi lesz, folytatja egyre kétségbeesetten, majd hangosan zokogni kezd. Sanyi átkarolja a síró, remegő nőt a pince sötétségében, nem tudom, feleli, nem tudom, majd nagyot sóhajt.

Folyt. köv.

 

Reklámok