IMG_8844 másolata

Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Tagja a JAK-nak, a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak, egyik alapító tagja a rétsági Spangár András Irodalmi Körnek. A Palócföld folyóirat szerkesztője, a Váci Polgár havilap munkatársa.

Eddigi kötetei: Mászóka (Kapu Könyvek, 2007); Fészercsend (Kapu Könyvek, 2008); Optikai tuning (Palócföld Könyvek, 2009); Hetedik emelet (JAK-füzetek, 2013); Huszonkettő (Palócföld Könyvek, 2016).

 

A pinceajtó

 

 

A faluszéli pincesorhoz vezető keskeny műút lustán kanyarog a délutáni napsütésben. A horizonton, mint egy álmos tavaszi bogár, piros traktor mászik lassú közönnyel. Madárcsicsergést hord a szél, valahol a faluban felugatnak a kutyák. Harangoznak. A dombok közt megbújó pinceépületek alatt hordókban alszik a tavalyi bor.

Az egyik épület udvarába két autó fordul be. Az elsőben három férfi ül, a sofőr magas, jól megtermett, meglepő dinamikával mozog. Kikulcsolja a kerítéskaput, igyekszik a porta felé, hogy az épületet is kinyissa. Medvetermetű, szelíd ember, a helyi temetkezési vállalkozó. Mindenki Sanyinak hívja a faluban, pedig valójában Elemér. Hogy hogyan sanyizálódott az Elemér, már senki nem emlékszik. Talán mert az Elemér az olyan városi név, inkább orvosoknak, ügyvédeknek, urológusoknak való. Nem egy temetkezési vállalkozónak.

Sanyi gyakran hív férfiakat a faluból, ha sírgödröt kell ásni, fizet is valamennyit a munkáért. A kocsmában mindig akad egy-két helybeli munkásruhás, akit hadra lehet fogni arra a pár órára. Amíg a kulcsokkal bíbelődik, a hátsó ülésen ülő két férfi hosszan susmorog, időnként bizalmatlanul néznek körbe, nem látja-e őket valaki. A mögöttük leparkoló autóban fiatal nő ül, Gabriella. Leállítja a motort, vállával füléhez szorítja a telefont, közben határidőnaplóba jegyzetel. Miután végzett, a jegyzetkönyvet a kesztyűtartóba csúsztatja. Miközben halk kattanással becsukja a műanyag ajtót, az előtte álló autóban ülő alakokat nézi. Egyikük beszélgetés közben a fejét elfordítva hosszan a nő szemébe néz, ezt észrevéve a másik férfi is a mögöttük parkoló autó irányába fordul, zavarba jönnek, elhallgatnak, kiszállnak.

A két férfi sírásó. Amint kint vannak az autóból, azonnal rágyújtanak, homlokráncolva szívják tüdőre a keserű füstöt. Kopott, elhasznált munkásruháik ráncaiban eltűnik a napfény, beleragad, belefullad a redők közt megült mosatlanságba, a savanyú testszagba, a szöveteken átsütő haragba és szomorúságba.  Arcuk is elhasználódott az évtizedek során megivott tömény szeszek terhe alatt. Egyikük hosszan harákol, majd nagyot köp a járda melletti virágok közé. Bicegve jár egy régi, nehezen gyógyuló köszvénye miatt. Sánta, így hívják a kocsmában, sunyi, önbizalom-hiányos, nyers alak. Társa egy fejjel magasabb nála, valamivel dörzsöltebb, vékony, hórihorgas alkat, görbe hátú, csapott vállú kellemetlen, nárcisztikus természet. Pokrócnak nevezik a háta mögött a kártyapartnerek. A cigarettafüst karcos szaga mélyen felhasítja az udvarban lebegő sűrű-édes virágillatot. A férfiak temetésről érkeznek. A fiatal nő az épületet jött megnézni, az interneten talált rá egy ingatlanhirdetésben. Azonnal megtetszett neki az öreg épület. Felhőcsorda vonul déli irányba, bundájába szomjas élősködőként fúrja kemény fejét néhány repülőgép.

A feltámadt szél varjúkárogást hoz, vagy talán az épület mögötti öreg gyümölcsfák nyögnek-recsegnek a szélben. Az idős szilvafák nehezen hoznak már rügyeket, nyögve, erőlködve virágoznak, mint az idős nők, akik éltes koruk ellenére évről évre bizonygatni akarják, fulladozva, lihegve, derékfájósan is, nőiségüket.  Az épület előtt Gabriella megáll, csípőre tett kézzel vizsgálja a tetőt, majd hátrébb lép néhányat, hogy fényképeket készítsen a homlokzatról. Szabad fotózni, kérdezi Sanyitól. Persze, mondja a férfi, majd kilép a képből, mert gyerekkora óta utálja, ha fényképezik. A digitális fényképező kijelzőjén az exponálás pillanatában a valamikor szebb napokat látott pinceépület egykor bizonyára fehér, most szürkés fala látszódik, két álmos, pókhálós ablak, egy lóca, a fal elé tett matuzsálemi korú borászati eszközök.  Pokróc éppen a bejárati ajtóval bajlódik, hogy mindkét szárnyat kinyissa. Száját csücsöríti a képen, mert éppen a “kurva anyád” u-betűjénél tart az ajtóval való bajlódásban. Bal oldalról macska közelített pár perce, a képen éppen ül, láthatóan érdeklődve figyeli a szitkozódó férfi ügyködését, azt nem örökítették meg a pixelek, ahogy aztán unottan ásít, továbbáll, fontosabb dolgai is vannak ennél.

Ahogy az sem látszik a képen, hogy a másik munkás, Sánta bárgyú mosollyal az arcán a nő mellé lép, egészen közel hajol a fényképezőgép kijelzőjéhez. Acetonos szájszaga fintort csal a nő arcára. A férfi mélyen leszívja dohányos tüdejébe a nő parfümjének elegáns, finom, diszkrét illatát, közben zsebre tett jobb kezével megmarkolja saját éledező hímtagját. A nő kilép a férfi kellemetlen füstszagából, hátralép, elfordul, telefonhívást imitál.

Belépnek az épületbe, a kora nyári melegből, mint hűvös, híg zselébe, lépnek át a kissé dohos, pókhálószagú, de összességében otthonos helyiség légkörébe. A temetkezési vállalkozó megy elől, utána a nő, mögöttük, kissé lemaradva a két sírásó. A nő felfelé tekintget hunyorogva, meglepetten. A plafonra szerelt tartószerkezeten régi, a szocialista időkből való munkásőrsapkák és katonai fejfedők tucatjai, szocialista relikviák, pártjelképek, gázálarcok: tárgyak, amiken vastagon áll a por.  Sanyi a különös kiállítás érdekesebb részleteit mutogatva meséli, hogy nyaranta rengetegen csodájára járnak a különleges kiállításnak. Pokróc és Sánta a háttérből figyelik az eseményeket, halkan krákognak, unják a szituációt, milliószor tanúi voltak már az ilyen körbevezetéseknek. Mikor Gabriella feléjük fordítja fejét, tettetett érdeklődéssel figyelik a plafonról lógó tárgyakat. A Lenin-szobornak nagyot köszön Sánta savanykás fröccshumorral, szevasz, mester. A sarokban ódivatú vitrines konyhaszekrény áll, az üveglapok mögött poharak sorakoznak. A nőnek hamar feltűnik, hogy Pokróc gyakran sandít a konyhabútor irányába. Ismeri ezt a tekintetet, nagyapján szokta látni, az idős alkoholista hasonlóan sóvár tekintettel nézeget a poharak irányába, ha idegen, vagy épp ismerős konyhában van.

Sanyi a konyhaszekrényhez lép, bort vesz el, a kancsót a méretes étkezőasztalra teszi, elnézést kér a por miatt, majd négy poharat helyez köré. Pokróc és Sánta elégedetten bólogatnak: a bor jelenlététől értelmet nyert számukra a délután, izzadt tenyerüket munkásruhájukba törlik. Régi berögződések kapcsolnak be, a több évtized alatt felnevelt reflexek áramkörei működésbe lépnek, a bor illatától vidámabbak lesznek, nevetgélnek. Bátortalan, de udvarias megjegyzéseket tesznek a nő ízlésére az ingatlant illetően, túlzásokkal, bizalmaskodva beszélnek a Sanyival való kapcsolatukról. Biztonságérzet tölti el őket az alkohol látványától, szinte fiatalodnak néhány évet. A temetkezési és a nő összenéznek, összemosolyognak, mint szülők, akik rosszcsont, de kiszámítható lurkókat kapta rajta valami jelentéktelen csínytevésen.

A helyiség egyik ablakában imbolygó fejű játékkutya ül, amilyet anno a fél ország a Daciák, Wartburgok, Trabantok és Zsigulik kalaptartójára tett. Bólogató kiskutyák százezrei helyeselték végig a szocializmust az utakon. Az évtizedek óta mozdulatlan fejű állatfigura a szekrény tetején álló Lenin-szoborra néz, a szobor bal karjával teátrális, hadvezéri mozdulattal mutat a távolba, ezen esetben a falra felszögelt műanyag feszületre. A falusi vásárban vett kereszt színei eltúlzottak, csiricsárék. Vastag lakkrétegen csúszik meg a fény rajta. A behunyt szemű régi alak. Az épületben minden tárgy, bútor vastagon poros, a szekrény, a székek, az asztal, a sapkák és sisakok, a régi konyhai főzések és beszélgetések emlékeit is vastag porréteg fedi. Ellenben a színes műanyagfeszület nem poros. A kevés, viszonylag szennyeződésmentes tárgyak egyike az épületben.

Az öreg borospincébe egy másfél méternyi széles, két és fél méter hosszú csapóajtón át lehet lejutni. A könnyebb felnyitást elősegítendő ellensúlyokat szereltek az ajtó túlsó végére, így a termetes ajtót egy alsó tagozatos kisgyerek is felemelheti. A pincébe enyhe lejtésű betonozott lejáró vezet. Középen lépcsős kialakítású, kétoldalt a fal mellett sík a felület, hogy a hordókat szállító kézikocsit gond nélkül tudja feltolni vagy épp leengedni Sanyi a sírásókkal. A temetkezési vállalkozó néhány gyakorlott mozdulattal felnyitja a csapóajtót, nagyot ásítva feltárul a pince mélye, nem látni az aljáig csak néhány méterre jut el a kintről bejutó fény. Gabriella kissé félelmetesnek tartja a látványt, ezt Sanyi hamar megérzi. Megérinti a nő vállát, ugye nincs klausztrofóbiája, kérdi sandán mosolyogva, majd a falra szerelt konnektorhoz indul, beleilleszti a pince világítását biztosító hosszabbító villásdugóját. Gabriellát megnyugtatja a férfi jó kedélye, humora, de legfőképp az, hogy végre lelát a pincébe. A hatvanas izzó sárgás fénnyel tölti el odalent a teret. Sanyi megy előre, csak óvatosan lefelé, szól hátra a válla fölött a mögötte kissé bizonytalanul lépkedő nőre. Odakint varjak kezdenek szomorú, karcos károgásba, a nőt kirázza a hideg, talán a méterről-méterre csökkenő hőmérséklettől, talán a varjak károgásától.

IMG_8844 másolata

Reklámok