Egy volt, aki csaknem ilyen sokaktól lett,
és ők is mások által váltak azzá, amik voltak,
de nem tudok róluk többet, csak hogy holtak.

Egy volt, aki magában növesztetett, hordozott,
és amikor kilenc hónap után szabadon engedett,
erőtlenül nézett rám. Szinte megkönnyebbülhetett.

Egy volt, aki velem dicsekedett a barátnőinek,
tutujgatott, majd kamasz koromban elfelejtett,
aztán felnőttem, és próbálta feledtetni a sérelmeket.

Egy volt, aki az oviban rögtön másképp fogta a kezem,
és asztal alá rántott, hogy megmutassa a barbiját.
Nevetett, majd felhajtotta rajta a fehér rojtos szoknyát.

Egy volt, aki másodikban lett az osztálytársam, és vele
jól alakulhatott volna. De miután virágot vittem a szülinapjára,
tizenöt évig nem volt hozzám több mondandója.

Egy volt, akit sokszor nézegettem tízéves koromban,
meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek.
Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg.

Egy volt, akibe ötödikben belezúgtam. Úgy öt évig fájt.
Mikor megláttam valahol, még visszaköszönni sem mertem,
pedig lehettünk volna együtt, mondta, csak már nem nekem.

Egy volt, akivel először mindent közösen. Úgy és akkor,
aztán pedig folyton együtt, de neki még így sem elégszer.
Követelőzött, fenyegetett, így persze meguntam egyszer.

Egy volt és fiatalabb, akivel ugyanannyira jót akartunk.
Egymásért bármit, gondoltuk. Mert reméltünk, hittünk,
éreztünk, vágytunk. Vele talán pontosan ez lett a vesztünk.

Egy volt, akivel nem lehettem elég igazságos. Mellette
méláztam el, hiszen korábbról egy emlék még marasztalt,
ő mégis hű lett hozzám, megértett, nem borogatott asztalt.

Egy volt, aki velem gondolkodott, de az érzéseit magának élte,
évekig az igazinak hitt, ám így is túl korai lehetőség lettem,
megijesztette a vágyakozás és önbeteljesítő félelmem.

Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam
a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre
kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.

De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll,
hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem,
senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.

Áfra János (1987, Hajdúböszörmény)
Két akarat, Kalligram, 2015
Fotó: irodalmijelen.hu

Reklámok