Annyit még azért mondanék neked,
hogy ha veled koppannék,
a földön hemperegve veled együtt nevetnék.
Mondanám, hogy van még mondhatnék.
Hagyaték.
Hagyatékom lett a mondhatnékom.
Mondanám, hogy nem vettem egy részt sem belőled,
hogy egy rész sem lehettél belőlem,
s hogy a rés, amit kerestem, az részlegesen elveszett a részletekben.
Annyit azért még mondanék, hogy nem tartottam magam,
nem tartottam sem a legszebbnek, és a legszebbet nem tartogattam magamnak.
Nem én írtam a Hiszekegyet,
de én mondtam el a legszebben.
Neked én mondtam el először, s én mondtam tényleg a legszebben.
Mondanám, hogy hazudtam.
Mint két tányér a levesben, úgy mosolyogtam,
virágoztam kék szemekre, s vakon eltaláltam vesztes erkélyekre.
Mondanám, ha mondhatnám még!
Tudom, hogy mondhatnám még,
persze ha akarnám, csak akkor mondanám.
De annyit még mondhatok, hogy szürkébbek a hajnalok,
sötétebb a szél,
és vergődnek a jövőbeli tegnapok.
És csak azért is mondanám, mert tudom.
Tudom, hogy neked még mindig mondhatnám!
Mondhatnám az egyszerűen összetettet,
mondhatnám egyszerűen az összetettet,
egyszerűen csak mondanám!
Mondanám azt, hogy szép a világ,
de nem mondom.

Laboda Róbert (1985, Nagykürtös)
kötetben: Túlzások, Athenaeum Kiadó 2015
fotó: slampoetry.hu

Reklámok