Nemes Nagy Ágnesnek

Mint a szemét a föld lágy részein,
összegyűlnek a hülyeségeim.

Forgolódom, hogy ne süsse a nap,
de árnyékból is föltámad a szag.

Ami állat volt bennem valaha,
kifeszül rám a végleges ruha.

Boldog lehetnék, mint a többiek,
de kerülgettem csak a ketrecet.

Kintről befelé, bentről kifele,
odaát sem szólt szebben a zene.

Építettem a végtelen falat,
és álmodoztam, mint aki szabad.

Mindig behorpadt az ég valahol,
én elhittem, hogy jön az egy akol.

Szerettem volna szeretteimet,
de nem hagytam, hogy megszeressenek.

Elfogadott az erősebb csapat,
s nem tartottam be a szabályokat.

Megközelített egy nő, egy gyerek,
de kiderült, hogy csodák nincsenek.

Tágul tovább a világegyetem,
nehéz lettem, mint szamár a hegyen.

Lábamnak égig ér a gyökere,
kocsimnak nincsen ki a kereke.

Elmenni kevés, itt maradni sok,
emberré az tesz, ha megszólalok.

Egyedül vagyok, ez végső szavam,
mint akinek még egy tölténye van.

És annyi joga újra kezdeni,
hogy önmagát is agyonlőheti.

Bertók László, (1935, Vése)
A város neve, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2009
fotó: Bárka
Reklámok