Az álom az igazi hűvös.
Hűvös a televény.
Hűvös és szigorú voltam tegnap éjjel.
Hevert pár élet a lábam előtt.

Ifjúkor, északi félelem.
Régen levedlettem.
A halhatatlanságot sejtettem
magaménak.

Egy esti délután
kikocsizás helyett sétára indultam.
Zúgott fejemben ünnepi beszéd.
És forgott szüntelen, akárha zsinóron
húzna egyfelé.

Egyszercsak álltam valami kapunál.
Előtte kamaszforma fiú, mögötte
színpompás, elhagyott táj.
Már a kilincsen volt a kezem, mikor
rámszólt a suhanc: eddig és ne tovább!

— Fiacskám, ismersz-e? — pöccintettem meg
a sétapálcámmal. — Hogyha nem, úgy szállj
magadba, és gondolkodj a hibán!
Nevetett:
— Én még megtettem,
de megteszed-e most te, kiskirály?
— Pimaszság, elvitetlek, fattyú!
Tisztességemen dicsfény honol,
ezt minden ember tudja jól.
De engedelmeskedtem. Kellett.
és — miként vízbemerüléskor —
lehunytam szemem, és meglepődtem:
forgott velem ott benn a világ.

Lábam előtt hullámzott vad, ragadozó ár,
egy lány hangja csengett fiatal hátamnál.
Valamit mondott, számomra akkor
meg nem érthetőt,
én meg álltam a kapunál, és csak tűrtem:
néhai bánat veri esőként a szívem.

A tájra köd szállt és a füstölő emlék.
Testem mintha összekaszabolva.
A gondolataim összekuszálva.
Botorkáltam romon és ingoványon.
Fáztam. Támaszkodtam egy falnál.

Isten engem,
csak egy cigarettát akartam.
Gyufám se volt,
nemhogy életem.

Málik Roland † (1976, Miskolc – 2011, Santa Marianita, Ecuador)
Kötetben: Ördög,  L’Harmattan Kiadó, 2006
fotó: kulter.hu

Reklámok