Csak ennyi volt: elnyílt kissé a szája,
metszőfogára gyűlt az esti fény.
Beszélt. Talán nem is figyelt magára,
én meg úgy tettem, mintha érteném.

Pedig dehogy. Csak néztem azt az ajkat,
ahogy nyelvéről rácsordult a nyál.
És azt reméltem, el még úgyse hallgat,
amíg hibátlan végszót nem talál.

De megtalálta, sajnos, túl hamar,
és megkérdezte, igaza van-e.
Én bámultam az asztallapra, le,

és vontatottan, mint ki nem akar,
csak annyit mondtam: “Jó nekem, hogy élsz.
Szeretlek nézni, amikor beszélsz.”

Kurdi Imre (1963, Ajka)
Áttetsző, világosszürke árnyalat, (Parnasszus, 2008)
Fotó: Új Forrás

 

Reklámok