Nincs merre indulnom hozzád.
Még mindig. Szeretlek. Emlékszem,
már annyi hús se volt rajtad, amiből
egy tízéves fiú jóllakhat. Vagy csak én nem.
Ruháidba képzellek, mint a teát, játék-
csészébe a gyerek. Ez maradt.
Darabig dajkálom magam. Aztán
csak rágyújtanék, de előtted szégyellek.
— csak így képzelhetlek el, hogy van arcod,
bár elé mindig más maszkot tartok,
lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy.

Fáztam, tépkedtem a gazt, egy síron ültem, össze-
gereblyézték a nyarat, és “zárásvan” – rám szóltak.
Te azóta is ott dideregsz, csontjaid mint a fűben,
a hideg szélben remegő csirketollak

Simon Márton (1984, Kalocsa)
Mozgó Világ 2004/11
Fotó: vaganyhistoriak.prae.hu

Reklámok