Az akkori szobádból kihajolva
néztünk fel az égre, de a pesti ablakok
rácsai mögött akkor már
nem láthattunk semmilyen állatot.
Valahol harangoztak, és
a világ pár fokkal megint elmozdult velünk.
A csillagok neveit találgattuk,
mint máskor a fogalmakét meg a tárgyakét.
Mintha megnevezésükkel
kigyomlálhatnánk belőlük az árnyakat.
Majd lefeküdtünk két vodkás üvegnek tűnő
csillagkép alá. A városban lekapcsolták
a közvilágítást és megálltak az árnyékok
a házak falain. Esni kezdett.
Mellkasunk, mint egy cirkuszi állat,
a talpunk alá szivárgó víz
csendes hullámzásához idomult.
Megszorítottam a kezed
vagy te szorítottad meg az enyémet,
amíg a tetők bordó lankáin
el nem aludtak velünk a kóbor macskák.
És kézfogásunkból, ebből a kiszámíthatatlan
irányú erőből, másnap reggel
felkelt az összes égitest, hogy világítson
a kora reggel megérkezőknek.

Ferencz Mónika (1991, Budapest)
forrás: litera.hu / SzifOnline
fotó: Cseke Marina

Reklámok